Nem szégyen a múltból táplálkozni
Nagy adósságot törlesztek most ezekkel a sorokkal a
Palóc Társaság negyedévi kiadványával és magával a szerkesztőjével,
Urbán Aladár barátommal szemben, mert sajnos most már több év is
eltelt, hogy nem írtam egy árva sort sem ebbe a nagyszerű
gondolatokat megfogalmazó és felvállaló periodikumba. Amióta a
járási magyar nyelvű hetilapunkat felvállaltuk, bizony kevesebb az
idő az írásra, és a közéleti teendők sem csökkentek. Ami írásra
késztetett, Ali ösztönzésén kívül, az maga az állapot, amiben
manapság a peremvidék, szűkebb hazánk kisebbségbe szorult
nemzetrésze került. Az állapot, melyet nevezhetnénk háborgós
tengernek is, hiszen a lelkünkben átélt csodák és mélységek csak így
jellemezhetők.
Számos olyan eseménynek lehettünk szemtanúi és
résztvevői az elmúlt hónapokban, melyek felemeltek mindnyájunkat,
kicsit közelebb Isten gondoskodó jóságához, Szűz Mária szeretetéhez,
anyai szívéhez, de voltak olyanok is, melyek letaszítottak a mélybe
és szinte fuldokolva kérdeztük, kérdezhettük volna: miért? A csodát,
melyet átéltünk Ipolybalogon a Magyar Szent Korona másolatának
érkezésével, megismételhetetlennek tartom és nagyon kellett, nagyon
vártuk már, hogy ilyen lélekemelő érzések kerítsenek hatalmukba.
Érezni a ragyogást, azt a megfoghatatlan szellemi erőt, mely az
egésznapi eseményből áradt, csak azoknak adatik meg, akik hiszik a
csodát, akiknek a lelkük, a szellemük fel van készülve egy ilyen
érzés fogadására, akik nem magukat jöttek mutogatni, hogy
kipipálhassanak egy újabb közszereplést a naptárukban. Jó volt látni
a könnyeket a szemekben, jó volt egynek lenni ezzel a közösséggel,
melynek itt élni s halni kell, itt megmaradni kell, itt megőrizni
kell a szülőföldet.
Azért adtam e gondolatok címeként a múltból való
táplálkozást, mert a másik véglet pont az, hogy van, érzek egyfajta
igyekezetet arra nézve, hogy mindent megtagadjunk ami volt, amit
eddig elértünk, amit letettünk az asztalra ebben a maroknyi hazában,
és csak az létezik, amit az újkori országépítők, a mennyekig
felmagasztalt tevékeny és cselekvő emberek tesznek. Amiről ők nem
döntenek és nem tudnak, az nem is létezik. Ezért mertem leírni, hogy
nem szégyen, én sem szégyellem, hogy a múltból táplálkozva élek,
mert sokkal tisztábbnak, sokkal őszintébbnek tűnt, mint az a sok
kirakat és látszat, ami a jelenben körülvesz nemcsak engem,
mindnyájunkat, csak ki így, ki úgy éli meg ezt. Mert megkérdezhetném,
anélkül, hogy megbántanék valakit, hogyan történhetett meg az, hogy
annyi év erőfeszítése után, olyan magyar történelmi gyökerekkel
rendelkező községben mint Csábon, nincs magyar elsős az
alapiskolában, annak ellenére, hogy az elmúlt hat-hét évben éppen ez
a község volt az, amely talán a legtöbb anyagi támogatást kapta meg
ilyen-olyan formában a kormánytényezővé vált magyar párttól. A pénz
és a hatalom mindenhatóságáról győzkődők vajon ezt hogyan
magyarázzák? Rossz volt a propaganda, nem tudtuk eladni a sikereket
vagy egy visszafordíthatatlan folyamatnak az élén állunk
tehetetlenül? Azok, akik csak a gazdasági élet fellendítését tartják
egyedül minden probléma megoldásának, milyen választ tudnak adni egy
ilyen helyzetre, akik nem hiszik el, hogy ha elvész a nyelv, az
identitástudat, elvész a nemzet is, és akkor kinek építünk majd
utakat és hidakat, kié lesz a templom és az iskola?
Merjünk tehát a múltból táplálkozni! Nem szégyen
az, ha van példa előttünk, mert nem a megtagadás viszi előbbre a
nemzetet, hanem a felismerés, az értékek elfogadása és átmentése.
Ezzel még nem vonjuk kétségbe a jószándékát és a munkáját azoknak,
akik másképpen de szintén tesznek, ki-ki lehetősége és tehetsége
szerint. Nem prófétákra van szükségünk, hanem erős közösségre,
megosztva benne a feladatokat. Remélem, eljutnak ezek a gondolatok
azokhoz is, akiknek szánom, s talán nincs még késő szólni, nincs még
késő megtalálni azokat a szavakat, melyeket elfelejtettünk.
Hrubík Béla
Elsőseink
A NéVA Társaság adatai szerint a 2005-2006-os tanévben
63 elsős kezdte meg tanulmányait magyar tanítási nyelvű
alapiskolában a Nagykürtösi járás területén. Ők:
- Csábon 1: Tóth Zsolt (ismétel);
- Ipolybalogon 18: Bartalos Angelika, Bolgár Enikő,
Dúló Péter, Gajdács Viktória, Gergely Fanni, Jablonský Benjámin,
Levický Kristián, Lőcse Benjámin, Lőcse Ferenc, Marko Daniela,
Nagy Rajmund, Oroszlány Bianka, Radoš Nikolas, Rusňák Gergely,
Struhár Kevin, Šebian Alexandra, Škerlec Bianka, Zolcer Gábor;
- Ipolynyéken 19: Atlasz Bence, Balla Patrik,
Buris Dóra, Csáki Barbara, Czinger Mátyás, Dímik Herman, Gömöry
Eszter, Greňo Evelin, Gyurász László, Hlodík Emília, Kováč Erik,
Kováč Kristián, Máté Péter, Nagy Richard, Petrovič Pál, Pusztai
Katinka, Sógor Balázs, Szenesi Bernadett, Zsigmond Edvin;
- Ipolyvarbón 8: Bavko Dominik, Gyorgyíková Bianka,
Jekkel Adrian, Lavrik Kevin, Molnárová Alexandra, Pohánková
Alexandra, Talpašová Františka, Velebná Noémi;
- Inámban 6: Benyus Virginia, Bolgár Botond,
Laurík Dávid, Tomaškin Lucia, Vámos Nikolett, Zolcer Angelika;
- Lukanényén 7: Bélik Ádám, Nozdrovická Ivet,
Ohajda Sabina, Tomašík Patrík, Tomašík Michael, Tóth László,
Vlkolensky Márk;
- Ipolyhídvégen 1: Karvai Jennifer Dominika;
- Kelenyén 1: Csernus Gergely;
- Óvárban 2: Ďörď Noémi, Krajč Balázs.
(A neveket az alapiskoláktól kapott adatlapokon
található formában adjuk közre.)
Többen is lehetnének, annyi szent! De annak is
örülhetünk, hogy legalább ennyien vannak. Áldja meg az Isten
Szüleiket, segítse a Gyermekeket, hogy egészséges, magyar
nemzetünkhöz és magyar anyanyelvünkhöz hűek, közösségünknek
hasznos, művelt, öntudatos és sikeres tagjai lehessenek!
AZ ELSŐ TÍZ...
...év már a múlté. A
múlt egy darabja, amely fényesen mutatja, hogy nem volt
hiábavaló életre hívni az Örökség Népfőiskolai Tábort. Még akkor
is így van ez, ha igaz Molnár V. József vendégkönyvi bejegyzése:„...szomorúvá
tesz, hogy innen, a felvidékről néhányan vannak csupán.” Mindig
is ezzel az elszomorító ténnyel szembesültünk, ezt panaszoltuk
el szinte már unalomig. Mégsem szakadt meg a folyamat, a
folyamatosság értéket érlelt. Hitet, erőt adó ez, amely további
tíz évet (éveket?) sejttet.
|
Nyers Csaba
ötvösművész,
mesterszakács |
Szántai Lajos |
Mert a tíz is bizonyítja: hiányt pótol, szükség van az
Örökség Népfőiskolai Táborra. Szükség van múltunk jobb
megismerésére, arra, hogy tisztában legyünk magunkkal: kik
vagyunk, honnan jöttünk, hová tartunk. Gál Péter József Zamárdon
élő tagtársunk, vissza-visszatérő előadónk szerint:„Akiből mind
a koppányi, mind a szentistváni szellem hiányzik, tömegalkotó
egyén, vagy a magyar lét tudatos pusztítója.” Szemünk előtt
zajlik, nézzük sokszor tehetetlenül ezt a tömegalkotó egyénné
válást.
Szakács Gábor
Ismeretek, tudás hiányában, idegenszívűek tudatos
félretájékoztatása, félrevezetése által („köszönve a magyartalan
sajtótermékek és tévécsatornák tömkelegének!”) sokan, nagyon
sokan veszítik el magyartudatukat vagy meg sem találják, el sem
érik a létnek ezt a magasabb fokát. Ugyanakkor önpusztítás lenne,
ha meg sem látnánk a biztató jeleket, például azt, hogy
akárhogyan is, mégiscsak sikeresen zárult a tizedik ÖNT, szinte
évről évre gyarapszik a magyar őstörténettel foglalkozó táborok
– s gyerektáborok! – száma, ahol ősi magyar írásunkkal, a
rovásírással is foglalkoznak immár, egyre többekben ébred fel a
vágy a lovasíjászat iránt (a Felvidéken is, elég, ha Bíró Gábor
és csapata áldásos tevekénységére utalunk!), sőt nő azok száma
is, akik ősi magyar állatfajokat: szürkemarhát, racka juhot,
mangalicát tenyésztenek, továbbá a divathóbort rangra emelt
sztárkutyák mellett hébehóba már a magyar kutyafajták (puli,
komondor, pumi, mudi, kuvasz....) előnyeiről és tenyésztéséről
is érkeznek hírek. Vagyis nincs itt sem a szomorkodásnak, sem a
lemondásnak az ideje, ellenkezőleg pont! Ahogyan Kiss Irén
előadónk lejegyezte:„Olykor a szó is EGY CSEPP TETT!” Sok csepp
tettre, tettekre van szükség ahhoz, hogy merjünk gondolkozni.
Kiss Dénes szerint, akinek több mint ötven könyve jelent már meg,
köztük a magyar nyelvvel foglalkozó is nem egy, azt vallja: „A legfontosabb képességünk a nyelv, mert egyszerre tudás és
vértező! Ha mi vigyázunk rá, az is őriz bennünket a világ
végezetéig!”
Harangozó Imre (jobbszél)
Az Örökség Népfőiskolai Tábor tíz évét akár
virrasztásnak, akár segítségnyújtásnak is nevezhetnénk, hiszen
műsorával őrködött a magyar szellem megmaradásán, és segített
olyan jövőkép megrajzolásában, amely a magyar szellemnek
köszönhetően emberibbé, otthonosabbá teszi ezt a világot. „Amit
az iskolában tanítanak – idézi Domonos Pál Péter népzenekutatót
Budai Ilona népdalénekes a Vendégkönyvben – az egy dolog, amit a
fejedben őrzöl, az a tiéd, a szívbe pedig rajzolj egy olyan
Magyarországot, amilyet szeretnél, s élj úgy, hogy méltó légy
hozzá!”
|
Marton Veronika |
Badiny Jós Ferenc |
Az Örökség Népfőiskolai Tábor tíz éve a Palóc Társaság
sikere is. Győzelem, mert sikerült megszakítás nélkül tízszer
megszervezni egymás után. Győzelem, mert sikerült az érdeklődést
megtartani, sőt fokozni is valamennyire őstörténetünk iránt.
Győzelem, mert minden jogos észrevétel, bíráló szó és hiányérzet
ellenére sikerült évről évre több felvidéki résztvevőt
meghódítani. Győzelem, mert a nem megfelelő kollégiumi
elszállásolások sem fékezték az érdeklődést, mert az
étkezésekkel kapcsolatos panaszok sem gátolták az érdeklődők
számának növekedését, mert nemcsak törzstáborozók érzik jól
magukat a táborban, hanem az újonnan érkezők is, mert az előadók
kivétel nélkül szívesen mondtak igent valahányszor a meghívásra,
amelyre számítottak is. Még a visszhangtalanság sem bénította
meg azokat, akik a szívükön viselik a létét, amely a magyar jövő
egy cseppje. Szépen, szebben költő fogalmazhatja meg a jövőnkbe
vetett hitünket, a folytatás parancsát:
Szép Múlt vagyok, hitet adó,
Jelen vagyok, szétáradó,
Jövő vagyok, lélekszőttes,
MAGYAR VAGYOK, ÖRÖK GYŐZTES!
A jubileumi, tizedik Örökség Népfőiskolai Tábor
tervezett műsora – Pap Gábor előadását kivéve – megvalósult. Ez
azt jelenti, hogy 32 előadást volt szerencséje meghallgatni a
közönségnek, beszélgetni, kérdezni, olykor vitázni az előadóval.
Örvendhetünk annak is, hogy a megnyitó ünnepségnek méltó
helyszínt biztosított Ipolyság Polgármesteri Hivatala,
személyesen Lőwy János mérnök, polgármester, aki fogadásról,
emlékérmek készítéséről is gondoskodott. A megnyitón valamennyi
meghívott személyiség megjelent és megosztotta gondolatait az
ünnepség résztvevőivel: Lezsák Sándor költő, országgyűlési
képviselő, a Lakitelek Népfőiskola megálmodója és életre hívója,
Duray Miklós író, parlamenti képviselő, C. Tóth János, a Határon
Túli Magyarok Hivatala főtanácsosa, Száraz József, a Csemadok
Országos Tanácsának elnöke és Lőwy János polgármester.
A X. ÖNT műsora – írtuk az elején – rendre megvalósult.
A sok előadást és főleg azok tartalmát sziszifuszi erőlködés
lenne ismertetni, összefoglalni, mert egy-két mondat jelezhetné
csupán, de vissza úgysem adhatná az előadás izzó hevületét,
befogadását. II. negyedévi számunkban közölt előadáscímek jól
helyettesítik az egy-két mondatos ismertetőket.
Kiemelésre kívánkozik viszont Badiny Jós Ferenc sumerológus
professzor megjelenése és előadása a táborban.
Kocsis István
Élmény volt vele ismét találkozni, hallgatni
üzenetét, melyet ezúttal is igaz magyar történelmünk
megismerésének szentelt. Frissen, megfontoltan válaszolt a
kérdésekre, válaszai a sumér-magyar rokonságra mint azonosságra
megfellebbezhetetlenül hangzottak el. A professzor úr, aki
június 3-án töltötte be 96. életévét, ezt jegyezte be a Palóc
Társaság vendégkönyvébe: „Ötvennégy évig éltem Argentínában.
Most ötvennégy év után boldogan tértem Haza-Magyarországra, és
még boldogan gyermekkori – hajdani játszóhelyemre – Ipolyságra.
Kérem a Magyarok Istenét, hogy áldjon meg minden ipolysági
magyar Testvért, aki őrzi és tanítja a nemzeti hagyományainkat.”
Lezsák Sándor
S még egy esti, ún. kiegészítő műsor kívánkozik
kiemelésre. Szőke István Atilla Szavaink szárba szökkenő
szentsége címet viselő játékos előadása után ki-ki gyertyát
fogva a kezében vonult le Sajó Sándor megjelölt szülőházához,
ahol lángra kaptak a kanócok s addig lobogtak, világítottak a
sötét sági éjben, amíg koszorú nem került az emléktáblára s el
nem hangzott egy költemény Sajó Sándortól meg egy másik, amely
az ő emlékére született. A Palóc Társaság elnöke ismertette a
ház szerepét a jövő építésében. A gyertyák nem égtek csonkig. A
csonkagyertyák akkor lobbannak újból lángra, amikor a Palóc
Tanya, a Sajó Emlékház szentelésére kerül sor... Addig a
csonkaság a figyelmeztető jel, az éberségre intő, cselekvésre
sarkalló. Őrizzük e láng emlékét!
A tábort most is tanulmányi kirándulás zárta,
melynek során a középső Vág mente magyar vonatkozású
művelődéstörténeti emlékeivel ismerkedhettek meg a résztvevők.
Nyitraverbó, Trencsén, Pöstyén, Nagyszombat tisztasága kellemes,
de nem meglepetés, hanem megállapítás, tapasztalat! - , hogy a
magyar történelmi múlt törölve, átírva, kisajátítva ezeken a
helyeken.
Trencsén vára
Beckó várában és a vár alatt már egy új, hont foglaló
nép nyüzsgött, áradt, „bulizott”. Önként vállalt, sőt
gerjesztett múlthantolás, múlttörlés,
gerinctelenítés-gerinctelenedés mellett erre a sorsra jut(hat)nak
még ellenálló bástyáink Pozsonytól Nagykaposig! Hogy ez ne
következzen be sem a közeli, sem a távoli jövőben, ezért szól a
harang, ég a gyertya, folyik a szó az Örökség Népfőiskolai
Táborban...
Az Örökség
Népfőiskolai Tábor
előadói és előadásai a számok tükrében
|
Előadók |
Előadások |
|
Előadók |
Előadások |
|
Dr. Henkey Gyula |
3 |
|
Harangozó Imre |
5 |
|
Molnár V. József |
16 |
|
Szántai Lajos |
4 |
|
Dúcz László |
4 |
|
Csete György |
5 |
|
Dr. Bakay Kornél |
14 |
|
Csete Ildikó |
5 |
|
Ács László ifj. |
2 |
|
Csete Örs |
1 |
|
Tábori László |
9 |
|
Kiss Dénes |
5 |
|
Kiss Irén |
9 |
|
Friedrich Klára |
5 |
|
C. Tóth János |
4 |
|
Szakács Gábor |
5 |
|
Szelestey László |
6 |
|
Marton Veronika |
4 |
|
Pap Gábor |
7 |
|
Badiny Jós Ferenc |
2 |
|
Pusztaszeri László |
1 |
|
Záhonyi András |
3 |
|
Kocsis István |
8 |
|
Szörényi Levente |
1 |
|
Hegedűs Zoltán |
1 |
|
Bíró József |
2 |
|
Gál Péter József |
4 |
|
Szöllősy Kálmán |
1 |
|
B. Nagy Katalin |
1 |
|
Dudás Rudolf |
1 |
| |
|
|
|
|
|
Az előadók száma összesen: 30 * Az
előadások száma összesen: 138 |
| |
|
|
|
|
|
Esti kiegészítő műsorok |
|
Tábortűz |
1 |
|
Múzeumi séta |
3 |
|
Irodalmi est |
5 |
|
Hangverseny |
2 |
|
Dalest |
5 |
|
Videófilm |
3 |
|
Filmbemutató |
3 |
|
Közéleti est |
4 |
|
Kiállítás |
2 |
|
Szerzői est |
3 |
|
Kirándulás |
8 |
|
|
|
|
Emlékképek
Délnyugat-Erdélyben és Partiumban
jártunk
Mind gyakrabban keressük fel Erdély tájait, annál
erősebb a vágyunk, hogy újból felkeressük. Így történt most is.
Szép Kárpát-medencénknek déli részén kezdtük a barangolást,
haladtunk keletnek majd északnak, hogy nyugat felé fordulva
hazataláljunk.
Simán, bár jócskán várakozva jutottunk át a
magyar-román ideiglenes határon Nagylaknál. Aradon ráakadtunk
szálláshelyünkre, a Csiky Gergely Iskolaközpont kollégiumára,
ahol a tetőtérben pokoli hőség fogadott. Pávai Gyula barátunk
nem. Előre jelezte, hogy kedves Margitkáját küldi maga helyett,
aki ott is termett egy fiatalember, Zénó kíséretében. Zénó
színinövendék. Az ITÁSZ aradi vándorgyűlésén már volt szerencsém
találkozni vele illetve színészi tehetségével. Városnéző
sétánkon viszont arról győzött meg bennünket, hogy kitűnő
ismerője Aradnak, múltjának, fanyar humora pedig a
viszontagságok leküzdésére ad neki erőt. Mert viszontagságokból
bőven akad Aradon, abban a városban, amelyben ma már csak húsz
százaléknyi magyar él, az is évről évre fogy, beolvad. Pávai
Gyuláéknak van mit küszködni azért, hogy végleg el ne fogyjon a
hajdan volt magyar város magyarsága. Talán a sok hercehurca után
az idén újból felállított Szabadság-szobor is józanságra inti
aradi testvéreinket. Áll a szobor az új helyen!
Az aradi Szabadság-szobor
Régi szépsége, nagysága, magasztossága,
drámai sugárzása új erőre kap. Még a kompromisszum-(román)diadalív
sem árnyékolja be dicső fényét! Elegendően nagy köztük a
távolság...minden (ezen a) téren is! Tűz, izzón tűz a július
végi napfény! A Minorita-templom emelkedettsége a főtéren
elsöprő erejű. Mily biztató kép fogad: esküvőről érkezik az ifjú
pár. Amerre lépünk, rizsszemek, ez erre a szokás, rizsszemeken
lépdel az ifjú pár. Zénó a lábunk elé mutat: csatornafedél. A
magyar világból való. Megmaradt tanúnak, biztatásnak...
Irtó robajjal közeledik a kopott villamos. Lehet vagy
százéves. Amerre kanyarog, mintha száz év sem telt volna el.
Szemben a főtér kisimított pompájával, itt poros, romos,
ledöntött épületek között járunk: ez a ház hajdan vendéglő volt
– Mikszáth és Krúdy is megfordult benne, ebben Gárdonyi lakott,
az a vakolatlan s ablaktalan romház a Három Veréb utcában Ady
emlékét őrizhetné, az meg ott... mennyi emléke a magyar múltnak
– elhanyagolva, veszendőben. Piszok, por, szemét, bűz... A vár,
a vársánc. Az aradi tizenhárom nyugvóhelye méltatlanul
beszorítva futballpálya, üzemek közé. A Hősökre emlékezünk,
magunkra gondolunk: tűrünk, tűrünk, meddig tűrünk? Bűnünk, hogy
hozzászoktunk az igazságtalanságokhoz. Birkatürelmű nép lettünk.
Világos előttünk, hogy mit nem kell tennünk...
Előttünk Világos. A Bohus-kastély gazzal körülnőve,
ajtaján lakat, falfirka a falán. Nemcsak ezért szomorú hely: itt
köttetett a fegyverletételről az „egyezmény ”. A parkban friss,
életet adó víz zuhog a forrásból. Friss, magyar, életmentő
szemléletre is nagy szükség lenne. Hol van forrása?
A Béga parti városban megállunk Tőkés László házánál. Falfirka a
falán itt is, de ez a református püspököt éltető. Emlék
1989-ből. Innen indult a forradalom.
Temesvár - püspöki székesegyház
Pár lépésnyire a
Mária-kápolna. Ezen a helyen végezték ki 1514-ben dálnoki
székely Dózsa Györgyöt. Aztán a többi magyar emlék: a dóm, a
Hunyadi vár, a Bolyai János emléktábla... Virág, szökőkút,
tisztaság, a barokk, az eklektikus és szecessziós építészet
magyar remekei. Mind elkápráztatnak. És forróság, jól esik a
hideg sör, az Ursus. Búfelejtőnek sem akármi! Feledjük, hogy
Temesvár is magyar város volt? Mintha Budapesten járnánk (csak
sokkal tisztább, virágosabb), Ferencváros, Józsefváros ... a
városrészek neve. Lakosaiból (334 ezer) még tíz százalék magyar
(és Budapestnek van még ugyanennyi magyarja?). ezen gondolkodom,
míg a hazulról hozott vacsorát fogyasztom. Az egyetlen hely,
ahol nem vártak vacsorával s reggelivel utunk során a Bartók
Béla Líceum. Kollégiumában panaszra semmi ok.
A Szilas-hegy lábánál újabb csalódás ér: gyönyörű
környezet (lehetne!), szép múltról árulkodó sétányok,
épületmaradványok, egészségjavító csend és nyugalom, üdítő
csevicekút és gazzal átszőtt medence, liget, rongált sétányok.
Ez Buziásfürdő.
Buziásfürdő
Amilyen lehangoló ez
a volt patinás gyógyfürdő ma, olyan serkentő a látvány
Marosillyén. A végtelenül elhanyagolt parkban, amelynek
épületében kórház és rendelőintézet működik!, átgázolva a
csalánerdőn, bozóton, serény munka folyik. A kastély épülete
körülállványozva, a felújító munkásokkal szóba elegyedünk.
Bethlen-kastély
Megmutatják, ami megmutatható belül is. Kint
a ház falán emléktábla adja tudtul az odavetődőnek, hogy e
kastélyban született Bethlen Gábor, Erdély azaz Tündérkert
fejedelme. A felújíttató ki is lehetne más ezen a tájon, mint a
dévai Szent Ferenc Alapítvány, vagyis Böjte Csaba atya.
A Szent Ferenc Alapítvány
udvarán
Igen, hozzá, Dévára
tart a kis társaság. Látni a csodát, amelyről már annyiszor
annyian hallottunk, olvastunk. Néhányan még bűneiket is
megvallották neki az idei csíksomlyói búcsún. Vajon most otthon
találjuk-e? Nem találtuk. Helyette Kolozsvári Tibor mesélt
órákat a gyerekekről, a szeretetről a kolostor udvarán.
Megértettük-e? – azóta is gyakran eszembe jut a sok intő szó, a
sok példa, a nyugalmat, magabiztosságot árasztó arc. S az a
mosoly és simulás, amely a mellettem ülő kislányból, a
gyerekotthon lakójából árad...
Déva - várrészlet
A szeretet, a szeretetért áldozatot is
hozó cselekvés százados példája a város fölött emelkedő vár,
magos Déva vára is. Ki lihegve, kőről kőre lépdelve, szökdelve,
botladozva, ki a frissen átadott drótkötélpályán ért fel a várba
s itta magába a fekete felhőkbe öltözött tájat. A vár is magyar
történelem. Fúj, süvít az éles szél, szemünkbe söpri a port,
miközben felidézzük a kőbe falazott édesanya-feleség történetét.
Egy főhajtás jut még Dávid Ferenc uramnak, az unitárius
prédikátornak, akinek teste itt pihen, ahol rabságban szenvedett
meggyőződése miatt.
Vajdahunyad
A negyedik napon
szörnyű látvány kísér bennünket kilométereken keresztül. A „Kárpátok
Géniuszának” kikiáltatott diktátor Vajdahunyad vára elé
telepítette vasgyárkolosszusát, amely előbb a várost falta fel,
majd önmagát is felemésztette. Csonkaság, rozsdaság, rombolás,
rohadtság az egész táj! Ebből a fájdalmas tájból – vannak még
csodák! – magasodik fel a vár. Csoda, hogy áll, ha megbarnulva,
vasporral, füsttel borítva is, de megmaradt, és fennsége elsöprő
bizonysága a megmaradásnak. Ahogy a várbeli idegenvezető román
hölgy mondaná magyarul: „szóval” igaz gyöngyszem ez.
Piski, Tordos, Szászváros. Egy-egy pillantás marad csak
a tájra, Piskire ismét nem jut idő, pedig itt győztes csatát
vívott Bem apó 1849. február 8-án. Tordoson pedig ősi magyar
kultúránk nyomaira bukkant Torma Zsófia ásató régész. Hatalmas
anyagot gyűjtött össze, amely azonban „eltűnt”! Hja, a sok tárgy
sok kézen ment ám keresztül, s tulajdonosaiknak nem volt érdeke,
hogy kiderüljön az igazság! Az igazság pedig az, hogy „etnográfiai
analógiák” vannak a Kárpát-medence és Mezopotámia között! Ha
Tordoson nem is, Tatárlakán mégis megállunk. Az itt talált
korongocskák – ősmagyar rovásírás jelei – legalább 6500 évesek!
Tatárlaka - rovásírás
A korongok kinagyítva kőbe vésve „emlékhely”
gyanánt állnak a főút szélén, román és angol feliratuk mond
valamit róluk... Vajon mit? Képzelhetjük! Útszéli szárazebéd
fogyasztása közben töprenghetünk a válaszon...
Töprengeni valóból errefelő sok akad. Például
Gyulafehérvárott, ahol az érseki székesegyház hatalmas falai
biztosítják a benne pihenő Hunyadi János és László fiának, János
Zsigmondnak és a mártír Márton Áron püspöknek, valamint rajtuk
kívül még nagyon sok erdélyi személyiségnek nyugodalmát.
Gyulafehérvár - püspöki székesegyház
A város 4 százaléknyi magyar lakossága már
nem tölti meg a templomot, a szomszédban álló, eredetileg tiszti
pavilonnak szánt épület pedig jobb lett volna, ha elsüllyedt
volna, mielőtt vagy miközben 1918-ban kimondták benne Erdély
egyesítését Romániával. Ránk nézve tragikus hely ez ezért, meg
azért is szomorúság tölt el bennünket, mert Dózsa György
fölnégyelt testének egy darabját éppen Gyulafehérvár kapujára
szögezték fel. Mennyi keserűség! Még egy: a vár területén
található a katolikus egyház híres egykori könyvtára, a
Batthyaneum épülete is. Hiába csöngetek többször is: ajtaja
zárva marad előttünk, nem látogatható. Hogy mégse búcsúzzunk el
szomorúan a várostól, az itt létrehozott kollégiumára gondolunk,
amelyet Bethlen Gábor alapított, hogy a belőle kirepülő
értelmiség felvirágoztassa Erdélyországot.
Igaz, ez a nevezetes kollégium is odébbállt már jórégen,
még 1622-ben Nagyenyedre. A takaros városkában aztán beléphetünk
az udvarára. Képekről, filmekből ismert az épület, az udvar, a
csengő, meg is húzzuk annyian!
Nagyenyed - Bethlen Kollégium, udvar
Nagyenyed - Bethlen Kollégium, főépület
Bent jószerencsénk szegődik mellénk: a portás
néni az egyik osztályba hív bennünket, s ott a mai kollégiumról,
a tanárokról, a diákokról, a pénztelenségről mesél. Panasz az
inkább! Ami megmarad bennem: ez a kollégium embereket,
magyarokat nevelt a múltban a magyar hazának s nevel ma is.
Elsétálunk a nagyenyedi diákok emlékművéhez, akiknek igaz
történetét Jókai Mór örökítette meg A nagyenyedi két fűzfa című
elbeszélésében.
A nagyenyedi diákok emlékműve
A várfal külső falán – előtte a borostyánnal
futtatott részen emberi mocskot és szemetet kell kerülgetni! –
egy emléktábla hirdeti: „1849. január 8”. Mire kell itt
emlékeznünk? Már megint egy tragikus eseményre: hétszáz
nagyenyedi magyart mészároltak le itt a mócok a szabadságharc
idején a Habsburgok biztatására! Azok a tisztelt habsburgok! Hát
Nagyenyed is szomorú emlékekkel tarisznyál fel bennünket?
Nemcsak. A katolikus plébánia, ahol éjjelre szállást kaptunk,
igazán meleg vendégszeretetben részesített. A szobákra sem lehet
panasz, hát még ami a terített asztalra került: az volt ám csak
királyi (vagy papi?) eledel!
Szükség is volt a bőséges estebédre és kiadós reggelire,
mert az új napon a Tordai-hasadék és Torockó szerepelt az
útitervben.
A Tordai-hasadék
bejárata
A Tordai-hasadékban
Kiss Margitka, aki kolozsvári kísérőnk,
gondos, szakavatott, tapasztalt kísérőnk volt tavaly, lebeszélt
arról, hogy a hasadékot fölkeressük, mondván megközelíthetetlen
az odavezető híd építése miatt. Igazat mondott, mi most mégis
nekivágtunk a lehetetlennek. Pár kilométeren csigalassúsággal,
tócsákban, kátyúkat kerülgetve, javarészt mezei úton jutottunk
el egy ponthoz, ahol egy hatalmas pocsolya megálljt parancsolt.
Ekkor előőrsök keltek felfedező útra, hogy kivezető útra
leljenek. És leltünk! Köveket görgetve, imitt-amott utat
egyengetve mégiscsak elértünk a tetőre, ahonnan elénk tárult a
gyönyörű, Szent László-hagyományt őrző hasadék. Lenyűgöző
látványán felbuzdulva szedtük magunkhoz cókmókjainkat s
indultunk a kijárt ösvényen a fölfedező s meghódítandó hasadéki
útra. A látvány, a szépség, a csoda mindenért kárpótolt!
Leírhatatlan, a felvételek is csak sejtetni engedik a természet
nagyságát, azt érezni, szívbe szívni kell!
Mint ahogy Torockót is. Az óriási Székelykő a falu
fölött, a virító piros muskátlik a fehérre meszelt házak
zöldzsalus ablakaiban fogva tartják az embert. Irdatlan rossz út
vezet ide (is), mégis ezrek és ezrek keresik fel, mint ahogy mi
is.
Torockó a Székelykővel
Táborozó gyerekek Déváról, fiatalok a
Csíki-medencéből, akik a faluközepi itató medencéjének jéghideg
és kristálytiszta vizében mártóznak meg, miután – adják tudtomra
– a Székelykőt mászták meg aznap.
Kolozsvárra érkezünk. A Heltai Gáspár
Könyvtáralapítvány biztosít számunkra szállást. Tavaly is
megfordultunk náluk, azóta beépítették székhelyük padlásterét,
ott lelünk éjszakai pihenőt. Minden szobához külön fürdőszoba
tartozik. Legközelebb talán nem lesznek hozzánk oly kimértek, ez
esne a legjobban. Csak az eső esett, cseperészett, az viszont
kitartóan. Esernyők alatt látogattuk meg a legnagyobbak sírját a
Házsongárdi temetőben. A legelszántabbak bóklásztak velem a
sírok között főt hajtva Reményik Sándor, Kőváry László, Dzsida
Jenő, Kós Károly, Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János
emléke előtt. Aztán a Farkas utcai református templomban, ahol
jócskán elidéztünk, hallgattuk a templomszolga lelkes előadását
Kincses Kolozsvárról és a reformációról, a templom történetéről.
A Babes-Bolyai Tudományegyetem nagyszerű épülete és Bolyai János
emléktáblával megjelölt háza mellett elhaladva értünk a térre,
ahol igazságos Mátyás királyunk szobra áll most virágpaddal
körülékesítve.
Kolozsvár - Mátyás király lovasszobra
Tavalyhoz képest ez is újdonság. Nemcsak
elbotorkálunk a nagy király szülőházához, hanem ezúttal be is
léphetünk kapuján, sőt udvarán is szétnézhetünk. Itt sem járt
még senki közülünk, én sem! Kilépve az utcára még pillantást
vetünk a szomszédban álló házra, amelyben Bocskai István
született. Pillantást csak, mert az eső szakadatlanul szemerkél...
Indulhatunk tovább. Méra Kolozsvár mellett
népművészetéről híres falu. Éppen a fő utcáját készítik elő az
aszfaltozásra: gépkocsivezetőnk jobbnak látja visszatolatni.
Igaza lehet. Magyarvistára viszont behajtunk, bár fölöttébb nagy
a sár.
Magyarvista - Szent László-legenda
lakóházdísze
Az első háznál kérek eligazítást,
merészkedjünk-e tovább. Szerencsém van: kőfaragó műhely van az
udvaron, fiatalemberek serénykednek, itt is tócsa, ott is tócsa.
A háziasszony nagyon kedves, készséges, marasztal, beszél a
kőfaragásról, melyről híres ez a falu. És a népviseletük? –
vetem köze. Mint a bimbóból a rózsa, nyílik széles mosolyra a
szája és a családi ház emeletére hív. Már tudom, emberünkre
akadtunk. Hívó szóra jön a busz népe is. Aztán szemét-száját
tátja a csodálkozástól. A cifraszoba minden pontja, a
mennyezetig vetett ágy, a bútorzat meg ami benne van: csodálatos
szépség! Szemünk káprázik a népművészet ilyen csodáját látva! Az
viszont nem csoda, hogy lányaink, asszonyaink egymással
versengve bújnak bele a szebbnél szebb ruhadarabokba, villannak
a vakuk, örökítődnek meg ezek a felejthetetlen pillanatok.
Magyarvista - Deák Katit
beöltöztetik
A busszal mégis
sétát teszünk a faluban. Ízléssel vegyes ízléstelenséget is
látunk, de sebaj, hosszú időnek kell eltelnie, amíg a
kődíszétések kikristályosodnak, s népművészetté magasodnak. A
református templom és a harangláb is meggyőző erőt sugároz.
Hallgatva a tiszteletes asszonyt, aki arról mesél, hogy milyen
nehéz a falusiakat értékeikre rádöbbenteni, s milyen
hosszadalmas, türelmes, meggyőző munkára van szükség ahhoz, hogy
a magyar műveltség – sok évtized hanyagság és üldözés után –
otthonra leljen a házakban, szívekben, arra gondolok, hogy ilyen
tettrekész, lehetetlent nem ismerő lelkészre, papra, de nagy
szükség volna ipolyi tájainkon is!
Kizötykölődve Magyarvistáról megállunk még Zilahon,
ahová végig kitűnő minőségű út vezet. A város központjára rá sem
ismerek. Egy negyedszázada jártam ott utoljára, vízmosásos,
szegényes, amolyan „román” volt. Most is román, sőt még románabb
– sajnos -, de rendezett, virágos, tiszta. Tatarozzák a líceumot,
amelybe egykoron Adynk diákoskodott.
Zilah - Ady szobra iskolája előtt
Erre emlékeztet szobra az iskola előtt. Az
épületben azonban az ízes partiumi magyar beszéd helyett román
már a tanulás s a társalgás nyelve. Az árvizi hajós báró
Wesselényi Miklós szobra a régi, méltóságos és hősies. Bár ki
tudja, vannak-e még, akik úgy cselekednek, mint ő, amikor
veszélyben a város? Látják-e egyáltalán, hogy most veszélyben v
an, veszélyben él nemcsak a város, hanem a haza is?
Máris Szilágysomlyóra érkezünk. Várnak ketten is: dr.
Szeman Péter és a Tanár úr. Ez jó jel. A vár – ma inkább csak
maradvány – közepén a Tanár úr imádott – nem túlzás! – városáról
beszél. Sötétedni kezd, de szálláshelyünket még nem foglaltuk el,
mert zárva a kollégium. Előkerül kalapács, fűrész, reszelő,
feszítővas, s a (román) igazgató-helyettes asszony jelenlétében
lehull a zárról a lakat. Elfoglalhatjuk fekhelyeinket. Ettől
viszont mindenki ódzkodik, mert szennyes is, gyűrött is, durva
is, is, is... Nagy úr azonban az „ez van” tudomásul vétele.
Mintha igaz se lenne: a Tulipán panzió barátságos, az asztal
megrakott, a teríték díszes. Még szíverősítő és toroköblítő is
dukál a nagyadag vacsorához. Barátunk nem győz elnézést kérni,
amiért mások felelőtlenek voltak. Nem minket, az ő lelkét gyötri
a sérelem, ami velünk esik meg a kollégiumban. Másnap
nemzetiszín szalag kerül a Balassi-fára a lelkészlak udvarán.
Egy éve éppen a Palóc Társaság felhívására ültettek fát a
szilágysomlyói magyarok nagy költőnk emlékére. Szépen fejlődik,
gondos kezek vigyázzák, szilágysomlyói magyar testvéreink.
Még mielőtt Tasnádfürdőre érnénk, két helyen is pihenőt
tartunk a bennünket elkísérő Tanár úr javaslatára. Somlyóújlakon
egy fatornyú református templomba nyitunk be, amelynek kettős
fala szűk folyosót védelmez (alig préseltem át magam rajta).
Szilágykövesden pedig az Ady Endre nevét viselő iskolában
tartunk szemlét annak okán, hogy a faluban élt nagyszülőknél
gyakran tartózkodott a költő gyermekkorában. A templomkertben
nemrég avatták fel szobrát.
Tasnádon a pihenés, egyeseknek a gyógyvízben való
megmártózás jelentette a műsort, mielőtt Sződemeterre rázódtunk
volna, hogy részesei legyünk a falu nagy szülöttének
tiszteletére évente rendezett ünnepségnek. Tatarozás miatt
nyitva találtuk a paplak ajtaját, így először nyílt lehetőség
arra, hogy ne kelljen a tornác ablaküvegén keresztül megnézni az
emléktáblát, amely a szobaajtó fölött van. Ez Kölcsey Ferenc
születéséről tudósít.
Kölcsey Ferenc szobra szülőfalujában
Az ünnepségen részt venni mindig felemlő
érzés, most is (legutóbb 2003-ban érezhettük ezt). Útközben
verbuválódott „együttesünk” versekkel, dalokkal lépett közönség
elé szép sikert aratva. Az égi áldásból is kaptunk (végig
szemergett az eső), a földi javakból is jutott (pálinka, üdítő,
kávé, falatkák). Azt hiszem, szép emlék marad mindnyájunkban ez
a Kölcsey-ünnepség, melynek fáradhatatlan szervezője Muzsnay
Árpád barátom, az EMKE tisztségviselője, nyugalmazott
középiskolai tanár.
Muzsnay Árpád társaságunkban
Szatmárnémetiben is
ő volt kísérőnk és szállásajánlónk. Mielőtt azonban álomra
hajtottuk volna fejünket a melegvizű strand kényelmes
szállójában, Ákoson csodáltuk meg a református templomot
lelkésze kíséretében. Erdődön a majdnem teljesen romokban álló
várkastélyt, amelynek kápolnájában esküdött örök hűséget
egymásnak Petőfi Sándor és Szendrey Júlia.
Szatmárnémeti - az erdődi várkastély oltára
Az oltárt, amely előtt a boldogító igent
kimondták, most a megyeszékhely püspöki palotájának kápolnájában
őrzik. Ide is módunk volt bejutni, sőt még a püspök atyával is
találkoztunk futtában. Zárva találtuk viszont a Vécsey-ház
kapuját, így akik addig nem, ezúttal sem láthatták a (Rákóczi-szabadságharc
végét jelentő) szatmári békének emléket állító emléktáblát a ház
udvari falán.
Aligha tévedek, amikor megállapítom: rengeteg élménnyel
gazdagodtunk. Valóban gazdagabbak lettünk ismeretekben,
tapasztalatokban, érzésben, tudatban. A képek, amelyeket mélyen
a tudatunkba véstünk, emlékeztetnek, mennyire szép, értékes ez a
mi Kárpát-medencei hazánk. Milyen jó tudni, hogy nekünk ebben az
élettérben van hazaváró otthonunk. (ua)
Az itt közreadott
írással szeretettel köszöntjük Kanadában élő jótevőnket, a 80
éves dr. Stampa Lászlót. Isten adjon neki további erőt,
egészséget, frissességet, békés, nyugodt öregséget!
Csoda, hogy élünk...
Ha végigtekintek a magyar nép történelmén, akkor nem
szűnök meg arra gondolni, hogy ez a szerencsétlen balfácán
társaság a faji megkülönböztetés áldozata. A titokzatos hatalom,
melyet jómagam nemzetközi szörnyetegnek, jobb modorú emberek
birodalomnak hívnak, úgy rendelte el, hogy a vadsertés
felöklelje Ottó és Imre hercegeinket, mert azok vissza akartak
térni az ősi vallásra. Ennek a rendeletére daraboltatta fel a
Veszprém melletti Csatárhegyen legyőzött Koppány bácsiját Vajk.
A lázadás nem volt pogány, hanem egy trónöröklési családi vita.
Régi magyar és keleti szokás szerint az elhunyt uralkodó utódja
az uralkodó család legidősebb férfitagja, míg nyugaton az
uralkodó legidősebb fia, illetőleg annak leszármazói. Meg kell
említenem a harmadik öröklési módot, a majorátust. Az elhunyt
király utódja annak életben lévő legidősebb fiúgyermeke. Koppány
vezérünk felkeléséhez az elégedetlen pogányok is csatlakoztak,
egyes források úgy vélik, hogy Koppány keleti keresztény volt,
és a nyugati kereszténység kiirtotta. A hivatásos „udvari”
történészek mindezzel nem hajlandók foglalkozni, náluk ez
kenyérkérdés, csak az amatőr „revizionista” történészeket
érdekli.
Aztán jött a megvakíttató Kálmán király, aki nem Géza
király Synadene görög királynéjától származott, hanem annak
szintén görög udvarhölgyétől, éppen ezért szánták papnak. Ezt az
„udvari” történészek nem tudják. Az angol nyelvű kézikönyvek, a
megvakíttatási „incidens”-től eltekintve, nagy uralkodónak
tartják.
II. Endre egy csavargó volt, egyedüli jelentősége, hogy
tőle kényszerítették ki 1222-ben az Arany Bullát, hét évvel
később, mint a jelentéktelen angol királytól, Földnélküli
Jánostól a Magna Chartát, aki Oroszlánszívű Richárdnak volt az
öccse.
Nagy Lajos királyunk egyetlen jelentős tette, hogy egyetemet
alapított Pécsett. Őt szólították először felségnek.
A mohácsi II. Lajos levelet írt VIII. Henrik angol
királynak, segítséget kérve a török ellen. Azt válaszolta, hogy
neki is megvan a maga baja és mindenki törődjön a saját bajával.
Lajos felesége, Mária királyné unokahúga volt Henrik feleségének,
Caterina spanyol hercegnőnek.
Aztán jött a svájci Argau kantonbeli Habichtsburgból
származó Habsburg Rudolf gróf. Ez egy manipuláló család, mint
magyar királyok felesküdtek az alkotmányra, de miközben az eskü
szövegét mondták, már tudták, hogy ezt sohase fogják betartani.
Mindezt tették nagyon vallásosan. Összetévesztették a
vallásosságot az erkölcsösséggel.
Zrínyi Péter és Frangepán főurakat osztrák bíróság
ítélte halálra, bár nem voltak az osztrák császár alattvalói.
Az „Életünket és vérünket...” kiáltás megrendezett
jelenet volt.
1706.február 20-án a horvát rendek zágrábi gyűlésükön 15 ezer
katonát ajánlanak meg I. József királynak, a nyakavágta Zrínyi
Péter unokája II. Rákóczi Ferenc által vezérelt kurucok ellen.
II. Rákóczi Ferenc éppen Lengyelországban tartózkodott,
hogy Nagy Péter orosz cárral találkozzon, amikor Károlyi Mihály
gróf őse a nagymajtényi síkon letette a fegyvert. A zsarnoknak
kikiáltott cár ugyanis haladóbb embernek látszott, mint a
Habsburgok.
Az emigrációban a francia király csak áltatta Rákóczit,
míg aztán III. Ahmed igazi türk beyeffendi (török úriember)
módjára ajánlott fel neki menedéket. A menekülő befogadása nem
muzulmán, hanem ural-ajtáji szokás.
Ekkor kezdődött a magyar várak felrobbantása. Csak az a
vár kerülte ezt el, melyben a császári tábornok és családja
benne lakott.
Aztán következett a Kossuth felkelés. Szász Lóránt
említi „Ülsz” c. könyvében, hogy az Egyesült Államok hivatalosai
ki nem ejtették szájukon Magyarország nevét. Kossuth Lajosunkat
csak a New York-i utca népe ünnepelte.
A Kossuth emigrációt Ab-ül-Medzsid szultán Törökországa
fogadta be, ami akkor egy hősi tett volt.
A XIX. sz. ötvenes éveiben Ferenc József hivatalos
látogatást tett Szentpétervárott és megkoszorúzta jótevőjének,
I. Miklós cárnak a sírját, aki Nagy Katalin unokája volt.
Deák István a New York-i Columbia Egyetem professzora
említi könyvében, hogy nem találta a gonosz Zsófia főhercegnő és
az általa vezetett kamarilla nyomát se.
Jómagam attól tartok, hogy Erzsébet királynénk csak
azért kedvelte a magyarokat, mert a titokzatos erő
megparancsolta neki. 1854-ben a Habsburgok elvesztették a
nemzetközi rokonszenvet és ekkor határozták el felosztását
birtokaiknak. Ezt a csehek időben észlelték, a magyarok nem. Mi
véreztünk az osztrákok Dél-Tiroljáért, holott az olaszokkal
semmi bajunk nem volt. Fiumében az egyedüli és kizárólagos
hivatalos nyelv az olasz volt.
Ez után következett az I. világháború ránk nézve
kedvezőtlen befejezése, melyben nagy részben mi is hibásak
vagyunk. Bedőltünk a győző maszlagának és feloszlattuk a
hadsereget. Törökország nem oszlatta fel, aztán keresgéltük a
veszett fejsze nyelét.
Az 1956-os felkelés alkalmából egy bíró barátom azt
merészelte mondani, hogy most mi leszünk a nagyok és nem a drága
csehek. Nem így történt. A bársony forradalom népének
fenntartott helye van a demokráciák palotáinak szalonjaiban.
Aztán elkezdték kritizálni, hogy a királyi honvédség tisztjeinek
milyen hülye sapkája van? Érdekes, a francia hadsereg fövegét
senki sem kritizálta. A hivatásos tisztikar vesztesége a II.
világháborúban 60 %-os volt. Magyar köztisztviselők pedig
kirúgják az ügyfelet a hivatalukból. Egy barátom kirúgott egy
ügyfelet az irodájából az úgynevezett népi demokráciában. Mondta
neki: „Ez bíróság, itt így nem lehet beszélni. Azonnal menjen ki!”
egyszóval, kirúgta. Sokan milyen boldogok lennének, ha kirúgnák
őket a bíróságról.
Kritizálták, hogy hogyan bánunk a nemzeti
kisebbségünkkel. A gyalázatosnak nevezett magyar felszabadítás
ellenére a szlovákok ezer éven keresztül meg tudták őrizni a
kultúrájukat, a skótok és az írek nem. Elkezdték a finnugor
elmélettel. Sajnovics János csillagász, Budenz József
latin-görög szakos tanár és Hunfalvi Pál, aki egy magyar
őstörténeti kutató írásbeli jelentését megsemmisítette.
Magyarországon 1942-ben Kállay miniszterelnök akként
nyilatkozott, hogy az anyanyelv használata emberi jog és nem
függ attól, hogy a szomszédos országok hogyan kezelik az ottani
magyarságot.
A magyar felszabadítás alatt „nyögő” Észak-Erdélyben és
a Székelyföldön továbbra is kötelező tantárgy maradt a magyar
tanítási nyelvű iskolákban a román nyelv tanulása...
Most a romaságot akarják ránk uszítani azzal, hogy
nincs roma értelmiség, pedig van, csakhogy ha egy roma orvos
lesz vagy jogtudor, akkor többé nem akar hallani a romaságról. Ő
magyar.
Amikor Teleki Pál miniszterelnökünket megkérdezték,
hogy mit tart a legnagyob eseménynek a magyar történelemben,
válasza az volt: a csodát, hogy egyáltalán létezünk.
Élményekben
gazdag táborozás
Balázs Péter tanuló
Az idén nyáron a Palóc Társaság révén meghívást kaptam
egy tíznapos honismereti táborba.
A tábor egy messzi faluban, Kevermesen volt. Mikor megérkeztünk,
étellel fogadtak minket. Másnap már megkezdődött az érdekes
program. A helybeli fiúk alapítottak egy madarászegyletet, mely
a madarak viselkedését és szaporodását vizsgálja. Az egylet neve
KMM, azaz Kevermesi Madarak és Madarászok. A csapat egyébként
országos versenyen is szerepelt és kitűnő helyezést ért el. Ezt
követően előadást tartottak a régi vidékről, hogy milyen volt és
hogyan éltek az emberek. Három napon kirándultunk a környező
városokban: Szarvason, Gyulán, Békéscsabán és voltunk a
Körös-Maros Nemzeti Parkban is. A madarászok elvittek minket a
közelben levő erdőbe, ahol bemutatták a növényeket, madarakat és
tojásaikat. A fiúk egy könyvet is megjelentettek. Az utolsó
napon egy tesztet írattak velünk a látott madártollakról,
madártojásokról és a növényekről.
Kézműves foglalkozásokon is részt vettünk, agyagoztunk,
gipszeltünk, és megtanultunk kürtőskalácsot sütni, amit azóta
itthon is kipróbáltunk (nagyon finom volt!). Textiliát
festettünk, íjászkodtunk és a szünetekben fociztunk vagy
tollaslabdáztunk. Házfelmérést végeztünk, amely nehéz feladat
volt. Főként régi házakat mértünk fel. Mindenegyes ajtót,
ablakot és tornácot le kellett mérnünk és jegyzetet készíteni
róla.
A fiú- és a leányszállás külön épületben volt. A fiúk házában
két szoba múzeum számára volt kialakítva.
A táborlakók sok helyről érkeztek. Voltak Romániából,
Szerbiából, Magyarországról és Szlovákiából. Egy napon vihar
keletkezett. Kidőlt a kapu előtti fa. Mi behordtuk a kertbe,
amiért dicséretet kaptunk.
Köszönöm a Palóc Társaságnak, hogy ilyen élményekben
gazdag kiránduláson vehettem részt.
Ilona nap
Mohorán
avagy a testvérfaluságról
Bőhm András
A testvér,
testvériség szavak konkrét pozitív töltetet hordoznak magukban,
mert e fogalmak hallatán önkéntelenül a szeretet, barátság,
segítőkészség jut az eszünkbe. Nekem még inkább akkor, amikor a
testvérfalu szót hallom. Talán azért, mert a testvér az
akaratunkon kívül születik, míg a testvérfalut meggondolva,
jószántukból választják az emberek. Választják, mert valami jót
akarnak, terveznek mindkét település részére.
Így volt ez Szklabonya és Mohora esetében is négy évvel
ezelőtt, amikor a mohorai polgármester egy napon beszámolt
elképzeléseiről a szklabonyai községházán. Az ötlet kézenfekvő:
a Nagy Palóc Mikszáth Kálmán Szklabonyán született, felesége
Mauks Ilona pedig Mohorán.
Mikszáth mellszobra Mohorán
A mohorai Ilona napi
ünneplés és a testvérfalu-kapcsolat együtt indult el és rövid
idő alatt szép hagyománnyá fejlődött. Az idei rendezvényen a „tót
atyafiakon” kívül sok „jó palóc” is részt vett az Ipoly innenső
partjáról. Mindenki jól érezte magát. Hogyisne! Az
elengedhetetlen díszes fogadtatás után bő program következett:
izgalmas futballmeccs, rétessütés- és kóstoló, ebédre
versenyszerűn nyolc féle gulyás. Volt istentisztelet az
evangélikus templomban, óvodások kedves műsora, nívós előadás,
mely az írót és feleségét hozta hozzánk közel.
Miért érdemes szólni a szép napról, miért érdemes leülni és írni
róla, miért érdemes ezt tovább adni?
Lehet, hogy másnak egy tévéműsor izgalmasabb, de abban
biztos nem lesz meg a közvetlen emberi kapcsolat, a szeretetet
kifejező invitálás, a kedvesség, figyelmesség, sem a közösség
erejének varázslatos hatása. Kimondottan jó érzés volt
tapasztalni, hogy a sok bosszúságot okozó országhatár biztosan
bomlik le, hogy különböző nyelvű emberek egy közösségben akarják
magukat jól érezni és egyszerre tudják lebontani az
előítéletekből emelt gátakat. Hasznos volt azt tapasztalni, hogy
mindezt hogyan kell csinálni. Ehhez kell ötlet, akarat, ember.
De jó, ha többen tudnak együttműködni a kitűzött cél érdekében!
Ki kell lépni az elszigeteltségből, kell az őszinteség, az
emberi szeretet!
Mauks Ilona mellszobra Mohorán
A mohorai példa biztató. A mi tájainkon el tudok
képzelni például egy Zichy-napot augusztus 20-án vagy egy Zs.
Nagy Lajos irodalmi napot... És szívesen hívnék a
testvérfalunkból vendéget, ha nekünk is van testvérfalunk...,
hogy örömmel együtt ünnepeljünk. Ezért érdemes összefogni és
dolgozni! No, meg nem utolsó sorban a mákosrétes miatt, mert az
volt a mohorai Ilona-napi rétessütőversenyen a legjobb...
Az
alsósztregovai Madách-síremlék
A Madách Könyvtár – Új folyam sorozat legfrissebb, 41.
köteteként látott napvilágot Horánszky Nándor Az alsósztregovai
Madách-síremlék című karcsú könyvecske, mely izgalmas olvasmány
azoknak, akik Madách Imre szellemi örököseinek vallják magukat s
emlékének ápolását a magukénak érzik.
Horánszky Nándor, a szerző, annak a Horánszky Lajosnak
az unokája, akinek olykor kilátástalan küzdelme árán
megszületett a drámaköltő máig csodált, sokak által felkeresett
és az emlékképben el nem feledhető síremléke hetven évvel
ezelőtt (Rigele Alajos pozsonyi szobrászművész remek alkotása).
A kötet arról szól, hogy mily sok kísérlet történt egy Madách
Imréhez méltó síremlék felállítására.
A kötet négy fejezete közül az elsőben a síremlék
létrehozásának hátteréről olvashatunk idősebb dr. Horánszky
Nándor ideg- és elmeorvos 1967-es írásának felhasználásával.
A kötet gerincét az a dokumentumgyűjtemény alkotja,
megközelítőleg száz oldalon, amelyek valamilyen formában, lazán
vagy erősen kötődnek a kötet témájához. Beszédek, emlékbeszédek,
levélváltások, több újságban megjelent írások olvashatók itt,
amelyek lekötik az olvasó figyelmét, sőt levélről levélre
haladva egyre izgalmasabbá válik az érdekfeszítő történet,
amelynek szálai a síremlékállítást szívügyének tekintő Horánszky
Lajosnál futnak össze. Az írások olvasása feledteti az olvasóval,
hogy valójában dokumentumokat olvas, egyre inkább az az érzése
támad, hogy ez a gyűjtemény Horánszky Lajos küzdelmes életének
regénye.
A dokumentumgyűjtemény darabjai öt téma köré
csoportosíthatók. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a költő és
családtagjainak újratemetési szertartását ecsetelő hátrahagyott
írások a legérdekesebbek, de be kell látnunk, hogy a művészi
terveket taglaló levelek is valamint a költségvetésről közölt
száraz adatok mögött megbúvó tényezők is lehetnek
elgondolkoztatóak.
A kripta újjáépítésének kiváltó oka, a síremlék felállításának
előkészítése és megvalósítása, a hozzácsatolt számlák adatainak
sokaságával már-már emberfeletti küzdelemről árulkodik. Végül a
trianoni országcsonkításba bele nem nyugvó éberség kelt az
olvasóban lázas érdeklődést, amikor néhány dokumentum erejéig
bepillanthatunk abba az erőfeszítésbe, melynek remélt célja
Alsósztregovának Magyarországhoz való visszatérése a tárgya.
Horánszky Nándorral áttekinthetjük a Madách-síremlék
felállításának történetét. Megtudjuk, hogy a fellelhető
dokumentumok tanúsága szerint először az 1877-ben alakult
Madách-emlékügyi bizottság kívánt szobrot állítani a költőnek s
már ekkortájt cikkeztek az alsósztregovai sír szomorú
állapotáról. A drámaköltő születésének centenáriuma újabb
alkalmat kínált 1923-ban, hogy a Madách-hagyományápolás kérdését
felmelegítsék. Ekkor Losoncon jött létre a Madách-síremlék
bizottság, amelynek élére Giller János ügyvédet választották.
Hét évvel később a Csehszlovák Köztársaság elnöke látogatott
Alsósztregovára, koszorúzása a Madách család kriptájában újabb
lökést adott az ügynek. Ennek a látogatásnak eredményeként jött
létre a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti
Társaság, amelynek művészeti szakosztálya egy tervezetet is
elkészíttetett egy emlékmű felállításáról. Eközben
Csonka-Magyarországon is folytak előkészületek – éppen Horánszky
Lajos és bizalmas köre részéről – egy Madách-síremlék
megalkotására. A pénztelenség azonban mindkét tervet derékba
törte. Horánszky Lajosnak, a Kisfaludy Társaság tagjának azonban
sok viszontagság után, elszántsága árán és a pénztelenség
közepette sikerült a tervet megvalósítania a harmincas években.
Az ő rendíthetetlen hite és akarata, az az alapállása, mely
szerint múltunk nagyjainak emlékét mindenkor méltóképpen kell
ápolni, s ő ennek az elvnek szentelte életét, végül is ez a hit
és akarat diadalmaskodott, koronázta meg munkásságát.
Egy olyan könyvet tarthat tehát kezében az olvasó,
amely ennek az áldozatos cselekedetnek is emléket állít. „Az
írás és a közölt dokumentumok során – olvashatjuk Horánszky
Nándor, az unoka sorait – bepillantást nyerhetünk egy felelős
értelmiségi réteg gondolkodásába, meggyőződhetünk az érzelmi
megnyilvánulásaikkal együtt járó tenni akarásukról,
cselekedeteikről és azt is láthatjuk, hogy az önzetlenség, a
múlt tisztelete, a segíteni akarás és az összefogás erkölcsi
parancsai mily nagy tettekre ösztönözhetnek, követendő például
szolgáva az utókornak. Érezzük át, hogy az egyén tenni akarása
mennyi szálon függ össze a nemzetnek és nagyjainak szolgálatával,
valamint a politika nem időtálló világával. Így e kötet nemcsak
eseménytörténet, kordokumentum, hanem az erkölcsi
megnyilvánulásoknak egyfajta tárháza is.”
A Függelékben a budapesti Madách-szobor törtönetéhez
kapcsolódó levelek és adatok olvashatók, amelyek azonban
kapcsolódnak az alsósztregovai síremlék felállításának
történetéhez is.
Hasznos kiegészítője a kötetnek a Mutatók, amelyben többek
között a dokumentumokban szereplő személyekről tudhatunk meg
egyetsmást, a névmutató, a szakirodalom s a felhasznált
periodikákról a lelőhely megjelölésével tájékozódhatunk.
A Madách Könyvtár – Új folyam sorozatát Andor Csaba, a
Madách Irodalmi Társaság elnöke szerkeszti. Köszönjük
fáradozását, amelynek eredményeképpen ez a kötet is
megjelenhetett. Éppen jókor: 2006-ban van 70. évfordulója az
alsósztregovai Madách-síremlék felállításának. Az évforduló
pedig arra figyelmezteti a Madách-hagyományápolókat napjainkban,
hogy nem lanyhuló emlékápolásuk mentén a síremlék létrehozóinak,
közülük is elsősorban Horánszky Lajosnak állítsanak emléket.
Kívánom, hogy ez a könyv valamennyi Madách-tisztelőhöz
eljusson s mindenkinek olyan élményt szerezzen, mint e sorok
írójának!
Végső
búcsú Mons. Lénár Károlytól
Kliment Éva
Szomorúan vettük
tudomásul, hogy 2005. augusztus 20-án, életének 83. évében
elhunyt mons. Lénár Károly pápai káplán, nyugalmazott
esperes-plébános. Temetése szülőfalujában, Inámban volt
augusztus 24-én. A temetési szertartáson jelen volt Orosch János
püspök, Tóth Domokos nyugalmazott püspök, de tiszteletüket
tették a politikai élet vezetői is.
A felvidéki magyarság ismét szegényebb lett egy
különleges személyiséggel. A Jó Pásztor Alapítvány elnökét,
számos kitüntetés birtokosát, Lénár atyát nem kell senkinek sem
bemutatni, mindannyian ismertük és csodáltuk kitartását,
fáradhatatlan munkálkodását, ahogyan a keresztény magyarság
érdekeit képviselte. Soha ne adta fel, hogy kiesdekeljen egy
magyar ajkú és magyar szívű püspököt, fáradhatatlanul imádkozott
és mindenkit buzdított, még akkor is, ha reménytelennek látszott.
Erőt, bátorságot adott azoknak is, akik már feladták, hogy
egyszer magyar főpásztora legyen népünknek.
„Pap vagy te mindörökké...” Lénár atya komolyan vette
ezeket a szavakat, mert pap volt Ő a börtönben töltött évek
alatt, a kényszermunka idején, de nyugdíjas éveiben sem tudott
pihenni. Mindannyiunknak példát mutatott arra, hogyan kell a „Szent
István által felállított keresztbe belekapaszkodni és akkor nem
győzhet le minket senki.”
Emlékét megőrizni akkor tudjuk igazán, ha erőt merítve
példamutatásából kitartóan folytatjuk munkálkodását és hűek
maradunk azokhoz a szavakhoz, amelyeket egyik levelében írt: „A
Római Katolikus Egyház épületét, Krisztus Titokzatos Testét
különböző színű nemzetek alkotják: fekete bőrűek, sárga bőrűek,
fehérek, ferdeszeműek stb... Nem akarok a jogra hivatkozni,
minden nemzetnek egyforma joga van az Egyház kebelén belül, de
inkább azt mondom: minden nemzetnek egyformán kell szeretnie a
másikat.” Tisztelet emlékének!
 |
Tagtársunk, Hahn
József hosszan tartó betegség után eltávozott az élők sorából.
|
|
Emlékét megőrizzük! |
|
|
 |
A Magyar Tudományos
Akadémia dísztermében Széchenyi István születésnapján vehette át
HRUBÍK BÉLA a Széchenyi-díjat. A rangos kitüntetést 1991 óta
adományozza oda a Széchenyi Társaság azoknak, akik a kultúra és
az oktatás valamint a gazdaság terén egyéni teljesítményükkel
nagyban hozzájárultak a magyar nemzeti kultúra értékeinek
megőrzéséhez. Béla tagtársunk kitüntetésének a Palóc Társaság is
örül, további munkájához jó egészséget, erőt, kitartást és sok
sikert kívánunk! |
Jó Palócok
A Palóc Társaság hírmondója * Megjelenik minden negyedévben
Felelős szerkesztő: Z. Urbán Aladár * Munkatárs: RNDr. Balázs
Péter
991 22 Olováry (Óvár) 132., Szlovákia,
+fax: 047 / 48 79 115
Villámposta: z.urban@paloctarsasag.real-net.sk
Honlap: www.paloctarsasag.real-net.sk