„Itt élned s halnod kell!”
PALÓCOK


A Palóc Társaság hírmondója 2005 . I. negyedév

 

Kedves Határon Kívül Élő Testvéreink!

   2004. december 5-e előtt azt hittük, hogy az ez évi karácsonyunk minden eddiginél boldogabb lesz. Azt hittük, hogy minden család karácsonyát bearanyozza majd az a tudat, hogy határoktól függetlenül összetartozunk, egy nagycsalád vagyunk. Az anyaországi magyarok ünnepét szebbé teszi majd az a tudat, hogy adni tudtak nemzettársaiknak, a határon kívül élő magyarok örömét pedig megsokszorozza az a tudat, hogy számíthatnak ránk, testvéreinknek tekintjük őket. Sajnos, nem így történt.
   Szeretnénk, ha elhinnék, hogy az anyaországban sokan vártuk azt a pillanatot, amikor a határainkon kívül élő magyarok hivatalosan is megkaphatták volna azt a lehetőséget, hogy velünk egyenrangú magyaroknak érezhessék magukat.

   A december 5-i népszavazás akkora csalódás volt számunkra, nemzeti érzésű magyarok számára is, hogy nem is tudjuk kifejezni miatta érzett szégyenünket.
   Napokig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörténhetett. Számunkra megdöbbentő volt az a felismerés, hogy a Csonka-Magyarországban élő embereknek ennyire ne legyen fontos – az akaratuk ellenére határon kívülre szorult nemzettársaik sorsa. Hiába látta és hallotta az egész ország a legnagyobb tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő, közismert vezetőik és képviselőik őszinte kérését, továbbá az ismeretlenül is megszólaló külhoni magyar emberek szívből jövő szavait. Micsoda megaláztatás a segítséget kérőknek és micsoda szégyen az anyaországi magyaroknak!
   Elképesztő az is, hogy a NEM-mel szavazókban ekkora legyen az önzés, vagy a tudatlanság. Sajnos, az elmúlt évtizedekben az anyaországban mindent megtettek azért, hogy kiöljék az emberekből az egymásért érzett felelősséget. Sokak közönye nem a szűkkeblűségből, hanem a történelem nem ismeréséből illteve a félretájékoztatásból adódik. Ezeknél az embereknél elszomorító a nemzettudat hiánya.
   Erdélyre, Felvidékre, Délvidékre és Kárpátaljára, az ott élő őszinte, jólelkű, emberi tartással rendelkező emberekre mindig szívesen gondolunk. Végtelenül sajnáljuk, hogy az Önök lelkileg és anyagilag is nehezebb életén nem tudtunk segíteni annak a hitnek a kinyilvánításával, hogy mi, anyaországi magyarok képesek vagyunk akár áldozatot is hozni a nemzet határok feletti egyesítéséért.
   Még szégyenletesebb a szavazás eredménye annak ismeretében, hogy nem is lett volna szükség semmiféle különösebb áldozathozatalra, csak némi jóakaratra. Ráadásul a sikeres szavazás eredményéből a nemzet csak profitálhatott volna. Hihetetlen és felfoghatatlan, hogy ennyi ember ennyire agymosott, ennyire érzéketlen, ennyire szűkkekblű a nem anyagiakat, csak testvérként való elismerést kérő nemzettársai iránt.
   Kérjük, ne haragudjanak nagyon ránk – amit sajnos megérdemlünk – a népszavazás sikertelensége miatt. Vegyék figyelembe, hogy sokan, akik nem mentek el szavazni, vagy NEM-mel szavaztak, azok tudatlanok vagy félrevezetettek voltak. Ezért ne haraggal gondoljanak rájuk, hiszen akkor elérik a céljukat azok, akik a nemzet összefogását szeretnék megakadályozni. Úgy véljük, hogy a közömbösek és a kettős állampolgárság törvénybe foglalása ellen szavazók gondolkodásmódját úgy lehet megváltoztatni, ha több tájékoztatást kapnak a határon kívül élő magyarok sorsáról, a hátrányos megkülönböztetéseikről, az elszenvedett igazságtalanságaikról, lelki megnyomorításukról, az esetleges fizikai bántalmazásaikról. Ha az információk eljuttatásában segítséget tudunk nyújtani, azt a környezetünkben megtesszük.
   Kérjük, hogy ne adják fel a reményt aziránt, hogy érdemes kitartani és kivárni azt az időt, amikorra ebben az országban is sok megtévesztett és felelőtlenül gondolkodó embernek világossá válik az anyaországbeli és a határokon kívül élő magyar nép összetartozásának fontossága. Bízzunk benne, hogy ez az idő már nincs messze!
   Tudjuk, most megszakadt Önökben valami a belhoni magyarokkal szemben. Nem érzik már azt a szeretetet és tiszteletet irántunk, amit a népszavazás előtt. Vannak, akik nem óhajtják a látogatásunkat. Úgy érzik, hogy a testvéri ölelésre felénk nyújtott karjukat mi durván félrecsaptuk és jól arcul ütöttük Önöket, apáink testvéreit, saját véreinket.
   De kérjük, hogy higgyék el, elszomorít bennünket a szavazás eredménytelensége, felháborít a NEM szavazatok magas száma, elkeserít a tehetetlenség. Ki kell mondanunk, bármi is az ok, mi, magyarországi magyarok csalódást és fájdalmat okoztunk a külhoni magyaroknak, amit végtelenül sajnálunk és szégyellünk.
   Sajnos minden nemzetben gondolkodó ember karácsonya szegényebb lesz egy csodálatos érzéssel. De nem lesz teljes azoknak az embereknek sem a boldogsága, akik elutasították az összetartozás kinyilvánítását, mert nem ismerhették meg az ADNI ÖRÖM érzését. Azóta már többen rájöttek kishitűségükre, tájékozatlánságukra. Ezért kérjük, szívüket ne keményítsék meg irántunk. Kérjük, ne veszejtsék el a reményt abban, hogy ami 2004. december 5-én nem sikerült, az hamarosan sikerülni fog.
 

A nemzet összetartozását kívánó magyarországiak


Visszatekintő


   A 2004-es Balassi-emlékévre visszatekintve még két emlékfaültetésről kaptunk beszámolót. Közreadjuk, és köszönjük mindazok serénységét, akik ily módon is hozzájárultak reneszánszkori nagy költőnk emlékének ápolásához és környezetük szebbé tételéhez.
   „A Katona József Gimnázium udvarán 2004. október 19-én egy vadgesztenye csemetét ültettünk Balassi Bálint emlékére. Ezen a délutánon zajlott le a könyvtárban az iskolai szavalóverseny, ahol 25 versmondó szerepelt. A sok tehetséges diák és a szép versek, prózák meghallgatása után együtt vonultunk le az udvarra, ahol már a házmester által előkészített gödörbe gondosan beleállítottuk a fácskát. Minden versbarát, tehát a verselő diákok és a zsűrit alkotó magyartanárok is büszke meghatottsággal tettek egy-egy lapát földet a fa köré. Iskolánk igazgatója örömmel támogatta a faültetési ötletünket, sőt segített a fa helyének és fajtájának kiválasztásában is, majd ellátott bennünket szakszerű kertészeti tanácsokkal. A faültetés végén két diák mondott egy-egy Balassi-verset: Tóth Ákos Károly Kiben örül, hogy megszabadult a szerelemtől és Barna Péter A margarétáról.

   A két versmondó az országos Balassi-szavalóversenyen is részt vett. Tóth Ákos Károly pedig bejutott az országos döntőbe, mely Esztergomban lesz novemberben. A rövid, vidám, de mégis megható kis ünnepségünk végén megfogadtuk, hogy ezentúl minden évben az iskolai szavalóversenyt itt, ennél a (reméljük) szép gesztenyefánál zárjuk egy kedves Balassi-strófával. A fa köré a diákönkormányzat támogatásával egy körpad építését tervezzük, valamint egy szép emlkétáblát készíttetünk.
A 450 éve született Balassi Bálint emlékét mi így szeretnénk még sokáig őrizni.


Kecskemét, 2004.október 21.              Sárosiné Orbán Edit magyartanár”



„Tisztelt Palóc Társaság!


   A szilágysomlyói Bárthory István Alapítvány 2004. október 16-án az Erdélyi Múzeum Egyesület közreműködésével tudományos ülésszakot szervezett Szilágysomlyón és Zilahon. Az ülésszak keretén belül dolgozatok hangzottak el Balassi Bálint életéről (Joikits Attila szilágysomlyói történelemtanár) és irodalmi tevékenységéről (Gábor Csilla adjunktus,a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar irodalom tanszékének középkori irodalommal foglalkozó kutatója), valamint megemlékezések a 100 évvel ezelőtt Petri Mór által készített Szilágyság-monográfiáról.


   A szilágysomlyói tudományos ülésszak előtt – az Önök felhívására – Balassi-emlékfák elültetésére került sor. A fényképek a református parókia kertjében készültek az ottani emlékfa elhelyezése alkalmával. Ezen kívül még négy tölgyfa elültetésére került sor – két csemete a római katolikus templomkertben, míg kettő a magyar temetőkert alatti területen.
Nagy örömünkre szolgált, hogy az emlékfaültetéssel részesei lehettünk egy Kárpát-medencei megemlékezés-sorozatnak.
Isten áldását kívánva munkájukra tiszteletteljes üdvözlettel

dr. Széman Péter, a Báthory István Alapítvány elnöke.”
 

Koccintás és ko c c anás

   Pár éve, amikor először dideregtünk a szklabonyai Mikszáth-ház udvarán jó palócunk születésnapján, nem gondoltuk, hogy hagyományt teremtünk. Nem gondoltuk, de sejteni lehetett, hogy a születésnapi koccintásra a következő évben is összesereglünk majd. Úgy lett. A csikorgó hideg ellenére nem fáztunk, mert fűtött bennünket belülről valami, ami összehozott és melengetett. Aztán meg a szakajtóból előkerült a melegét még őrző frissensült sági pogácsa, András barátunk gitárja, hogy pengetése aláfesse éneklésünket, a butykosokból csurranó-cseppenő szíverősítő, hogy fokozza a hangulatot... S hogy a kocsisok, értsd: a gépkocsivezetők se maradjanak ki a jóból, gondoskodtunk arról, hogy ők is részesei legyenek ennek a palócföldi mulatságnak: írónk képével ékesített butykost kaptak valamennyien, hogy szerencsésen hazaérve a januári csillagos éjszakában, ők is nyelhessenek néhány kortyot a boróka, a szilva meg egyéb gyümölcsből varázsolt jókedvre derítőből.
  A január tizenhatodikai koccintás Mikszáth Kálmán születése napján az új év első, embereket, magyarokat, társaságot, közösséget, összetartozást erősítő alkalma volt a Palóc Társaságnak. Volt – írtam -, mert a 2005. évi Mikszáth-napi koccintás koccanást eredményezett.
Az ünneplésre Mikszáth születése napján, január 16-án került sor eddig. Ettől eltérni lehet, de csakis közös megegyezéssel, parancsra nem. Márpedig az idén egyesek és kettesek erre akartak kényszeríteni. Nem sikerült. Január 16-án, gyönyörű napsütéses vasárnap délután mintegy negyvenen gyűltünk össze a hajdani szülőház helyét jelölő emléktömb előtti téren, hogy szeretett szülőföldünk szeretett nagy fiára, Mikszáth Kálmánra emlékezzünk. Ki-ki hozott finomságot, édeset és savanyút, csokrot, virágot, koszorút... Koccintottunk úgy mint eddig az új évre, mindnyájunk egészségére s a Nagy Palóc emlékét táplálva. S úgy mint eddig mindenkor, most is jó volt együtt lenni annak ellenére, hogy az emlékház környékére sem mentünk...
Másnap mások aztán ott koccintottak, első lépést téve ezzel az ékverésre, a „rendezvény” kisajátítására. Lelkük rajta! Mi örülünk, hogy jó palócunk emlékére kétszer is koccintottak Szklabonyán! Azt se bánjuk, ha jövőre három napig tartanak a Mikszáth-napi koccintások, aztán egy hétig is talán... Csak az ejt kétségbe, hogy összefogás helyett szétzilálva, egymás ellenére, a „Ki az úr a házban?” elv szerint. Aki ideiglenesen „úr a házban”, az nyomósíthat, figyelmeztethet, utasíthat? S aki eddig éveken át, évtizedekig önszántából és vállalt felelősségviselésből küszködött a mikszáthi hagyományok ápolásáért, azt a tiszteletnek a legcsekélyebb formája sem illeti meg?
De félre minden kicsinyességgel, nagy íróról s nagy feladatról van szó! Az a legfontosabb, hogy Mikszáth Kálmán él! A műveiben él! Emlékének ápolása, a megőrzés módja, a szerepek osztása, szerzése és megtartása szülhet vitákat, koccanásokhoz is vezethet, bizonyítva, hogy Mikszáth Kálmán neve és művészete korunk emberét is állásfoglalásra készteti. Írónk iránti elkötelezettségéből adódik, hogy a Palóc Társaság folytatja hagyományt teremtő és megtartó Mikszáth-rendezvényeit, melyhez bárki csatlakozhat az író tisztelői közül – nagy örömünkre! -, de ne orozzák el tőlünk, ne sajátítsák ki maguknak még a magas lovon ülők sem!

 



Akik nem hallhatták, itt elolvashatják T. Pataki Lászlónak a koccintásra teremtett emlékbeszédét


Nagyságos Mikszáth Kálmán úrnak
Ebeck felett álló
Nagy Rózsaszín Felhő


F: Palóc Társaság – Szklabonya, 2005 januárius havának végefelé, de mindenesetre éppen Zelma s Rajmund napján, ami persze a mi szemünkben éppen most egyremegy

Kedves Bátyánk, Mikszáth Kálmán!

   Könyököljék fel kegyelmed a felhő szélére, oszt figyeljen ránk egy cseppet, nem nagyon bánja tán meg. Innen azonban Garamonddal, kedvenc nyomdai betűtípusával folytatva: szívből könnyeden felszálló, most látható lélegzettel köszöntjük a szerényre – túlontúl szerényre sikeredett és feliratát tekintve (KM) inkább eltitkolni, semmint nézegetni, s pláne nem mutogatni (!) való szülőhelyi Nagy Kőtől a kedves Szklabonyán.
   Voltunk már vídámabban is a temetőszomszéd gyermekkori ház termeiben, hiába volt az esetek nagy részében alig fűtött az a ház, mégiscsak az Bátyánk egykori otthona (mindig januáriak a mi találkozásaink, s így léteznek havak, melyek akkor visszatartják a közönség ijedősebb felét, de inkább csak harmadát, negyedét). Kálmán Bátyánknak bizton szólíthatjuk, mert amúgy is – rokonoktól tudjuk: így volt szokás Szklabonyán. A szülőház hűlt helyét sokan, sokféleképpen szóvátették már. Mi most mégis felidézzük annak a háznak a fészekmelegét.
   Ahogy megtehetjük, tesszük az egy Petőfin kívül (akit többen is maguknak vallanak) Adyval Érmindszenten, Balassival Zólyomban, Madáchcsal a közeli Sztregován, s már csak a mi tájainkon megragadva : tesszük Kármán Józseffel, s a literátor-publicista igazán jó tollú Rákóczi-diplomata Rádayval Losoncon, Tompával Rimaszombatban, Sajó Sándorral ide nem messze Ipolyságon. Felmelegítjük a hűlt helyet bármikor mi valamennyien, született táltosként – egyes egyedül a „titokzatos” magyar nyelv erejével-fényével.
   Érdekes ez is: ha mi megtesszük, az valahogy mindig más, mintha valakik ugyanezt teszik saját dolgaikkal. Talán ez az északi genezis? Vagy a nyelvben lehet erős fűszerzet, ami a pólusokba olvadva kelt életre különös
enzimeket, ősi képzeteket.
  Most felsorolunk néhányat a szülőház környékéről. Magunkat vigasztaló sor ez, de tán Bátyánknak is segíthet felidézni az elvesztett képet. Igaz is! Ki visz kelmednek odafentre kerektalpas „czifra” szép történeteket, ha egyszer Mauks Ilka testvérkéje, Nelka, az adomagyűjtő szenvedélyével egyetemben tovatűnt valamely még távolabbi felhők közé?
   Ír-e még és akkor is, mit, nagyságos uram? S hogy aztán érdemes-e? Itt lent semmit nem változott ám a világ. A szabadelvűek és a nemzetiek léteznek, mintha soha meg sem szűntek volna, ugyanígy a pecsovicsok a megyén, s mindenki más is. Csak Vér Klára, a szép molnárné vízimalma nincs sehol, s ledöntötték a siket kovács Prakovszky hírszerző műhelyét. Pedig tudhatja, ha nincs Filcsik, nincs a boszorka Galandáné, ha nincsenek jó palócok és tót atyafiak – nincs negyven éves írói jubileum sem! Nincs értől az óceánig beszáguldott utazás, s mégis csak kiköt kelmed vasárnapi írogatóként a megye grádicsán tollat farigcsálva. Persze Mauks uram kegyelmes segítségével, hiszen a lányáról lenne szó.
   Selyemhajú sipsiricák? Talán ők is vannak, csak most más a nevük. Nincsenek nagy íróink momentán, hogy az egészen kis dolgokból nagy regényeket kerekítsenek, mint rendesen az az igazán nagyoktól elvárható. „A mi falunk – írta nekünk Kálmán bátyánk – csak nekünk édes, akik ott születtünk, másnak mindenkinek borzalmas...” S lám, itt vagyunk, vallva is azt, hogy nekünk is kedves, mert itt született MK. Ha akarjuk, nekünk is sikerül felfedezni a mikszáthi figurák mai ükunokáiban az egykorvolt szereplőket. Egyszeriben megszépül a világ körülöttünk, amire éppen neki nagy szüksége lenne.
   Mesteremet hallgatom, Ruffy Pétert, aki valamikor a hatvanas években még járt a szülőház falai között, ő Bisztray Gyula kitűnő képes monográfiájában még ellenőrizni tudta: valóban az a szülőház, amiben járt egy nyolcvan éves vénséges vén ember kíséretével. Elöl hússzék (a Zichyektől bérelték), s a kocsma, mögötte igen egyszerű lakás állt itt. Annak utolsó, fagerendás szobájában született kelmed 1847. január 16-án. Később innen is hordta még Selmecre Paholík Józsefnek az édesapja szekéren. A kormos-gerendás kis szoba volt a képzeleti forrás: innen indultak el valamennyien. Jó távol ma is Noszty szélhámoskodik, a bolond Pongrácz (nem volt bolond!) Beszterce ellen indul, a Buttlerek tőlük megszokottan ravaszkodnak, a puhalelkű kis Jókai gyerek arca fel-feltűnik néha, jönnek a furfangosok, a palócok, az atyafiak, Katánghy Menyus a gleichenbergi fürdőorvos-szélhámos a magyar képviselőház csillaga, aki volt, van és lesz is talán mindörökké. Óh, a „dzsentrik kritikája”! Oh, a „tántorgó nemesi rend országos pusztulása...”

   Tántorgó nemzet pusztulása ma, nagyságos uram!
   S vajh, mi lett az idevaló Pavol Suchánskyval (majd megmondja itt most valaki), aki Sklabina krónikáját vezette és előzékenyen fellapozta mesteremnek a kéziratos falusi monográfiát. Vegyésznek tanult, 42-es évjáratú, valóságos Mikszáth-rajongó, mi lett vele?
Kiscsoltói sohasem volt bátyánk, ám minden idők legmagyarabb, legkerekebb, palócabb írója annál inkább. A vidék élt kelmedben. A városban csak járt. Akár Gyarmat, Szeged vagy Pest volt a hely. Soha igazán nem nyúlt városi témához, s ha mégis, véletlenül szinte, alig valami kevéshez.
   A nemesség is csak játéknak kellett. Mindenkinek volt, amerre megfordult az élet szerint, s ha már lexikont is írnak, legyen „kiscsoltói” Mikszáth Kálmán, akit a megszépült tisztes szklabonyai szegénység küldött a világirodalomba. Az angol királynő kedvence, akit II. Oszkár svéd király fordított németből svédre sajátkezűleg, de akit annakelőtte persze németre kellett valakinek fordítania, s minden más nyelvre éppen úgy.
    Most ott ül csillagmagasságban, persze szivarcsibukkal a kézben vagy a hosszú pipaszárral. Ma nem lenne hely sehol nyugton füstölve megülni, együtt, Kálmán bátyánk. Maradj csak ott. Jobb helyen nem is lehetnél.


Magyar Kultúra Napja

   Kereken tíz évvel ezelőtt hirdette meg először a Palóc Társaság a Magyar Kultúra Napja tiszteletére kiírt esszéírói pályázatát az alap- és középiskolások számára.
   A 2005. évi pályázatra azonban – nagy meglepetésre – mindössze 10, azaz tíz dolgozat érkezett. Ilyen még nem fordult elő! A „legszerényebb” évben is a pályázati felhívásra érkezett dolgozatok száma meghaladta a százat. 2005-ben tehát elmaradt az értékelés s maradt a megdöbbenés.
   Érthetetlen számunkra a jelenség azért is, mert az eddigi nyertes dolgozatírók igazán figyelemre méltó jutalmakban részesültek: életkoruknak megfelelő nyári táborokba szóló meghívót kaptak, értékes könyv- és tárgyi jutalmaknak örülhettek, a visszajelzésekből tudjuk, hogy jelenlétük a március 15-i nemzeti ünnepen, amely egyben díjkiosztó ünnepség is volt, mindig élmény forrását is jelentette, a felkészítő tanárok, olykor még az iskolák is jutalmakat vehettek át, a legjobb írásokból pedig válogatást jelenttettünk meg a Honismert és a Turán c. folyóiratokban illetve a Csak a gyökér kitartson című, a Palóc Társaság évkönyvjellegű kiadványában. Mindez kevés lett volna? Ami igaz, igaz: a pályázat meghirdetésétől az eredményhirdetésig (december – március) sok idő telik el. A felhívás szövegét általában az Új Szó, a Szabad Újság, a Katedra, a Tábortűz, a Honismeret, a Szabad Föld közölte, a Pátria Rádió ismertette. Az eredményhirdetésről illetve a nyertesekről már sehol sem lehetett olvasni az elmúlt évek során.
   A visszhangtalanság keserű érzelmeket szül. Az idei kudarcnak talán ez is lehet az okozója. Bár másféle magyarázat is létezik (pl. egy gimnáziumi tanáré, akinek leveléből az alábbiakban idézünk).
   Sajnáljuk, hogy a jubileum szertefoszlott, az eredményhirdetés elmaradt, mert a dolgozatok is elmaradtak...

„... Sajnos a pályázattal kapcsolatban csalódást okoztam... Úgy döntöttem, az idén nem küldök munkákat. Már a Sajó Sándor szavalóversenyre készülve is éreztem, hogy a lányok nem ütik meg a mércét, no de legalább akartak, elmentünk, mert a részvétel a fontos. Most a tapasztalatom az volt, hogy hiába akarom én, hiába hajtom őket, ha kényelmesek, az eszük máshol jár, plusz munkát nem szívesen vállalnak. Nagyon szomorú vagyok, hogy a szülők az idegen nyelv tanulására állították be a gyerekeket, erre képesek áldozni akármilyen összeget, aztán a matematika és a biológia következik. Az anyanyelv? Az értékrend itt az iskolán és a városban nagyon felborult. Úgy döntöttem, hogy a pályázatra nem küldök pályamunkákat. Tudniillik egyet sem tartottam arra alkalmasnak. Tanulni, fejlődni kellene a gyerekeinknek. Próbálom beléjük oltani az identitástudatot, a felelősségérzetet az irodalom- és nyelvtanórákon. És tankönyvírással is....”


TIZENHÁROM

   A Palócföldi Pedagógusok XIII. Találkozóján is megtelt a lukanényei alapiskola érdeklődő pedagógusokkal, polgármesterekkel, lelkiatyákkal és szülőkkel. Közel százan érkeztek február 18-án a régi kastélyba, amely ma korszerű oktatási intézményként fogadja be a helyi gyermekeket alsó tagozatos osztályaiba. Akár százan is lehetnének, mégiscsak egyötödük ismerkedik a tudományokkal magyar anyanyelvén. Nem elképzelhetetlen, hogy ez a tizenharmadik, az előző ugyancsak itt rendezett tizenkettedikhez hasonlóan hozzájárul ahhoz, hogy a lukanényei szülők végre meghallják és megértsék a szigorú valóságot: magyar gyerek magyar iskolából kikerülve érvényesülhet csak igazásn a társadalomban.
   Kuzma Zoltán polgármester megnyitó beszédében erre a tényre is felhívta a találkozón résztvevők figyelmét. RNDr. Balázs Péter körzeti elöljáró, civilben maga is tanárember, megköszönte a pedagógusok fáradhatatlan munkáját, mons. Lénár Károly atya pedig megáldotta a tanácskozást.
   A szakami találkozó első részében az első előadó Szögedi Anna volt, aki a Besztercebányai Megyei Tanügyi Hivatal elöljárója. Előadásában az oktatási intézmények finanszírozásának rendszerében történő változásokról tartott ismertetőt, majd a pedagógusok hivatásáról elmélkedett. A találkozó alighanem legszínvonalasabb előadását Hoffmann Rózsától hallottuk. Ő a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető docense, a Fidesz kulturális tagozatának elnökségi tagja. Előadásának témája: a pedagógus személyisége, az eredményes munka feltételeinek személyi vonatkozásai.
   A találkozó második részében tagozatokon folyt a munka. Fodor Attila, a Comenius Pedagógiai Intézet igazgatója volt az előadója az Iskolavezetés nevű tagozatnak. Az óvodai neveléssel dr. Szabó Edit óvodapedagógus, a Selye János Egyetem oktatója foglalkozott. Másodszor jött a találkozóra Herczegné Varga Ilona, a pásztói Mikszáth Kálmán Gimnázium igazgatója, hogy a környezetvédelem mindig időszerű feladatainak a nevelésben lehetséges módozataira figyelmeztessen. A pályázatok írásával és az elszámolással kapcsolatos tennivalók adták a témát annak a csoportnak, amelynek előadója Pék László, a Pázmány Péter Alapítvány elnöke volt. A pedagógus-találkozón első alkalommal foglalkoztunk eredeti magyar írásunkkal, a rovásírással Kaich Károlynak köszönhetően, aki a Forrai Sándor Rovásíró Kör tagja.

   A tizenharmadik találkozó vendége volt a celldömölki székhelyű Apáczai Kiadó. A kiadó tevékenységét Buda Mária ismertette, a tankönyveket és egyéb taneszközöket pedig, amelyeket az Apáczai jelentetett meg, kiállításon láthatták a résztvevők.
   A Palócföldi Pedagógusok XIII. Találkozója a tagozatvezetők beszámolójával ért véget. A lukanényei házigazdák vendégszeretete minden elismerést megérdemel. Kuzma Zoltán polgármester megívását pedig – mely szerint a 2006. évi PPT-nek is faluja legyen az otthona – köszönettel elfogadja a Palóc Társaság.


Ha nem születtem volna is magyarnak...

   Petőfi költeményének idézett sora kavarog bennem, míg a gyerekek irodalmi műsora folyik a színpadon. Ha nem születtem volna... De magyarnak születtem. Ez a sorscsapásom, ez az áldás életemen. Hányan érezhetnek így? Érezhetnek-e így azok, akik már az anyaméh ölelő védelmében fájdalmas magyar jajokat és boldogságos magyar szavakat hallottak-éreztek, világrajöttük után hat évvel mégis idegenajkú gyerekközösségben találták magukat, mert a boldog felnőttkor és érvényesülés óhajtott céljától vezérelve szüleik oda vitték őket? Csakhogy minden alapot nélkülöz az a balga hit, hogy a szlovák iskola a legjobb megoldás a siker felé vezető úton. Mikor döbbennek erre rá a jóakaró szülők? Példák garmada sem győzi meg őket e hamis elmélet tarthatatlanságáról? Kevés a sok külön juttatás, amely a magyar iskolába járó gyermekeket pátyolgatja?
   Szegény gyermekek! Írhattam volna így is: áldozatok! Állnak a színpadon ünneplő ruhában, csinosak, szépek, mellüket piros-fehér-zöld kokárda ékesíti, sugároznak az örömtől és izgalomtól, mondják a költő gondolatát: „...ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék ezennel én...”
   Fáj az ember szíve! És mégis hinni kell, hogy bár most csak mondják, mondják, talán nem is értik, mit mondanak, aztán majd egyszer, végre meg is értik szavaik jelentését, rádöbbennek arra, hogy kik ők, hogy milyen galád számításnak áldozatai ők, hogy végül nemcsak mondani, de követni is akarják, követni is fogják a költőt: „Talpra, magyar!”
   S hazatalálnak. Övéikhez. S amit a szülők jót akarva - kétségkívül jót akarva ! - vakságukban és süketségükben elrontottak, ők azt majd helyrehozzák. Hinni kell mégis ebben, annak ellenére is, hogy kevés a remény.
2005 március tizenötödike erről is szólt. Halljuk meg üzenetét!


VÉREIM, FIATAL MAGYAROK...
Wass Albert üzenete március 15-re

   Fiatal véreim, határokon innen és túl, idegen föld elhagyatottságában, az otthoni kényszerűségek sivárságában, rabságban, elnyomatásban, ahol csak vagytok: hozzátok szólok. Súlyos idők nyomása nehezedik lelkemre s mondanivalómat hosszú esztendők gondja s tudása érlelte. Ti vagytok a nemzet jövendője, veletek él vagy pusztul a magyar. Amit ehhez az egyszerű történelmi tényhez hozzáfűzni kívánok, azt fogadjátok szeretettel, mint ahogy szeretettel csordul a szívemből.
    Életrevalók vagytok. Életrevalóbbak, mint mi voltunk a ti korotokban. Okosabbak is vagytok, óvatosabbak és mérsékeltebbek. Megértőbbek egymással és idegenajkú embertársaitokkal szemben. Az élet tanított meg erre. Látókörötök szélesebbre tágult a történelem viharverése folytán. Minden lehetőségtek megvan ahhoz, hogy egy okosabb, emberiebb és talán szebb világot építsetek föl magatok köré, mint amilyen a mienk volt. Adja az Úristen, hogy így legyen. Mindaz azonban azon múlik, hogy megtudjátok-e őrizni és hajlandók vagytok-e vállalni azt a magyar lelki és szellemi örökséget, amit vért izzadva átmentettünk valahogy a különböző „izmusok” özönvizén a ti számotokra, hogy ne legyetek lelki koldusok egy özönvíz-utáni új világban. Ez az örökség a tietek egyedül és senki másé nem lehet ezen a földön. Ha ti eldobjátok magatoktól, örökre elvész. És nem csak önmagatokat fosztjátok meg valamitől, ami pótolhatatlan, de nélküle szegényebb lesz az emberiség is.
   Nekünk magyaroknak az Úristen különösen gazdag és színes nemzeti örökséget adott. Az egész világon egyedül ez a mienk. Senki nem veheti el tőlünk, mint ahogy mi sem vehetjük el senkitől azt, ami nem illet meg minket. Hiába beszélünk angolul, franciául, spanyolul, németül, attól még nem leszünk sem angolok, sem franciák, sem spanyolok, sem németek. Az ő örökségük nem a mienk s ha majmolni próbálnánk őket, könyökkel betörni közéjük, mindössze a magunk egyéniségét, a magunk örökségét veszíthetjük el, az övéket soha sem vehetjük át. Gyökértelen idegenek leszünk az emberi világban s lelkileg elpusztulunk benne, mint a gyökerét vesztett fa.
   Véreim, fiatal magyarok, jól-rosszul, de valahogy átmentettük számotokra azt a nemzeti örökséget, ami Isten rendelése folytán a tietek. Átmentettük azt földrengésen, világégésen, nemzetpusztító, lélekgyilkoló nemzetköziség mesterséges tanainak szennyes özönvizén keresztül. Ha egyebet nem tudtunk értetek tenni, de ezt megtettük s becsülettel őrködünk fölötte, ameddig élünk. De a többi már a ti dolgotok és a ti felelősségetek. Egyet ne feledjetek el: amíg magyarok vagytok s az ősi kultúr-örökség erkölcsi alapján álltok, addig Isten által kijelölt helyetek és szerepetek van a világban. De ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, ha magyarságotokból kivetkőztök, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, míg végül is elmerültök a semmiben.
Én bízom bennetek. Áldjon meg mindannyiatokat az egy igaz Isten, kőszikla-örökségünk magyar Istene!


V E N D É G K Ö N Y V

Kapcsolatainkról

     A Palóc Társaság minden nehézség ellenére –akár tetszik ez egyeseknek, akár nem – egyre nagyobb elismertségnek örvend.
    Az év fordulóján többen megkerestek bennünket azzal a felajánlással, hogy szeretnének velünk együtt tevékenykedni meghatározott célok érdekében.
   Évek óta gyümölcsöző kapcsolatot tartunk fenn az OLAJÁG Keresztény Művészeti Társasággal. Ennek legutolsó bizonyítéka éppen a Zólyomradványban 2004-ben felavatott Balassi-emléktábla, Oláh Szilveszter szobrászművész és Oroszlány János kőfaragó mester közös alkotása. A 2005-re szóló együttműködési megállapodásban vállaltuk, hogy egymás rendezvényeit népszerűsítjük, kiemelten foglalkozunk az ifjúsággal és a nemzeti identitás és erkölcsös életmód meggyökereztetésére helyezzük a hangsúlyt.
    A kevermesi (Békés megye) KEHOFA egyesülettel is tovább folytatjuk az együttműködést, amely legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy táborukba palócgyerekeket ajánlunk és küldünk.
    A Napvilág az Eredendő Műveltséget Kutató Alapítvány is társra talált bennünk idei évre szóló munkatervében. Vállaltuk, hogy a Határtalan összefogás a civil társadalom erősítéséért és fejlesztéséért címen folyó tervükben együtt fogunk dolgozni velük.
    Ipolyságról is megkeresett bennünket a városi hivatal illetékes szakosztálya. Velük illetve támogatásukkal kerül sor Ipolyságon egy őszi Kárpát-medencei Palóc Napra és a hagyományos Sajó-ünnepségünkre, s természetesen a jubileumhoz érkezett Örökség Népfőiskolai Táborra is.
  Ehhez kapcsolódva érkezett megtisztelő felkérés számunkra, hogy eddigi együttműködésünkre alapozva az idén legyen a Palóc Társaság a Kárpát-medencei Napok egyik fő szervezője, amely a Magyar Kultúra Alapítvány legnagyobb rendezvényei közé tartozik. A felkérést örömmel fogadtuk el és szerződésben rögzítettük.
   S még egy kapcsolatról, amely tagjainkat fűzi egybe: Kedves Palóc Társasági Tagok! Már 2005-öt írunk. Kérjük, hogy aki még nem rendezte (vannak páran...), az ügyesen küldje el múlt évi tagdíját. Szükség van rá! Következésképpen: a 2005. évre szóló vállalt tagdíj befizetésének is eljött az ideje! Köszönjük a megértést! A befizetésekről igazoló cédulát küldünk.

 


Jó Palócok
A Palóc Társaság hírmondója – Megjelenik minden negyedévben
Felelős szerkesztő: Z. Urbán Aladár * Munkatárs RNDr. Balázs Péter
991 22 Olováry (Óvár) 132., Szlovákia  fax: 047/48 79 115
Villámposta: z.urban@paloctarsasag.real-net.sk
Honlap: www.paloctarsasag.real-net.sk