Miatyánk
Istenünk, bennünk van országod.
Előttünk szent neved, s törvény akaratod.
Mindennapunk gondját magadon viseled,
Bűneinket, mint mi másokét nekünk elfeleded.
Te kezed vezet kísértéseken át,
S lefejted rólunk a gonosz járomát.
Tiéd a nagyvilág összhatalma üdve.
Mindöröktől fogva, legyen mindörökre.
(Ezt az imát –, amely k.u. 410-560 között
keletkezett s Kievben őriznek – a hunok-magyarok imádkozták.)
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Magyar
Kultúra Napja
Tizenegyedik alkalommal hirdettük meg a Magyar Kultúra
Napja tiszteletére esszéírói pályázatunkat. Az alap- és
középiskolás pályázók leírhatták, az 50. évforduló kapcsán mit
tudnak 1956 eseményeiről, ugyancsak történelmi témakörben arról
is írhattak, hogy kereken 100 éve hozták haza Kassára II.
Rákóczi Ferenc és bujdosó társasinak hamvait, választhatták az
iskolai, a lakóhelyi események elmesélését és iskolájuk névadója
emlékének ápolását.
A beérkezett dolgozatok szépen megírt fogalmazások, számuk
azonban meg sem közelítette az évek óta jellemző mennyiséget.
Ennek ellenére örülünk, hogy Nagykapostól Dunaszerdahelyig
felfigyeltek felhívásunkra, tollat ragadtak, megírták
gondolataikat a diákok, s nem fogytunk még ki a lelkes,
segítőkész tanárokból sem. A Magyar Kultúra Napja tiszteletére
11. alkalommal kiírt pályázatunk végeredményét Kommáromban
január 22-én, a Magyar Kultúra Napján hirdettük ki Tarics Péter
barátunk atyai közreműködésével.
Alapiskolások
1. helyezést ért el:
Csicsai Bernadett, Hetényi János MTNYA, Ekel
Kovács Tamás, Széchenyi István MTNYA, Felsőszeli
Vent Ildikó, Hetényi János MTNYA, Ekel
2. helyezést ért el:
Magyar János, Erdélyi János MTNYA, Nagykapos
Molnár Tímea, Kodály Zoltán MTNYA, Dunaszerdahely
Rakoncza Anikó, Széchenyi István MTNYA, Felsőszeli
3. helyezést ért el:
Pál Adrián, Pongrácz Lajos MTNYA, Ipolyság
Kaluz Igor, Kodály Zoltán MTNYA, Dunaszerdahely
Dicséretben részesültek:
Füssy György és Schwikker Barbora – Dunaszerdahely, Szarka Rita
- Felsőszeli
Középiskolások
1. helyezést ért el:
Puha Andrea, Vámbéry Ármin Gimnázium, Dszerdahely
Üröm az örömben
Koccintani január 16-án, Kálmán Bátyánk
születésnapján szoktunk Szklabonyára sietni. A Palóc Társaságnak
ez a hagyományos találkozója az idén pár nappal eltolódott.
21-én a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma meghívására
gyülekeztek az emberek az emlékház udvarán. Mi is.
Jarábik Gabriella igazgató köszöntötte a
meghívott vendégeket, elsőként Irena Guttenová asszonyt, a falu
polgármesterét, majd Csáky Pál miniszterelnök-helyettest. Utánuk
Győrffy Csaba nagykövetet, Szesztay Ádám kulturális attasét,
Krasztev Pétert, a MK Kulturális Intézetének igazgatóját, Koncz
Erikát, a NKÖM államtitkárhelyettesét, Bíró Ágnest, a szlovák
kulturális tárca államtitkárát, Bárdos Gyula MKP-s
frakcióvezetőt, Hamerlik Richárd parlamenti és megyei képviselőt,
Jámbor László és Zupko Mária ugyancsak megyei képviselőket,
valamint Hrubík Bélát, aki a Csemadok Nagykürtösi Területi
Választmányt képviselte az ünnepségen.
Csáky Pál beszédet mond
Miért maradt el a megszokott koccintás Kálmán
Bátyánk születésnapján? Miért gyülekeztek az emberek majdnem
kétszázan a Mikszáth-ház udvarán? Mert több hónapos, sőt több
mint egy éves felújítási munkák végére tett pontot ez a nap.
Újból megnyílt az emlékház a látogatók, a Mikszáth-tisztelők
előtt. Rá sem lehet ismerni az épületre! Az utcáról tekintve egy
21. századi modern falusi családi ház kerül szemünk elé. Ki
gondolná, hogy ez nem lakó-, hanem emlékház, a
mi Nagy Palócunk gyermekkori háza – volt! Most divatos Bramac
cserép fedi, ablakai vadonatújak, de az előző (s nem eredeti!)
stílusban készültek. Mostanság divatos betonlapokon lépdelhetünk
a bejárati ajtóhoz, ott ugyanaz a stílus fogad, szinte érezzük
még a friss fa illatát.
Az épület nemcsak kívül, belül is megújult
egészen. A legnagyobb teremben a legkorszerűbb technikával
találkozunk, nagy képernyőjű televízió, számítógépcsalád, DVD
stb. Itt is akad egy-két karcsú falitábla, amely az író
munkásságát lenne hivatva láttatni, csakhogy a leginkább
képeslap nagyságú képekhez alighanem szemüveg a legfontosabb
kellék, no meg ajánlott előtte hajlangó leckét is venni párszor,
hogy a szoba padlózatáig falra rakott kisbetűs szöveget el tudja
olvasni az, aki nekifog. Ugyanígy a legkisebb szobában is
felfedezhető néhány falra akasztott képanyag. Az író korát a
korabeli bútorok egy-két darabja idézi elénk. Az almárium
polcain Mikszáth-kötetek sorakoznak, de azt sem e helyen, sem a
tájékoztató tábláról nem tudjuk meg, hogy a könyvek
legtöbbje a Palóc Társaság gyűjtésének köszönhetően kerültek
annakidején a múzeumba.
Elhangzott a megnyitó ünnepségen, hogy a
felújítási munkák három és félmillióba kerültek. Szlovák
koronában értve. Igazán szép summa! Ebből még arra is futotta,
hogy az író születésének 150. évfordulóján emelt
Mikszáth-mellszobrot áthelyezzék az épület elé, meg arra is,
hogy a Palóc Társaság megalakulásának 10. évfordulóján állított
és felszentelt emlékoszlopot úgy mozdítsák el akkor
engedélyezett helyéről, hogy véleményünket ki nem kérve hosszát
megrövidítve
(lefűrészelve) állítsák „félre”, a kerítés mellé... Az oszlopot
alkotó művész véleménye szerint ezzel a műcsonkítással valójában
megsemmisült művészi értéke!
Még örülhetünk, hogy az emlékoszlopot félkörben ölelő tujáknak
megkegyelmeztek, helyükön maradhattak, a műalkotás nélkül
viszont megszűnt „körülölelő” szerepük. Ellenben a megsemmisítés
(értsd: gyökerestől kivágás) jutott osztályrészéül a tiszafának,
amely alighanem a telek legértékesebb fája és dísze volt!
Most helyén és a mellszobor környékén zúzott kő ékeskedik! A
megnyitó ünnepségről tudósító újságíró szerint „...volt egy
különlegessége is ennek az avatóünnepségnek, mégpedig az, hogy
jelen volt Mikszáth Kálmán dédunokája, aki Budapesten él, és
dédapja nevét viseli.” A „különlegesség” jól hangzik, de az
újságíró tájékozatlanságáról tanúskodik. Ugyanis a dédunoka,
Mikszáth Cseney Kálmán az elmúlt években nem is egyszer járt már
az emlékházban a Palóc Társaság és a Csemadok meghívására,
gyakran találkozgatunk vele különböző irodalmi rendezvényeken, a
dédapa sírjának koszorúzási ünnepségein, úgyhogy mostani újabb
megjelenésében semmi különlegesség nincs, természetes folytatása
ez az eddigi látogatásainak, sőt a legtermészetesebb elvárás egy
író dédunokájától.
Mindazzal, amit észrevételeztünk ( s amit még
nem), semmiképp sem akarjuk a lényeget letagadni, az eredményt
lekicsinyelni: újból látogatható a szklabonyai Mikszáth-emlékház.
S ennek örülünk. Mert ki, ha nem mi, nem mi szorgalmaztuk, nem
mi akartuk volna immár évtizedek óta, hogy megmentődjék az
épület, melyben egykor a nagy író játszadozott, szívta magába a
palóc meséket, történeteket? Ki más, ha nem mi tettünk azért,
hogy Mikszáth Kálmán szelleme lengje körül a házat, hogy írónk
szelleme, palócsága fennmaradjon, az utánunk érkezőket is
meghódítsa, nevelje a szépirodalom eszközével? Ki szerette volna
jobban, ki szeretné leginkább, ha nem mi, földijei, jó palócok,
hogy Mikszáth Kálmánunk művészete örök érték maradjon?
Üröm az örömben, hogy éppen Mikszáth
szellemét űzték ki a hozzá nem értő, korszakot, eredetiséget,
hagyományt nem tisztelő, azt mellőző felújítással. Ezzel
hosszú-hosszú időre még a helyreigazítás lehetőségét is
megbéklyózták, az épület eredeti arculatának visszaállítását.
Kár!
A
d a l é k
a Mikszáth-kutatáshoz
„Tisztelt Z. Urbán Aladár! Engedje
meg, hogy ismeretlenül zavarjam, bár nem tudom, hogy a jó
palócokhoz, vagy a tót atyafiakhoz tartozom inkább, úgy tűnik,
mindkettőhöz. Balassagyarmaton születtem 1939-ben Holik Katalin
néven, azóta budapesti lakos lettem. Édesapám ősei tirpákok,
felvidéki tót származású, Békés megyébe költözött, végül
Nyíregyházára telepedett emberek. Édesanyám ősei Nógrád északi
részéről és Hont vármegyéből származnak.
Családfánk kutatása során ismét
kezembe vettem a Palóc Társaság kiadványát a szklabonyai
Mikszáth Kálmán Emlékházról. Elővettem, mert két felsősztregovai
evangélikus ősrokonom (Gyuross, Kabrtzjak megkülönböztető
jelzővel) keresztszülei között Susanna Mixadt is fel van sorolva
1777-ben és 1779-ben, de az 1783-ban született testvérük – aki a
szépapám – keresztszülei között már nincs. Az Ön által
kiegészített Mikszáth-családfa szerint ő II. Sámuel pap testvére
lehetett.
Ugyancsak ráakadtam egy 1778-as
bejegyzésre, miszerint Felsősztregován egy Sámuel nevű fiút
kereszteltek meg, aki „filius Loci Parocho Matre Samuel Mixadt”,
azaz a helybeli pap fia. Eszerint ebben az időben II. Sámuel
Felsősztregován volt evangélikus pap, a fiú pedig III. Sámuel
néven Mikszáth Kálmán nagyapja. És ez az egyetlen oka levelemnek.
Lehet, hogy ez Önnek nem új, de a Mikszáth-családfán nem
szerepel ez az adat.
III. Sámuel mészáros neje Turcsányi
Zsuzsa, ez azért érdekes számomra, mert egyik ükapám szintén
Turcsányi és mészáros, lánya Turcsányi Zsuzsanna, Lesten
született 1856-ban, és a zsélyi Bertan Pál földbirtokos neje
volt, ott van eltemetve az evangélikus temetőben. A két
Turcsányi Zsuzsanna között sok generációnyi a különbség, lehet,
hogy másik Turcsányi családhoz tartoznak. Eddig a Turcsányi-ágat
nem tudtam tovább keresgélni, mert a Mormon családkutatói
adatbázisában nem találom a filmek számát, ugyancsak nem tudom
keresni a nógrádszentpéteri Gyurisokat, a zemplénváraljai
Ferjencsikeket, stb. Viszont a Bertan-ősöket és ősrokonokat
Teszéren és környékén megtaláltam, rengeteg molnár közt volt egy
Bertan Pál lesti evangélikus
lelkész, aki Lesten eskette unokaöccsét, szintén Pált, azaz
dédszüleimet, 1874-ben.
A nyarakat szülővárosomban,
Balassagyarmaton töltjük unokáinkkal, látogatjuk Madách és
Mikszáth emlékházait az Ipolytól délre és északra, a zsélyi
ismerősöket, megnézzük a régi ősi hajlékot az evangélikus
harangláb mellett és dédanyám sírját, 7 km-re férjének
balassagyarmati sírjától, akit Trianon miatt oda már nem
temethették. Egy ilyen alkalommal szívesen meglátogatnám Önt ...
egy kis beszélgetésre.
Szívélyes üdvözlettel: Dr. Pataky
Balázsné...
Budapest, 2006.január 29.”
Tizennegyedszer
találkoztak
A Palóc Társaság március 9-én szervezte meg a
Palócföldi Pedagógusok XIV. Találkozóját. A rendezvénynek
sorrendben harmadszor a lukanényei alapiskola adott otthont. A
találkozón a Nagykürtösi járás magyar oktatási-nevelési
intézményeinek alkalmazottai, a polgármesterek és lelkiatyák,
valamint a magyar szülőszövetség néhány képviselője vett részt.
|
Kuzma Zoltán Lukanénye és Nagy József Inám
polgármestere |
Urbán József és Lormusz János
plébánosok |
Üdvözölte a résztvevőket Kuzma Zoltán
vendéglátó polgármester és RNDr. Balázs Péter körzeti elöljáró,
áldást Urbán József plébános osztott. A találkozó fővédnöke,
Jámbor László megyei képviselő ajándékkal kedveskedett az
iskoláknak. Mielőtt a Palóc lakodalom c. tetszetős kiadványt és
az Ébredj Hazám CD-t átnyújtotta volna az iskolák igazgatóinak,
fontosnak tartotta hangsúlyozni a magyar iskolák szerepét a
magyarságmegtartásban.
Az első előadó dr. Ugron Gáspár, a Rákóczi
Szövetség főtitkára volt, aki sok gyakorlati példával
alátámasztott előadásában a Kárpát-medencei magyarság
szemléletváltásának szükséges voltára hívta fel hallgatósága
figyelmét.
|
Pék
László, a SZMPSZ elnöke (áll) |
A
résztvevők csoportja, |
A találkozó ezután tagozatokban folytatódott.
Az intézményvezetők és –fenntartók tagozatának két előadója Pék
László, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke és
dr. Fibi Sándor, az Iskolavezetők Országos Társulásának elnöke
volt. A tagozat munkájában résztvevők az iskolaigazgatók és
polgármesterek voltak, elképzelhető hát, hogy milyen élénk vita
bontakozott ki az intézmények fenntartását, a szakmai
előrehaladást és a kapcsolódó témákat illetően. A dr. Szabó Edit
óvodapedagógus, a Selye János Egyetem tanára köré gyűlt óvónők
és –bácsik a jó játék titkáról lebbentették fel a fátylat, és
igen sajnálták, hogy hamar véget ért ez a „foglalkozás”. Két
neves előadója volt az idegen nyelvi tagozatnak, mégpedig Halász
Anita, az Állami Pedagógiai Intézet munkatársa és Tóth Erzsébet,
a TERRA Kiadó igazgatójának személyében, akik a magyar iskolák
alsó tagozatán folyó szlovák nyelvtanulást megkönnyítő
kiadványokról és módszerekről adtak tájékoztatást. 1956
félévszázados évfordulója évében a szervezők gondoltak arra is,
hogy az évforduló méltó helyet kapjon iskoláinkban. Ehhez kiváló
indíttatást adott Csete Örs, az Apáczai Közalapítvány
irodaigazgatója, aki ötvenhat hőseiről, a helytállásról és
további sorsukról vallott vetítettképes előadásában. A
nemzettudat alakítása volt a fő mondanivalója Friedrich Klára
rovásíráskutatónak és Szakács Gábor
zeneszerző-énekes-újságírónak, mindketten a Forrai Sándor
Rovásíró Kör képviselőinek, akik a rovásírásról, mint a
magyarság többezer éves kultúrális kincséről szóltak a tagozat
résztvevői előtt.
Nem ünneprontás, de a tényekhez tartozik,
hogy ez utóbbi tagozaton volt a leggyérebb az érdeklődés, hogy a
fő előadás után voltak, kik „széjjel eredtek”, hogy érezhető
volt az óvodák távolmaradó nevelőinek hiánya, hogy nem minden
meghívott polgármester tartotta fontosnak megjelenését és
véleményének ütköztetését a találkozón s hogy lelkiatyáink közül
sem tartotta mindegyik érdmesnek találkozni a
pedagógus-társadalommal, hogy nem válhatott teljesen
egyértelművé: csak összefogással és szoros, minden nézeteltérést
félretevő együttműködéssel lehet magyar oktatási intézményeinket
megtartani és fejleszteni megmaradásunk érdekében. Ez nemcsak
márciusi nemzeti ünnepünk előestéjén, de mindenkor első osztályú
feladata és kötelessége azoknak, akik érdekében immár
tizennegyedszer szervezte meg a Palóc Társaság a palócföldi
pedagósuk találkozóját.
Mit
csináljunk?
Sírjunk? Vagy nevessünk? Ha
ismerjük a magyar alapiskola első osztályába beírt gyermekek
számát, bizony sírhatnékunk támad. Mert mindent figyelembe véve
és elsősorban a magyarfogyatkozásra kivetítve az eredményt,
értetlenül állunk a tény előtt: a 2006-2007-es tanévben a
lezajlott beíratási időszak eredményeként mindössze 48 elsős
kezdi meg tanulmányait magyar alapiskolában a Nagykürtösi
járásban! Kevés, irgalmatlanul kevés ez a szám! Nem
vigasztalódhatunk azzal az álérvvel, hogy hiszen kevés gyerek
születik. Így igaz! De ez a kevés gyerek sem mind megy magyar
iskolába...
Mi lehet ennek az oka? Sok
minden. Külön is, együtt is lehet elég ok. A közeg, amelyben él
egy-egy család. A rossz szokás, a beidegződés: a szülők is
szlovák iskolába jártak. Az érvényesülés téves hite: csak
szlovák iskolát végezve lehet érvényesülni. A példamutatás: az
orvos, a magyar iskolában tanító tanár is szlovák iskolába
járatta, járatja csemetéjét. Terjed a félreismerés, burjánzik a
butaság. Mert ellenpélda is akad szép számmal: magyar
alapiskolában kezdve, középiskolában érettségizve, egyetemi
diplomát csehül vagy szlovák nyelven szerezve lettek a közülünk
valók egyetemi rektorok és helyettesek, vállalatvezetők és a
hierarchia-csúcsokon helyüket megállók, sőt miniszterek és
miniszterelnök-helyettes és parlamenti elnök is! Ez mégsem
jelent semmit? A vaknak a süketnek, a nyelvet váltónak, a „só”-kon
és szappanoperákon felnövőknek nem. A gyermeküknek nem magyar
nevet adók, az idegen nyelveket, szokásokat, irányzatokat, zenét,
divatot majmolók lennének szaporodóban? Valószínűleg. Miért?
Mert a szlovákiai magyar iskolák több mint ötven éve alatt „csak”
magyarul oktattak (sokszor abban is akadályozva), de magyar
szellemiséget nem, mert tiltott volt, esetleg megtűrt, mert
meghunyászkodók voltak az oktatók is? Sokan. De valamennyien? Ez
sem állja meg egészen a helyét. Hiszen kivételek mindig voltak
erősítendő a szabályt! Az óvodákban kell keresni az okokat talán?
Bizonyosan ott is találunk okot. Mert milyen „magyar” óvoda az,
amelyből az óvodás útja egyenesen a szlovák iskolába vezet?
Milyen nevelés folyhat az ilyen „magyar óvódában”?
Milyen érzelmű-tudatú az
ebben az óvodában „nevelő” nevelő? Mitől óv az óvó néni, bácsi?
Csak a széltől, napsütéstől, leeséstől? Attól, hogy szlovák
iskolába kerülvén az óvodás elvész a magyarság számára ez a
gyermek, nem?
Oknyomozásunkat hosszan, vég
nélkül folytathatnánk. Talán egyszer a végére is érnénk s akkor
felvértőzve a szerzett ismeretekkel, a következtetéseink talán
megfordíthatnák az egyelőre a lejtőn lefelé guruló
elnemzetlenülő mozgást. Talán sokkal komolyabban kellene
megvizsgálnunk a vallás szerepét is magyarságmegtartó
törekvéseinkben. Elvégre templom és iskola szét nem választható,
s mint tudjuk Reményik versét sokszor hallva: „Ne hagyjátok a
templomot, a templomot s az iskolát!” És mégis: a mi hívő
magyarjaink közül veszejtően sokan hagyják az iskolát – veszni!
Mert hátat fordítanak neki, mert inkább utaztatják gyermeküket a
szomszéd vagy távolabbi település szlovák iskolájába, minthogy a
helyben jól felszerelt magyar egyházi iskolába járatnák... Így
tagadják meg a templom és iskola egységét, bezzeg magyarul
imádkoznak, magyarul búcsúznak (temetnek még, bár már példa akad
az ellenkezőjére is!), magyar misén vesznek részt, bűneiket is
magyarul vallják meg, sőt még gyermekeiknek is magyar
hitoktatást igényelnek, csak éppen magyar iskola helyett idegen,
szlovák tanítási nyelvű iskolába íratják, járatják őket! Hát mi
ez? Magyar papjaink ezen nem tudnak segíteni? Jó irányba terelni
a nyájat nem lehet?
De hát akkor mit csináljunk?
Mit csináljunk, ha már az
Ipoly túlsó partjáról érkező tengernyi támogatás-biztatgatás
ellenére sem kerekedik felül a józan ész a fiatal szülők jó
részében? Önkéntelenül adódik a megoldás: panasz, lebénulás,
téblábolás helyett el kell végre kezdeni a megtisztulást. A
politikai, a közéleti megtisztulás folyamatát elősegíteni. Meg
kell tisztítani közéletünket a rárakódott szennytől, mentesíteni
a megvesztegetésektől, a mindent elnézéstől, a szemet hunyástól.
Megtisztítani oktatási intézményeinket az oda nem való, mert
magyarságukat se meg nem valló, se nem vállaló
tisztségviselőktől és alkalmazottaktól, a tanítói-tanári állást
csak és kizárólag pénzkereseti forrásnak tekintőktől. A jövő
nemzedék nevelését magyar szellem hassa át születéstől kezdve, a
magyar óvoda és iskola ne csak nyelvében legyen magyar, hanem
szellemiségben is.
És megütközést félre téve:
magyar iskoláinkban meg kell teremteni a magyarírás, vagyis a
rovásírás elsajátításának feltételeit, mert a rovásírással
együtt jár a magyar öntudat ébresztése, bevésése, a magyarság
múltjának megismerése, a magyarul-gondolkodás. Az a gyermek, aki
ennek birtokába kerül, felnővén el nem fecséreli magját idegen
iskolában, népbe! Rá, csak rájuk építhetjük a magyar jövőt.
Mit csináljunk hát? Rendet!
Tisztuljunk meg! Még vagyunk annyian, hogyha közös akaratra
jutunk, megmaradunk. S akkor ilyen rettegő sorok nem születnek
majd az iskolába íratások idején...
„Ó NAGY
NAP, SZÉP NAP,
LÉGY ÖRÖKRE
ÁLDOTT!”
Juhász Gyula vetette papírra e sort valamikor
a XX. század elején (Március idusára). A nap, amely a költőt
versírásra késztette, 1848. március 15- volt. Petőfi napja, a
magyar fiatalság bátorságának napja. Erre emlékezünk minden
március 15-én, előtte vagy utána, mert e nap fényessége még ma
is beragyogja életünket. Igaz, hogy a vér nélküli forradalmi
napot véres hónapok követték, sokan áldozták fel életüket a
szabadságért, a harc kegyetlen és vesztes volt. S
mily fintora a történelemnek: a szabadságharcot idegen
hadsereggel leverő hatalom feje pár évtizeddel később „szeretett
és tisztelt” magyar uralkodó lett a legyőzött nép szemében,
akit nem egy népdalban örökített meg. Ilyen lenne a magyar?
Bizonyosan ilyen is. (Napjainkban nem ezt tapasztaljuk?
Elnyomóit támogatja, akik milliárdosok lettek csalással,
ügyeskedéssel, a magukhozta törvények beépített kiskapuinak
csikicsukijával, de sebaj, mert néhány szem morzsa
a támogatóknak is jár, amit rendre meg is kapnak ciklusonként...)
Március 15-ének megünneplése nem volt mindig
szabad. A Trianonban letaglózott s megcsonkított országban a
hatalom üldözte, bilincsbe verte azokat, akik Petőfi (szobra)
köré gyűltek. Nálunk meg mi másnak számíthatott volna Petőfi
napjának megünneplése, mint magyarkodásnak? Irredenta
megnyilvánulásnak, vagy elferdítve a szocialista forradalom
előfutárának? Amikor a régi hatalom mint kövület repedezni
kezdett és szorítása engedett, a bénultságból tájainkon elsőként
a friss születésű Palóc Társaság vette a bátorságot.
1990. március 15-ét megünnepelni a kőkeszi
művelődési házban sereglettek össze a helyiek és a környékbeliek.
Az első lépést megtettük. Útra lelve utat mutattunk. Azóta sok
víz lefolyt az Ipolyon. Évente szaporodott azoknak a falvaknak
száma, ahol március 15-i nemzeti ünnepünket kevesebb-több
ünneplő résztvevővel meg merték tartani. Ismét csak a Palóc
Társaság nevéhez fűződik, hogy a helyi támogatókkal Ipolyvarbón
kistérségi ünnepnapi rangra sikerült emelni a nemzeti,
történelmi megemlékezéseket, amelyek egésznapos műsort kínáltak,
amelyre a maradék-magyarországi országgyűlési és szlovákiai
parlamenti képviselők valamint a térség vezető tisztségviselői
és hétköznapi emberei is eljöttek, hogy együtt ünnepeljék a
forradalom napját. Itt szentelték fel a háború utáni első
1848-49-es forradalom és szabadságharc-emlékművet, a fafaragó
Szamák Mihály és a helyi fiatalok alkotását! Ezek az évenként
ismétlődő
ünnepségek bátorították a térség szervezeteit, önkormányzatait
arra, hogy ők maguk is szervezzenek hasonló március 15-i
ünnepséget.
Az idei március 15-ét az ipolyvarbói
kistérségi ünnepségen kívül több község polgára is
megünnepelhette saját községében. Nincs már szükség a Palóc
Társaság szervezési tapasztalatára sehol! Örömmel nyugtázhatjuk,
hogy Óvárban és Zsélyben, Ipolynyéken és Ipolybalogon,
Lukanényén és egyebütt milyen fennkölt, milyen kisugárzó hatású
rendezvényeknek lehettek részesei a falu lakói, akik örömmel
adják tovább az ünnepségeken szerzett élményeiket. Megmártózni
az örömben, továbbadni a reményt, megalapozni a jövőt – ez lehet
csak az eredménye a március tizenötödikeknek.
Ezért: Légy örökre áldott, ó nagy nap, szép
nap!
Székely-magyar testvéreink hűek az elődökhöz. Bátrak, bátran
viselkednek. Erről győződhettünk meg az idei március
tizenötödikei Székely Nagygyűlésen, amelyet Székelyudvarhelyen
tartottak s azon az alábbi kiáltványt fogadták el. Közreadjuk a
jó palócoknak példamutatásul, bátorításul!
„Mi, a 2006.március 15-i székelyudvarhelyi
Székely Nagygyűlés résztvevői, gyermekeinkkel és unokáinkkal
szembeni történelmi felelősségünk tudatában fordulunk a Román
Államhoz, az Európai Parlamenthez, az Európai Unióhoz, az
ENSZ-hez, a világ népeihez.
Csapó József elnök
Mi, a székely települések, a történelmi
Székelyföld lakói megállapítjuk:
Az 1919-es Párizsi Kisebbségi Szerződésben
Románia és a Szövetséges és Társult Hatalmak autonómiajogot
garantáltak a székelységnek – az alkotmányra hivatkozva ma még
népszuverenitásunk gyakorlásától, a helyi népszavazástól is
eltiltanak!
Az Egyesült Nemzetek 1993-ban szervezett
Konferenciájának Bécsi Deklarációja szerint az önrendelkezés
minden népnek joga - így a székelységnek is.
Az Európai Parlament az önkormányzás és a
szubszidiaritás elveinek megfelelő védelmi intézkedéseket ír elő
az erdélyi magyarság, a székelység számára – de a romániai
hatóságok ennek figyelembe vételére sem hajlandók!
Mi, a székely települések, a történelmi
Székelyföld lakói, kijelentjük: nem akarunk továbbra is
kiszolgáltatottságban, alárendeltségben élni!
A történelmi hagyományok alapján területi
önkormányzásunk ősi jussunk, enélkül szülőföldünkön meg nem
maradhatunk és erről soha le nem mondunk!
Alapvető emberi közösségi jogainkért a
demokrácia eszközeivel küzdünk és erre azonnali, demokratikus
megoldásokat várunk!
Mi, a székely települések, a történelmi
Székelyföld lakói, követeljük: Autonómiát Székelyföldnek –
Szabadságot a székelységnek! 1918. december 1-jén, a
Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatában, teljes nemzeti
szabadságot hirdettek az összes együtt élő nép számára.
Követeljük: tartsák be ígéretüket! Románia Parlamentje és
Kormánya tartsa be a vállalt nemzetközi kötelezettségeket és
garantáljon a szülőföldjén őshonos székely közösség számára
teljes és tényleges egyenlőséget! Románia Parlamentje hagyja
jóvá Székelyföld Autonómia Statútumát!
Az Európai Tanács 1334/2003 sz. határozata
szerint az alkotmányba foglalt nemzetállami minősítés
túlhaladott értelmezés, ezért nem lehet akadálya a területi
autonómiának – az illetékes hatóságok mégis a nemzetállami
tételre hivatkozva utasítják vissza Székelyföld újralétesítését
és autonómiáját! Ebben az esetben töröljék az alkotmányból a „nemzetállam”
kifejezést!
Az Európai Unió orvosolja a 86 évvel
ezelőtt elkövetett jogfosztást, és tegye Románia csatlakozási
feltételvé Székelyföld autonóm közigazgatási régió létrehozását!
Az Egyesült Nemzetek Szervezete
gyakoroljon felügyeletet Székelyföld autonóm státusánakl
rendezése felett!”
Egy
igaz székely a tömegben
Magyar-magyar
kapcsolatok
Társaságunk gyümölcsöző
kapcsolatot ápol több belső-magyarországi civil szervezettel. Az
együttműködésnek évekre visszanyúló eredménye van elősegítendő a
határmentesítést, vagyis a normális magyar-magyar kapcsolatok
ápolását és kiteljesítését.
Együttműködésünk az Olajág
Keresztény Művészeti Társasággal 1993-ban kezdődött. Ennek a
kapcsolatnak köszönhetően avathattuk fel 1994-ben Balassi Bálint
bronz domborművét a kékkői vármúzeum falán, leplezhettük le
2004-ben ugyancsak Balassi előtt tisztelegve bronz domborművű
emléktábláját a zólyomradványi kastély falán, jutalmazhattuk meg
a Mikszáth-örökség ápolóit bronz emlékplakettel 1997-ben,
kerülhetett sor Oláh Szilveszter Szilveszter szobrászművész
önálló kiállítására Kékkőn. Még az ipolynyéki iskolanévadás
ötlete és az évente kiosztott Balassi-díj is a mi példás
együttműködésünknek köszönhető. Ma is töretlen ez az összmunka,
2006-ban újból megerősítettük közös akaratunkat, amely várhatóan
a jövőben hozza meg gyümölcsét.
Megtaláltuk a közös nevezőt a
Kevermesi Honismeretért és Falusi Turizmusért Egyesülettel.
Az együttműködés abban nyilvánul meg, hogy társegyesületünk
évente négy helyet biztosít nyári helyismereti és helytörténeti
táborukban a Palóc Társaság által küldött felvidéki magyar
fiatalok számára. Erre az évre szóló megállapodásunkat január
9-én írtuk alá.
A balassagyarmati székhelyű
Jobbágy Károly Alapítvány kuratóriumában állandó
képviselettel rendelkezünk. Pályázathirdetését a Felvidéken
társaságunk biztosítja. A 2006-ra szóló együttműködést
Balassagyarmaton írtuk alá március 10-én. Ennek lényege, hogy az
1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóját közösen
fogjuk megünnepelni, esszéíró pályázatot hirdetünk, a díjazott
dolgozatokat antológiában jelentetjük meg s hozzájárulunk
Jobbágy Károly eddig nem közölt 56-os verseinek kiadásához is.
(Természetesen több magyarországi intézménnyel és szervezettel
tartunk még eredményt is hozó kapcsolatot - Magyar Kollégium,
Honismereti Szövetség, Mikszáth Kálmán Társaság, Madách Irodalmi
Társaság, Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége stb.)
Szerteágazó kapcsolataink közül
most a fentieket ismertettük. Nem szóltunk a hazai, vagyis
felvidéki civil szervezetekkel és iskolákkal évek óta tartó szép
eredményeket hozó kapcsolatainkról. Mint ahogy a már elkezdődött
és a kiépülőben levő erdélyi, vajdasági és drávaszögi
egyesületekkel való kapcsolatról sem. Erre következő számainkban
vissza-visszatérünk.
Tevékenységünkben bízvást
számíthatunk társszervezeteink támogatására, miképpen ők is a
miénkre. Együttműködésünk, bővülő kapcsolatrendszerünk jelenti
az egynemzetben való gondolkodás és cselekvés eszméjét, amelynek
letéteményesei vagyunk. Szabó Dezső szállóigévé vált gondolatát
nemcsak a magunkénak valljuk, hanem értelmét igyekszünk
megvalósítani is:„Minden magyar felelős minden magyarért.”
