NEMZETÜNK
MEGMARADÁSÁÉRT
1. Élj tudatosan, törekedj a
tisztességre! Ne tűrd el a megalázást!
2. Mondd ki a véleményed! Kerüld a hazugságot és a
hazug embereket!
3. Gondosan válogasd meg, mit olvasol, mit nézel, mit
hallgatsz! Az újságok, a tv- és rádióadások többsége silány
szellemi szemét.
4. Vásárolj tudatosan! Keresd a magyar árut! Támogasd
a hazai termelőket!
5. Vásárolj közvetlenül a termelőtől! A vásárló és a
termelő közti közvetlen kapcsolat a legjobb garancia.
6. Kerüld a multikat, a bankokat és a biztosítókat!
Az ő hasznuk csak a külföldet gazdagítja, minket ugyanilyen
mértékben szegényít. Soha ne vásárolj hitelre!
7. Törekedj az egészséges életre! Mozogj sokat, ne
dohányozz, alkoholt, kávét mértékkel fogyassz! Kerüld a
drogokat! Orvoshoz és patikába járni a legnagyobb pazarlás.
8. Ne autózz és ne telefonálj feleslegesen! Járj
többet gyalog, kerékpárral, tartsd személyesen a
kapcsolatokat!
9. Kíméld a környezetedet minden szinten és formában!
10. Nyaralj itthon! Magyarország gyönyörű és még
szebb lehet, ha az itthon elköltött pénzed gyarapítja.
11. Élj hittel, de kerüld a hiteltelen szektákat!
Ezek jobbára a pénzedre fenik a fogukat.
12. Járj elöl jó példával! Tájékozódj, tanulj,
gondolkozz és taníts!
13. Becsüld meg magyar nyelvünket, a külföldről jött
szavakat lehetőleg magyar szavakkal helyettesítsd! Kerüld a
szlenget, ne silányítsd gyönyörű ősnyelvünket!
14. Törekedj arra, hogy megismerd igaz múltunkat,
történelmünket, hagyományunkat, ne hidd el a ránk erőltetett
hazugságokat! Nézz utána az igazságnak, tájékozódj! Csak
annak a nemzetnek van jövője, aki ismeri igaz múltját.
15. Ápold hagyományunkat, éld népszokásainkat! Ismerd
meg meséinket, népdalainkat, mondáinkat, magyar szellemi
kincseinket, gyökereinket! Ismertesd meg ezeket másokkal is!
Az a fa él, amelyiknek van gyökere.
16. Ne hagyd, hogy ünnepeinket elsilányítsák, tartsd
ezeket a magyar hagyománynak megfelelően! Tudj ünnepelni,
ismerd az ünnep lényegét!
17. Ezen alapelvek szerint neveld gyermekeidet,
unokáidat, a rád bízottakat! Ismertesd meg ezeket
ismerőseiddel is!
(Az EGRI VITÉZLŐ
ISKOLA 12 alapelve és kiegészítése)
„egy
csöppnyi tett”
Halász Péternek, a
Honismereti Szövetség elnökének írása a magyarságismereti
diákpályázatokról
A történelmi Hont és Nógrád megye palóc érzelmű és tudatú
magyarságát összefogó, de az egész Kárpát-medence
magyarságában gondolkodó Palóc Társaság 2007-ben is
meghirdette pályázatát. Olyan dolgozatok írására ösztönözték
a fiatalokat, amelyekben magyarságukról, szülőföldjükhöz,
lakóhelyükhöz való kötődésükről, történelmi gyökereikről
vallanak, vagy a Himnusz mának szóló üzenetét tolmácsolják.
Ez alkalommal kibővült a témakör, Mátyás királyról is
születtek pályamunkák: „Mátyás királyról álmodtam”,
„Vendégségben Mátyás királynál” és hasonlók.
A 12. alkalommal meghirdetett pályázatra összesen 179
dolgozatot küldtek, főleg általános iskolások, kevesebb,
mint ötödük érkezett középiskolástól. A saját hazájában
nyolcfelé szakadt magyarság fiataljai három országból,
negyvennyolc iskolából vettek részt a pályázaton, nagyobbik
felük a Felvidékről, harmaduk a maradék Magyarországról, a
többi a Délvidékről. A számok azt mutatják, hogy viszonylag
kevés számú iskolából pályáztak, de iskolánként csaknem
négyen,
tehát ahol akadt a magyar sorskérdések iránt fogékony
pedagógus, s fel tudta kelteni a diákok érdeklődését.
A pályázatokat a Palóc Társaság Kölcsey Himnusza
megszületésének évfordulói alkalmából hirdeti meg, ezért az
eredményhirdetésre most is a magyar kultúra napjának
közelében, ez alkalommal január 20-án került sor a Magyar
Kultúra Alapítvány budapesti székházában. A pályázók mintegy
harmada vett részt az ünnepségen, ahol Urbán Aladár tanár
úr, a Palóc Társaság elnöke és Kolczonay Katalin egyetemi
oktató, a zsűri vezetője méltatta a diákok munkáját.
Kiemelték a dolgozatokban szereplő magvas gondolatokat, a
stílus szépségét, különösképpen pedig a fiatalok
szülőföldjük iránti érdeklődését, szeretetét, a magyarság
sorskérdéseivel kapcsolatos felelősségteljes gondolkodását.
Tizenöt civil szervezet, intézmény és magánszemély által
összeadott jutalmakkal (nyári táborozás,
folyóirat-előfizetés, könyvek stb.) díjazták a pályázók
munkáját.
 |
 |
|
Kún
Emese, Somorja |
Kancsár
Larissa, Kishegyes |
Az ünnephez méltó megjelenésű diákok megindítóan szép
részleteket olvastak fel dolgozataikból, bizonyítva, hogy
elhamarkodottan ítélnek azok, akik úgy általában beszélnek a
fiatalok érdektelenségéről és értéktelenségéről.
 |
 |
|
Magó
Ádám, Kishegyes |
Renczés Dóra,
Felsőszeli |
A mai magyar fiatalokban is ott van a talentum aranya,
csak legyen, aki előhívja, kibányássza belőlük. Mert hiszen
a Palóc Társaság nemzetismereti pályázata sikerének a
dicsősége nemcsak a diákoké.
A felkészítő tanárok
Munkájuk mögött ott van – képletesen vagy valóságosan – az
értékrendjüket megalapozó család, valamint az érdeklődésüket
irányító tanárok munkája is.
Isten áldása legyen valamennyijükön!
A MAGYAR KULTÚRA NAPJA PÁLYÁZAT
DÍJAZOTTJAI
KÖZÉPISKOLÁSOK
|
Hely |
Név |
Iskola |
Díj |
| I. |
Csicsay Áron |
Párkányi Gimnázium |
A Rákóczi Szövetség Kálvária-tábora |
| |
Kurdy Éva |
Párkányi Gimnázium |
| |
Mocsi Gergő |
Párkányi Gimnázium |
| |
Sántha Norbert |
Komárom, Ipari Köz. |
Sátoraljaújhelyen |
| II. |
Deminger Csilla |
Komárom, Marianum |
ÖNT |
| |
Mészáros Attila |
Ipolyság, Összevont |
ÖNT |
| |
Ugri Csaba |
Magyarkanizsa |
MKA-hétvége Bp.-en |
| |
Zsoldos Viktor |
Magyarkanizsa |
MKA-hétvége Bp.-en |
| III. |
Jánosa Titusz |
Csurgó, Ref. Gim. |
Könyvcsomag |
| |
Horváth Gábor |
Komárom, Ipari |
Könyvcsomag |
| |
Király Bernadett |
Komárom, Ipari |
Könyvcsomag |
| |
Szinek Viktória |
Párkányi Gimnázium |
Könyvcsomag |
|
Vigaszdíj |
|
|
| |
Vinkler Zsuzsa |
Párkányi Gimnázium |
Itthon-előfizetés |
|
Dicséret |
|
|
| |
Buda Márton |
Miskolc, Zrínyi Ilona Gimnázium |
| |
Gál Anikó |
Budapest, Szinnyei Merse Pál Gimnázium |
| |
Horesnyik Ervin |
Komárom, Ipari Középiskola |
| |
Juhász Bernadett |
Budapest, Weöres Sándor Gimnnázium |
| |
Komlósi Roland |
Komárom, Ipari Középiskola |
| |
Majoros Barbara |
Miskolc, Zrínyi Ilona Gimnázium |
 |
 |
|
Szomolai Csilla |
Mészáros
Attila |
Kolczonay Katalin
Honismeret-előfizetést nyert:
| Jánosa Titusz |
Csurgó |
| Buda Márton |
Miskolc |
| Gál Anikó és Juhász Bernadett |
Budapest |
| Kiss Krisztina |
Tiszakécske |
| Papp Krisztián |
Jászberény |
| Ugri Csaba és Zsoldos Viktor |
Magyarkanizsa |
| Horváth Gábor és Király Bernadett |
Komárom |
| Szinek Viktória |
Párkány |
ALAPISKOLA
|
Hely |
Név |
Iskola |
Díj |
| Kiemelt I.
díj |
|
Felsőszeli |
Tábortűz-előfiz. |
| |
Szomolai Csilla |
Széchenyi I.MTNYA |
Trianon Társaság |
|
Különdíj |
|
|
|
| |
Czirók Patrik |
Ekel, Hetényi János |
KEHOFA-tábor Kevermesen |
| |
Németh István |
Ekel, Hetényi János |
| |
Szilágyi Orsolya |
Ekel, Hetényi János |
|
Csoportos I. díj |
|
|
|
| |
A Rákóczi S zövetség nyári táborát nyerte Baráth
Réka, Barkóczi Beáta, Berec Sára, Bicskei
Kata, Bús Gábor, Ladóczki Fanni és Sarnyai Judit
Magyarkanizsáról |
|
II. díj |
Könyvek |
| |
II. díj
Könyvek: Keszler Zoltán-Felsőszeli, Kún
Emese-Somorja, Mezei Gábor-Péterréve, Pék
László-Tallós, Turcsányi Eszter-Tornalja, Varga
László-Apátfalva, |
|
III. díj |
Tábortűz-előfizetés és könyvek: |
| |
III. díj
Tábortűz-előfizetés és könyvek: Bédi
Viktor-Tardoskedd, Juhász Egon Kancsár Larissa, Magó
Ádám, Miljkovic Dejan-Kishegyes, Renczés
Dóra-Felsőszeli, Váradi Krisztina-Dunaújváros |
| |
Honismeret-előfizetést nyert: |
| |
Varga
László-Apátfalva, Váradi Krisztina-Dunaújváros,
Bialko Bianka-Encs, Molnár Adrien-Nagykáta |
|
Dicséretben részesültek: |
|
|
| |
Barkóczi Beáta, Bošnjak Tamara,
Hegedűs Tamás, Szögi Blanka-Magyarkanizsa, Bialkó
Bianka-Encs, Dulka Gabriella Törökbecse, Hromada
Attila-Alistál, Molnár Adrien-Nagykáta, Molnár
Dóra-Felsőszeli, Nagy Boglárka-Felsőszeli,Varga
György-Nagykáta, Veréb Helga-Csantavér |
Bédi Viktor (IX. évf.,
Tardoskedd)
Mesét
mondok, valóságot nagyszüleim emlékeiből
A 2. világháború sem különbözött semmiben az összes előző
pusztítótól. „Igazságos háború nincsen“-mondják. Ez igaz.
Amikor egy-egy ország (sőt országok) épületei romba dőlnek,
a történelmi emlékművek, értékek megsemmisülnek, sőt az
emberi élet sem jelent semmit , ez a túlfűtött,
nemzetgyilkoló, érzéktelen erőszak.
Sajnos a felszabadulás után is elhagzottak hasonló
kérdések , mint: „Te magyar nemzetiségű vagy ?“, „Mit
keresel Csehszlovákiában, ha nem beszélsz tökéletesen
szlovákul?“ A bombázás keltette félelmek és a fasizmus
őrültségei után vajon szembe kell néznie a szlovákiai
magyarságnak a nemzetgyűlölettel is? Vajon nem előbbrevaló a
felszabadult ország felvirágoztatása, újjáépítése?
1946 közepén folyt a „reszlovakizációs“ kampány : aki
szlováknak vallotta magát, az teljes jogú polgára lehetett
az országnak, megtarthatta vagyonát, de nyelvét és
kultúráját fel kellett adnia. A kampányban több mint 400 000
magyar vallotta magát szlováknak. A többiekre várt a
lakosságcsere, ill. az itt maradók számára a jogfosztottság.
Mikor a történelmet lebontjuk kisemberek sorsára, akkor a
statisztikai adatok mögött egyéni tragédiákat találunk .
Erről szól Gyurcsó István néhány sora: „Hazát cserélek! Hol
az én hazám?! Milyen törvény üt rajtunk ostobán? Szolgák
legyünk?! Újra annak lenni?! Hej! Rabul nem lesz itt soha
semmi!”
Nap mint nap a rádió előtt ült nagyapa, figyelmesen
hallgatva a híreket a legkülönbözőbb adókról. Édesanyám
szerint a rendszerint mosolygós, szikár, magas ember
ilyenkor meggörnyedve, összevont szemöldökkel, szinte magába
roskadva, maga elé meredve ült, némán. Az egész család,
beleértve a gyereket is, csak olykor-olykor merte ilyenkor
megszólítani, de azt is csöndesen. Apa, nagy a baj?
Rendszerint csak a fejét csóválta „nemet“ intve. (Nem
szokott hazudni!). Ám mindenki tudta, ha a fejét két
tenyerébe támasztja, bizony valami nincs rendjén. Amikor
tollfosztásba eljöttek nagyapáékhoz a szomszédok vagy
rokonok, több alkalommal is, a beszélgetés középpontjába
került egy, az édesanyámnak még ismeretlen szó: „reszlovakizálódás“.
Tizenévesen nem hallhatta azelőtt, de a felnőttek
hangulatáról ítélve már tudta, hogy rosszat sejttet. 1946
őszének utolsó heteiben a magyar ajkú lakosokat behívatták a
posta épületébe, köztük voltak nagyszüleim is. Nagyapa ezért
hagyta félbe a téli mélyszántást a kertben. Hívatták őket,
hát elmentek. Csupán egy aláírást kértek tőlük, mely szerint
kijelentik, hogy nem magyar nemzetiségűek. Nagymamámra
nézett, aki nem szólt, de nemet intett a fejével, így nem
írták alá a kérdőívet. Hazafelé jövet egy szót sem szóltak
egymáshoz, mindketten gondolataikba merültek, közben erősen
szorították anyám és a nővére kezét.
Teltek, múltak a hetek, a gondtalannak tűnő család élete
felett valahol érezni lehetett a feszültséget. Ahol pedig
fekete fellegek vannak, azok meg is jelennek. 1946 tele:
felszólítják mindazon állampolgárt, akik magyarnak vallották
magukat, hogy 20 kg-os csomaggal távozzanak, kilakoltatják
őket otthonaikból.
A frissen hullott hó ropogott a lábuk alatt, amikor
felszállították a családot egy teherautóra. Anyám ekkor
látta először könnyezni az édesapját, miközben édesanyja és
nővére keservesen sírt. Még egy visszapillantás a békés
otthon felé....
A tehervonatban – annak ellenére, hogy egymás
hegyén-hátán voltak bezsúfolva az emberek – dermesztő hideg
uralkodott. Még ismerőst sem találtak. Megállás nélkül
zakatolt a vonat, csupán a vasútállomásokon kijelzett
helységnevek nyújtottak némi tájékozódást, vajon merre
tarthatnak. Végül megállt a szerelvény, az éhes, fáradt,
agyonfázott „utasok“ egy hatalmas tábla alatt gyülekeztek,
amelyre ez volt írva: „Pardubice“. Nagyszüleimet ismét
teherautóra toloncolták, így utaztak egy közeli faluba „Čepíbe“,
ahol a cseh gazdától egy cselédszobát kaptak lakhelyül az
otthonhagyott háromszobásért, ahová immár egy szlovák család
által költözött be, s a 8-áras kertért cserébe. Ráadásul az
új házigazda és családja sanda, gyanús tekintete követte
őket mindenhova, hiszen mindenkit félrevezetett az, amit
híreszteltek a kitelepített magyarságról: „megbízhatatlan,
lázadozó jöttment nemzet.“ Legszívesebben minden madárral
hazarepültek volna…
Nem a nehéz munka miatt, hanem a honvágy gyötörte lelkük
végett. Otthon, édes otthon! Ott a levegő is más, a víz is
tisztább, az ég is kékebb.
Hosszú, kegyetlen évek múltán azonban a visszatérés sem
volt sokkal örömteljesebb. Hiába érkeztek haza, otthonukba
nem költözhettek vissza, a második szomszéd fogadta be őket.
Egy alkalommal a házukba költözött szlovák nemzetiségű gazda
megígérte nekik, hogy a kertvégi fabódéban ellakhatnak. Ám
amikor átlépték az udvarkaput, az előre értesített csendőrök
elfogták őket, mint birtokháborítókat…
Végül is ennyi megaláztatás után visszakapták eredeti
otthonukat, nem volt már számukra fontos, mennyire
elhanyagolt állapotban, de ismét az övék lett. Magyarságuk
miatt el kellett hagyniuk a szülőföldjüket,
megbélyegzettként éltek idegenben, ahol még a nyelvet sem
beszélték, de felemelt fejjel folytatták életüket ott, ahol
annakidején megszakították. Morvay Gyula szavaival élve:
„Ha idegen földön aranyeső hull és apáink országában jég,
a szülőföld akkor is szülőföld marad.“
100 éve született Wass Albert
Volt
egyszer egy ember, aki az ő
háza udvarán oszlopot épített az ő
istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből
építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből,
és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt
mondták: bolond.
De az
oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a
szívében építette az ő
Istenének.
És amikor
az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és
azt mondták: majd a legelső
szél összedönti.
És jött az
első
szél: és nem döntötte össze. És jött a második szél: és az
sem döntötte össze. És akárhány szél jött, egyik sem
döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az
oszlopot, amely hittel épült.
És az
emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt
mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és
ledöntötték az ő
oszlopát.
És az ember
nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az
ő
udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az
ő
Istenének. És az oszlopot most sem faragta márványból, nem
építette kőből,
hanem megint sok-sok apró homokszemcséből
és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
2008
– SAJÓ SÁNDOR EMLÉKÉV
A
Palóc Társaság a szülőföldhöz való hűség és a trianoni
fájdalom költője iránti mély tiszteletből, élesztésének
szolgálata és emlékének ápolása iránti elkötelezettségből,
születésének 140. és halálának 75. évfordulója alkalmából
2008-at Sajó Sándor Emlékévnek nyilvánítja.
A Sajó Sándor Emlékév
kiemelkedő rendezvényei és kísérő eseményei:
2008.
február 1., péntek, Budapest,Fiumei
úti sírkert
Koszorúzási
ünnepség a költő sírjánál
Lítea Könyvesbolt
és Teaházban
Kiss Dénes költő ,
Szidiropulosz Archimédesz történész előadása
2008. november
13-14-15., csütörtök-péntek-szombat,Ipolyság
-
Nemzeti sorskérdések a XX. század elején
és napjainkban – konferencia
-
„Ezt fesd le, költő!” –
képzőművészeti kiállítás: Sajó-költemények illusztrációi
-
„Harangszó az Ipoly partján”- album
versekkel, rajzokkal
- Sajó Sándor
szobrának avatási ünnepsége
-
„Magyarnak lenni: nagy s szent akarat!”
– magyarságverseket mondó kárpát-medencei alap- és
középiskolások versenye
- Irodalmi estek
Év közben:
- Falinaptár Sajó
Sándor szülőházával, versidézettel
- Tagdíjszelvény a
költő képével
- Kerámia Sajó
arcképével
Szeretettel
várjuk rendezvényeinkre!
A rendezvények
helyszínéről és pontos idejéről honlapunkról,
meghívókból és a sajtóból értesülhetnek !
Még gyáva csendben…
Felvidék! – Jól emlékszünk
rá: amikor Duray Miklós Budapesten, egy egymilliósnál is
nagyobb tömeggyűlésen kiejtette a száján ezt a szót, szörnyű
támadások érték otthon Pozsonyban. Merthogy a nacionalista,
soviniszta szlovák politikusok és sajtómunkások csak a
Szlovákia kifejezést ismerik, a Felvidék szó mérhetetlenül
zavarja őket, merthogy hozzánk hasonlatosan tudják, egy
ocsmány békediktátum következtében jutottak hozzá ahhoz a
területhez.
Ott a Felvidéken,
Ipolyságon született a trianoni békediktátum ellen kitűnő
verseket papírra vető Sajó Sándor, akinek halála 75.
évfordulóján, a felvidéki Palóc Társaság elnökének, Z. Urbán
Aladár szervezésében a Fiumei úti temetőben megkoszorúzzuk a
költő sírját.
Sajó Sándor sírja
Sajó Sándort, mint a Szent
László Gimnázium igazgatóját választották a Magyar Tanárok
Országos Egyesületének elnökévé. Temetésén egy másik
költő-tanár, - valószínűleg barátja – Áprily Lajos mondott
gyászbeszédet. Mint akadémikus és elismert közéleti
személyiség, akkor a fővárostól díszsírhelyet kapott, amely
díszsírhely e pillanatban a temető csalitosában áll,
magányosan. A koszorúzásra való tekintettel most egy kicsit
kitakarították a környezetét, de biztosak lehetünk benne,
amikor tavasszal megindulnak a növények, újfent takarásba
kerül.
Megjegyzendő, hogy
napjainkban tán jobban őrzi a Szabaddemokraták Szövetsége és
a Magyar Szocialista Párt dirigálta főváros a véres kezű
diktátor Sztálin díszpolgárságát, mint a kitűnő magyar
költő-tanár emlékét. Sőt! Egy alkalommal arra lettem
figyelmes, hogy a rádió, csak a jó Isten tudja, mely
hullámhosszán, csak a jó Isten tudja miféle „irodalmárok”
arról folytattak eszmecserét, hogy például Sajó Sándor sem
Sajónak született, felnőtt korában magyarosított. Erről
aztán az embernek rögtön eszébe jut, hogy az őt búcsúztató
Áprily Lajos is Jékelynek született, s ennek ellenére
irodalmunk jelentős személyisége lett, s egyik
leggyönyörűbb versét Aletta van der Maet emlékének szenteli,
aki holland volt, s Apáczai Csere János feleségeként jött
Kolozsvárra. De Kiss Józsefet, a lapszerkesztő
költőt a Herczogból Herczeg
Ferenccé lett író búcsúztatta halálakor ezekkel a szavakkal:
„Sirathatják a magyarok, mert magyar költő volt,
sirathatják a zsidók, mert zsidó költő volt, csak az
internacionalisták kerüljék el koporsóját, mert azokat
mélységesen gyűlölte”. Herczeg beszédében Szamuely
Tiborékra utalt. (Petőfi Sándorról ez ügyben szót ejteni is
illetlenség lenne.) Ám visszatérve Sajó Sándorra, lehet,
hogy nevet cserélt, de szívet nem! Az születésétől fogva
igenis magyar volt!
Sajnos Kiss József is
feledésbe merült, ugyanúgy, mint Sajó Sándor, s végtelenül
fájó, hogy néhány irodalmáron kívül senki nem kísérli meg
emlékük méltó ápolását. Sajó Sándor, bár a Magyar Tudományos
Akadémia tagja volt, sem az Akadémia, sem az Írószövetség,
sem a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete nem emlékezett
meg róla a sírnál, ahová Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság
elnöke hívta őket. Az Írószövetségben például úgy
vélekedtek, hogy a századfordulós költőket végre helyükre
kellene tenni, de amíg ez nem történik meg, addig ők
ilyesfajta rendezvényeken nem jelenhetnek meg. E sorok
írójának szerény véleménye szerint viszont pont az
Írószövetségnek lenne kötelessége ezt megtenni.
Az emlékezők csoportjában öregdiákok,
szülővárosiak
Nem mondom, már az is jól
esik, hogy azért vagy harmincan mégis csak körülálltuk Sajó
Sándor sírját, s hogy utána emlékülésen szólt róla Kiss
Dénes költő és Szidiropulosz Archimédesz trianon-kutató
történész.
Mint jól eső az is, hogy,
Ipolyságon, a szülőházon 2000-ben emléktáblát leplezhettünk
le, s ez alkalomból a Ménrót Kiadó megjelentette Medvigy
Endre nagyszerű előszavával Sajó Sándor Nem akarok
gyáva csendet című válogatott magyarság-verseit.
Ennyit legalább elhozott az úgynevezett rendszerváltozás
nekünk, akik tiszteljük és szeretjük az Ipolyon túli
kisváros szülöttjének verseit. És bízom benne, eljön az az
idő, amikor a magyar nemzet számára a legborzalmasabb
nyavalyát hozó békeszerződés ellen szóló költőnek Budapest
is nagyobb tisztelettel adózik, legalább akkorával, amilyent
tapasztalhattunk a Szent László Gimnázium még volt
igazgatójukra emlékező öreg diákjainál.
Értékeink szanaszét
kallódnak, de hiszem: egyszer csokorba fogjuk szedni
valamennyit!
Vödrös Attila
„…embernek és költőnek egyformán nagy volt…”
Bartha József vélekedett
így Sajó Sándorról halála után négy évvel. Február 1-jén,
halálának 75. évfordulóján talán három tucatnyian álltuk
körül sírját: szülővárosából érkezettek, budapestiek,
öregdiákok és fiatalok, hogy a Palóc Társaság hívó szavára
Sajó Sándorra, erre az embernek és költőnek egyformán
nagy személyiségre emlékezzünk.
Nagyságát, szülőföldjéhez
és magyarságához való ragaszkodását Pálinkás Tibor,
ipolysági múzeumigazgató, a Csemadok helyi szervezetének
elnöke és Vödrös Attila, az Új Idők harcos kétheti lap
főszerkesztője méltatta. Köpenczei Csilla
Sajó-költeményeket adott elő.
A koszorúzási ünnepség
után a várban folytatódott az emlékezés. A Lítea Könyvesbolt
és Teaházban elsőként Szidiropulosz Archimédesz történész,
a nemrég alakult
Vödrös Attila
Trianon Kutató
Intézet vezetője elemezte a gyászos történelmi eseményt a
magyarság jövőképe szempontjából. Őt követte Kiss Dénes
babérkoszorús költő, a Magyar Írók Egyesületének és a
Trianon Társaságnak az elnöke, aki Sajóról, mint a trianoni
fájdalom költőjéről emlékezett meg szép ívű előadásában.
|
 |
|
Kiss Dénes
|
|
 |
|
Szidiropulosz Archimédesz |
A Palóc Társaság szerény
ajándékkal is meglepte a családias hangulatban folyó
megemlékezés résztvevőit: emléklappal, amely a költő
arcképét és kézírásos versét tartalmazta.
Ahogy lehet…
Akkor, amikor friss volt még a fájdalom, és most, amikor
végelgyengülésben szenved a magyarság már csonka hazájában
és azon túl, itt ettől, ott attól, sajnos, Reményik Sándor
versének időszerű az üzenete, s a balvégzet ellenére mégis
reményt sugalló: „Te is testvérem, karszti sorsodat /
fogadd el, s védd meg karszti földedet, / Azt a sírodnak is
kevés humuszt, / S azt a fölséges isten-lábnyomot, / Mit a
lavina minden rohama / Eltörölni még sohasem tudott. / Védd
ezt a talpalatnyi telkedet, / Cserépkancsódat és
tűzhelyedet, / Utolsó darab száraz kenyered! / De azt
azután foggal, tíz körömmel. / Démoni dühvel és őrült
örömmel - / Ahogy lehet…
A költő magyarságféltő versei a jobb érzésű magyarokban
ma is ismertek, kevésbé azok a költemények, amelyek témája a
mindennapok, a szerelem, barátság… Hantz-Lám Irén
kolozsvári szerző arra vállalkozott, hogy ezt az
embert-költőt mutassa meg az olvasónak, ezzel legyen egész
és teljes a kép, amit Reményikről tudnunk illik.
Hantz-Lám Irén
A könyv – nemcsak gyönyörű kivitelezésének köszönhetően
– kitűnőre sikeredett.
A szerző édesapja, Lám Béla révén maga ismerte a költőt,
így érthető meg, hogy a könyvből sugárzik a személyes
érintettség, életre kelnek az emlékek, minden a helyén van.
Hantz-Lám Irén kézen fogja olvasóját, s visszafogottan
meséli történeteit, de leginkább Reményik gondolatai,
érzései – amelyek a versekben rögződtek – segítségével
ismerkedhetünk meg Kolozsvár hajdan volt arculatával,
utcáival, lakóival, az irodalmi élet képviselőivel, és nem
utolsó sorban azokkal a gyötrelmekkel is, amelyek döntő
módon befolyásolták a költő magánéletét, hitét és a
sejtelmes jövőt.
(Lámpagyújtogató c. könyv borjtója)
A kötet címe A lámpagyújtogató. Találó cím,
sokatmondó. Amint idéztük is Ahogy lehet… c.
verséből, nincs más dolgunk, amíg végleg el nem fogyunk:
védjük meg a talpalatnyi földünket! De azt foggal, körömmel!
A losonci Magyar Kulturális Központban, ahol február 16-án a
könyv bemutatója zajlott a Palóc Társaság, a Jobbágy Károly
Alapítvány (amely a könyv kiadását is támogatta) valamint az
otthont adó intézmény közös szervezésében, bizony nem
cáfolta meg iménti állításunkat, jobbára az „elmenő”
korosztály képviseltette magát. Ezen persze nem
csodálkozhatunk ebben a városban, amelynek volt gazdag
magyar múltjáról a mában legfeljebb az épületei regélnek
még, lakói nyelvet cseréltek, illetve az idegen ajkúak
beköltözése következtében ritkán hallatszik már az utcán,
boltban a magyar szó… Ma is kellenek a lámpagyújtogatók, a
fényőrzők, mégha pislákoló mécsesek is, hogy alkalmas
időben új erőt, jó szelet kapván újból lángra lobbanjanak,
szikrázva égjenek… Az est családias hangulatát emelték
Hantz-Lám Irén anekdotái, a megszólaltatott költemények (Hahnné
Duray Éva és Urbán Szabina előadásában) továbbá a kellemes
hangú nagyszalontai énekes-zeneszerző Gali Teréz, aki saját
megzenésítésében gitár kísérettel adott elő néhány Reményik
Sándor-költeményt.
Gali Teréz
A magyar nyelv
őrangyala
Molnos
Angélától búcsúzik Friedrich Klára
Már szinte félve veszem fel a távbeszélő kagylóját,
nyitom ki az újságot, kapcsolom be a rádiót, mert attól
tartok, hogy arról értesülök, hogy ismét egy jó és
pótolhatatlan ember hagyta el nemzetünket. Alig egy esztendő
leforgása alatt Badiny Jós Ferenc, Forrai Sándor, Kabay
Lizett és most februárban dr. Molnos Angéla lélekgyógyász, a
magyar nyelv őrangyala távozott közülünk.
Megtisztelt és kitüntetett azzal, hogy szakács Gáborral
együtt barátjának, munkatársának tekintett. A legkeményebb
területen vívta mindennapos, olykor eredménytelennek tűnő
harcát; a magyar nyelv szeretetét és tisztaságát igyekezett
elfogadtatni. Tette ezt akkor, amikor a Magyar Tudományos
Akadémia Nyelvtudományi Intézete a kisujját sem mozdítja a
tömegtájékoztatásból, szakmai kiadványokból és hétköznapi
beszédből ömlesztve reánk zúduló idegen kifejezések és
szavak magyarítása érdekében. Ha valaki, akkor ő megtehette
volna, hogy sodortatja magát ezzel az árral, hiszen vagy fél
tucat nyelvet beszélt kifogástalanul, mégsem ezt az utat
választotta. Sőt, éppen széleskörű ismeretei döbbentették rá
a magyarságra leselkedő legnagyobb veszélyre, a
nyelvromlásra, a melynek futótűz szerű terjedése, az idegen
szavak tömeges, ráadásul rosszul értelmezett térhódítása a
nemzet biztos végét jelenti. És ez nem csupán rémlátomás. Ne
feledjük! A XVI-XVII. században a három részre szakadt
országot az idegen fennhatóság ellenére a magyar nyelv
tartotta meg továbbra is egységes egésznek.
A világot látott, erdélyi szülőktől származó tudós
asszony több évtizedes, huzamos külföldi tartózkodás után
1996-ban Londonból költözött Debrecenbe és azonnal munkához
látott. Létrehozta „A Lélektani Szaknyelv Megújításáért”
közhasznú alapítványt és társaival együtt sorra állította
össze azokat a kiadványokat, amelyekkel a MTA NYI maradt
adósa népünknek. Ezek közül is a legfontosabb az 1998-ban
megjelent Magyarító Könyvecske, amely 5 100
közhasználatú idegen címszó magyar változatát közli. A sok
kiadást megért kötet több mint 8000 eladott példánya azt
jelenti, hogy sokan értették meg üzenetét és beszédüknek,
írásuknak, életüknek elengedhetetlen segítőtársává lett. Ezt
a kiadványt 2000. ápr. 11-én, a Magyar Nyelv Hetének első
napján Orbán Viktor akkori kormányfő méltatta.
Angéla saját tevékenységét nyelvvisszaújításnak nevezte,
amivel arra utalt, hogy „anyanyelvünk nem nyelvújítást
igényel elsősegélyként, hanem ama eredmények védelmét,
amelyeket a XVIII. sz. utolsó és a XIX. sz. első két
negyedében elértek a nyelvújítóink”. Szomorúan látta,
hogy az arra hivatottak közül alig akadt, aki szót emelt az
általa zagyva- nyelvnek nevezett beszéd terjedése ellen. A
tanultabb néprétegek ahogyan régen, úgy napjainkban, még
divatot is csináltak abból, hogy minél több idegen, főleg
latin kifejezést használjanak, mintha tudásuk ezek számától
függene. „Hogy mégis megmaradt számunkra magyar
anyanyelvként, az egyedül a parasztságnak köszönhető” –
mondotta egyik nyilatkozatában.
Szinte első volt, aki Czuczor Gergely és Fogarasi János
csodálatos magyar nyelv szótárát helyezte a középpontba,
ahogyan a gyökrendszer ismeretét és helyes használatát is.
Évekkel később más, az övéhez nem fogható tudású személyek
is rávetették magukat a témára divatból – persze Molnos
Angéla nevének említése nélkül – tücsköt-bogarat összehordva
könyveikben. Márpedig a nyelvészetet nem lehet hebehurgya
módon kezelni, ez a tudomány sok évtizedes felkészülést és
előtanulmányt igényel.
A tudós asszony kiemelt fontosságot tulajdonított
rovásunknak, házának kapujára a következő rovásfeliratot
vésette: „A magyar nyelv hajléka.” Kiadványait
ennek betűivel díszítette is. Erről így fogalmazott:
„Előszöris gyönyörű, de egyben nagyon okos, takarékos írás
is, amely együtt született az ősi nyelvvel… Azért is fontos
megtisztítani nyelvünket, mert csak akkor tud tovább lépni,
hogy megfeleljen a mai kor követelményeinek. Zavaros nyelvet
ugyanis nem lehet fejleszteni. Nekem természetes, hogy a
magyar rovásírás és a tiszta magyar nyelv összhangban van.
Egy tőről fakadnak, a magyarságunk részei.”
Ezek után könnyen érthető, hogy miért vállalta el a
Forrai Sándor Rovásíró Kör felkérésére a 2002. évi
Kárpát-medencei Rovásírásverseny védnöki tisztét, és látta
el évről évre kiadványaival annak valamennyi résztvevőjét.
Ennek nyomán lett a „Hogyan mondjuk magyarul?” a
versenyek kötelező feladványa.
Molnos Angéla távozása szinte pótolhatatlan űrt hagyott
maga után, és csak reméljük, hogy nyelvhelyességet őrző kis
csapata tovább tud haladni az általa megkezdett úton.
Annyival mi is tartozunk neki, hogy nem hagyjuk veszni
mindazt, amire egész életét feltette. Mert ő ismerte és
megszívlelte Széchenyi István korszakos mondását:
„Nyelvében él a nemzet!”
Az ünnep
elsilányítása
Hír: Legszentebb ünnepeink egyikén, március 15-én
az ipolyvarbói kistérségi nemzeti ünnepen felolvasták a
jelenlegi „magyar miniszterelnök” üzenetét…
Mit üzenhetett vajon az öszödi az Ipolyvarbón (…) a
márciusi ifjakat, Petőfit, Bemet, Kossuthot éltetőknek, a
magyar forradalom és szabadságharc 160. évfordulójára oda
sereglett ünneplőknek?
Talán azt, hogy Magyarországot, Mária országát ott
Öszödön „kurva országnak” nevezte a zárt ajtók mögül is
kiszivárgott s elhíresült beszédében, s ezért bocsánatot kér
a kistérségi magyaroktól? Vagy azt, hogy bevallotta: „És
közben nem négy évig nem csináltunk semmit!” E bevallás
alapján legfeljebb a börtönből üzengethetne, nem a
miniszterelnöki bársonyszékből! Avagy a tőle megszokott
„őszinteséggel” kifejezte sajnálkozását, amiért a kettős
állampolgárságról tartott 2004. dec. 5-i népszavazás
kampányában az elcsatolt területeken élő magyar nemzettársak
ellen buzdított? Netán ígéretet tett arra, hogy ezentúl nem
nyirbáltatja meg a külhoni magyaroknak az alkotmány parancsa
szerint járó juttatásokat? Bármit is üzent, az az üzenet
hazug ember szájából csak hazugság, ármány és csalás lehet…
No, de mégis elhangzott. És nem akadt helyi, sem máshol
lakó résztvevő, aki tiltakozott volna! Aki elnémította volna
a felolvasót! Aki széttépte volna a meggyalázott (tiszta és
fehér) papirost! Vagy legalább egy nagyot füttyentett volna!
Senki! Döbbenet!
Ady sorai jutottak eszembe: „Csak akkor születtek
nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek…” Ipolyvarbón
(…) nem mertek. Majd két évtizeddel a „váltás” után. Sem!
Ady írja tovább: „ Ez a világ nem testálódott / Tegnaphoz
húzó rongy pulyáknak: / Legkülömb ember, aki bátor / S csak
egy külömb van, aki: bátrabb.”
No, ilyen ezen a tájon nincs. Szomorú. Nincs???
Országos rovásírásverseny -
negyedszer
2008. április 26-án a zselízi Comenius Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium
ad otthont a versenynek, amelyre 139 alap- és középiskolás
diákot várunk a jelentkezésük alapján. Közülük kerül ki az a
12, aki részt vesz majd jún. 21-én a budapesti
kárpát-medencei döntőn. A rendezvény műsoráról – amelyre
szeretettel várjuk tagjainkat is – bővebben honlapunkon
tájékozódhatnak olvasóink.
T a g j a i n k h o z
Múlt évi utolsó hírmondónkban foglakoztunk utoljára a tagdíjkérdéssel.
Egy-két bírálatot kaptunk. Az észrevételeket köszönjük, a
hibákért, tévedésért elnézést kérünk azoktól, akiket érint.
Változatlanul azt kérjük, hogy a tagdíj időben történő befizetésével
segítsék munkánkat! Szeretnénk, ha a tagdíját ki-ki a
naptári év feléig rendezné, így felejtéssel, pénzszűke
előállása folytán nem húzódna át esetleg a következő évre,
vagy nem fordulna elő, hogy két-három év tartozás halmozódna
fel… Illetve, az a tagunk , aki bármilyen okból nem akar
vagy nem tud a továbbiakban tagja lenni a Palóc Társaságnak,
az közölné ezt a szándékát velünk, s őt törölnénk a
névsorból.
Kérjük azokat a tagjainkat, akik tavaly (esetleg korábban sem) nem
fizettek tagdíjat, hogy haladéktalanul postai utalványon
küldjék el címünkre, illetve ellenkező esetben közöljék
velünk tagság-megszüntetési szándékukat. Mindkét változatot
megköszönjük (bár az elsőnek örülnénk is nyilvánvaló okból).
Most közre adjuk, hogy idei első hírmondónk megjelenéséig
kik fizettek tagdíjat:
Bacskó József dr., Bacskó Józsefné, Balík Judit, Balík Margit. Balík
Piroska, Balázs Éva, Bodzsár Gyula, Bőhm András ing., Csáky
Ferenc, Csáky Szabolcs, Danis Ferenc, Deák Rózsa, Juhász
Mária, Juhász Béla, Koiš Szilvia, Oravec Gyula, Szablya
Rudolfné, Szabóné Pásztor Editke, Szabó László, Szalai
Ferenc, Tóth István dr., Urbán Aladár Z., Urbán Attila,
Urbán Árpád, Urbán Szabina, Vanda Dagmar ing., Vanda László
ing., Zolcer Erika.
Köszönjük szépen példás tettüket!
