Visszaadta lelkét
teremtőjének a palócmagyar mester
BADINY JÓS FERENC
(Gács, 1909. június 3. – Budapest, 2007. március
10.)
Március 10-én érkezett a szomorú hír, hogy életének 98. évében
elhunyt Badiny Jós Ferenc sumerológus, őstörténész
professzor. 1909. június 3-án született a Losonc melletti Gácson
(ma Halič a neve). Családja Balassagyarmatra költözvén itt járt
gimnáziumba, majd a Ludovika Akadémián kapott tüzér- és
repülőkiképzést. Pályafutását tényleges tisztként kezdte, majd
miután kivált a királyi hadseregből, a Budapesti Műegyetemen
folytatta tanulmányait.
A háború után Argentínába vándorolt, ahol sumerológiával kezdett
foglalkozni. A római Institutum Pontificum Biblicumban kutat és
tanul P. Deimel iskolájának követőjeként. Ugyanitt nyeri el
képesítését és kap engedélyt a Buenos Aires-i Jezsuita Egyetemen
felállítandó Sumerológiai tanszék létesítéséhez. 1966-ban bízza
meg az egyetem rektora a tanszék vezetésével.
Már az 1971-ben kezdődő tanévben meghirdetett előadásaira 21
argentin rendes hallgató iratkozott be. Tantárgyai voltak: a
sumír nyelv és az ékírás, a mezopotámiai kultúrák története, a
mezopotámiai vallások.
Badiny Jós Ferenc őstörténész a sumír-magyar nyelvazonosság
hirdetője és bizonyítója. Tagja volt a Nemzetközi Orientalista
Kongresszusnak, s 1967-ben az Egyesült Államok-beli Ann Arborban
az esztergomi királyi kápolna oroszlános díszítésének sumír és
babiloni eredetét igazolta. 1971-ben a canberrai kongresszuson a
Pártus Birodalom sumír tradícióin át a pártus nép
magyarvonatkozásait mutatta ki.
Hazatelepülése után röpke pár év alatt átírta a magyar
közgondolkodást. Tudós volt, akiről a „hivatalos” tudomány
mindmáig nem vesz tudomást, életműve mégis túllép minden
tudományosnak hirdetett kereten. Gondolkodásával, műveivel a
magyarságot szolgálta, örök felejtésre ítélt igazságokat mondott
ki és bizonyította tételeit. Megismerése, megértése és
elismertetése, megérdemelt rangra emelése csak idő kérdése...
Élete utolsó percéig dolgozott, előadásokat tartott, követte
mesterét: Jézust. Mint a március 21-i búcsúztatáson
elhangzott a temetési gyászszertatást követő gyászmisén:
„Isten követe volt.”
Ősi Gyökér címmel őstörténetünkkel foglalkozó tudományos
folyóiratot szerkesztett (I. – XXVI. évfolyam), amelyet
napjainkban a Miskolci Bölcsész Egyesület jelentet meg. Az
egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetemén az Ókori –
közel-keleti és sumerológiai tanszék tanszékvezető és az
egyetem díszdoktori címmel kitüntetett egyetemi tanára volt.
Művei: KÁLDEÁTÓL ISTER-GAMIG I-III., MAH-GAR A
MAGYAR, AZ ESZTERGOMI – ISTER-GAMI OROSZLÁNOK TITKA, KÁLDEUSOK
ÍRÁSA SZERINTI MAGYAR BIBLIA, IGAZ TÖRTÉNELMÜNK VEZÉRFONALA
ÁRPÁDIG, A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETÉNEK KIS TÜKRE, JÉZUS KIRÁLY –
A PÁRTUS HERCEG, A MAGYARSÁG EREDETE ÉS A BOLDOGASSZONY, A
TÁLTOS ISTEN és a többi műve ezután válik mind szélesebb körben
ismertté, írójának küldetése teljessé.
Badiny Jós Ferenc kétszer tisztelte meg jelenlétével és
előadásával a Palóc Társaság Örökség Népfőiskolai Táborát.
Utoljára 2005-ben, 96 éves korában látogatott Ipolyságra. Ekkor
ezt írta a Palóc Társaság vendégkönyvébe: „Kérem a
Magyarok Istenét, hogy áldjon meg minden ipolysági Magyar
Testvért, aki őrzi és tanítja nemzeti hagyományainkat.
Igaz-magyar szeretettel Prof. Dr. Badiny Jós Ferenc” .
Ugyanakkor írta A magyar nemzet történetének kis tükre c.
könyvébe az alábbi sorokat: „ Urbán Aladárnak köszönve
munkatársi működésedet igaz magyar szeretettel Prof. Dr. Badiny
Jós Feri bácsi”.
Emlékét munkája folytatásával őrzi a Tudás Népe.
|
A
FELSŐ-VILÁG ÜZENETE
„Nem sok idő múlva egy nagy titok, mely az egész
magyar múltról fellebbenti a fátylat, a Világ szeme
elé tárul... és a Világ megszégyenül!
Elismeréssel tekint majd a megcsonkított, szétzúzott
magyar népre.
A hideg szívű politikusok gaztettei nyilvánosságra
jutnak: tönkrezúztak egy népet, mely szellemileg
sokkal magasabb szinten állt, mint azt a Világ
gondolta. Az őseredet tudata megvilágosítja,
felemeli, megtisztítja majd a lelkeket. Mélyreható
irányításokat nyer, hazát növeszt és kiteljesedik a
szellem!
Öntudat elvesztésével elpusztul az erkölcs is, de az
öntudat visszaszerzésével megteremtődik a tiszta
élet is.
Fölemelt fővel fogtok járni a Világ színe előtt,
mert az Igazság világossága Fényt ad minden homlokra...
Legyen szívetekben a Jézusi szeretet békéje és
éljetek a nagy események várásával és reményével. –
Emelje fel szíveteket a szomorúságból az a biztos
tudat, hogy jó helyen vagytok, jó föld, Szent Föld
az, amelyen éltek...!
Az ősök őrködnek a határokon, az ősi bérceken és
óvják, védik népeteket.
Az Isten karja vezérel benneteket...!”
|
Hírmondó
• MADÁCH-NAP.Január
19-én Balassagyarmaton zajlott a megyei szintű hagyományos
Madách-ünnepség. A drámaköltő szobrán Bőhm András mérnök
helyezte el a Palóc Társaság koszorúját.
• ROVÁSNAP. A
Forrai Sándor Rovásíró Kör március 3-án a budapesti Magyarok
Házában rendezte meg a rovásírók napját. Ezen hangzott el többek
között Obrusánszky Borbála keletkutató A hun műveltség és
írásbeliség, Z. Kárpát Dániel Háború a harmadik évezred
Édenkertjében, a Kárpát-medencében és Friedrich Klára
Tászok-tetői megalitok c. előadása. Palóc Társaság és rovásírás
címmel Z. Urbán Aladár előadását is hallhatta a szép számú
érdeklődő.
• ROVÁSVERSENY.
Március 4-én lezárult a Kárpát-medencei Rovásírásverseny III.
Felvidéki Országos Rovásírásversenyére szóló jelentkezés
határideje. Soha ennyien eddig nem jelentkeztek: 129-en! A
felvidéki döntőre, amelyről 12-en juthatnak a Budapesten
rendezendő kárpát-medencei döntőbe, Vásárúton, április 30-án
kerül sor.
• MESEMONDÁS.
Március 23-án Ipolyságon a Városi Könyvtárban rendezte a
Gombaszög Fejlesztéséért Alapítvány, a balassagyarmati Mikszáth
Kálmán Művelődési Központ és a Palóc Társaság a Palócország –
Meseország palóc mesemondó verseny egyik elődöntőjét, amelyen 34
alap- és középiskolás diák indult. Közülük korcsoportonként
ketten-ketten nyertek részvételi jogot a balassagyarmati döntőn,
amelyet április 13-14-15-én tartanak a rendezők.
Vassy Erzsébet (Nagyvárad) rajza
Koccintás
Sokan megállapították már: rohan az idő. Tíz éve, Nagy Palócunk
születésének 150. évfordulóján közösen a Csemadok NTV-vel
mellszobrot állítottunk tiszteletére gyermekkorának háza udvarán.
Nem áll már a szobrunk az akkori helyén, mert áthelyezték. Ma
ott áll a kiskertben, amely nem is kis virágos kert már, hiszen
kőzúzalékkal hintették be a talajt, amelyben nincs már helye az
író kedvenc virágainak sem: a muskátlinak, a rezedának,
rozmaringnak... Télen (ez az elmúlt sem az igazi már) ki is
gondolná, hogy vadvirágok (de szerette Bátyánk!) színpompája
fogadja a koccintásra érkezőt?
Ott áll Mikszáth Kálmán (fejszobra legalábbis) a ház előtt
háttal a hajdani hajléknak (Istenem, rá sem ismerne talán?).
Mereven fürkészi a temetőt, amelyben szülei is pihennek (mégha
semmi jel sem utal már arra, hogy valóban a szklabonyai sírkert
lakói ők is). De nini, Mariska sírköve még mindig vörösmárvány,
bár fakó már kissé, hazaszállításának kalandos történetét pedig
– köszönhetően az elbeszélésnek –ki ne ismerné... Az is lehet,
hogy Kálmán Bátyánk az úton járókat lesegeti, kik mennek az úton,
felismer-e bennük egy-egy hajdan volt falusi vonást? Egykedvűen,
talán szomorúan állapíthatja meg: hogy rohan idő!
Százhatvan év! Születésnap ez a mai, a százhatvanadik! A Palóc
Társaság ötletéből immár hagyománnyá nemesedett „koccintás”
ideje jött el. 2007. január 16. Egyszerű palócok (vannak még,
szerencsére) az írót tisztelő olvasói szállingóznak a hívott
szóra, posztokat betöltők, hivatalnokok sereglenek, akárcsak a
régi szép időkben... A házigazda, most éppen a Szlovákiai Magyar
Kultúra Múzeuma (Istenem, hogy rohan az idő!) üdvözléséből
valahogy (megtörténik az ilyesmi napjainkban!) kimaradt az
ötletadó és megvalósító Palóc Társaság nevének említése ( több
is veszett már Mohácsnál). No, de semmi baj: a végén csak sorra
került ez is!
Dr. Csáky Károly helytörténész, költő, nem mellesleg a Palóc
Társaság tagja is, alkalomhoz illő szép gondolatait hallgathatta
meg a sereglés (olvasható is lejjebb), mielőtt virágok, koszorúk
borították volna el a mellszobor talapzatát.
Hagyományosan most is sokszorosítottunk egy Mikszáth-elbeszélést
(A kakas, a nénik meg a bácsik), amelyet szétosztottunk
azzal a kéréssel, hogy az ünnep estéjén mindenki olvassa el (s
kedvet kapván az olvasáshoz, akár többet is!).
Joggal kérdezheti az olvasó: hát a koccintás elmaradt?
Megnyugtathatom: nem! Minden jó, ha a vége jó! – tartja a
közmondás, magunkat mi a közmondáshoz. Sor került a koccintásra
(tereferére, csevegésre, miegymásra....). Bőhm András
gondnok-tagtársunk szívből jövő jókívánságai közepette mindenki
koccinthatott, amire akart. Legfőképpen arra, hogy Mikszáth
Kálmán művein mind többen nőjenek fel, érezzék, beszéljék,
szeressék azt a csodás nyelvet, amelybe beleszületni véletlen is
lehet, de megtartani és továbbadni kötelesség. Ez a nyelv a Nagy
Palóc nyelve. Ki ne tudná?
A magyar!
Szülőföldjéhez mérte a világot, a világhoz önmagát
Több mint két évtizeddel ezelőtt, Mikszáth Kálmán halálának 75.
évfordulója évében a budapesti Kerepesi temetőben koszorúzta meg
a szülőföld kis zarándokcsoportja palóc ősünk sírját.
Elindultunk akkor innen, a bölcsőhely tájairól, ahol még hallani
a Bágy-patak csobogását, a kékkői erdő suttogását, a
Kürtös-völgy feletti égzengést; ahol tavasszal érezni az ébredő
föld szagát, nyáron a búzatáblák illatát. Elindultunk, hogy
fejet hajtsunk a magyar regény és elbeszélés mesterének szelleme
előtt. Hogy gondolatban és képzeletben újra azonosuljunk vele,
hogy hírt vigyünk neki földijeiről: tót atyafiairól és jó
palócairól. Hogy elmondjuk: áll még a ház Szklabonyán, ámbár
minden ismerőse a vele szemközti temetőben pihen. Hogy hírt
adjunk arról: ismerik még errefelé az ősök dalait, mondáit,
meséit és babonáit; ismerik a felbecsülhetetlen örökséget. S
elmondjuk azt is: a palócságot érintő nagy Herder-szerű jóslata
hál istennek nem vált valóra. Bár nyeldesnek a hegyek, s „napról
napra kisebbednek a palóc hadak”, azért beszéljük még ízes
nyelvünket itt, a mai határok mentén. Most újra Szklabonyára
jöttünk tiszteletet adni, tiszteletet tanulni, és példázni az
egymás iránti szeretetet. Magyarok, szlovákok, határon innen és
túlról. Képletesen valamennyien Mikszáth örököseinek valljuk
magunkat. Ezért is jöttünk ebbe a faluba, ahol Mikszáth is jól
érezte magát. Melynek népétől oly sokat tanult a fogékony
gyermek. A gyermek tanulta a dalt, a palóc és szlovák beszédet,
az élet művészetét és a szeretetet. A szelíd, csendes falu
lakóinak ajánlotta ezért későbbi egyik művét is. mert, amint
írta, tőlük tanulta, ami benne volt, a humort, a csalafintaságot,
az élniakarást s a lent világának „nem alkuvó szenvedéseit”.
Itt állunk a ház előtt, melyet az író édesanyja építtetett, s
melynek ablakai a temetőre néznek még mindig. Ebben a házban
lakott az író gyermek- és ifjú korában. Faluszéli kis fehér
házban, ahol – talán a temető közelsége miatt – „oly szomorú,
oly kísérteties volt minden”.
Ide jött haza 1873-ban is megdöbbenve, amikor a fekete asszony,
a kolera édesanyját is elvitte. Akkor már senki sem jött elébe;
az ajtók be voltak zárva, s a „ház ablakai sem néztek hideg
szemeikkel nyájasan. ”
Most talán boldogan kacsint le az égi parnasszusról s várja, mit
tudunk még mondani róla. Egy kicsit félve is csípős humorától,
furfangos gondolkodásmódjától, bizony nehéz valami újat mondani
munkásságáról. Hisz arról már annyiszor szóltak érdemben és
önmagukat ismételgetve az irodalomtudósok, a bibliográfusok,
hogy nekünk csak a kegyelet lerovása, a nem éppen könnyű örökség
vállalása maradt.
Most, amikor Szklabonyára készülődtem, sok minden eszembe jutott.
Többek között az a hosszantartó vita is, melyet akörül
folytatnak fiatal irodalomtudósaink, vajon van-e szlovákiai
magyar irodalom, vagy csak egyetemes parnasszus létezik. S akkor
hirtelen bevillant emlékezetemben Tőzsér Árpád egyik írása is,
melyben ő szellemesen az első „szlovákiai magyar író”-nak nevezi
Mikszáthot, mert „palócföld, a palóc népköltészet, egyszóval a
palóc ember ” (ha sokban leegyszerűsítve is) Mikszáth révén lett
gondolkodásunkban fogalommá. Igaz, egyesek már a palócok
létezését is kétségbe vonják. De a mi dolgunk sem az most itt,
hogy ilyen-olyan elméletek felett pálcát törjünk. Egy biztos,
aligha van magyar író, akinek munkáit a szülőföld a maga
rekvizitumaival és szellemiségével mélyebben áthatotta volna,
mint a Mikszáthét. Nem lehet úgy az írót valamennyire is ismerő
embernek átmenni ezen a tájon, hogy ne akadjon a legapróbb
dolgoknak is irodalmi nyomaira is. Ha délre nézünk, valahol
felfedezzük a közelben képzeletünkben a balassagyarmati
vásárokból hazafelé igyekvő Szepi bácsit, a peszeréni csárdát
vagy a zsélyi Kata-fürdőt. Nyugatra az Ebeck felé tartó,
fűzfaparipáján a nagyszülőkhöz vágtató kis Mikszáthot látjuk.
Északon ott kéklenek a kékkői hegyek, de előttük már a
nagykürtösi evangélikus templom piros tornya látszik. S valahol
bent keresztelik az írót, szemben pedig a kovácsműhelynél
várakoznak a kíváncsi kocsisok. Aztán együtt pattan fel a
legényke nagyapjával a kocsira, hogy Krizsnócról Bodok felé már
ő fogja a gyeplőt. S akkor még a szülőfalut érdemben nem is
említettük. A savanyúkutat például vagy a Szent Vendel kápolnát
s a megannyi regényes novellahőst: Galandánét, Palyuszt, Csuri
Jóskát, a Péri lányokat, Sós Pált, Tusnay tanító urat és másokat.
Hogy valamennyien ott vannak a mindenütt érdeklődéssel figyelt,
nagy és egyetemes tablón, Mikszáth elperelhetetlen érdeme.
Ezáltal lett ő maga is egyetemes magyar, sőt az európai
irodalomnak is nagy alakja. Mondhatnók, a szülőföld által vált
azzá. A szülőföldszeretet, a népe s általában az ember iránti
tisztelet élete utolsó napjaiig elkísérte őt. Így lehetett nagy,
így tudott saját környezetén kívül mást is meglátni és láttatni.
A szülőföldjéhez mérte a világot, a világhoz önmagát. A megannyi
sajátos vonás, a hol rejtekező, hol pedig felszínre törő
források teljesedtek ki benne, illetve műveiben egyetemessé.
Van hát mit tanulnunk e kis faluból indult nagy palóctól,
Szklabonya, Kürtabony vagy Mikszáthfalva híres fiától. Itt ahol
nyelv- és országhatárok, népek és kultúrák keverednek,
ellentétek találkoznak és ütköznek, hogy egymást termékenyítsék,
születhettek csak olyan nagy géniuszok, mint Madách, Balassi,
Rimay, Mikszáth. Újabban északi géniuszokként is emlegetik őket
a művészet- és tudománytörténészek. Közülük mi most Mikszáth
szellemét próbáljuk birtokba venni. Annak termékével, a sok-sok
irodalmi alkotással együtt. S mindazzal, ami azokban rejtekezik:
a bátor szókimondás, az igazságkeresés, a jóízű humor, a kedvre
derítő csalafintaság, a furfang. Az egyszerre szórakoztató és
gyönyörkedtető írói kifejezésmód, a téma lenyűgöző tálalása. Jó,
hogy eljöttünk ide, a felújított ház elé, az író emléktáblája és
szobra közelébe. Hajtsunk hát fejet ismét s vigyünk magunkkal
minél többet a nagy örökségből.
(Dr. Csáky Károly beszéde elhangzott Szklabonyán a 2007. évi
koccintáson)
Kedves
virágai a Palócföldnek
VI. Országos Mikszáth Prózamondóverseny Losoncon
Mikszáth Kálmán műveit olvasni mindig szórakoztató, mindig
élmény. Milyen örömet rejteget a művek, részletek megtanulása és
előadása közönség előtt, csak az tudja, aki már részesült efféle
örömökben. A Palóc Társasság azt szeretné, ha minél többen
fedeznék fel a Mikszáth-művek olvasása közben az olvasás örömét,
előadásával pedig a másoknak élményt szerző perceket.
Hatodik alkalommal hirdettük meg a magyar középiskolásoknak
Kedves virágai a Palócföldnek címmel az országos
prózamondóversenyt, mely a kárpát-medencei döntő
előválogatójának számít. A versenyzők a losonci Magyar
Kulturális Központban adták elő a választott regényrészletet
vagy elbeszélést. Előadásukat a Hahn Éva ny. tanár, T. Pataki
László író és Patakiné Kerner Edit előadóművész (elnök)
összetételű értékelőbizottság figyelte. A Mikszáth-prózamondók
versenye végén – hagyományosan immár – nemcsak ismertetik a
végeredményt, hanem az értékelők testre szabottan elemzik és
értékelik a diákok előadását. Ilyenkor sok, az előadóművészettel
kapcsolatos tapasztalat, észrevétel, jótanács hangzik el, melyek
segítik az előadóművészpalánták művészi fejlődését. T. Pataki
László szerint negyven éves zsürizése óta most először hallott a
pódiumról megszólalni igazi Mikszáthot. Szepesi Krisztinának, a
Kassai Ipariskola és Kereskedelmi Akadémia diákjának szólt a nem
mindennapi dicséret, aki Koronczi Lászlóval, a Füleki Gimnázium
diákjával megosztott első helyezést ért el. Második helyen
végzett a dunaszerdahelyi Egészségügyi Szakközépiskola diákja,
Földi Nikolett. Ők hárman képviselik majd a Felvidéket a Pásztón,
április közepén zajló Mikszáth nevével fémjelzett prózamondó
gálán. Dicséret illeti még az alsóbodoki Vállalkozói
Magán-Szakközépiskola két tanulóját, elsősorban a dobogóról
éppenhogy csak lemaradt Gál Andreát. Bármennyire is hihetetlenül
hangzik, Mikszáth Kálmán születésének 160. évfordulója évében ők
öten jelentkeztek csak a pr ózamondó versenyre felvidéki
középiskolásaink közül!
 |
 |
| Koronczi László,
Oláh Győző és Petrovics László |
Szepesi
Krisztina, Földi Nikolett, Seszták Anett és
Gál Andrea |
 |
 |
| Hahnné Duray Éva |
T. Pataki László |
 |
| Patakiné Kerner
Edit |
Kitűnő, művészi tehetséget felvillantó előadással
találkozhattunk még, de versenyen kívül. Oláh Győző és Petrovics
László Nógrád megyei diákok előadása üde színfoltja volt a
versenynek.
Kelettől nyúgatig
Március a Felvidéken
A 159 évvel ezelőtti vér nélküli magyar forradalomra emlékezett
a magyarság az egész világon. Előtte a csalók és hazugok uralta
Belső-Magyarországon rémhírektől volt hangos a tévé és a rádió,
teljes gőzzel folyt a megfélemlítés, másról sem lehetett hallani,
mint a jobboldali szélsőségesek várható rendzavarásairól...
Elmélkedhetnénk azon, mi is a rend és mi a zavarása. Rendnek
nevezhető-e az, ami ma Maradék-Magyarországon van? Nem éppen
annak a megtévesztések, hazugságok, csalások árán kormányon
levőknek az eltakarítása jelentené-e a REND megszületését? A
félelem nélküli ünneplés szabadságát? Higgyünk ennek mielőbbi
bekövetkezésében!
Nálunk, Külső-Magyarország Felvidéknek nevezett táján „kelettől
nyúgatig” sok szép megemlékezés zajlott. Igaz, itt is
előfordultak ünneprontó kísérletek (mint pl. Kassán, amikor a
küldött őkelme nagyrabecsült miniszterelnöke üzenetének
felolvasásába kezdett...). A kassai magyar polgárok azonban
hangosan tiltakoztak ellene. A felvidéki, lélekszámában
fogyatkozó magyarság még talpraesett magyar! Aki meg nem, az nem
is magyar, mégha magyarul ír, beszél is!
Kassát, nagyvárosunkat említettem az imént, de említésre érdemes
sok kicsi aprófalu is, Óvár például, ahol a Jobbik
Magyarországért Mozgalom küldöttsége is részt vett az ünnepségen
(Bíber József Tibor alelnök, Kovács Béla külügyi titkár).
Március 14-én a helyi katolikus kisiskola tanulói tánccal,
jelenettel köszöntötték az ünnepet, a Vertich Színpadstúdió és
Pódium Varietas Színpad Petőfi koszorúi című előadásának
valamint a Szivárvány helyi éneklőcsoport 48-as Kossuth-dalainak
tapsolhatott a közönség. Itt mondta el nagyívű beszédét a
megújulásra jócskán érett MKP ügyvezető alelnöke, Duray Miklós.
A Kocsis Jenő alkotta Szabadaság-szoborhoz aztán gyertyás-,
fáklyás felvonulással érkeztek az ünneplők. Itt is elhangzott
egy szónoklat, amelyet Bíber József Tibor mondott (közreadjuk).
Az 1848-as márciusi ifjak bátorsága, küzdelme kell, hogy 2007
magyar ifjait is bátorságra, küzdelemre serkentse Belső- és
Külső-Magyarországon egyaránt e megkülönböztetés megszűnéséért,
magyar jövőnkért kinek-kinek szeretett szülőföldjén .
|
 |
 |
|
Bíber József Tibor
szónoklata |
Molnár Katalin és
Bőhm András a Palóc Társaság nevében koszorúz |
Érezzük hazánknak az egész
Kárpát-medencét!
Tisztelt Óváriak, Felvidéki Magyarok!
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy
Csonka-Magyarországról nézve a határ túloldalán, Önökkel együtt
emlékezhetek meg az 1848-as forradalom kitörésének 159.
évfordulójáról. Köszönöm a meghívást a Jobbik Magyarországért
Mozgalom nevében is, hiszen a Jobbik önként vállalt kötelessége
a magyarságért mindig és mindenhol való kiállás. Itt a
Felvidéken ez nem kampánykérdés. Sokaknak Magyarországon az.
Aki itt él, a saját bőrén érzi, mennyire
nem védi meg az Európai Unió, milyen az, amikor még csak az
erkölcsi támogatást sem kapja meg az anyaországi kormánytól,
amely szerint „magyarkodik” és revizionista „csőselék” az, aki
Árpád-sávos zászlókkal határon túli testvéreinkért demonstrál.
Pedig oka van rá. Ha minden rendben menne, ha az itteniek, az
erdélyiek, a vajdaságiak valóban teljes jogú állampolgárként
őrizhetnék hagyományaikat, élhetnének magyarként, nem
tiltakoznánk lépten-nyomon az utódállamok kisebbségpolitikája
ellen. De másodrendű állampolgár a szlovákiai magyar, a Felvidék
egyes területein meg kell gondolnia bárkinek is, hogy
megszólaljon magyarul. A pozsonyi magyar városnézőből pár órára
pozsonyi börtönlakó lesz, egy nyitrai egyetemista lány – a
szlovák hatóságok szerint – saját magát veri meg.
És mi derülhet még ki? Hogy a Felvidék ősi
szlovák föld? Hogy a Tátrák vagy a Csallóköz sohasem volt magyar?
Hogy Ótátrafüredet a tótok építették vagy Téry Ödön gróf
szlováknak született? Mert szlovákra keresztelték Sztrecsnón
Wesselényi Ferencet, Ólublón még csak magyar nyelvű prospektus
sincs abban a várban, amely sok minden volt már, csak szlovák
nem. Ezek a gondolatok jutottak elsőként eszembe itt, Óváron
március 14-én, mert ezek a mindennapi valóság szomorú tényei.
De március 15-e ünnepnap. A magyar
szabadság, a magyar forradalom ünnepe. Ettől a naptól rettegtek
a kádári diktatúra pribékjei, kitiltották Budapestről vagy házi
őrizetbe vették azokat, akiktől féltették Moszkva-barát
hatalmukat. A rendszerváltás után azt hittük, ünnepeinken soha
nem lesz vérrel itatott a pesti aszfalt, szabadon emlékezhetünk
nagyjainkra. Tévedtünk. Október 23-át Magyarországon Gyurcsányék
már tönkretették. És mi lesz holnap? Március 15-én? Hol
ünnepelhet szabadon a magyar? Nagy-Románia Aradján? A szerb
nacinalizmus Újvidékén? Vagy Pozsonyban, ahol még a
Petőfi-szobor sincs biztonságban, nemhogy az, aki az emlékezés
virágaival hozzá zarándokol? Kinek a felelőssége mindez? Csak a
szlovákoké, a szerbeké, a románoké? Vagy azoké is, akik nevükben
magyarok, de tenni a nemzetért nem tettek semmit?
Sokan vannak „csonkamagyar-honban”, akik
saját boldogulásukat mindig a nemzeté elé teszik. Nem érdekli
őket az elszakított magyarság, nem hatja meg őket, hogy itteni
véreiknek a létezés is nehéz, csak mert magyarnak születtek. Egy
szolnoki középiskola tanárnője földrajzórán kijelentette: „Voltaképpen
nagyon jót tett nekünk Trianon. Az elmaradott Erdély csak púp
lenne a hátunkra, a többi elcsatolt terület a nemzetiségeivel
együtt szintúgy.” És ez a nő, ez a tanárnő(!) diákokat oktathat
Magyarországon? Ha német kollégája beszélne németek ellen egy
bajor városban, másnap már a felmondási idejét töltve
gondolkodhatna el, mit jelent az a szó, hogy hazafiság! Az
antimagyar tanárnő nincs egyedül a nézeteivel. De azok sem, akik
az ilyen felfogást szóvá teszik! Ez adhat reményt minden
nemzetben gondolkodónak, így pl. az olyan srácok, mint az a
jobbikos fiatal, aki a lelkiszegény pedagógus ominózus
kijelentése után felállt és megkérdezte: „Tanárnő, hogy mondhat
ilyet?” És tényleg! Miért mond ilyet? Ő még azt tanulta,
tízmillió alkot egy országot. Mi azt mondjuk: 15 millió egy
nemzetet. Ő a proletárinternacionalizmusról hallott az egyetemen,
mi a nacionalizmus, az egészséges nacionalizmust valljuk, ami a
nemzet fennmaradásának egyetlen záloga. Nagy különbség...
Nemzetben gondolkodni erkölcsi kötelesség: tudni kell ezt
Budapesten, Szolnokon, mind a 93 ezer négyzetkilométeren, hogy a
palóc, székely, csángó nem szegény rokon, hanem MAGYAR! Így,
jelzők nélkül! Nagybetűkkel!
Március 15-e kell, hogy a nemzetet
egységbe kovácsolja. Nem küzdhetett a szabadságunkért hiába
egyetlen negyvennyolcas hazafi se. Tudom, hogy itt a Felvidéken
önöknek a lelki megerősítés sokat jelent. Az anyaország nem
hagyhatja magára elszakított nemzettestét. Az ottani kormány nem
azonos a csonka-magyarsággal! Az agymosott plebs kisebbségbe
kerül, ha nemzeti kormány lesz majd hatalmon, ha a forradalmi
hangulat szülte népharag a mostanit elkergeti! Ha holnap nem
tesszük, nem tesszük meg soha! Cselekedni kell, erre adtak
példát a márciusi ifjak, akik nem törődtek a
Habsburg-tradíciókkal, a forradalom hadserege az osztrák orosz
túlerővel. Aki mérlegel, amikor a hazáról van szó, nem több
számító, silány embernél. Nem érdemel szabadságot.
Haza és nemzet. Két csodálatos szó. Szívet
melengető. Töltsük meg újra valódi tartalommal. Érezzük
hazánknak az egész Kárpát-medencét s tekintsük nemzetnek a
tizenötmilliót! A széthúzás vereség, a vereség itt a vég.
Hajtsunk fejet 48 hősei előtt, és próbáljunk úgy cselekedni,
mint ők. Felelősen, bátran, hittel. Nem gyalázhatjuk meg gyáván
az emléküket.
(Bíber József Tibor beszéde elhangzott az
óvári nemzeti ünnepen)
 |
|
Duray Miklós, Bíber
József Tibor és Kovács Béla |
 |
|
A Szivárvány |
Gyürky
Antalra emlékeztünk
Születésének 190. évfordulója alkalmából (márc.12.) Gyürky
Antalra emlékezett a Palóc Társaság és a Honti Múzeum és Galéria
Baráti Köre Ipolyságon március 23-án.
Az ünnepség a hajdani iparosház, a mai Csemadok-ház falán
elhelyezett emléktábla megkoszorúzásával kezdődött a permetező
esőben. Bent Danis Ferenc mérnök Gyürky életútját vázolta fel
kiemelve, hogy Felsőszelény fia sokat tett Ipolyság
városodásáért is, volt tiszteletbeli jegyző, árvaszéki elnök,
gazdasági fiókegylet létrehozója stb.
Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a Kortárs szerkesztője, a
Pannon Császári és Királyi Borrend lovagja volt a másik előadó.
Idézte Gyürky Antalt, aki szerint „Sok kincs rejlik a papirosok
között, csak napvilágra kell hozni.” Az előadó Gyürky példáján
mutatta be, hogy a szülőföld szeretetét jelenti, ha az ott élő
emberek ismerik, mit termeltek azon a tájon az elődök, hogyan
gazdálkodtak stb. A XX. században jórészt kivesztek a
tájegységre jellemző gyümölcsfajták, pl. az 1000 almafajta, a
200 szőlőfajta, kár, hogy a sajátunkról már szinte semmit sem
tudunk. A régi fajták eltűnésével eltűnt a tudás, a tapasztalat
is.
 |
 |
| Danis Ferenc mérnök |
Ambrus Lajos író |
Gyürky Antal munkássága megismerésével ezen a szomorú valóságon
kell változtatni ahhoz – hangsúlyozta nyomatékkal az előadó -
hogy megőrizzük szülőföldünk sajátos arculatát, hogy ne csupán
haszonélvezői legyünk, hanem tudós művelői és hűséges megtartói
is.
Az emlékest borkóstolóval fejeződött be, amelyhez a bort Vanda
László mérnök és Cservócs Sándor helyi őstermelők kínálták fel.
Lefelé a lejtőn,
reménykedve mégis
Az iskolai beiratkozás után
Az utóbbi években csak a vak nem látta, vagy a látó nem vett
róla tudomást, hogy növekvő ütemben nő a magyar iskolákba be nem
íratott gyermekek száma. Másképpen fogalmazva: ijesztően csökken
a magyar iskolák tanulóinak létszáma! Ezzel párhuzamosan nő a
magyar iskolák bezárásának, megszűnésének veszélye. Üres
padokkal senki sem tarthat fenn iskolát! Lézengő
gyermeklétszámmal sem! Nem mások, a most szülőkorban levő magyar
házaspárok, családok azok, akik megfojtják magyar iskoláinkat.
Önfia vágta sebét... Szégyen erre a nemzedékre, mely idáig
süllyedt, mely hátat fordított a szülőknek, leköpi a nagyszülők
harcát a magyar iskolák háború utáni visszaállításáért, a magyar
szóért, a magyar megmaradásért a szülőföldön. Józan ésszel
semmivel sem megmagyarázható módon sokan, igen sokan íratják
gyermeküket szlovák, tehát idegen nyelvű iskolába, bízzák
gyermekük oktatását-nevelését idegenek kényekedvére... A
legfájóbb, hogy a magyar értelmiségiek vezetnek ezen a téren!
Karriervágy, sikerélmény, érvényesülés! Csábos, bűvszavak! Mily
hazug és silány értékrend uralkodik e nemzedéken, nemzedékben,
ha ezekre az álürügy indokokra hivatkozva dönt gyermeke
jövőjéről. Hamis prófétának ne higgy! Dehogynem! Irányadók,
útmutatók ők, akik szavát mohón issza a tévelygő, megszédített
nemzedék s észre sem veszi, tévúton jár, eltékozolja szemefényét.
Hiába soroltuk már fel annyiszor, mi minden szól a magyar iskola
mellett! Hiába ? Mennyi mindent kapnak pluszban a magyar iskolát
választó családok, gyermekek! Milyen óriási lehetőségek előtt
állnak a továbbtanulást, az érvényesülést, a sikeres életet
illetően a tudást magyar anyanyelvükön elsajátítók! A sok
támogatás, amely már nem is az első osztálytól, hanem az
óvodától kezdve az egyetemig „éri” a magyar iskolást, össze nem
hasonlítható a szlovák iskolába íratott magyar gyermekek
helyzetével! És mégis: minden jó tanács, észérv, támogatás,
kedvezmény, felvilágosítás és lépten-nyomon hangoztatott érvelés
ellenére a 2007 / 2008-as tanévre mindösszesen 43 (negyvenhárom)
gyermeket írattak a szülők magyar iskolába a Nagykürtösi
járásban (Ipolybalogon 14, Ipolynyéken 12, Ipolyvarbón 5, Csábon,
Lukanényén, Kelenyében és Inámban 3 – 3, Óvárban és
Ipolyhídvégen, az egyházi kisiskolákban egyet sem) !!!
Siralmas! Sírás helyett azonban inkább örüljünk e negyvenhárom
emberkének és felnevelő magyar családjának! Legfőképpen
reménykedjünk, hogy élnek köztünk még magyar családok, akiknek
helyén van az eszük, akik tudják, hogy mi a helyes és helytelen,
akik hűek maradtak egyetlen drága anyanyelvükhöz, akik érzik az
ősök üzenetét. Akik tudják a jövőt, biztos alapra építenek,
bíznak a gondviselésben s titkon (velünk együtt) remélik: lesz
még egyszer ünnep a világon... Reménykedünk, hogy az ilyen,
valóban magyar családok soha nem vesznek ki, ellenkezőleg:
számuk nő. Reménykedjünk! Valami díjat is ki kellene találni
részükre, valami köztiszteletet, közmegbecsülést kiváltó
elismerést. Ők most negyvenhárman – kevesebben mint tavaly, s
még kevesebben mint tavaly előtt, igaz! – minden elismerést
megérdemelnek. Nekik kell kedveznünk minden lehetséges módon,
rájuk kell figyelnünk, vigyáznunk, meg az őket követőkre, mert
lesznek még a következő iskolai beiratkozásokkor is, akik
felelősen döntenek majd, ha rá kerül a sor!
Sovány, de azért vigasz: nem maradnak teljesen üresek az elsősök
padjai. Még nem... Bizakodjunk: sohasem!
Újból
találkoztak a palócföldi pedagógusok
A XV. találkozónak három év után ismét a
Csábi Alapiskola kínált otthont. A csábi pedagógusok, élükön
Csala László igazgatóval és a szülők most is igazi
vendégszeretetről tettek tanúbizonyságot.
A március 1-jén létrejött találkozón a fő
előadást dr. Szabó A. Ferenc, a budapesti Zrínyi Miklós
Nemzetvédelmi Egyetem tanára tartotta Nemzetnevelés,
állampolgárságra való nevelés címmel. Utána tagozatokon
folytatódott a tanácskozás. Pék László, a SZMPSZ elnöke
helyzetképet mutatott a beiratkozások tükrében a magyar
iskolákról. Dr. Szabóné dr. Kobjakov Valentina, a
Corvinus Egyetem főiskolai docense a demokráciát érő
kihívásokról elmélkedett. A magyar költészet fellegvárába
kalauzolta hallgatóságát Szőke István Atilla költő
Megszentelt múltunk magyar mesét mond címmel. A képzőművészettel
foglalkozók nagy érdeklődéssel hallgatták dr. Szabó Lillának,
a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténészének előadását a
művészeti alkotások olvasható (és tanítható) nyelvéről. Vankó
Terézia óvodapedagógus élő foglalkozást tartott az óvódai
nevelésről.
A Palócföldi Pedagógusok XV.
Találkozójának kísérő rendezvénye keretében bemutatkozott a
Tappancs és a Tudorka, e két nagyon igényes és
játszva-szórakoztatva tanító gyermeklap, valamint a „Játszva
tanulni” Bt. A rendezvényen készült hanganyag – a riporter
Tóth Erika szerkesztő volt – a Pátria Rádióban volt
hallható később. Az STV magyar szerkesztősége is felvételt
sugárzott a rendezvényről.
A Palóc Társaság őszinte köszönetet mond
Zaťko Ferenc csábi polgármesternek és valamennyi
támogatónak és segítőnek, akiknek rátermett munkája,
szakmaszeretete tette lehetővé a sikeres rendezvényt.
 |
 |
|
A tagozatvezetők
számot adnak a tagozatokon történtekről |
A találkozó
résztvevőinek egy része |
V e n d é g k ö n
y v
„Tisztelt
Palóc Társaság!
Hosszú évek óta törekszem arra, hogy emléket állítsak a
történelmi Nógrád Vármegyének, annak, amelyet könyörtelenül
szétszaggatott a történelem, de amelyik évszázadokon keresztül
életteret biztosított, menedéket adott megannyi nemzedéknek.
Saját személyes sorsom is példázza ezt a szétszakítottságot,
hiszen családfám anyai gyökerei az odaátra került Ragyolc nevű
településhez kötnek. Talán ezért terveztem úgy, hogy létrehozok
egy történeti gyűjteményt Bátonyterenyén, amely – szándékom
szerint – bemutatná az egykori Nógrád természeti, épített
értékeit, lakóinak mindennapjait képeslapokon és egyéb fotókon,
okulásul annak a többszáz látogatónak, akit vendégül láthattam
az elmúlt esztendőkben.
Ennek a dokumentumanyagnak a bővítéséhez kérem az Önök
segítségét. Ha tehetik, küldjenek számomra olyan 1940 előtti
képeslapokat vagy képeslapméretű családi fotókat, amelyek
bemutatják a határ túloldalán élő „nógrádi magyarság”
mindennapjait, értékeit, sorsát. Olyan, az odaáti nógrádi
falvakról szóló helytörténeti anyagot: könyvet, újságot, írott
emléknaplót, amely a Trianon ostora által elszakított nógrádi
emberek sorsáról beszélnek 1918-tól 1960-ig bezárólag. Ezen
anyagokról szóló fénymásolatokat is szívesen fogadok, vagy ha
kölcsönbe megküldenék, magam készítenék másolatot.
Megértésüket, baráti szívességüket és igaz magyar szívvel
végzett, fáradságos és időigényes segítségüket előre is
megköszönve, tisztelettel
Barják Gyula Nagybátonyból.
( Cím: 3070 BÁTONYTERENYE,
Alkotmány út 24.,
Telefon: 00 36 32 353 146 )
Kedves Tagunk!
Ha még nem fizetted be idei tagdíjadat, kérünk, tedd meg ezt
mielőbb! Köszönjük. A 2007-es befizetési elismervényen új
címerünk látható.
|
Jó Palócok
A Palóc Társaság hírmondója * Megjelenik minden negyedévben
Felelős szerkesztő: Z. Urbán Aladár * Munkatárs: Urbán Árpád,
Urbán Szabina
991 22 Olováry 132., Szlovákia * +fax: 047 / 48 79 115
www.paloctarsasag.real-net.sk *
z.urban@paloctarsasag.real-net.sk
|
