Új helyszínen az ÖNT
Tíz év után mertünk változtatni az Örökség Népfőiskolai Táborunk
helyszínén. A régi, az ipolysági helyszínekkel egy baj volt: a
szolgáltatás színvonalában maradtak alul. A sokágyas, kezdetben
emeletes ágyas szobák, elhasználódott matracok, néhol
kellemetlen bűz, a lerobbant zuhanyozók, az állandóan folydogáló
vagy egyáltalán nem folyó vécék stb., évről évre visszatérő
kellemetlenségek voltak. Mégis: tapasztalatunk és az
igénybevevők véleménye szerint jó volt Ipolyságon eltölteni egy
hetet azoknak, akiket érdekel magyar ősmúltunk. További,
magyarázkodást is előidéző, elnézést eredményező bosszantó
hiányosságok (lásd az étkezések ügyét!) okoztak nem egyszer
fejfájást a szervezőnek. Mégis: jó volt Ságon együtt lenni.
Hogyne lett volna jó, mikor nem az előforduló
kellemetlenségekért tértek vissza törzslátogatóink és jöttek
mindig újak is, hanem a kitűnő előadók és nagyszerű előadások
vonzották őket, vagyis magyar örökségünk alapos megismerésének
vágya legyőzte a hiányosságokat.
Udvardon – ez az Érsekújvár szomszédságában fekvő nagyközség adott
otthont a XI. Örökség Népfőiskolai Tábornak – elfogadható
körülmények fogadták a résztvevőket. A középiskola kollégiumának
négyágyas szobái, a tiszta mosdó, zuhanyozó és vécé – igaz,
mindezért a negyedik emeletre kellett lépcsőzni. A nagyjából
zajmentes, tágas előadóterem, ahol mindennek volt elegendő helye:
kiállításnak, könyveknek, segédeszközöknek, még sokkal több
résztvevőnek is lett volna..., a kollégiumi konyhai koszttal is
elégedettek lehettünk, jóízű volt és bőséges.
Az Udvardi Községi Hivatal is kegyeibe fogadta a XI. ÖNT-öt. Kusý
Károly alpolgármester testvéri szeretettel köszöntötte a
résztvevőket a megnyitón, majd helytörténeti sétára hívott
mindenkit. Ennek során a község nevezetességeit: a katolikus
templomot, a hősök emlékművét, a kitelepítettek emlékhelyét, a
Kálváriát stb. ismerhettük meg. A séta után a községi hivatal
dísztermében szem-szájnak tetsző fogadást adott a tiszteletünkre.
Jó benyomást tett ránk ez a vendégszeretet, a segítőkészség,
amely a kollégium vezetése részéről sem hiányzott. Židík László
úr és munkatársainak igyekezete kényelmünket és otthonérzetünket
szolgálta – köszönet érte.
A XI. ÖNT műsora a megszokott magas színvonalon valósult meg.
Meghívott és meghívásunkat elfogadó előadóink közül egyedül
Bakay Kornél professzor úr nem érkezett meg, így mindnyájunk
sajnálatára elmaradt előadása. A műsor július 3-án Szántai Lajos
történész előadásával indult. Előadása – A déli harangszótól a
Magyar Szent Koronáig főcímmel Hunyadi János és Mátyás király
történelmi tetteit elemezte, amelynek időszerűségét a
nándorfehérvári győzelem 550. évfordulója adta. Kiss Dénes költő
az idén napvilágot látott J.Browing-kötethez írt előszót és
ugyancsak az etruszk-magyar kapcsolatot taglaló kötethez is. Ezekről ismerhettük meg
véleményét A magyar költészet és az Ősi kapocs címmel megtartott
előadásában.
Tábori László
Tábori László keletkutató ezúttal a párthus és hun
koronázásokat hasonlította össze, megállapítván azok
egybevágóságát.
Kiss Irén és Técsi Zita a kiállítás megnyitóján
Kiss Irén kultúrtörténész Hérodotos tanait
vetette össze a tordosi kultúrával. A rovásírással kapcsolatban
két előadás is elhangzott. Záhonyi András a székely-magyar
rovásírás ősi kapcsolatait tette vizsgálódásai központjába,
Friedrich Klára és Szakács Gábor a rovásírás feltételezett
jelképrendszeréről értekezett.
Friedrich Klára és Szakács Gábor rovásszakértők
Mint mindig, most is nagy
érdeklődés előzte meg Pap Gábor művészettörténész előadását,
amely a képírásról szólt kezdve a szkítáktól egészen napjainkig.
Géczy Gábor egyetemi tanár a Kárpát-medence szakrális helyeit
vette sorra. A Szent Korona és a magyar történelem nagy
személyiségei közti kapcsolatról elmélkedett Kocsis István író.
Napjainkban izgalmas témát választott előadásának az újkígyósi
Harangozó Imre néprajzkutató, mégpedig a természet, műveltség és
közösség egymást erősítő kapcsolatát vizsgálta az ezredforduló
szorításában. Egy másik néprajzkutató, Szelestey László a magyar
népművészetben gyakori Boldogasszony-ábrázolásokat ismertette
vetítettképes előadásában.
Ki hitte volna, hogy a magyarság őshazáját kutató Kőrösi Csoma
Sándorról is lehet még újat mondani? Ezzel próbálkozott meg Bíró
József. Kit ne érdekelne az ország, a saját haza gazdasági
helyzete, hiszen valamennyiünk életszínvonala a tét. Csath
Magdolna közgazdász egyetemi tanár okfejtésére , vagyis a magyar
gazdaság helyzete és a parlamenti választások utáni esélyekre
sokan voltak kíváncsiak. A tanárnőt gyűrűbe fogták és csakúgy
záporoztak hozzá a kérdések.
Mindennapjaink időszerő kérdéseire kereste a választ Tarics Péter
külpolitikai újságíró. 50 évvel ezelőtt rengette meg az
örökkévalónak hirdetett világot a magyar forradalom és
szabadságharc. Az 1956-os évforduló alkalmából Wittner Mária
halálraítélt, később tizenhárom évet börtönben töltött
szabadságharcos idézte fel a forradalom ragyogó napjait, a
könyörtelen megtorlást, és a napjainkig tartó kitaszítottságot,
mert újból azok és utódaik vannak hatalmon, akik 1956-ot
elfojtották, most kisajátítják, akárcsak az ország gazdagságát.
„Ezekkel én együtt ünnepelni nem fogok!” – jelentette ki Wittner
Mária, aki ma országgyűlési képviselő. 1956 hangsúlyt kapott az
esti kiegészítő műsorokban is. Fekete Pál, szegedi ötvenhatos
forradalmár az átélt történelmi esemény résztvevőjeként 56-nak a
világra gyakorolt hatásáról, az ezt megelőző eseményekről és a
következményekről mesélt élményszerűen, mégis tárgyilagosan és
szakértelemmel. Jónás Csaba és Tarics Péter előadóművészek
műsora is – 1956, Te csillag! – a magyar népnek a szabadságért
és függetlenségért vívott harcának állított emléket.
Jónás Csaba és Tarics Péter 1956-os emlékműsora
Zsapka Attila zeneszerző, énekes
Az udvardi
Zsapka Attila zeneszerző, énekes a felvidéki magyar költők
megzenésített verseinek előadásával férkőzött a hallgatók
szívébe. Volt még egy érdekességszámba menő műsora a XI. ÖNT-nek,
ez pedig egy képzőművészeti
kiállítás volt. A kiállító Técsi Zita tizenhárom éves kislány,
akinek csodálatos mesevilága a magyarság múltjából táplálkozik,
ezért értelemszerűen a jövőnek szól.
Nem maradt el a honismereti kirándulás sem. Sőt kettő is
megvalósult. Az egyik Andódon, Szímőn, Felsőszelin át vezetett
Deákiig illetve vissza Udvardra. A jó előkészítésnek hála
mindenütt vártak ránk a helyiek, kedvesen fogadták csoportunkat.
Andódon Czuczor Gergely emlékmúzeumát, Szímőn Jedlik Ányosét
kerestük fel és helyeztük el koszorúnkat a nagy személyiségek
szobránál. Felsőszein a Palóc Társaság tagja, Oros László
birodalmát vettük birtokunkba. A BIBLIOTHECA PRO PATRIA
tagtársunk lelkesedésének, szakértelmének s nem csekély
áldozatkészségének köszönheti létét. Deákiban a Halotti Beszéd
lelőhelyén álltunk meg.
A deáki templom
A szombati honismereti túra első
állomása Csúz volt, ahol Erzsike néni kitörő kedvességgel mesélt
a kastély megmentőjéről, a KT kiadó nemrégen elhunyt
igazgatójáról, Szénássy Árpádról és az általa teremtett
értékekről. Búcson Szigeti János parlamenti képviselő,
polgármester volt szíves vendéglátónk, aki miután itallal,
harapnivalóval is megkínált bennünket, falunéző sétára hívott.
Hát volt mit megmutatni, megnézni! Virten Baróti Szabó Dávid
sírját álltuk körbe, és Kovács Dénes, az ÖNT legmesszebbről, a
székelyföldi Csíkrákosról érkezett résztvevője helyezte el
koszorúnkat a síremléken. Komáromban Tarics Péter vállalta a
város múltjának és jelenének a bemutatását. Nem volt könnyű
feladat! A rövidre szabott idő ellenére együtt fújtuk a
huszárral a Klapka téren, hogy „Fel, fel vitézek a csatára!”
A komáromi városháza a huszárral és Klapka György szobrával
A huszár a városháza toironyablakából fújja a közismert nótát. V.
László emlékművét és az aradi vértanúk emlékművét is felkerestük,
jártunk a Selye János Egyetem udvarán, az Európa Udvarban és
Jókai Mór előtt is fejet hajtottunk. A martosi tájház és víg
kedélyű gondnoka szívünkbe zárta magát. Az ógyallai csillagdába
nem jutottunk ugyan be – pedig megbeszéltük felelősével ! - ,
létrehozója sírjánál viszont megemlékeztünk róla.
A XI. ÖNT sikeres megvalósításáért sokan fáradoztak. Nevüket fel
nem sorolva köszönjük nekik áldozatkész munkájukat. Ez a
segíteni, tenniakarás, ez az önzetlen támogatás nagy
erőtartaléka a következő Örökség Népfőiskolai Táboroknak.
Végül részlet egy levélből: „Azóta is naponta gondolok az ott
töltött napokra, amit nem adnék semmi pénzért. Próbálom az
ismerőseimnek elmondani, szerencsére sokat jegyzeteltem. Nagyon
szép és értékes előadások voltak, megvette a lányom Pap Gábor
Kiálts tele torokkal” c. könyvét, én meg a „Holt árok” címűt,
most már mindent tisztán látunk, olvassuk és ez az állandó téma
nálunk. Ez az igazság! Még a két magyar iskolát végzett
lányunkat is nagyon érdekli. Az egyik most jött haza 2 hétre
Angliából. Kedves Uram, megvettük az Arvisura két kötetét tavaly...
otthon döbbentem rá, innen van a késztetés, a nagy jóakarat. A
jó Isten adott erőt, képességet erre a szent és nagyszerű
feladat teljesítésére és Önre bízta az elnöki tisztséget. Hisz
az igaz magyarok a székelyek és a palócok. Hála Istennek, úgy
érzem, mi is közéjük tartozunk. Én is fájlalom, hogy a mieink
közül különböző okok miatt lemaradtak. Pedig sok jó magyar van
itt még. Hiányolom, sajnálom a kevés információt, legközelebb
jobban odafigyelek, nem is tudtam róla én sem....”
HÍD A RÉGIÓK KÖZÖTT
A Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok szövetségének (KITÁSZ) XV.
Vándorgyűléséről
Az esztergomi Vitéz János Katolikus Tanítóképző Főiskola adott
otthont a KITÁSZ vándorgyűlésének, amely július 13 – 16. között
zajlott. Küldöttek érkeztek az egész Kárpáthaza területéről, de
legtöbben – érthetően – a csonka országból.
A valójában két és fél napba sűrített műsor – nem túlzás! –
megviselte a résztvevőket. Nem kevesebb, mint 26 előadó szerette
volna megosztani véleményét, gondolatait a résztvevőkkel. A
kísérlet azonban a feszített rend(etlenség) miatt meghiúsult.
Kiragadva egy példát: a Muraközből érkezett Kolláth Anna
előadását annak ellenére nem sikerült megérteni, hogy kivetítőt
is használt. Oly nagy mérvű hadarással adta elő mondanivalója
kisebbik részét (a nagyobbikra már idő nem maradt!), hogy
bekerülhetett volna a rekordok könyvébe! Kár érte, mert a téma
húsba vágó: a szórvány magyarság megmaradási esélye volt.
Igazán bosszantó volt (mind az elnöklőnek, mind az előadónak
kellemetlen), hogy szinte majd minden előadóba „bele kellett
fojtani a szót”, azaz az elnöklő hol udvariasan, hol meg már
durván szólt az előadóra, hogy fejezze már be az előadást. S a
hallgatóság? Tudomásul vette az intést, vagy morajlott,
mindenesetre a lényeg, az előadás lényege elsikkadt s az
ingerültség fokozódott.
Csúcsát a péntek késő délutáni közgyűlésen érte el. A szervezők
amúgy is nagyon rövid időt szántak rá: 17-től 19 óráig. De mert
soha nem kezdődött még (most éppen a csúszó előadások miatt)
gyűlés pontos időben, ez megbosszulta magát. Soha ilyen forró
hangulatú, ideges légkörű, személyeskedő közgyűlésen nem vettünk
részt! A napirendnek a felén ha sikerült túljutni: beszámolókon,
munkaterv-ismertetésen. A hozzászólók véleményüket nem
fejthették ki, a tervhez nem fűzhettek javaslatokat, a
szervezetek tevékenységének, a kapcsolatok ápolásának kérdéseire
s a cégbírósági jelentés megszavazására időhiány miatt már nem
kerülhetett sor, hiszen 19 órakor orgonahangversenyre várták a
vándorgyűlés résztvevőit a Bazilikába. A tiszteletbeli elnök
ezért a hangverseny utánra napolta el a közgyűlést, amiből
persze nem lett semmi. Nem lett semmi másnap sem, mert a zsúfolt
szombat délelőttön még újabb kilenc meghívott előadó várta, hogy
megtarthassa (elhadarhassa) előadását. Délben átsétálva a
Mária-Valérián már Párkányban vártuk, hogy kapjunk ebédet, de a
csigalassú felszolgálás miatt erre csak két óra felé került sor.
Így aztán a délutáni felvidéki irodalmi kirándulás mindenegyes
helyszínére óriási késéssel érkeztünk (visszaélve fogadóink
türelmével és utaskísérőnk jó hírnevét csorbítva). A közgyűlés
befejezését az éjszakai visszaérkezés újból meghiúsította.
Vasárnap sem kerülhetett rá sor,
hiszen a délelőtt minden perce lekötött volt (hosszú, fárasztó
gyaloglás a hegyoldali Babits-emlékházhoz, majd vissza a
Keresztény Múzeumba). Ebéd után pedig a küldöttek már
szállingóztak hazafelé... A közgyűlés befejezése nélkül (ki-ki
vérmérséklete szerint derűsen vagy morcosan, haragosan) váltunk
el.
Az idő múlásával az ejtett sebek, a vélt vagy kreált sérelmek
behegednek, tompulnak. A KITÁSZ közhasznú szervezet, ez azzal
jár, hogy évente közhasznúsági jelentést kell készítenie a
cégbíróság számára. Jelentés pedig nincs! A vezetőségnek az év
végéig lépnie kell. A KITÁSZ-ra szükség van – ez nem kétségs! A
szükség pedig nagy úr. A megválasztott vezetőknek kötelességük,
hogy orvosolják a hibát, félre tegyenek minden személyeskedést,
messzebbre lássanak orruknál, egyéni ambíciójuknál. Tisztázni
kell, hogy mely szervezetek tagjai a KITÁSZ-nak. Nem elég
nyilvántartást vezetni, ellenőrizni is kell s rendszeresen, hogy
melyek fizettek, melyek nem tagdíjat (ez az elszakított
területeken működő szervezetek esetében egyezer forint). A nem
fizetőket felszólítani, a régen nem fizetőket és a felszólítás
ellenére sem fizetőket törölni a lajstromból. A fizető
tagszervezeteket meghívni a vándorgyűlés folytatására illetve
befejezésére. A megjelentek számából megállapítható az
érvényesség. A nagyon távoli szervezetek, ha a távolság vagy
útiköltség miatt nem tudnak eleget tenni a meghívásnak, számukra
a jelentés anyagát írásban (levélben vagy villámlevélben) kell
elküldeni. Elfogadó vagy elutasító szavazatukat ugyancsak
írásban küldhetik el a vezetőségnek, amely összesít és
megállapít, és pontot tesz az ügy végére.
Hozzálát a következő évi vándorgyűlés alapos, körültekintő
előkészítéséhez. Ebbe a munkába be kell vonni a tagszervezeteket,
de nem szabad megengedni, hogy valamely szervezet akarata
elsöpörje a többiét (ahogy az történt az idei kudarcízű
felvidéki túrán a Muravidék szervezésének következtében). Oldani
kell azt a feszültséget, ami a tervezett előadások dömpingjét
illeti. Még egyszer nem fordulhat elő, hogy az előadók tömege
miatt a tagszervezetek lélegzetvételhez se jussanak! A
vándorgyűlés a tagszervezetek találkozó helye: elegendő időt
kell számukra biztosítani, hogy ismerkedjenek egymással,
bemutassák tevékenységüket, elpanaszolják bajukat, megosszák
örömüket. Így elérhető, hogy a tagszervezetek és a központ
között állandó, élő kapcsolat létesüljön és tartsa össze, fogja
össze őket. Nem elég az évenkénti egyszeri találkozás
lehetőségének biztosítása (különösen nem, ha az is előadások
hallgatásában merül ki), szükség van állandó kapcsolat
működtetésére. Ezt jelentheti a nyomtatott formájú Hírvivő,
amely körülményektől függően juthat el a tagszervezetekhez:
világhálón vagy hagyományos postai úton. A működtetést
szolgálják a tagdíjak, a pályázatok és esetenként a támogatók. A
vezetőség dolga, hogy mindhárom sikeres biztosítására legyen
gondja. Ha ezt nem teszi (kibúvót mindig találni), akkor
méltatlan a tisztségére. A különböző forrású, eredetű
támogatások együtt
biztosítják, hogy a KITÁSZ teljesítse küldetését: a
Kárpát-medencében tevékenykedő magyar irodalmi társaságokat
összefogja, munkájukat elősegítse, kapcsolataikat erősítse, mert
a tagszervezetek száma, léte, eredményes működése, munkájuk
sugárzó hatása környezetükre a KITÁSZ mint irodalomnépszerűsítő,
irodalmi hagyományápoló és szervező központ jelentőségét és
létjogosultságát bizonyítja.
VÍZBE VESZŐ NYOMOKON
Baranyai Júlia könyvének címe szolgált ihletésül.amikor mi,
felvidékiek Délvidékre készülődtünk ottani magyar testvéreinkhez.
A könyv a Drávaszög múltját, a neves elődök utókorra hagyott
emlékét, a ma emberének sorsát ismerteti meg az olvasókkal úgy,
ahogy azt az író a múlt század hetvenes éveiben látta. Utunk
során Bácska és Bánát néhány nevezetes emlékét is felkerestük.
Utasaink közül sokan most jártak először a délvidéki magyarok
földjén.
Érintve Szekszárdot, betértünk az egyik híres pincegazdaság
pincéjébe. Maga a tulajdonos, Vesztergombi Ferenc fogadott
bennünket s mutatta be borászatát, miközben sorra kóstoltatta
velünk a finomabbnál finomabb szekszárdi borokat.
A mohácsi Nemzeti Történelmi Emlékhelyen megemlékeztünk a
nándorfehérvári győzelem 550. és a mohácsi csata 480.
évfordulójáról is. Zökkenőmentesen gurultunk át a magyar-horvát
országhatáron és máris megérkeztünk Pélmonostorra, ahol a Magyar
Egyesületek Szövetsége központjában volt két éjjel is a
szállásunk. Sipos Tündeék megismertették velünk a MESZ munkáját,
mi meg irigykedtünk rájuk, amiért nekik már székházuk, tanyájuk
is van, pedig alig két-három éve alakultak meg, nálunk a
Felvidéken a Palóc Társaságnak például, bár tizenhét éve működik,
mégsincs tanyája... Az irigység azonban hamar tovaszállt
belőlünk, amikor megértettük, hogy a délvidéki magyar
szervezetek mennyire széttagoltak, egymás ellenfelei aszerint,
hogy melyik politikai irányzat kegyeit keresik...
Másnap Kelet-Szlavónia központjával, Eszékkel kezdtük az
ismerkedést. A rétfalui Magyar Házat kerestük, de úgy
eltévedtünk a sok kanyargós úton, hogy egy jólélek Ferencz
Lászlónak kellett bennünket megtalálnia, megérezvén eltévedésünk
tényét. A Magyar Házban aztán meleg szeretettel, enni- és
innivalóval fogadott bennünket Gíber János, Sipos János meg a
háznépe.
Eszék látnivalóinak megtekintése után Harasztiba siettünk,
ahol Szenn Péter és családja már várt bennünket a lekészlak
udvarán. A református templom szinte rombadőlt a jugoszláv
háborúban, mára azonban eltüntették a sebeket, lassan eredeti
formájában megújulva várja a híveket. A lelkész úr és haraszti
magyar közössége is bízik a jövőben, mert bízik Istenben, ezért
hihetetlen akarattal szolgálják a magyar jövőt. Ottjártunkkor
éppen egy kétszáz fős gyermektábor előkészületeibe csöppentünk,
mégis nem sajnáltak ránk időt szakítani, sőt helyi finomságokkal
is traktáltak bennünket.
Közös kép a kórógyi ref. templomban Kanalas János lelkész
úrral és Lebár Lajos ny. tanárral
Kórógy felé gurulva Szentlászlón is sok teljesen rombadőlt
házat láttunk, mint a háború tragikus emlékeit. Kórógyon Kanalas
János lelkész volt a házigazdánk, aki keresetlen szavakkal
mesélt a kórógyiakat ért sérelemről és az újjáépítésről. A
háborús emlékek felidézésében segített neki Lebár János
nyugalmazott tanár és Birike néni, aki egy szép népballadával is
megajándékozott minket. A lelkész úr vendégmarasztaló
szilvapálinkával is sűrűn megkínálta társaságunkat, de hiába,
tovább kellett utaznunk, mert várták csoportunkat Csúzán. A
híres Kopácsi-réten keskeny úton vitt át az utunk, sőt még egy
kétséges hídon teherbíró próbát is átéltünk, de utasai nélkül
simán átgurult rajta autóbuszunk, így napnyugta előtt
befutottunk Csúzára. Mindenkiről csurgott a víz, mégis
türelmesen meghallgattuk Dékány Zsuzsika nyugdíjas tanárnő
ismertetését a csúzaiakról, a faluról. Aztán a templomukat
néztük meg Varga György lelkész kíséretében, majd a temetőben
Ács Gedeon sírjára helyeztünk koszorút. Ő Kossuth íródeákjaként
követte urátAmerikába, majd onnan hazatérve lett faluja
mindenese.
A napot a szomszéd faluban fejeztük be. Vörösmarton éppen
összetalálkozva Bisztricán Hajnalkával, ottani kísérőnkkel,
először a katolikus temetőbe sétáltunk, ahol a Vízbe vesző
nyomokon c. könyv írója, a szigorú tanárnő, Baranyai Júlia
nyugszik. Rá emlékezve tettük le sírján a koszorúnkat. Az ő
idejében még megtelt gyermekekkel a vörösmarti magyar iskola, ma
már horvát tagozata is van, kevés a magyar tanára, ezért
magyarul nem tudó horvátok is tanítanak benne... A szomorú
hangulaton a vörösmarti pincesoron elfogyasztott kiadós
vegyespörkölt vacsora lendített egy nagyot, de az is lehet, hogy
a lösztalajon termett szőlőbor.
Mielőtt Kiskőszegnél átmentünk volna a Duna hídján Bácskába (amely
most Szerbia része), felkapaszkodtunk a kilátóhoz, ahonnan
belátni az egész tájat, közepén egy ezüstszalaggal, a Dunával.
Egyik zugában a Ferenc József-zsilipet is felfedeztük (nagy-magyarországi
emlék ez is).
Zomborba érve dr. Karcher Erzsébet sietett elénk, aki a zombori
Magyar Polgári Kaszinóba kísért. Itt Cirkl Rudolf mesélt a
városról, a zombori magyarok művelődési életéről. A ligetes,
fasoros város patinás épületei a magyar múltat idézik, az utcán
azonban inkább csak szerb beszédet hallani. Schweidel József
aradi vértanú szülőházán nincs emléktábla, azt a kaszinó udvari
falán őrzik a zombori magyarok.
Délvidék legnagyobb búcsújáró helye Doroszlón található. A
szerb gondnok látván közeledésünket türelemre intett s kapun
kívülre tessékelt. Nem értettük, már-már megsértődtünk emiatt,
aztán virágba borultak a szívek: megszólaltak a kéttornyú
templom harangjai – így, harangszóval fogadott bennünket a
Mária-kegyhely! Gondozott parkjában rendben, tiszták a
stációképek, oltárfestményein éppen dolgoztak az alkotók, a
Szentkút vize mindnyájunk szomját oltotta (valamikor egy vak
lány itt nyerte vissza látását a kút vizétől).
Bács
vára
Érdemes volt egy kis kitérőt tenni azért, hogy Bács királyi
várát is lássuk. Nádas, mocsaras hely kiemelkedésén trónol, s
romjaiban is pompás látvány, nagyságról és méltóságról árulkodik
több százév múltán is... Gazdag múltunkban
merengtünk s énekeltünk (jó volt, jó lesz magyarnak lenni...),
míg Újvidékre értünk. Nagy Margit a vajdasági pedagógusok
nagyasszonya és Matuska Márton író jött elénk a megbeszélt
helyre, hogy nyomban Zsablyára hajtsunk. Matuska Márton az író,
aki először merte nyilvánosságra hozni, hogy milyen
kegyetlenkedések történtek a magyarokkal szemben a Délvidéken,
és hogy azért végeztek ki embereket a szerbek, mert magyarok
voltak. Ezekről beszélt a mikrofonba Zsablyáig. Ott várt
bennünket a legmegdöbbentőbb élmény: az egykori magyar
kivégzések áldozatairól máig nem beszélnek, bozótos, gazos
elföldelésük helyén bóklásztunk, lépdeltünk egy akácból tákolt
feszületig, amelyet a „temetőben” állítottak a bátrabb magyarok.
Meddig áll ott vad szederinda, csalánerdő, száraz kóró,
akáccserjék ölelésében? Kukoricatábla és gyümölcsös szorításában
évről évre el-elszántanak a rég nem használt temetőből egy-egy
sávot. Ki mond értük imát? Mikor szól értük a lélekharang? Mikor
kapják meg végre és hol a végtisztességet az ártatlan áldozatok?
Az éjszakát Újvidéken a magyar pedagógusok központjában töltöttük.
Másnap a péterváradi erődítményt foglaltuk el, aztán
Alsóelemériben álltunk meg, ahol Kecskés István újságíró mutatta
meg nekünk Kiss Ernő aradi vértanú nyughelyét. Láss csodát! Az
altábornagy kései utódával foghattunk kezet, aki családostul
látogatott ide éppen most (akkor várta első gyermeke születését)!
Mi tagadás: a templom is megérne egy misét, állaga rohamosan
romlik, igaz, ma már nem akad magyar, kiért misézni kellene
Elemériben!
Aracs, a délvidéki magyarság jelképes helye következett volna,
de több kilométeres gyalogos elérését a július forró napsütés
miatt, autóbuszos megközelítését a poros mezei út miatt nem
vállalhattuk – helyi kísérőnk tanácsára. Ez a kudarc a délvidéki
út egyetlen, mondhatni fájó állomása. A rossz érzés azonban nem
tartott sokáig, hiszen Óbecsén rövid városnéző sétára megállva,
meglepő látványban részesültünk. A városházán büszkén lobogott a
magyar nemzeti lobogó is a szerb mellett! Egy többemeletes
épület negyedik emeletéről pedig lakodalmas muzsika szólt a
szélrózsa minden irányában. Ott ért a második meglepetés:
Refkovics Ervin hivatásos vőféllyel, régebbi zentai
ismerősünkkel hozott össze a szerencse. Meg is örökítettük a
találkozást! Egyeseket közülünk még lagzis édességekkel is
feltarisznyáltak.
Szinte lakodalmas hangulatban érkeztünk meg Adára, ahol a
nagycsaládosok elnöke, Krizsán V. Vilmos várt bennünket.
Városnéző sétánk során megkoszorúztuk az adai születésű Szarvas
Gábor nyelvész szobrát, majd zentai szálláshelyünkre hajtottunk,
hogy másnap visszatérjünk Adára, ahol a nagycsaládosok vajdasági
találkozóján vettünk részt. Női és férfi csapatunk is beállt a
kötélhúzó versenybe, de végül alulmaradtunk a
bácskossuthfalvaiakkal szemben. Viszont pihenéssel,
szórakozással tölthettük az egész vasárnapot.
Szükség is volt rá! Zentai sétánkon ugyanis, amelyen Dvorszky Péter
szegődött mellénk kísérőnek, mielőtt városnézésre indultunk
volna, szíves vendéglátásban részesítettek bennünket a TINCSE (Tiszaparti
Nagycsaládosok Egyesülete) otthonában. A zentai csata
emlékművéhez érve egy keletkező
háztűzre lettünk figyelmesek. Utastársaink derekasan kivették
részüket a tűzoltásból, Straub Tamás még bokarepedést is
szenvedett (tettéért még aznap az önkéntes tűzoltó egyesület
emlékéremmel tüntette ki Bácstopolyán ! ).
Bácstopolyához egyébként kellemetlen emlék fűz. Itt akartak
megállapodásunk ellenére jócskán megsarcolni bennünket
étkezésért, szállásért, de ellenálltunk, inkább lemondtuk a
szállást. Nagy hirtelen Szabadkán sikerült éjjeli szálláshelyet
találnunk a topolyai helyett, Sutus Áron mentőangyalunk révén.
Kossuth Lajos szobra Bácskossthfalván
Szabadkára érkezésünk előtt azonban még Bácskossuthfalvára
vitt utunk, ahol ismét baráti szeretet s terített asztal várt
bennünket. Fazekas Róbert polgármester úr mutatta be falujának
sok érdekességét, még egy művésztelepre is elkísért, ahol Európa
több országából érkezett festőművészek és szobrászok alkotnak
nyaranta. A nagyközségről azt tudtuk eddig, hogy Mikszáth Kálmán
egy itteni megtörtént eset alapján írta meg A Noszty fiú esete
Tóth Marival c. regényét.
Szabadkán aztán Sutus Áron barátunk oldalán jártuk be a várost,
néztük meg a városházát, kiállítást a horvát népviseletről és
tornyából az alattunk elterülő várost. Este jóízűen
kortyolgattuk a Jeleň nevű kitűnő sört, délelőtt pedig
gyönyörködtünk a magyar szecesszió jegyeit hordozó épületekben,
majd bensőséges kis ünnepség keretében megkoszorúztuk
Kosztolányi Dezső emléktábláját egykori gimnáziuma falán.
Még Palicsfürdőn sétáltunk egyet, majd a szerb-magyar határon
várakoztattak meg türelmünket próbára téve. Azonban
Délvidékünket járva annyi felejthetetlen élménnyel gazdagodtunk,
hogy jókedvünket már nem lehetett elvenni. Szegedre érve pedig
Szalai Anikó várt ránk, hogy egy tiszaparti vendéglő teraszán
szegedi halászlé és túróscsusza fogyasztása közben gondoljunk
vissza a délvidéki magyar testvéreinknél tett élménydús
látogatásunkra.
Szegedi halászlé Szegeden!
Sorok egy levélből: „... szeretnénk megköszönni, hogy részt
vehettünk a délvidéki körúton. Rájöttem, hogy a magyarságon a
politikai elit és hőzöngő magyarkodás nem segít. Ehhez az egész
magyar politikumnak meg kellene tisztulnia. Az úton láttam meg,
hogy minden kis helyi magyar közösség egy-egy külön küzdelmet
folytat a fennmaradásért, a problámát központi intézkedésekkel
gyógyítani nem, csak tompítani lehet. Kirándulásunk egy nemzeti
zarándoklatnak is felfogható, hisz ezen, és hasonló utakkal
vérkeringést viszünk a kárpáti magyarság zsibbadó tagjaiba,
megemlékezéseinkkel, a Palóc Társaság kis koszorúival jelezzük,
megvan még a magyarság, védi állásait. Úgy gondolom, Ön ezt
teszi, és ezzel példát mutat. Nem hihetjük azt, ha a határontúli
területek magyarjai fogyatkoznak, a határon belüliek megmaradnak.
Ezek a hatások, ha nem teszünk ellene, begyűrűznek
Kismagyarországra is, hiába álmodozunk azon, hogy nem így lesz.
Úgy gondolom, hogy minden magyart meg kell védeni. Nem az a
fontos, kié a politikai hatalom, a magyar birtok és a tulajdon a
fontos. Meg kell védeni a kis magyar állásokat, segíteni őket a
megmaradásban. Ebben Önök példát mutatnak. A magyar
közösségeknek kell segíteni egymást, más úgysem segít rajtunk a
Jó Istenen kívül...”
E l f o g y ó b a n . . .
Vészhelyzet van! Okait kereshetjük külső tényezőkben, a politika
boszorkánykonyháján, ostoba megnyilvánulásokban és sok-sok okot
tudnánk még felsorolni. Nem tesszük, már sokszor megtettük.
Ki-ki vizsgálja meg saját lelkiismerete szerint és vonja le a
következtetést!
Megtörtént, hogy ötven alá csökkent a magyar tanítási nyelvű
alapiskola első osztályába beíratott, a 2006-2007-es tanévet
első osztályban megkezdő gyermekek száma. A Nagykürtösi járásban
tengődve létező magyar iskolák száma még kilenc ugyan, de
tanulói létszáma évről évre fogy. Jelenleg ötszázötvenkilenc.
Ebből az elsősök száma 49, amely így oszlik meg az iskolák
között: Ipolybalogon 17, Ipolynyéken 14, Csábon és Lukanényén 4
– 4, Ipolyvarbón, Inámban és Óvárban 3 – 3, Kelenyében 1,
Ipolyhídvégen egy sem.
Vészhelyzet állott elő annak ellenére, hogy soha ennyi zámogatást
nem kaptak a gyermeküket magyar iskolába járató szülők!
Rendszeres támogatásban részesülnek a magyar kedvezménytörvény
alapján a Pázmány Péter Alapítványtól, mégpedig gyermekenként
2500.- forintnak megfelelő korona értékében a tanszervásárlást
illetően, 20 000.- forintnyi koronaértékben pedig egyéb, többek
között szociális támogatásban is. Az említett támogatások
felhasználásáról a szülőknek szövetségük keretében kell
dönteniük.
A Rákóczi Szövetség alapítványa (CSSZMKA), az Apáczai Közalapítvány
több alkalommal járult hozzá a magyar iskolák felszereltségének
javításához (rollók, iskolarádió, iskolapadok és székek,
segédeszközök, számítógépek stb. vásárlása igény szerint).
Nemcsak a magyar iskolák, hanem már az óvodák is részesültek
hasonló támogatásban. Csak az idei tanévkezdéskor 600.- szlovák
korona értékű étkezési hozzájárulást vehettek át azok a szülők,
akiknek gyermeke most lépett először magyar óvodába. Az étkezési
jegyeket a NéVA Társaság képviselője adta át Ipolynyéken,
Ipolykeszin, Ipolybalogon, Ipolynyéken és Lukanényén a
vonzáskörzethez tartozó szülőknek, hetvenháromnak.
Jutalomban
részesültek az első osztályos iskolások is. Nekik illetve
szüleiknek ugyancsak a NéVA Társaság szervezett ünnepélyes
találkozót a Csehországi és Szlovákiai Magyar Kultúráért
Alapítvány képviselőivel . Kiss Péter főtitkár és Vékás Anna
munkatárs Ipolynyéken és Csábon vett részt ezeken a találkozókon,
amelyeken a kis elsősök szülei átvehették az 1400.- korona
ösztöndíjat, valamint a Héra Alapítvány ajándékát, egy-egy
energiatakarékos égőt (ez utóbbit csak a NéVA Társaság működési
területén!). A vak számára is világos tehát, a rendszeres és
alkalmankénti támogatások folyamatosan érkeznek és jutnak el a
magyar családokba, iskolákba és óvodákba. Szemben azokkal, akik
szlovák iskolába íratják és járatják gyermeküket, mert ők efféle
támogatásban nem részesülnek, kiadásaik így tetemesek lehetnek...
És mégis sok magyar család gyermeke jár szlovák iskolába! Ezért
vagyunk fogyóban! Vajon tisztában van-e
valamennyi szülő azzal, hogy a magyar iskola milyen és mekkora
plusz előnyöket is nyújt a tanulóknak a megszerzett tudáson
kívül? Beszélnek-e ezekről a közösségi támogatásokról egymás
között? Szárnyára kapja-e a hír ezeket a támogatásokat? Eljut-e
a hír a legilletékesebbekhez, a magyar szülőkhöz?
Palócföld kincses öröksége
Jó emlékezetű Bőhm József, Zsély mindenese a XX. században, 100 éve
született. A szeptember derekán megrendezett helytörténeti
tanácskozásnak lehetett volna akár egyik témája is Bőhm úr,
Zsély díszpolgára, élete, sokoldalú tevékenysége és
példamutatása. Hogy mégsem lett, annak sok oka van, egyebek
mellett az is, hogy a községben ma szinte mindenki mindenkinek
az ellensége, de legalábbis ellenfele. Sok a beszéd, kevés a
tett, s a tettek olykor irigységet szülnek. A község harcot vív
önmagával, keresi egykor volt énét, tobzódik múltja és jövője
között, mert igaz múltja megismerésétől húzódik, fél, jelenét
tehát féreismeri, nyelvet cserélt, a társalgásé jobbára már az
átvett, a betelepülőké. Ilyen közegben nem künnyű élni, hát még
dolgozni, a gondolkodás inkább csak tépelődés, önmarcangolás, a
cselekvési kényszer meg magányos küzdelem. És mégis küszködni
kell!
Magáról a tanácskozásról. A Palóc Társaság, a zsélyi Victoria
Kultúregyesület és a Palócfórum hirdette meg második alkalommal
(elődje a Bőhm emléknapok volt). A helytörténet, a néprajz, a
népismeret, a magyarságismeret – ezek azok a lépcsőfokok,
amelyek meglépését a szervezők valóra váltani akarták.
Palócföldnek (a szülőföldnek) gazdag öröksége van, melyet mai
lakói nem igazán ismernek, meg sem ismerhették, hiszen beszélni
róla nem volt mindig ajánlatos, megbélyegzés illette a dacos
átmentőit, éltetőit. Adva van tehát a feladat, meg kell
ismertetni, meg kell szerettetni, hogy visszatanulják a múlt
kincseit, hogy élni tudjanak vele és táplálkozni belőle.
A tanácskozás elején Zupko Mária megyei képviselő, fővédnök is
köszöntötte a tanácskozást, majd időszerű téma került terítékre.
Dr. Marossy Endre történész, a budai Tizenkét Karátos
Magángimnázium ügyvezető igazgatója az 1956-os forradalom és
szabadságharc évfordulója jegyében az esztergomi 7. gépesített
hadosztály szerepét elemezte a forradalom idején. Csorba Csaba
történész a felvidéki középkori várakról megjelent könyveiről
beszélt, figyelmébe ajánlva ezeket a történelmi ismereteket
szélesítő kiadványokat hallgatóságának.
Szünet után aztán valóban a helytörténeti kutatásról volt szó
képben és szóban. Szanyi Mária néprajzkutató tanár a felvidéki
magyar iskolákban folyó helytörténeti kutatások jelentőségét
méltatta. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége által
meghirdetett Kincskeresők c. pályázaton szép számú (72) alap- és
középiskolás diák vett részt. A pályázat eredményét: a szép
albumokat és a nyolc-tíz perces kivetítős előadásokból néhányat
az udvardi Mérföldkövek című honismereti tanácskozáson láthatta
először a közönség. Zsélybe ezek közül hívtak meg a szervezők
hármat azzal a szándékkal, hogy a Nagykürtösi járás magyar
tanítási nyelvű alapiskolásai is láthassák, s adja Isten:
kapjanak kedvet az ilyen magyarságmegtartó munkához.
Ebben csalódniuk kellett a szervezőknek. Bár valamennyi alapiskola
sőt még az óvodák is tanévkezdéskor megkapták a felhívást, hogy
a zsélyi találkozóra iskolánként legalább egy tanár kíséretében
egy-két diák jöjjön el, egy sem jött egy iskolából sem. Pedig a
tanácskozás idején szeptember 15-én, pénteken éppen a
Hétfájdalmú Szűzanya ünnepén szünetelt a tanítás az iskolákban.
Ez a tény arra világít rá, hogy iskoláinkkal még manapság is
elemi bajok vannak, nem csoda hát, hogy az ezekből kikerülő
diákok felnőve és családot alapítva nem mindig érzik, vallják
magukat magyarnak, gyermeküket sem íratják magyar iskolába, így
történhet meg, hogy évente fogy a magyar tanítási nyelvű
alapiskola első osztályába beíratott gyermekek száma...
Következésképpen nő a magyar iskolák megszűnésének veszélye.
Pedig ha eljöttek volna Zsélybe, szemlátva-szájtátva követhették
volna a gyönyörű szép, szakszerűen felépített, ékes magyar
nyelven bemutatott előadásokat. Antalicz Anikó palásti diáklány
szülőfalujáról vallott képben és szóban annak 850 éves
történetét ismertetve. Vallomása szülőfalujának és
hazaszeretetének
bizonysága. Kósa Kinga egy gútai magyar szakközépiskola diákja
számítógépes előadásában Lukács Pál pedagógiai tevékenységét és
költészetét mutatta be Kicsinyek magyarságra nevelő papja címmel.
Csodálatos előadás volt: szívet-leket megérintő, megdobogtató!
Ebéd után (köszönet érte Bolgár Péternek) a résztvevők
felkeresték Bőhm József sírját a temetőben, s elhelyezték a
megemlékezés virágait.
A Zichy-kastélyban a Zsélyi Néprajzi és Helytörténeti Múzeum
kiállítását megtekintve újból megállapíthattuk, hogy ismét sok
értékes tárggyal gyarapodott a kiállítás, annak ellenére, hogy
nem is olyan régen a legértékesebb darabjait, az avarkori
tárgyakat ellopták! A tettes(ek) a mai napig nem került(ek) elő!
A múzeum anyaga, létrehozóinak és gondozóinak lelkiismeretes,
odaadó, áldozatos munkája mindenképpen nagyobb megbecsülést,
méltó elismerést és számottevő támogatást érdemelne. Reméljük,
hogy ezen szakmai és népszerűsítő alkalmak is hozzájárulnak e
kívánalmak mielőbbi eléréséhez.
A mintegy harminc résztvevő elégedett lehetett a műsorral, mert a
terv megvalósult (csak két előadás maradt el: Sutus Ároné, a
szabadkai Vajdasági Magyar Művelődési Központ szaknmunkatársa
nem érkezett meg, valószínűleg vízumkényszer miatt, valamint
Hrbácsek Tünde diáké, betegsége miatt). Okosan, lényeget látóan
fogalmazta meg véleményét Antalicz Anikó, amikor a nap
zárásaként a beszélgetés végén csalódottságának is hangot adott:
szerette volna, ha korosztálya tagjait is a közönség soraiban
üdvözölhette volna, hozzájuk szólni, velük beszélgetni, „...mert
a jövő – jelentette ki – felelősségre fog minket vonni, mert
lassan eltűnnek az emlékek, ha a mai fiatalok nem tesznek érte
semmit.” Milyen igaza van!
A Palócföld kincses öröksége másnap honismereti tanulmányúttal
folytatódott. Ennek során az ötvenhárom résztvevő először a
balassagyarmati Palóc Múzeum A bölcsőtől a koporsóig c.
csodálatosan szépen kivitelezett palóc életmód-kiállítást
tekintette meg . Hálás köszönettel tartozunk a múzeum vezetőinek,
amiért lehetővé tették, hogy nyitvatartási idő előtt
részesüljünk ebben a csodálatos élményben. Ugyanezt nem
mondhatjuk a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumról, ahol a múzeum
alkalmazottjának rideg magatartása vette el kedvét az embernek
attól, hogy elidőzzön a kiállításokon.... Hollókő híre nagyobb,
mint értéke, főleg, ha a népművészetinek mondott
elárusítóhelyekre gondolunk, ahol a valódi értékek kisebb
hányada mellett bizony jórészt bóvlit árulnak, és sajnálatos,
hogy legkevesebb népművészeti holmi éppen Palócföldről látható,
kapható! Alsótoldon Patakiné Kerner Edit előadóművész barátnőnk
várt bennünket, hogy az ebéd helyszínére vezessen, ahol a falu
polgármestere és felesége ebéddel kínálta meg az éhes társaságot.
Gavalléros vendégszeretet – köszönetet érdemel! A jóízű gulyás
és szilvapálinka elfogyasztása után a művészházaspár birtokára
indult a sereg, hogy a dombtetőről gyönyörködjünk a tájban és
hallgassuk T. Pataki László író gondolatait, tájról és emberéről,
a művészetről és a hazáról. Mindez a mesébe
illő Pataki-tanya szemrevételezése után, a kilátó tövében
történt, ahol vígan lobogtatta a toldi szél a piros-fehér-zöld
színű zászlót... Itt köszöntöttük a ház asszonyát is
virágcsokorral, lévén éppen Edit napja ekkor. Vígan szeltük az
utat Mohora felé, ahol szintén kedves emberek vártak bennünket:
Fajcsík József polgármester és segítői – miután ki-ki megnézte a
Mauks Ilona- és a néprajzi kiállítást – túrósrétessel,
pogácsával, herőkével, kávéval , üdítővel, no meg pálinkával s
borral traktáltak, kétségessé téve ezzel, hogy honismereti
tanulmányúton vagyunk-e, vagy vendégségben a nógrádi palócoknál?
Az evangélikus templomban, ahol annak idején Mikszáth Kálmán
másodszor is feleségül vette Mauks Ilonát, vettünk búcsút a
falutól és vendégszerető vezetőitől. A csesztvei Madách Imre
Emlékmúzeumot is már záróra után nézhettük meg Palmann Imre
polgármester közbenjárására, aki készülőben a falunapra munka
közben fogadott bennünket. Árpád-kori templomában pedig Mede
plébános úrral hálát adtunk Istennek és a jó palócoknak, akikkel
utunkon találkoztunk.
Egyedülálló képeslapgyűjtemény
Nagybátony Salgótarjántól délre, a 21-es főút mellett fekvő község.
Az 1735-ben épült katolikus templomával szemben, az Alkotmány
úton található az a 37 000 darabból álló képeslapgyűjtemény,
amelynek létrehozója és gyarapító gondnoka Barják Gyula, a Palóc
Társaság tagja. Így vall magáról, gyűjteményéről:
„Amit Nógrádról írtak, kiadtak, a Trianon utáni csonka megyéről
szóltak. Észak-Nógrád múltja, értékei nem léteztek. Az iskolai
tankönyvek sem szóltak róla a jövő ifjúságának. Anyai gyökereim
Ragyolcon nyugszanak.
Palócföld része a hajdani vármegye,
Trianon által elrabolt területe Észak-Nógrád ma is. Idegen határ
tépi ketté, de nem szlovák, aki ott él a határon túl, hanem
nógrádi magyar. Közülük származom én is. Őseim öröksége az a
föld. Hegyei, dombjai, erdei, patakjai, a nógrádi kis falvak
idegen uralom sötét árnyékában küzdenek az élve maradásért.
Eltagadják őket jellemtelen, hazaáruló vezetőink. Küldetés ez
számomra: hogy a régi képeslapok segítségével megőrizhessem
őseim földjét magyarnak, aki idelátogat hozzám. Ez mind a miénk
volt egykoron. És a képeslapok kézen fogják és visszavezetik a
múltba, amikor Nógrád a Szent Korona alatt egy volt, és egy
maradt akkor is, ha ellenségeivel küzdve sokszor elbukott. De a
belső árulás ellen védtelenné vált. És testét kétfelé tépte
Trianon. Már csak a képeslapok őrzik élethűen, a múzeumok
élettelen tárgyi emlékei mellett, az egykori palócmagyar
Nógrádot. Ezt a szent küldetést vállaltam: megőrizni az ősi
Nógrádot, ami a lapokon látható, az utókornak, ami vagy tovább
őrzi, anyagi-erkölcsi megbecsülést, támogatást adva neki, vagy
vele együtt kerül sírba, pusztul el örökre. Nem gyűjtő vagyok.
Az utolsó strázsa, aki történeti múltunk kincses kamrájának
ajtajában állva őrzöm őseim történeti kincseinek utolsó
darabjait. Ezekre gondoltam, ezt a nemes feladatot vállaltam,
mert éreztem: fel kell vállalnom a régi képeslapok sokaságát. S
még valamit láttam: nem élettelen tárgyak színes képét,
hallottam a képen látható erdők zúgását, a patakok habjainak
csobogását, láttam szalmatetős, gerendákból, vályogból
összeépített apró falusi házak előtt álló emberek szemében a
könnyeket, hallottam a sóhajukat, amelyek a szívükből áradtak,
szálltak át mindenen az anyaország felé.
És én húsz éve őrzöm őket, a fájdalmat, az ősi föld elveszett
reményét, és látom-érzem az idő múlását, ami a szívembe írja,
vési bele, súgja a fülembe. Egy nép halni készül. Sírját
gyermekei ásták meg. A palóc nyomtalanul elvész. Gyermekei
fogják sírba taszítani, mert önbecsülését vesztett, akaratgyenge
szolgává nevelték. Miért őrzöd e kincset, és kinek? Százezrekben
mérhető a húsz év alatt, amit költöttem rá. És újabb százezrekre
lenne szükség, hogy minőségben és mennyiségben, értékben növelni
lehessen. A feleségem ebben a küzdelemben a társam. Két ember,
egymás kezét fogva, erős akarattal teszi, amit a lelkiismerete,
a szíve sugall, és gyarapítja, őrzi azt az értéket, amit a
lányom már nem lát, nem érez. A palóc nép, amelyből vétettünk az
ő számára már semmit sem mond. A mindennapok gondjai, bajai,
gyermekei nevelése, a család életben tartásáért vívott harc
kiölte belőle a haza, a nemzet fogalmát. Emberi értékei
elsorvadtak, és csak a mindennapi megélhetésre, a mára gondol,
hogy ma meglegyen a kenyér. A holnap bizonytalansága, a
reménytelenség, a félelem attól, hogy mi történik holnap,
holnapután, ami engem és családomat érheti, ami jót vagy
rosszhat hozhat. Elveszik-e minden, amit évtizedek szorgos
munkájával teremtettem elő, megmarad-e nekem, a családnak, vagy
gonosz emberek törvényei elrabolják tőlem. A tudat, hogy munkám
gyümölcsét éhes, idegen szájak falják fel, ezek rabolják el a
gyerekeimtől, tőlem, akitől a hazáját már elvették, népemet
erkölcseiben is meglopták, jellemében lealjasították,
öngyilkosságba hajszolták... Ezektől a lelket nyomorító
gondolatoktól ide menekülhetek, a képeslapok közé, ahol – mint
egy időkapun át – egy elfelejtett világba jutok.”
***
TIPARY LÁSZLÓ
A fűszálakból csokrot köt az este
Vödrös Attilának, aki őseinek,
az Angyal családnak emlékeit kutatja Horvátiban
A fűszálakból csokrot köt az este,
a holdsugár emlékeket ölel,
az esti szél a homályban keresve
a harangszót – mely mint régen, most is
az éj ködében csendben illan el.
Az ősöknek lábnyomát már régen
elmosta a sok-sok nyári zápor,
de ha megállsz lenn a faluvégen,
hallod hangjuknak csengő csobogását
s rádköszönt a régmúlt és a távol...
***
Emléknapra
Sajó Sándor 137. születési évfordulóján
A Kálvária-dombon még áll a feszület,
a szenvedő Krisztus a messzeségbe néz,
őrködik még városod felett,
miközben az idő görgeti kerekét.
A kanyargó Ipoly a vén füzek alatt
már nem a régi. Új mederben folydogál,
fürdőző gyerekek, csillogó halak
emléke is csak a múlt ködében száll.
Szülővárosod ifjúkori álmaid
emlékét őrzi, s lobogó szívedet.
Hiszen Te népedért tettél valamit,
ezért az utókor őrzi emlékedet.
A Palóc Társaság őszi műsora
| Okt. 12. |
Részvétel az óbudai Krúdy Kör fennállásának 25.
évfordulós s Krúdy
koszorúzási ünnepségen |
| Okt.13. |
Részvétel a dejtári Mikszáth K. Ált. Iskola Mikszáth
vers- és prózamondó versenyén valamint a horpácsi Kálmán-napi ünnepségen |
| Okt.15. |
Hagyományos Balassi Bálint hegyitúra és gesztenyés
találkozó Kékkőn
Kezdés 13:30-kor a várkapunál. |
| Okt.20. |
A Jobbágy Károly Alapítvánnyal közös 1956-os műsoros est
a zeneiskolában. Kezdési időpont: 18:00 óra. |
| Okt.22.
|
Krúdy ősz – Emléknap Szécsénykovácsiban. Közreműködik az
óbudai
Krúdy Kör. Kezdés: 14:00 órakor a művelődési házban. |
| Nov. 3. |
Rovásírás-tanfolyam. Helyszín a komáromi Ipari
Szakközépiskola.
Kezdési időpont: 9:30. Tanárok: Friedrich Klára, Rákász Mihály,
Szakács Gábor |
| Nov.10.
|
Sajó Sándor Emléknap. Emlékülés 1956 50. évfordulója
alkalmából.
Előadók: Dr. Marossy Endre történész - 1956 vidéken,
Szabó A. Ferenc egyetemi tanár – Emberveszteségek Magyarországon
1956-ban
Csete Örs – Folklórmotívumok egy 1956-os fegyveres
élettörténetében
Könyvbemutató – Sajó Sándor: Magyarnak lenni (Lilium Aurum)
Közreműködik Patakiné Kerner Edit előadóművész |
| Nov.11. |
Sajó Sándor Emléknap. „Magyarnak lenni: nagy s szent
akarat”-
Magyarságverseket mondó alap- és középiskolások versenye,
Kezdés 9:30-kor a Városházán - Koszorúzás a Sajó-emléktáblánál |
| Nov.17. |
Tanulmányút 1956 budapesti helyszíneire |
| Dec.16. |
„Sírom kint álljon...” Emlékünnepség Alsósztregován –
70 éves a Madách-síremlék Ádám-szobra |
Minden érdeklődőt szeretettel várunk rendezvényeinkre. A pontos
műsorról a meghívókból és a sajtóból értesülhetnek.
|
Jó Palócok
A Palóc Társaság hírmondója * Megjelenik minden negyedévben
Felelős szerkesztő: Z. Urbán Aladár * Munkatárs: Urbán Árpád,
Urbán Szabina
991 22 Olováry 132., Szlovákia * +fax: 047 / 48 79 115
www.paloctarsasag.real-net.sk *
z.urban@paloctarsasag.real-net.sk
|
