Kedves
Határon Kívül Élő Testvéreink!
2004. december
5-e előtt azt hittük, hogy az ez évi karácsonyunk minden eddiginél
boldogabb lesz. Azt hittük, hogy minden család karácsonyát
bearanyozza majd az a tudat, hogy határoktól függetlenül
összetartozunk, egy nagycsalád vagyunk. Az anyaországi magyarok
ünnepét szebbé teszi majd az a tudat, hogy adni tudtak
nemzettársaiknak, a határon kívül élő magyarok örömét pedig
megsokszorozza az a tudat, hogy számíthatnak ránk, testvéreinknek
tekintjük őket. Sajnos, nem így történt.
Szeretnénk, ha elhinnék, hogy az anyaországban sokan vártuk azt a
pillanatot, amikor a határainkon kívül élő magyarok hivatalosan is
megkaphatták volna azt a lehetőséget, hogy velünk egyenrangú
magyaroknak érezhessék magukat.
A december 5-i népszavazás akkora csalódás volt számunkra, nemzeti
érzésű magyarok számára is, hogy nem is tudjuk kifejezni miatta
érzett szégyenünket.
Napokig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörténhetett. Számunkra
megdöbbentő volt az a felismerés, hogy a Csonka-Magyarországban élő
embereknek ennyire ne legyen fontos – az akaratuk ellenére határon
kívülre szorult nemzettársaik sorsa. Hiába látta és hallotta az
egész ország a legnagyobb tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő,
közismert vezetőik és képviselőik őszinte kérését, továbbá az
ismeretlenül is megszólaló külhoni magyar emberek szívből jövő
szavait. Micsoda megaláztatás a segítséget kérőknek és micsoda
szégyen az anyaországi magyaroknak!
Elképesztő az is, hogy a NEM-mel szavazókban ekkora legyen az önzés,
vagy a tudatlanság. Sajnos, az elmúlt évtizedekben az anyaországban
mindent megtettek azért, hogy kiöljék az emberekből az egymásért
érzett felelősséget. Sokak közönye nem a szűkkeblűségből, hanem a
történelem nem ismeréséből illteve a félretájékoztatásból adódik.
Ezeknél az embereknél elszomorító a nemzettudat hiánya.
Erdélyre, Felvidékre, Délvidékre és Kárpátaljára, az ott élő
őszinte, jólelkű, emberi tartással rendelkező emberekre mindig
szívesen gondolunk. Végtelenül sajnáljuk, hogy az Önök lelkileg és
anyagilag is nehezebb életén nem tudtunk segíteni annak a hitnek a
kinyilvánításával, hogy mi, anyaországi magyarok képesek vagyunk
akár áldozatot is hozni a nemzet határok feletti egyesítéséért.
Még szégyenletesebb a szavazás eredménye annak ismeretében, hogy
nem is lett volna szükség semmiféle különösebb áldozathozatalra,
csak némi jóakaratra. Ráadásul a sikeres szavazás eredményéből a
nemzet csak profitálhatott volna. Hihetetlen és felfoghatatlan, hogy
ennyi ember ennyire agymosott, ennyire érzéketlen, ennyire
szűkkekblű a nem anyagiakat, csak testvérként való elismerést kérő
nemzettársai iránt.
Kérjük, ne haragudjanak nagyon ránk – amit sajnos megérdemlünk – a
népszavazás sikertelensége miatt. Vegyék figyelembe, hogy sokan,
akik nem mentek el szavazni, vagy NEM-mel szavaztak, azok tudatlanok
vagy félrevezetettek voltak. Ezért ne haraggal gondoljanak rájuk,
hiszen akkor elérik a céljukat azok, akik a nemzet összefogását
szeretnék megakadályozni. Úgy véljük, hogy a közömbösek és a kettős
állampolgárság törvénybe foglalása ellen szavazók gondolkodásmódját
úgy lehet megváltoztatni, ha több tájékoztatást kapnak a határon
kívül élő magyarok sorsáról, a hátrányos megkülönböztetéseikről, az
elszenvedett igazságtalanságaikról, lelki megnyomorításukról, az
esetleges fizikai bántalmazásaikról. Ha az információk
eljuttatásában segítséget tudunk nyújtani, azt a környezetünkben
megtesszük.
Kérjük, hogy ne adják fel a reményt aziránt, hogy érdemes kitartani
és kivárni azt az időt, amikorra ebben az országban is sok
megtévesztett és felelőtlenül gondolkodó embernek világossá válik az
anyaországbeli és a határokon kívül élő magyar nép összetartozásának
fontossága. Bízzunk benne, hogy ez az idő már nincs messze!
Tudjuk, most megszakadt Önökben valami a belhoni magyarokkal
szemben. Nem érzik már azt a szeretetet és tiszteletet irántunk,
amit a népszavazás előtt. Vannak, akik nem óhajtják a látogatásunkat.
Úgy érzik, hogy a testvéri ölelésre felénk nyújtott karjukat mi
durván félrecsaptuk és jól arcul ütöttük Önöket, apáink testvéreit,
saját véreinket.
De kérjük, hogy higgyék el, elszomorít bennünket a szavazás
eredménytelensége, felháborít a NEM szavazatok magas száma,
elkeserít a tehetetlenség. Ki kell mondanunk, bármi is az ok, mi,
magyarországi magyarok csalódást és fájdalmat okoztunk a külhoni
magyaroknak, amit végtelenül sajnálunk és szégyellünk.
Sajnos minden nemzetben gondolkodó ember karácsonya szegényebb lesz
egy csodálatos érzéssel. De nem lesz teljes azoknak az embereknek
sem a boldogsága, akik elutasították az összetartozás
kinyilvánítását, mert nem ismerhették meg az ADNI ÖRÖM érzését.
Azóta már többen rájöttek kishitűségükre, tájékozatlánságukra. Ezért
kérjük, szívüket ne keményítsék meg irántunk. Kérjük, ne veszejtsék
el a reményt abban, hogy ami 2004. december 5-én nem sikerült, az
hamarosan sikerülni fog.
A nemzet összetartozását kívánó
magyarországiak
Visszatekintő
A 2004-es Balassi-emlékévre visszatekintve még két
emlékfaültetésről kaptunk beszámolót. Közreadjuk, és köszönjük
mindazok serénységét, akik ily módon is hozzájárultak reneszánszkori
nagy költőnk emlékének ápolásához és környezetük szebbé tételéhez.
„A Katona József Gimnázium udvarán 2004. október 19-én egy
vadgesztenye csemetét ültettünk Balassi Bálint emlékére. Ezen a
délutánon zajlott le a könyvtárban az iskolai szavalóverseny, ahol
25 versmondó szerepelt. A sok tehetséges diák és a szép versek,
prózák meghallgatása után együtt vonultunk le az udvarra, ahol már a
házmester által előkészített gödörbe gondosan beleállítottuk a
fácskát. Minden versbarát, tehát a verselő diákok és a zsűrit alkotó
magyartanárok is büszke meghatottsággal tettek egy-egy lapát földet
a fa köré. Iskolánk igazgatója örömmel támogatta a faültetési
ötletünket, sőt segített a fa helyének és fajtájának kiválasztásában
is, majd ellátott bennünket szakszerű kertészeti tanácsokkal. A
faültetés végén két diák mondott egy-egy Balassi-verset: Tóth Ákos
Károly Kiben örül, hogy megszabadult a szerelemtől és Barna
Péter A margarétáról.
A két
versmondó az országos Balassi-szavalóversenyen is részt vett. Tóth
Ákos Károly pedig bejutott az országos döntőbe, mely Esztergomban
lesz novemberben. A rövid, vidám, de mégis megható kis ünnepségünk
végén megfogadtuk, hogy ezentúl minden évben az iskolai
szavalóversenyt itt, ennél a (reméljük) szép gesztenyefánál zárjuk
egy kedves Balassi-strófával. A fa köré a diákönkormányzat
támogatásával egy körpad építését tervezzük, valamint egy szép
emlkétáblát készíttetünk.
A 450 éve született Balassi Bálint emlékét mi így szeretnénk még
sokáig őrizni.
Kecskemét, 2004.október 21.
Sárosiné Orbán Edit magyartanár”
„Tisztelt Palóc Társaság!
A szilágysomlyói Bárthory István Alapítvány 2004. október 16-án az
Erdélyi Múzeum Egyesület közreműködésével tudományos ülésszakot
szervezett Szilágysomlyón és Zilahon. Az ülésszak keretén belül
dolgozatok hangzottak el Balassi Bálint életéről (Joikits Attila
szilágysomlyói történelemtanár) és irodalmi tevékenységéről (Gábor
Csilla adjunktus,a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar
irodalom tanszékének középkori irodalommal foglalkozó kutatója),
valamint megemlékezések a 100 évvel ezelőtt Petri Mór által
készített Szilágyság-monográfiáról.
A szilágysomlyói
tudományos ülésszak előtt – az Önök felhívására – Balassi-emlékfák
elültetésére került sor. A fényképek a református parókia kertjében
készültek az ottani emlékfa elhelyezése alkalmával. Ezen kívül még
négy tölgyfa elültetésére került sor – két csemete a római katolikus
templomkertben, míg kettő a magyar temetőkert alatti területen.
Nagy örömünkre szolgált, hogy az emlékfaültetéssel részesei
lehettünk egy Kárpát-medencei megemlékezés-sorozatnak.
Isten áldását kívánva munkájukra tiszteletteljes üdvözlettel
dr. Széman Péter, a Báthory
István Alapítvány elnöke.”
Koccintás
és ko c c anás
Pár éve,
amikor először dideregtünk a szklabonyai Mikszáth-ház udvarán jó
palócunk születésnapján, nem gondoltuk, hogy hagyományt teremtünk.
Nem gondoltuk, de sejteni lehetett, hogy a születésnapi koccintásra
a következő évben is összesereglünk majd. Úgy lett. A csikorgó hideg
ellenére nem fáztunk, mert fűtött bennünket belülről valami, ami
összehozott és melengetett. Aztán meg a szakajtóból előkerült a
melegét még őrző frissensült sági pogácsa, András barátunk gitárja,
hogy pengetése aláfesse éneklésünket, a butykosokból
csurranó-cseppenő szíverősítő, hogy fokozza a hangulatot... S hogy a
kocsisok, értsd: a gépkocsivezetők se maradjanak ki a jóból,
gondoskodtunk arról, hogy ők is részesei legyenek ennek a palócföldi
mulatságnak: írónk képével ékesített butykost kaptak valamennyien,
hogy szerencsésen hazaérve a januári csillagos éjszakában, ők is
nyelhessenek néhány kortyot a boróka, a szilva meg egyéb gyümölcsből
varázsolt jókedvre derítőből.
A január tizenhatodikai koccintás Mikszáth Kálmán születése napján az új
év első, embereket, magyarokat, társaságot, közösséget,
összetartozást erősítő alkalma volt a Palóc Társaságnak. Volt –
írtam -, mert a 2005. évi Mikszáth-napi koccintás koccanást
eredményezett.
Az ünneplésre Mikszáth születése napján, január 16-án került sor
eddig. Ettől eltérni lehet, de csakis közös megegyezéssel, parancsra
nem. Márpedig az idén egyesek és kettesek erre akartak kényszeríteni.
Nem sikerült. Január 16-án, gyönyörű napsütéses vasárnap délután
mintegy negyvenen gyűltünk össze a hajdani szülőház helyét jelölő
emléktömb előtti téren, hogy szeretett szülőföldünk szeretett nagy
fiára, Mikszáth Kálmánra emlékezzünk. Ki-ki hozott finomságot,
édeset és savanyút, csokrot, virágot, koszorút... Koccintottunk úgy
mint eddig az új évre, mindnyájunk egészségére s a Nagy Palóc
emlékét táplálva. S úgy mint eddig mindenkor, most is jó volt együtt
lenni annak ellenére, hogy az emlékház környékére sem mentünk...
Másnap mások aztán ott koccintottak, első lépést téve ezzel az
ékverésre, a „rendezvény” kisajátítására. Lelkük rajta! Mi örülünk,
hogy jó palócunk emlékére kétszer is koccintottak Szklabonyán! Azt
se bánjuk, ha jövőre három napig tartanak a Mikszáth-napi
koccintások, aztán egy hétig is talán... Csak az ejt kétségbe, hogy
összefogás helyett szétzilálva, egymás ellenére, a „Ki az úr a
házban?” elv szerint. Aki ideiglenesen „úr a házban”, az nyomósíthat,
figyelmeztethet, utasíthat? S aki eddig éveken át, évtizedekig
önszántából és vállalt felelősségviselésből küszködött a mikszáthi
hagyományok ápolásáért, azt a tiszteletnek a legcsekélyebb formája
sem illeti meg?
De félre minden kicsinyességgel, nagy íróról s nagy feladatról van
szó! Az a legfontosabb, hogy Mikszáth Kálmán él! A műveiben él!
Emlékének ápolása, a megőrzés módja, a szerepek osztása, szerzése és
megtartása szülhet vitákat, koccanásokhoz is vezethet, bizonyítva,
hogy Mikszáth Kálmán neve és művészete korunk emberét is
állásfoglalásra készteti. Írónk iránti elkötelezettségéből adódik,
hogy a Palóc Társaság folytatja hagyományt teremtő és megtartó
Mikszáth-rendezvényeit, melyhez bárki csatlakozhat az író tisztelői
közül – nagy örömünkre! -, de ne orozzák el tőlünk, ne sajátítsák ki
maguknak még a magas lovon ülők sem!
Akik nem hallhatták, itt elolvashatják T. Pataki Lászlónak
a koccintásra teremtett emlékbeszédét
Nagyságos Mikszáth Kálmán úrnak
Ebeck felett álló
Nagy Rózsaszín Felhő
F: Palóc Társaság – Szklabonya, 2005 januárius havának végefelé,
de mindenesetre éppen Zelma s Rajmund napján, ami persze a mi
szemünkben éppen most egyremegy
Kedves Bátyánk, Mikszáth
Kálmán!
Könyököljék fel kegyelmed a felhő szélére, oszt figyeljen ránk egy
cseppet, nem nagyon bánja tán meg. Innen azonban Garamonddal,
kedvenc nyomdai betűtípusával folytatva: szívből könnyeden felszálló,
most látható lélegzettel köszöntjük a szerényre – túlontúl szerényre
sikeredett és feliratát tekintve (KM) inkább eltitkolni, semmint
nézegetni, s pláne nem mutogatni (!) való szülőhelyi Nagy Kőtől a
kedves Szklabonyán.
Voltunk már vídámabban is a temetőszomszéd gyermekkori ház
termeiben, hiába volt az esetek nagy részében alig fűtött az a ház,
mégiscsak az Bátyánk egykori otthona (mindig januáriak a mi
találkozásaink, s így léteznek havak, melyek akkor visszatartják a
közönség ijedősebb felét, de inkább csak harmadát, negyedét). Kálmán
Bátyánknak bizton szólíthatjuk, mert amúgy is – rokonoktól tudjuk:
így volt szokás Szklabonyán. A szülőház hűlt helyét sokan,
sokféleképpen szóvátették már. Mi most mégis felidézzük annak a
háznak a fészekmelegét.
Ahogy megtehetjük, tesszük az egy Petőfin kívül (akit többen is
maguknak vallanak) Adyval Érmindszenten, Balassival Zólyomban,
Madáchcsal a közeli Sztregován, s már csak a mi tájainkon megragadva
: tesszük Kármán Józseffel, s a literátor-publicista igazán jó tollú
Rákóczi-diplomata Rádayval Losoncon, Tompával Rimaszombatban, Sajó
Sándorral ide nem messze Ipolyságon. Felmelegítjük a hűlt helyet
bármikor mi valamennyien, született táltosként – egyes egyedül a „titokzatos”
magyar nyelv erejével-fényével.
Érdekes ez is: ha mi megtesszük, az valahogy mindig más, mintha
valakik ugyanezt teszik saját dolgaikkal. Talán ez az északi genezis?
Vagy a nyelvben lehet erős fűszerzet, ami a pólusokba olvadva kelt
életre különös
enzimeket, ősi képzeteket.
Most felsorolunk néhányat a szülőház környékéről. Magunkat vigasztaló sor
ez, de tán Bátyánknak is segíthet felidézni az elvesztett képet.
Igaz is! Ki visz kelmednek odafentre kerektalpas „czifra” szép
történeteket, ha egyszer Mauks Ilka testvérkéje, Nelka, az
adomagyűjtő szenvedélyével egyetemben tovatűnt valamely még
távolabbi felhők közé?
Ír-e még és akkor is, mit, nagyságos uram? S hogy aztán érdemes-e?
Itt lent semmit nem változott ám a világ. A szabadelvűek és a
nemzetiek léteznek, mintha soha meg sem szűntek volna, ugyanígy a
pecsovicsok a megyén, s mindenki más is. Csak Vér Klára, a szép
molnárné vízimalma nincs sehol, s ledöntötték a siket kovács
Prakovszky hírszerző műhelyét. Pedig tudhatja, ha nincs Filcsik,
nincs a boszorka Galandáné, ha nincsenek jó palócok és tót atyafiak
– nincs negyven éves írói jubileum sem! Nincs értől az óceánig
beszáguldott utazás, s mégis csak kiköt kelmed vasárnapi írogatóként
a megye grádicsán tollat farigcsálva. Persze Mauks uram kegyelmes
segítségével, hiszen a lányáról lenne szó.
Selyemhajú sipsiricák? Talán ők is vannak, csak most más a nevük.
Nincsenek nagy íróink momentán, hogy az egészen kis dolgokból nagy
regényeket kerekítsenek, mint rendesen az az igazán nagyoktól
elvárható. „A mi falunk – írta nekünk Kálmán bátyánk – csak nekünk
édes, akik ott születtünk, másnak mindenkinek borzalmas...” S lám,
itt vagyunk, vallva is azt, hogy nekünk is kedves, mert itt
született MK. Ha akarjuk, nekünk is sikerül felfedezni a mikszáthi
figurák mai ükunokáiban az egykorvolt szereplőket. Egyszeriben
megszépül a világ körülöttünk, amire éppen neki nagy szüksége lenne.
Mesteremet hallgatom, Ruffy Pétert, aki valamikor a hatvanas
években még járt a szülőház falai között, ő Bisztray Gyula kitűnő
képes monográfiájában még ellenőrizni tudta: valóban az a szülőház,
amiben járt egy nyolcvan éves vénséges vén ember kíséretével. Elöl
hússzék (a Zichyektől bérelték), s a kocsma, mögötte igen egyszerű
lakás állt itt. Annak utolsó, fagerendás szobájában született kelmed
1847. január 16-án. Később innen is hordta még Selmecre Paholík
Józsefnek az édesapja szekéren. A kormos-gerendás kis szoba volt a
képzeleti forrás: innen indultak el valamennyien. Jó távol ma is
Noszty szélhámoskodik, a bolond Pongrácz (nem volt bolond!)
Beszterce ellen indul, a Buttlerek tőlük megszokottan ravaszkodnak,
a puhalelkű kis Jókai gyerek arca fel-feltűnik néha, jönnek a
furfangosok, a palócok, az atyafiak, Katánghy Menyus a gleichenbergi
fürdőorvos-szélhámos a magyar képviselőház csillaga, aki volt, van
és lesz is talán mindörökké. Óh, a „dzsentrik kritikája”!
Oh, a „tántorgó nemesi rend országos pusztulása...”
Tántorgó nemzet pusztulása ma, nagyságos uram!
S vajh, mi lett az idevaló Pavol Suchánskyval (majd megmondja itt
most valaki), aki Sklabina krónikáját vezette és előzékenyen
fellapozta mesteremnek a kéziratos falusi monográfiát. Vegyésznek
tanult, 42-es évjáratú, valóságos Mikszáth-rajongó, mi lett vele?
Kiscsoltói sohasem volt bátyánk, ám minden idők legmagyarabb,
legkerekebb, palócabb írója annál inkább. A vidék élt kelmedben. A
városban csak járt. Akár Gyarmat, Szeged vagy Pest volt a hely. Soha
igazán nem nyúlt városi témához, s ha mégis, véletlenül szinte, alig
valami kevéshez.
A nemesség is csak játéknak kellett. Mindenkinek volt, amerre
megfordult az élet szerint, s ha már lexikont is írnak, legyen „kiscsoltói”
Mikszáth Kálmán, akit a megszépült tisztes szklabonyai szegénység
küldött a világirodalomba. Az angol királynő kedvence, akit II.
Oszkár svéd király fordított németből svédre sajátkezűleg, de akit
annakelőtte persze németre kellett valakinek fordítania, s minden
más nyelvre éppen úgy.
Most ott ül csillagmagasságban, persze szivarcsibukkal a
kézben vagy a hosszú pipaszárral. Ma nem lenne hely sehol nyugton
füstölve megülni, együtt, Kálmán bátyánk. Maradj csak ott. Jobb
helyen nem is lehetnél.
Magyar Kultúra
Napja
Kereken
tíz évvel ezelőtt hirdette meg először a Palóc Társaság a Magyar
Kultúra Napja tiszteletére kiírt esszéírói pályázatát az alap- és
középiskolások számára.
A 2005. évi pályázatra azonban – nagy meglepetésre – mindössze 10,
azaz tíz dolgozat érkezett. Ilyen még nem fordult elő! A „legszerényebb”
évben is a pályázati felhívásra érkezett dolgozatok száma meghaladta
a százat. 2005-ben tehát elmaradt az értékelés s maradt a
megdöbbenés.
Érthetetlen számunkra a jelenség azért is, mert az eddigi nyertes
dolgozatírók igazán figyelemre méltó jutalmakban részesültek:
életkoruknak megfelelő nyári táborokba szóló meghívót kaptak,
értékes könyv- és tárgyi jutalmaknak örülhettek, a visszajelzésekből
tudjuk, hogy jelenlétük a március 15-i nemzeti ünnepen, amely egyben
díjkiosztó ünnepség is volt, mindig élmény forrását is jelentette, a
felkészítő tanárok, olykor még az iskolák is jutalmakat vehettek át,
a legjobb írásokból pedig válogatást jelenttettünk meg a Honismert
és a Turán c. folyóiratokban illetve a Csak a gyökér
kitartson című, a Palóc Társaság évkönyvjellegű kiadványában.
Mindez kevés lett volna? Ami igaz, igaz: a pályázat meghirdetésétől
az eredményhirdetésig (december – március) sok idő telik el. A
felhívás szövegét általában az Új Szó, a Szabad Újság, a Katedra, a
Tábortűz, a Honismeret, a Szabad Föld közölte, a Pátria Rádió
ismertette. Az eredményhirdetésről illetve a nyertesekről már sehol
sem lehetett olvasni az elmúlt évek során.
A visszhangtalanság keserű érzelmeket szül. Az idei kudarcnak talán
ez is lehet az okozója. Bár másféle magyarázat is létezik (pl. egy
gimnáziumi tanáré, akinek leveléből az alábbiakban idézünk).
Sajnáljuk, hogy a jubileum szertefoszlott, az eredményhirdetés
elmaradt, mert a dolgozatok is elmaradtak...
„... Sajnos a pályázattal kapcsolatban csalódást okoztam... Úgy
döntöttem, az idén nem küldök munkákat. Már a Sajó Sándor
szavalóversenyre készülve is éreztem, hogy a lányok nem ütik meg a
mércét, no de legalább akartak, elmentünk, mert a részvétel a fontos.
Most a tapasztalatom az volt, hogy hiába akarom én, hiába hajtom
őket, ha kényelmesek, az eszük máshol jár, plusz munkát nem szívesen
vállalnak. Nagyon szomorú vagyok, hogy a szülők az idegen nyelv
tanulására állították be a gyerekeket, erre képesek áldozni
akármilyen összeget, aztán a matematika és a biológia következik. Az
anyanyelv? Az értékrend itt az iskolán és a városban nagyon
felborult. Úgy döntöttem, hogy a pályázatra nem küldök pályamunkákat.
Tudniillik egyet sem tartottam arra alkalmasnak. Tanulni, fejlődni
kellene a gyerekeinknek. Próbálom beléjük oltani az identitástudatot,
a felelősségérzetet az irodalom- és nyelvtanórákon. És
tankönyvírással is....”
TIZENHÁROM
A Palócföldi
Pedagógusok XIII. Találkozóján is megtelt a lukanényei alapiskola
érdeklődő pedagógusokkal, polgármesterekkel, lelkiatyákkal és
szülőkkel. Közel százan érkeztek február 18-án a régi kastélyba,
amely ma korszerű oktatási intézményként fogadja be a helyi
gyermekeket alsó tagozatos osztályaiba. Akár százan is lehetnének,
mégiscsak egyötödük ismerkedik a tudományokkal magyar anyanyelvén.
Nem elképzelhetetlen, hogy ez a tizenharmadik, az előző ugyancsak
itt rendezett tizenkettedikhez hasonlóan hozzájárul ahhoz, hogy a
lukanényei szülők végre meghallják és megértsék a szigorú valóságot:
magyar gyerek magyar iskolából kikerülve érvényesülhet csak igazásn
a társadalomban.
Kuzma Zoltán polgármester megnyitó beszédében erre a
tényre is felhívta a találkozón résztvevők figyelmét. RNDr.
Balázs Péter körzeti elöljáró, civilben maga is tanárember,
megköszönte a pedagógusok fáradhatatlan munkáját, mons. Lénár
Károly atya pedig megáldotta a tanácskozást.
A szakami találkozó első részében az első előadó Szögedi Anna
volt, aki a Besztercebányai Megyei Tanügyi Hivatal elöljárója.
Előadásában az oktatási intézmények finanszírozásának rendszerében
történő változásokról tartott ismertetőt, majd a pedagógusok
hivatásáról elmélkedett. A találkozó alighanem legszínvonalasabb
előadását Hoffmann Rózsától hallottuk. Ő a Pázmány Péter
Katolikus Egyetem tanszékvezető docense, a Fidesz kulturális
tagozatának elnökségi tagja. Előadásának témája: a pedagógus
személyisége, az eredményes munka feltételeinek személyi
vonatkozásai.
A találkozó második részében tagozatokon folyt a munka. Fodor
Attila, a Comenius Pedagógiai Intézet igazgatója volt az előadója az
Iskolavezetés nevű tagozatnak. Az óvodai neveléssel dr. Szabó
Edit óvodapedagógus, a Selye János Egyetem oktatója foglalkozott.
Másodszor jött a találkozóra Herczegné Varga Ilona, a pásztói
Mikszáth Kálmán Gimnázium igazgatója, hogy a környezetvédelem mindig
időszerű feladatainak a nevelésben lehetséges módozataira
figyelmeztessen. A pályázatok írásával és az elszámolással
kapcsolatos tennivalók adták a témát annak a csoportnak, amelynek
előadója Pék László, a Pázmány Péter Alapítvány elnöke volt.
A pedagógus-találkozón első alkalommal foglalkoztunk eredeti magyar
írásunkkal, a rovásírással Kaich Károlynak köszönhetően, aki
a Forrai Sándor Rovásíró Kör tagja.
A tizenharmadik
találkozó vendége volt a celldömölki székhelyű Apáczai Kiadó. A
kiadó tevékenységét Buda Mária ismertette, a tankönyveket és
egyéb taneszközöket pedig, amelyeket az Apáczai jelentetett meg,
kiállításon láthatták a résztvevők.
A Palócföldi Pedagógusok XIII. Találkozója a tagozatvezetők
beszámolójával ért véget. A lukanényei házigazdák vendégszeretete
minden elismerést megérdemel. Kuzma Zoltán polgármester megívását
pedig – mely szerint a 2006. évi PPT-nek is faluja legyen az otthona
– köszönettel elfogadja a Palóc Társaság.
Ha nem születtem
volna is magyarnak...
Petőfi költeményének idézett sora
kavarog bennem, míg a gyerekek irodalmi műsora folyik a színpadon.
Ha nem születtem volna... De magyarnak születtem. Ez a sorscsapásom,
ez az áldás életemen. Hányan érezhetnek így? Érezhetnek-e így azok,
akik már az anyaméh ölelő védelmében fájdalmas magyar jajokat és
boldogságos magyar szavakat hallottak-éreztek, világrajöttük után
hat évvel mégis idegenajkú gyerekközösségben találták magukat, mert
a boldog felnőttkor és érvényesülés óhajtott céljától vezérelve
szüleik oda vitték őket? Csakhogy minden alapot nélkülöz az a balga
hit, hogy a szlovák iskola a legjobb megoldás a siker felé vezető
úton. Mikor döbbennek erre rá a jóakaró szülők? Példák garmada sem
győzi meg őket e hamis elmélet tarthatatlanságáról? Kevés a sok
külön juttatás, amely a magyar iskolába járó gyermekeket pátyolgatja?
Szegény gyermekek! Írhattam volna így is: áldozatok! Állnak a
színpadon ünneplő ruhában, csinosak, szépek, mellüket
piros-fehér-zöld kokárda ékesíti, sugároznak az örömtől és
izgalomtól, mondják a költő gondolatát: „...ha nem születtem volna
is magyarnak, e néphez állanék ezennel én...”
Fáj az ember szíve! És mégis hinni kell, hogy bár most csak mondják,
mondják, talán nem is értik, mit mondanak, aztán majd egyszer, végre
meg is értik szavaik jelentését, rádöbbennek arra, hogy kik ők, hogy
milyen galád számításnak áldozatai ők, hogy végül nemcsak mondani,
de követni is akarják, követni is fogják a költőt: „Talpra, magyar!”
S hazatalálnak. Övéikhez. S amit a szülők jót akarva - kétségkívül
jót akarva ! - vakságukban és süketségükben elrontottak, ők azt majd
helyrehozzák. Hinni kell mégis ebben, annak ellenére is, hogy kevés
a remény.
2005 március tizenötödike erről is szólt. Halljuk meg üzenetét!
VÉREIM,
FIATAL MAGYAROK...
Wass Albert üzenete március 15-re
Fiatal véreim, határokon innen és túl, idegen föld
elhagyatottságában, az otthoni kényszerűségek sivárságában,
rabságban, elnyomatásban, ahol csak vagytok: hozzátok szólok. Súlyos
idők nyomása nehezedik lelkemre s mondanivalómat hosszú esztendők
gondja s tudása érlelte. Ti vagytok a nemzet jövendője, veletek él
vagy pusztul a magyar. Amit ehhez az egyszerű történelmi tényhez
hozzáfűzni kívánok, azt fogadjátok szeretettel, mint ahogy
szeretettel csordul a szívemből.
Életrevalók vagytok. Életrevalóbbak, mint mi voltunk a ti
korotokban. Okosabbak is vagytok, óvatosabbak és mérsékeltebbek.
Megértőbbek egymással és idegenajkú embertársaitokkal szemben. Az
élet tanított meg erre. Látókörötök szélesebbre tágult a történelem
viharverése folytán. Minden lehetőségtek megvan ahhoz, hogy egy
okosabb, emberiebb és talán szebb világot építsetek föl magatok köré,
mint amilyen a mienk volt. Adja az Úristen, hogy így legyen. Mindaz
azonban azon múlik, hogy megtudjátok-e őrizni és hajlandók vagytok-e
vállalni azt a magyar lelki és szellemi örökséget, amit vért izzadva
átmentettünk valahogy a különböző „izmusok” özönvizén a ti
számotokra, hogy ne legyetek lelki koldusok egy özönvíz-utáni új
világban. Ez az örökség a tietek egyedül és senki másé nem lehet
ezen a földön. Ha ti eldobjátok magatoktól, örökre elvész. És nem
csak önmagatokat fosztjátok meg valamitől, ami pótolhatatlan, de
nélküle szegényebb lesz az emberiség is.
Nekünk magyaroknak az Úristen különösen gazdag és színes nemzeti
örökséget adott. Az egész világon egyedül ez a mienk. Senki nem
veheti el tőlünk, mint ahogy mi sem vehetjük el senkitől azt, ami
nem illet meg minket. Hiába beszélünk angolul, franciául, spanyolul,
németül, attól még nem leszünk sem angolok, sem franciák, sem
spanyolok, sem németek. Az ő örökségük nem a mienk s ha majmolni
próbálnánk őket, könyökkel betörni közéjük, mindössze a magunk
egyéniségét, a magunk örökségét veszíthetjük el, az övéket soha sem
vehetjük át. Gyökértelen idegenek leszünk az emberi világban s
lelkileg elpusztulunk benne, mint a gyökerét vesztett fa.
Véreim, fiatal magyarok, jól-rosszul, de valahogy átmentettük
számotokra azt a nemzeti örökséget, ami Isten rendelése folytán a
tietek. Átmentettük azt földrengésen, világégésen, nemzetpusztító,
lélekgyilkoló nemzetköziség mesterséges tanainak szennyes özönvizén
keresztül. Ha egyebet nem tudtunk értetek tenni, de ezt megtettük s
becsülettel őrködünk fölötte, ameddig élünk. De a többi már a ti
dolgotok és a ti felelősségetek. Egyet ne feledjetek el: amíg
magyarok vagytok s az ősi kultúr-örökség erkölcsi alapján álltok,
addig Isten által kijelölt helyetek és szerepetek van a világban. De
ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, ha magyarságotokból
kivetkőztök, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit
ide-oda sodor a szél, míg végül is elmerültök a semmiben.
Én bízom bennetek. Áldjon meg mindannyiatokat az egy igaz Isten,
kőszikla-örökségünk magyar Istene!
V E N D É G K
Ö N Y V
Kapcsolatainkról
A Palóc Társaság minden nehézség ellenére –akár tetszik ez
egyeseknek, akár nem – egyre nagyobb elismertségnek örvend.
Az év fordulóján többen megkerestek bennünket azzal a felajánlással,
hogy szeretnének velünk együtt tevékenykedni meghatározott célok
érdekében.
Évek óta gyümölcsöző kapcsolatot tartunk fenn az OLAJÁG Keresztény
Művészeti Társasággal. Ennek legutolsó bizonyítéka éppen a
Zólyomradványban 2004-ben felavatott Balassi-emléktábla, Oláh
Szilveszter szobrászművész és Oroszlány János kőfaragó mester közös
alkotása. A 2005-re szóló együttműködési megállapodásban vállaltuk,
hogy egymás rendezvényeit népszerűsítjük, kiemelten foglalkozunk az
ifjúsággal és a nemzeti identitás és erkölcsös életmód
meggyökereztetésére helyezzük a hangsúlyt.
A kevermesi (Békés megye) KEHOFA egyesülettel is tovább folytatjuk
az együttműködést, amely legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy
táborukba palócgyerekeket ajánlunk és küldünk.
A Napvilág az Eredendő Műveltséget Kutató Alapítvány is társra
talált bennünk idei évre szóló munkatervében. Vállaltuk, hogy a
Határtalan összefogás a civil társadalom erősítéséért és
fejlesztéséért címen folyó tervükben együtt fogunk dolgozni velük.
Ipolyságról is megkeresett bennünket a városi hivatal illetékes
szakosztálya. Velük illetve támogatásukkal kerül sor Ipolyságon egy
őszi Kárpát-medencei Palóc Napra és a hagyományos Sajó-ünnepségünkre,
s természetesen a jubileumhoz érkezett Örökség Népfőiskolai Táborra
is.
Ehhez kapcsolódva érkezett megtisztelő felkérés számunkra, hogy
eddigi együttműködésünkre alapozva az idén legyen a Palóc Társaság a
Kárpát-medencei Napok egyik fő szervezője, amely a Magyar Kultúra
Alapítvány legnagyobb rendezvényei közé tartozik. A felkérést
örömmel fogadtuk el és szerződésben rögzítettük.
S még egy kapcsolatról, amely tagjainkat fűzi egybe: Kedves Palóc
Társasági Tagok! Már 2005-öt írunk. Kérjük, hogy aki még nem
rendezte (vannak páran...), az ügyesen küldje el múlt évi tagdíját.
Szükség van rá! Következésképpen: a 2005. évre szóló vállalt tagdíj
befizetésének is eljött az ideje! Köszönjük a megértést! A
befizetésekről igazoló cédulát küldünk.
Jó Palócok
A Palóc Társaság hírmondója – Megjelenik minden negyedévben
Felelős szerkesztő: Z. Urbán Aladár * Munkatárs RNDr. Balázs Péter
991 22 Olováry (Óvár) 132., Szlovákia fax: 047/48 79 115
Villámposta: z.urban@paloctarsasag.real-net.sk
Honlap: www.paloctarsasag.real-net.sk
|