Kilencven éve elszakítva

„Ne tagadd meg a fajt, miből eredtél,
Lángoló vért, miből születtél,
A földet, mely éltet s eltakar,
Ha magyarnak születtél, hát maradj MAGYAR!”

A rovásírás ünnepe

Ünnep volt Udvardon, ahol a Majthényi Adolf Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola adott otthont a Kárpát-medencei Rovásírásverseny és Műveltségi Találkozó VI. Felvidéki Országos Rovásírásversenyének április 30-án.

A mátyusföldi nagyközségbe vezető utak mentén a hivatalos helységnévtábla alatt rovásírással is üdvözölték a faluba érkezőket, ami rendkívül jóérzést keltett a versenyre igyekvőkben. A község központjában helyi rendőrök irányították a helyszínt keresőket, az iskolában ünnepi hangulat fogadta őket. Minden elsőrendű volt a szervezést illetően!
A hangos olvasás után került sor az ünnepélyes megnyitóra, amelynek műsorát Salgó Gabriella, a rendezvény helyi fő szervezője vezette. Üdvözölte az iskola zsibongóját színültig megtöltő jelenlevőket az iskola igazgatója, Dékány Marianna, a község polgármestere Kálazi József mérnök, Krommer Gábor, professzor Mészáros Alajos, az Európai Parlament Néppárti Frakciója képviselőjének asszisztense valamint a Palóc Társaság elnöke. Megtisztelte jelenlétével az ünnepséget Kusý Károly alpolgármester, az MKP, a Csemadok és a Rákóczi Szövetség helyi szervezetének elnöke, az Összevoönt Középiskola igazgatója, a könyvtár vezetősége. Králik Vivien tanuló gyönyörű szavalata után felkerült az udvardi verseny szalagja (Salgó Mária munkája) a verseny vándoroszlopára, majd a falon elhelyezett rovásírásos táblát (Salgó Zoltán ügyességét dicséri) az iskolaigazgató és a Palóc Társaság elnöke lelplezte le.

A megnyitó után az írásbeli feladatok végzése következett a kijelölt tantermekben korosztályok szerint a helyi tanári kar felügyelete mellett. A felkészítő tanárok ez alatt megbeszélést tartottak a rovásírás felvidéki helyzetéről, a versennyel kapcsolatos tennivalókról.

A zsibongó közönsége	Krommer Gábor

Az írásbeli munkák befejezése után szabadfoglalkozásokon vettek részt a versenyzők. Voltak, akik sétát tettek a nagyközségben a múlt megmaradt emlékei után kutatva, mások ugyanezt a falumúzeumban találták meg. Voltak, akik a tornateremben megrendezett Forrai Sándor rovásírástörtöneti kiállítását böngészték vagy a társasjátékokba kapcsolódtak be. Akadtak olyanok is, akik az Összevont Középiskola uszodájában úszkáltak s lubickoltak egy jót. Miközben a tanárok komoly munkát végeztek: ellenőrizték, javították, értékelték a tanulók munkáját.

A vándorszlop	Az emléktábla

Az ebéd elfogyasztása után a délutáni eredményhirdetés előtt az iskolaépület előtti emlékfaültetésre került sor. A Palóc Társaság platánfája gyökeret eresztve a jó udvardi földbe – reményeink szerint – évszázadokig lesz emlékeztetője nemcsak e versenynek, hanem a szülőföld szeretetének és magyar anyanyelvünknek. Ősi kultúránk udvardi megtartóinak: a magyar iskola mindenkori tanulóinak. Z. Urbán Aladár keresetlen szavakkal méltatta az ember és a természet elszakíthatatlan kapcsolatát éppúgy, mint a magyar iskola és a magyar nemzeti önazonosságtudat egymástól elválaszthatatlan kötelékét. Megható volt az, amikor az iskola rovásíró körének tanulói egy-egy szalagocskáról olvastak fel szép és igaz gondolatokat, amelyeket aztán a platán ágacskáira aggattak...

Elérkezett a várva várt eredményhirdetés ideje is. Salgó Gabriella, az értékelő bizottság elnöke ismertette az eredményt, s a versenyzők mindegyike emléklapot, könyvet és rovásírásos tollat vehetett át. A versenyben élen végzettek Krommer Gábortól a verseny fővédnökének képviseletében és Kálazi József polgármestertől értékes díjakat is kaptak. A díjkiosztáson az iskola irodami színpada és Szakács Gábor díszvendég éneke fokozta az ünnepélyes hangulatot.

A budapesti kárpát-medencei döntőbe, amelyen az elszakított magyar területekről érkező versenyzők is jelen lesznek, a Felvidéket a következő diákok képviselik:

A korosztály (alsó tagozat): Dékány Barbara – Udvard, Matus Fanni – Vásárút, Marsal Margaréta és Ollé Nicolas – Ipolyszakállos.

B korosztály (felső tagozat V-VI. évf.): Czinege Alexandra és Takács Csenge – Vásárút, Jakubecz Orsolya – Felsőszeli, László Bianka – Alistál.

C korosztály (felső tagozat VII-VIII. évf.): Bednár Anita és Zsapka Flóra – Vásárút, Králik Vivien – Udvard, Izsóf Lúcia – Somorja, Teknős Veronika – Ipolyság.

D korosztály (IX. évf. És középiskola): Németh Kinga – Gúta, Szeleczky Mária – Párkány, Szomolai Csilla – Felsőszeli.

 

A VI. felvidéki Országos Rovásírásverseny újabb sikerét hozta a magyar rovásírás felvidéki terjedésének. A versenyen százhárman jelentek meg alap- és középiskolás diákok. A verseny támogatói között örülhettünk Mészáros Alajos EP-képviselő fővédnöknek, az Udvardi
Községi Hivatalnak és a zselízi MIRA-Office cégnek is köszönetet mondunk.

Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a verseny után nagyon sok bírálatot kaptunk az értékelést illetően. Ezek mellett nem mehetünk el észrevétlenül, ám lapunkban nem áll rendelkezésre elegendő hely arra, hogy részletesen foglalkozzunk a jogos bírálatokkal. Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy a helyi szervezőket csakis dicséret illeti a verseny mintaszerű megrendezéséért s nincs okunk kételkedni abban sem, hogy az értékelés során is a jószándék, a tökéletességre való törekvés vezette őket. Az udvardi értékelés körüli fejlemények is arról győztek meg bennünket, hogy szükség van a rovásírás-oktatók rendszeres találkozójára, ha úgy tetszik továbbképzésére vagy tanfolyamára, mégpedig a verseny meghirdetése előtt, hogy tisztázva minden félreértésre lehetőséget adó körülményt, feltételt, tiszta lappal, jó kedvvel és tudatosan készüljenek a rovásírás táborának szerelmesei – a magyar őskincs éltetői – a következő évi megmérettetésre. Bár eddig is így láttuk ezt, meg is szerveztük a talkálkozókat évente, előadókat hívtunk, ellátásról gondoskodtunk, műsort is biztosítottunk stb., mégis kevesen vették a fáradtságot, hogy részt vegyenek rajta.

A fentiek nyomósítják azt az elhatározásunkat, hogy 2010-ben is megszervezzük a tanácskozást remélve, ezúttal nagyobb érdeklődés mellett, mert nem lehet közömbös senki számára, különösen nem a magyar rovásírás oktatóinak, népszerűsítőinek, hogy ősi műveltségünk hordozója, bizonyítója, a székely-magyar rovásírás tanulása és tanítása milyen utat jár be a Felvidéken. Reméljük, Udvard után megérett a helyzet arra, hogy leüljünk, szót váltsunk, kidolgozzuk a hogyan továbbra a méltó feleletet. Úgy legyen!

KOCSIS ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE

Kocsis István író az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom kiválósága. Hetven esztendővel ezelőtt: 1940. május 7-én született az Erdély sorsát osztó Szatmár megyei Ombodon. 1965-ben szerzett diplomát a kolozsvári egyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1965-ben mutatkozott be novellistaként, írásait a kolozsvári Utunk és Korunk gyakorta közölte.

Első könyve, az EGYENLETEK 1967-ben jelent meg, az első kötetes írókat bemutató Forrás könyvsorozatban, Szabó Gyula író előszavával. Novellákat és egy drámát (Megszámláltatott fák) tartalmaz. Egymás után írja múltunkat felidéző, jelennek szóló drámáit (A nagy játékos, Bolyai János estéje, Árva Bethlen Kata, Széchenyi István...), amelyeket nagy sikerrel játszanak az erdélyi, majd a magyarországi színházak. Kocsis István 1984-ben Budapestre települ át, itt teljesíti ki amúgy is gazdag irodalmi munkásságát. 1984-ben SZÉCHENYI ISTVÁN címmel öt drámát tartalmazó kötete jelenik meg a budapesti Magvető Kiadó gondozásában. 1986-ban ugyanitt látott napvilágot A TIZENKETTEDIK LÁNC című regénye Széchenyi Istvánról. Drámakötetei az úgynevezett rendszerváltás után a miskolci Felsőmagyarország Kiadó gondozásában kerültek az olvasókhoz (A MEGKORONÁZOTT ― Öt dráma, 1996., „MAGYARORSZÁGNAK FÉNYES TÜKÖRE” – Hat dráma, 2001., AZ ÁLDOZAT ― Hat dráma, 2006., FÉNYHÍD ― Monodráma trilógia Széchenyi István életéről, 2007.). Magyarságtudatunkat korszerű formában erősítő esszéregényei, tanulmánykötetei és regényei a Püski Kiadónál jelennek meg. Két könyve Erdélyről és a magyar-román együttélés nagy romlásának históriájáról ad hiteles forrásokra épített, alapos elemzést: TÖRTÉNÉSZEK A KERESZTEN AVAGY AZ ÁLDOZAT BOSSZÚJA ― Regény a román történelemhamisításról (1991.), A MEZTELEN IGAZSÁGÉRT ― A magyar- román viszony megromlásának története (1994.).

Az utóbbi években Kocsis Istvánt elsősorban a régi magyar közjog, a történelmi alkotmány és a Szent Korona tana, misztériuma foglalkoztatja. (A Szent Korona tana, múltja, jelene jövője, A Szent Korona misztériuma, A szakrális fejedelem) Ezek az iskolateremtő erejű, úttörő művei megtermékenyítően hatnak közjogi gondolkodásunkra, politikai kultúránkra. 2002-ben Kocsis István újból a legnagyobb magyarról ír könyvet: SZÉCHENYI ― A magyarságtudat regénye címmel. Ez utóbbi művében a szerző hangsúlyosan taglalja Széchenyi István és az ezeréves magyar alkotmányfejlődés kapcsolatát. 2008-ban ugyancsak a Püski Kiadó jelenteti meg Kocsis István A TÁLTOS PARIPA című munkáját. Ősvallásunkat rekonstruáló ezen könyvének Ipolyi Arnold és Kandra Kabos Magyar mythológiája és Kállay Ferenc A pogány magyarság vallása című műve mellett van a helye a tudományban és a könyvespolcon. Kocsis István a XX. és XXI. századi magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotói közé tartozik, aki tanulmányaival, regényeivel, drámáival és elbeszéléseivel sokat tett magyarságtudatunk ébrentartása és nemes hagyományainkra alapozott megújítása érdekében. A Palóc Társaság Örökség Népfőiskolai Táborának törzselőadója. Palócmagyari szívvel köszöntjük őt még sok-sok hosszú esztendőt kívánva neki egészségben, szeretetben, alkotásban eltöltve!

SZÁZ ÉVE KÖNYVEI ÉLTETIK

Száz éve hunyt el a Nagy Palóc. 2010. május 28-án a 100. évfordulón Mikszáth Kálmánra emlékeztek olvasói, tisztelői. Közös emlékezés folyt, először a Kerepesi temetőben levő sírjánál, majd a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A sírnál beszédek hangzottak el, műsor idézte az író szellemét, koszorúk borították a sírt és környékét, a Palóc Társaságé is köztük volt...

A PIM-ben műsordömping várta a betérőket: kiállítás, könyvvásár, előadások, vetítések, szórakoztató műsorok, a Palóc Társaság színeiben az ipolybalogi Bukréta Lőrincz Aranka
vezetésével.

Bőhm András

A Mikszáth Kálmán életrajzi kutatások legfrissebb eredménye

A Palóc Társaságot Kálmán Bátyánkhoz több fonál köti. Talán nem is túlzás, ha úgy fogalmazunk, hogy egy talajból gyökereznek, mert a Palóc Tárrsaság egy munkával eltöltött nyári délután ott, azon az udvaron alakult meg, ahol a kis Kálmán gyermekkorát élte s ahonnét aztán a nagy világ felé elindult. A számtalan fonálból, amelyek a társaságtól jeles írónk felé vezetnek, mindnyájan ismerjük a januári születésnapi koccintásokat, a májusi Mikszáth kerékpártúrát és számtalan más akciót, amit odaadó emberek ötlettel, munkával és szeretettel nekünk, Ipoly menti magyaroknak megszerveztek. Most egy másféle kapcsolatról, egy kutatási eredményről szeretnék beszámolni, amihez szintén a Palóc Társaság tősgyökeres tagja, Szalay Feri bácsi és kedves felesége, ebecki lakosok segítettek hozzá.

A Mikszáth életrajzkutatók azon dilemmáztak, hogy hol járta a kis Kálmán az elemi iskola első két osztályát. Voltak, akik a Tusnai András tanító úr működésének helyét Szklabonyára helyezték és voltak, akik Balassagyarmatot gyanították, mert hogy húga a bejegyzések szerint ott járt iskolába. Mikszáth Kálmán nyomát azonban sem itt, sem ott nem találták.

A dolog egyszerre, egy vasárnap délután, mikor a kedves ebecki házaspár meglátogatott az emlékházban, világos lett. Több Mixadt (ez volt az író eredeti családneve) névre szóló tulajdonjogi okmányt is magukkal hoztak, és elmagyarázták, amit a szélesebb Mixadt családról és az író elődeiről tudnak. Így most már tudjuk, hogy Mikszáth Kálmán Ebecken tanulta meg az írást és olvasást. De miért pont ott? Miért járt két km-t naponta gyalog, ha Szklabonyán is volt iskola? A válasz egyszerű. Tudjuk, hogy az apa, Mixadt János, papot szeretett volna nevelni fiából és nagy hangsúlyt helyezett a protestáns vallásos nevelésre. Az ebecki iskola pedig abban különbözött a szklabonyaitól, hogy oda a nagykürtösi evangélikus pap járt a réteken keresztül hittant tanítani. Igaz, okmányok erről sem maradtak fenn, mert a két világháború sok mindent elvitt, különösen ami magyar vonatkozású volt, de Szalay néni mint szomszéd bejáratos volt Unger tanítóékhoz, aki mint utolsó magyar tanító Ebecken az 1920-as évek után is bizonyos kötelező vizsgák letétele után a szlovák iskolában tovább taníthatott, és így a tőle származó információ biztosnak vehető. A beszélgetésről egy hangfelvétel is készült, mert a téma nagyobb figyelmet is megérdemelne, s csodálkozom, hogy profi történészek és Mikszáth-életrajzkutatók eddig nem rohanták le Ebecket... (Pedig néhány helyen már szóltam erről...)

Feri bácsinak és feleségének szeretném ezúton is kifejezni köszönetemet, hálás vagyok, hogy felkerestek, s így fontos és értékes adatokkal gazdagították ismereteinket a magyar kultúra e jelentős személyiségéről.

Egyedül maradtam... Mégis féltek tőlem?
Az egyetlen megmaradt Ister-Gam-i oroszlán himnusza

Régen volt az, mikor minket Leküldtek az égből Égen is, Az örökké tartó nagy-nagy fényességből Vagy tán nem is küldtek Az okosak hoztak, Látók, Bölcsek, akik Sokat imádkoztak. Akik a lelkükkel felértek az égig Igazságot kérve az Ég istenéig. Mondták: „Az Igazság a Hatalom éke! Igazságból pedig lesz a földi Béke. Igazság és Tudás Isten ajándéka. Csakis ezzel élhet ember s ivadéka.” Így jött a sugallat táltosok fejébe: „Az Ég oroszlánja, Hatalom jelképe.” Hiszen a Napkirály legerősebb fénye Oroszlán csillagból jön földtetejére. Megtudták a bölcsek, hogy mi oroszlánok A Napkirályt védjük és az Igazságot. Az Igazság s a Fény így örök testvérek, Nélkülük nincsen más, Csak bűn, szenny és vétek. De a földi fényhez, hogy az teljes legyen Tizennégy nap is kell. Tizenötödiken A tele-holdfénye éjjel is jól éltet. Napkirály nem tűri az ármányt, sötétet. Mind a tizennégy nap így a Fénynek örül Tizennégy oroszlán a Nap trónja körül, Így épült aztán Igazság Szentélye A Sugallat vétele után nyomban Tudtuk, A királyi várban, mai Esztergomban. ISTER-GAM volt akkor e városnek neve, A nagy Duna-kanyart kifejezve vele. Valósággá lettek sugallatos álmok És mi Tizennégyen égi Oroszlánok A szentély falára lettünk oda festve Csillagokat hordva mindegyikünk teste. A rejteki nyelven rajtunk minden titok. Csak táltos ismeri, ami rejtek ott. Igazság szentélye Ország középpontja Igazságot, Törvényt mindenkire ontja Amikor a király „tizennégy” bíró A római ármány diadallal járt ott.” Kőmívesek jöttek. Habarcsot kevertek Minket a vakolat alá betemettek. Római szenteket festettek a falra És mi ott maradtunk szentekkel takarva. Ám az idő haladt. Ezer év elszaladt Amíg mi ott voltunk a vakolat alatt. elpusztulni sok magyar életet Kik fölött idegen püspökök hoztak ítéletet. Igazság szentélye halál tornáca lett, Hogy idegen pallos vág le magyar fejet. Aztán a felejtés csöndje reánk borult S rajtunk a por s penész egyre jobban szorult. Elég volt a pokol sok kínja mi rajtunk! Idegen uraknak fejet már nem hajtunk. megráztuk bőrünket, mely szenvedett sokat S így hullott le róla a szentelt vakolat. Egyre többen jöttek simogató kezek. Tisztítottak mondva: „oroszlánok ezek Az ősi hitünkből, az ősi világból Íme visszatértek a múlt távolából” De mások is jöttek. Magyarul beszéltek. Egymás közt sok éles szerszámot cseréltek. Pusztuljanak el az Oroszlánok innét Mert „magyari voltunk” majd feltámad ismét. Mi még Babilonban jó messze odaát E hagyomány kincsnek elszedtük a javát. Jól át is formáltuk észjárásunk szerint S hagyjuk, hogy most ezek visszavegyék megint? Lerázzák a béklyót, mit nyakukba tettünk S Dávidnak fiával az uraik lettünk Most az oroszlánok feltámadásával Szembe szálljunk megint magyarok hadával? Elpusztult késükkel a jó „tizenhárom”. S mikor utolsóként halálomat várom: „Ez csak maradjon itt! Legyen ez a kegyfolt” Magyarnak meg hirdesd: itt csak ez az „egy volt”. Így szólt a pusztító, így ítélt felettem

Dicséretet hirdet, ítéletet kiró Földön is tizennégy oroszlán Napkirály fényében Igazságot osztván. Századok múltak el ily nagy békességben Az Égi Igazság volt az Úr a Népen. Lélekben összeforrt a szorgalmas magyar S mindig jó volt nekik, mit a Király akar. Ha jött az ellenség, acél kardok verték. A magyarok földjén halálokat lelték. Mind azokat, kik a Földünket akarták Árpád népének a seregei várták. Ott őrködtünk együtt a Magyar Egységen Oroszlánok Földön, Oroszlánok Égen. Nem volt a magyar sors egyszer se mostoha Árulót sem ismert a Magyar Nép soha. Imádkozott a Nép arccal kelet felé... Alázattal borult Felkelő Nap elé. Hálaimát zengett a városunk, tanyánk Oltalmadat kérve Boldogasszony Anyánk! Egy akarat, egy hit vitt minket az Éghez A minden Magyarok Igaz Istenéhez. Jólt tudtuk, hogy innen szakadt legszebbik Virága Az örök Igazság, Világnak Világa. A jó „Názáreti”, aki feltámadott S magyarnak életre mindig erőt adott. És mi tizennégyen Királyi Szentélyben Az ősi Igazság szent, igaz Fényében Büszkén álltunk ottan jobbunkat emelve Őt jelentjük titkon, rejtekelve. Európa sok népe irigykedve nézte Miként uralkodik a jólét s a béke. Magyarok honában, egész Magyar Földön, Hol Isten áldása volt minden göröngyön. Nem bírták jól nézni, hogy kicsinye, nagyja A minden magyarnak csak „egyet” akarva Dolgozik és termel, megosztva mindenét S boldog életével imádja Istenét. Nem tudjuk hogy történt Mert a szentély falán Álltunk s nekünk talány: „Hol nem tudtok győzni az acélos kardok S most az őshagyomány hirdetője lettem Egyedül díszítvén az ősi, szent falat Igazságért küzdve itt az üveg alatt. Egyedül maradtam, csillag kapu mellett A mély sebeimnek behegedni kellett. Mert nem gyógyítottak semmit sem én rajtam. Nem baj, mert mégiscsak életben maradtam. Tudom, hogy jó sokan, kik rám találtak Elvittek magukkal, a lelkükbe zártak. Velem díszítik fel az ős Igazságot Mert egységben tartom a jó Magyarságot Így írja a Törvény s ahol megjelenek Ott feltámadnak mind az igaz jellemek Akik úgy mint egykor a magyar acélkard Erőben tartják meg a Magyar Védőkart. megteremtik megint Nagy-Magyarországot Amit mi majd őrzünk – égi oroszlánok. De ti romboltok. Lelki siketek, kiknek Szájából a magyar szó is dicstelen Mert magyarul hazudtok szüntelen. Miért féltek tőlem? Hiszen csak egyedül vagyok. Tán azért féltek, mert megölt párom Ott fenn az égen jól ragyog ? Féltek, hogy rátok hull az ezeréves átok, mit a sok szenvedő kiáltott rátok? Féltek, hogy fejetekre üt A feltámadt Magyarság acélja? Féltek – bár megvett titeket Sok ellenségünk gonosz célja. Szolgák lettetek. Irányítanak a megtömött hasak, Acél-erőtök nincsen többé. Nem vagytok más, mint Az érdek vizében elrozsdult vasak, Ócska, elkorhadt vasak.... Egyedül maradtam Ister-Gam-ban. Nem védenek az erős karok. Kik azok hát, kik félnek tőlem? MAGYAROK?

E költeménnyel a 101. esztendeje június 3-án született
BADINY JÓS FERENC tudós professzorra emlékezünk

Szent László Udvardon

Szoboravató ünnepségre szóló meghívót hozott a postás. 2010. június 6-án az udvardiak felavatják Szent László nagykirályunk mellszobrát. A helyi emlékezet úgy tartja, hogy László király több alkalommal utazott át a falun és töltött itt el pár órát... A helyiek kezdeményezésére az ötletből valóság lett. Az ünnepségen Kálazi József polgármester köszöntötte az ünnepség résztvevőit, majd Farkas Tibor az MKP képviselő-jelöltje a szervezőket: az önkormányzatot, a Csemadok és a Rákóczi Szövetség helyi szervezetét, Bíró Ágnes és Farkas Iván parlamenti képviselőket, a Palóc Társaság képviselőit. A szobor alkotója Lebó Ferenc udvardi születésű győri szobráészművész a faluhoz fűződő kapcsolatáról, Medgyesy S. Norbert történész pedig Szent László élete és emlékezete az énekekben és a helyi népmondákban címmel tartott saját énekével kísért érdekes előadást. Nagy Tibor plébános szoborszentelő szertartása előtt Salgó Viktória és Zsapka Krisztina népdalokkal színesítette a műsort, mely a mellszobor megkoszorúzásával ért véget. A Palóc Társaság koszorúját az elnök és Molnár Béla helyezte el a szobor talapzatán.

Hrubík Béla

Nem akarok többé gyáva csendet

Anyai nagymamám 7 évvel a huszadik század beköszönte után látta meg a napvilágot egy kis palóc faluban, nem messze Szécsénytől. Templomba is oda járt, csak úgy toronyirányt, a legrövidebb úton, átpallózva a hol haragos, hol szelíd Ipolyt, néha csak átgázolva a nyári melegben a sekély vízen. Gyakran emlegette, ő még látta Ferenc Jóskát délceg lován, majd az első világháború pokla végleg elsöpörte ezt a világot. Egy napon arra ébredtek, hogy cseh legionáriusok kutyákkal őrzik a határt és úgy lettek egyik percről a másikra egy új műállam polgárai, hogy a Magyar Királyság soha meg nem vonta tőlük a jogot a magyar állampolgárságra. Remélték, lesz még ez jobb. Kezdetben ígértek sok mindent az új tulajdonosok, hogy várjunk, legyünk türelemmel, de a hazugságra épített légvárak, hamar összeomlottak. Az egykori monarchia még ötnyelvű marhalevelei után, az új gazda kiáltványaiból lassan eltűntek a anyanyelvbe ojtott betűk, s maradt a szigorúan őrzött hajózható folyó, mely már nem hívta harangszóra haza a szécsényi templomba egy imára az övéit.

A második világháború már a csecsemő édesanyámmal együtt találta ugyanitt, a palóc dombok tövében az akkorra már négytagúra nőtt családot. Ismét magyar állampolgárok lettek, s remélték lesz még jobb, de mire megszokhatták volna a háború poklának tornácán ezt az állapotot, ismét fordult a kocka, s nemhogy állampolgárságot nem kaptak az új államtól, ahová visszakerültek, de még hontalanná is lettek. Marhavagonok, kitelepítés, kierőszakolt nyelvtelenítés és hazátlan nyomor. Aztán jött az új ,,Isten”, akihez nem imádkozni kellett járni,de jelszavakat kiabálni és indulókat énekelni, az ősök földjét ingyenesen beszolgáltatni, és mondták, hogy várjunk, mert nemsokára jobb lesz, most nem kell lázongani. Közben a szécsényi harang szava már odaát is el-elnémult: ott is más ,,Isten” lett az Úr. Majd jöttek a tervek, a vérbetaposott forradalmak. Gondolták talán lesz még jobb, és édesanyám egy jobb élet reményében szegényen, de szeretetben egybekelt édesapámmal. Álmodtak egy szebb jövőt, nekünk, velünk. Mondták nekik, hogy dolgozzanak sokat és tűrjenek, mert most már a magyaroknak is jobb lesz. A 68-as események már engem is e földi létben találtak, valahol nagyanyám kis házának árokpartján, ahol a munkából fáradtan hazasiető édesanyámat vártam gyakran. Lassan felcseperedtem, s megértettem, megtaláltam, hol a helyem a világban. Egyszer megkérdeztem anyámtól: édesanyám, ki a magyar? Azt mondta: ,,magyar az, aki magyarul álmodik”. És én álmodtam, magyarul, szépeket, és reménykedtem, egyszer talán csak jobb lesz.

Aztán jött egy új világ, amikor azok, akik eddig azt mondták, hogy így volt jó, most azt kezdték mondani, hogy úgy lesz jó. S mi hittük az igazat, mert a palóc dombok tövében nem szoktak hazudni az emberek, s reméltük, most már jó lesz, magyarnak is lenni. Együtt énekeltünk a tereken, hogy szeretetet ígértünk, de lassan elhalkultak az énekek, és azt mondták, mit keresnek itt az olyan emberek, akiknek görbe a lábuk, kis mongol lovakkal jöttek az ő földjükre és érthetetlen nyelven beszélnek. És úgy lettünk ismét egy új állam polgárai, hogy nem kérdeztek meg, akarunk-e! És mondták, hogy most hallgassunk, mert most nem jó az idő, és örüljünk, hogy élünk és dolgozhatunk, hogy a földön, amit nagyanyám, anyám és apám és azok szülei műveltek, még élhetünk. És én immár kis családommal négyesben, az új otthon fészkének melegében, csendesen reménykedtem, egyszer csak jobb lesz. S az évek deresre festették hajamat. A szeretteim csendesen kifordultak az időből. Itt hagytak bennünket. Elmentek a nagymamák, a szülők, új sírhalmok nőttek a csendes palóc dombok tövében, és mi reménykedve járunk gyertyát gyújtani, reménykedve, talán majd jobb lesz.

Kilencven éve várunk! Jobb időre, jobb korra, jobb emberekre, jobb kormányokra, jobb törvényekre. Mindig azt mondják nekünk, most nem jó az idő. Most rossz az idő. Kilencven éve vagyunk rossz időben, rossz helyen. Rosszkor születtünk: a nagyszüleink, a szüleink, mi is, és születnek a gyermekeink és a gyermekeinknek a gyermekei. Rosszkor ünneplünk születésnapot, rosszkor temetünk, rosszkor sírunk és rosszkor örülünk. Mi vagyunk a legrosszabb kor generációi, a bűnös nemzedékek sora. Úgy lettünk vádlottak, hogy bűnösök sem voltunk, csak láttuk, ahogyan kihúzzák a tolvajok a lábunk alól a magyar jövőt. Mert nekünk látni is bűn, érezni is bűn, remélni is bűn, élni is bűn. Pedig mi nem mentünk sehová.

Itt vagyunk az ősök sírjainál immár négy generáció óta. Itt a szülőföldön, a palóc dombok tövében, még mindig konok hűséggel. Jó helyen. A világ legjobb helyén. Itthon! Voltunk magyarok, felvidéki tótok, szlovákiai magyarok, nemzetiségiek, és kisebbségi polgárok. Mára ezt is elvették tőlünk. Az új nevünk: nemzetbiztonsági kockázat!
Most azt mondják, hogy visszakaphatom azt, amit nagyanyámtól, kilencven évvel ezelőtt elvettek. Csalnak, hazudnak, megfélemlítenek, megaláznak, csakhogy megtagadjam, ami vagyok: de én nem várok tovább. Nekem már nincs kilencven év türelmem. Elég volt! Nem várok tovább a jobb időkre. Nem akarok többé ,,gyáva csendet”.

Sajó Sándor

E rab föld mind az én hazám

Északon erdős, kies völgyben, Ott, ott van az én szülőföldem – Jaj, azt a földet nem adom! Délen, kalászos rónaságon, Ott, ott születtem, oda vágyom – Nem, azt a rónát nem adom!

Keleten ős föld kínja jajgat, Erdély szült engem bús magyarnak - Óh, Erdéylt soha, senkinek! Északra, délre, napkeletre Nézek búsultan, keseredve: E rab föld mind az én hazám!

Születtem síkon, völgyben, halmon,
Egy kis rögért ha meg kell halnom,
Hát meghalok, de nem adom!

Mihályi Molnár László

Magyar siratófal


Valami köd és csönd
ült a tájon
s a hajnali dér remegett az ágon
úgy jöttem el újra hogy szóljak
hóhérja legyek a malteros bakónak
ki megölte eddig minden álmunk
amíg az ígért Messiásra vártunk
dermedten bűnbe fagyasztott gyászban
mégis az örömhírt hozók igazában
hogy kimondjam kiátsam:
Gyalázat!
Követeljem vissza felnégyelt hazámat
mert mostohák gyötörnek
aláznak csigáznak
torzképet mutatva fel a világnak
rabságban sorvasztják népem
az nem lehet hogy itt elenyésszen
mert tudd meg ó világ a titkot:
a jövendő fordulhat itt most
s ha elbnukna nemzetünk végleg
akkor kezdődik el
a végítélet

 

Ugyanazok vittek padlóra, akik Trianonban

Izgultunk, bíztunk, reménykedtünk, fohászkodtunk: hogy népünk igazsága kiérdemli a jutalmat, és a mi népünket nem lehet megvásárolni ennyi történelmi tapasztalat és útvesztő után, és hogy még van elegendő lelki tartalékunk ahhoz, hogy szembe tudjunk szállni a soviniszta szlovák propagandával és a hagyományveszejtő, elnemzetlenítő, megalkuvásra és istentagadásra ösztönző pénzvilággal is.
Egyszerre két irányban is kellett volna küzdenünk, de sajnos ez a csata elveszett, legalábbis nem volt elegendő, hogy a pozsonyi parlamentbe bejussanak követeink. Nem volt elegendő, mert magyarságunkban már igen megfogyatkoztunk az elmúlt kilencven évben: egyrészt a hatalom agressziója, másrészt az anyagiak csábítása miatt. A Felvidék elindult azon az úton, amely a magyarság számára a teljes kihalást jelenti: ismerjük be. Nem sokára a magyar iskolák tucatjainak, százainak kapui zárulnak be, mert nem lesz, aki oda járjon, és a magyar nyelv olyan lesz, mint az ősi gaél (kelta) nyelv Írországban, de ott legalább van önálló országuk az íreknek, akik egykori leigázóik nyelvét beszélik...

Persze lehettünk volna bátrabbak is. Lehettünk volna bölcsebbek is. Ám ki tudja, hogy van-e még erre szüksége ennyi agymosás és kisemmizés után ennek a megalázott népnek.
AZ ÚJ VILÁGREND beintett a nemzeti hagyományaikhoz ragaszkodóknak: Ne akadályozzák tovább a felvásárlásokat és a kiárusítást. Ehhez vették meg a számukra megfelelő és megvásárolható embereket. Ebbe a kampányba több százmilliót fektettek, hogy százmilliárdokra tehessék rá a kezüket. ŐK NYERTEK, NEM BUGÁR BÉLA vagy az SAS (Szabadság és Szolidaritás). Gratulálunk! Legyetek boldogok !
Mihályi Molnár László

T á v i r a t

Egy gömöri akácfa alatt, a szülőföldemen, hatalmasat kondult 67 éves szívem, mert átölelt az Isten – visszakaptam a hazámat. Először érzem, a budai vár és az ég felé csillámló balatoni fényszikra raj az enyém is, és enyém minden magyar fájdalma és öröme. Ugyanazok az angyalok, kik Szent Koronánkat hozták, most meglobogtatják nemzeti zászlónkat, hogy megérthessem három színe jelzéseit: a vér pirosa örökre a múlté, hiszen a fehér krisztusi tisztasága a jövőt, a hit legyőzhetetlen erejét mutatja, és azt, hogy a tavaszi szelíd zöldépülés mintájára újrateremthetjük a nemzetünket. Szívemben nincs gyűlölet az elvett jogokért, a betiltott anyanyelvért, a bezárt iskolákért, a gyalázkodásokért, a megaláztatásokért; azért, hogy léthazugságba próbáltak kényszeríteni egy életen át. Kezemben a béke olajága, azzal járom utam minden magyarokkal földi hajlékomban, hol élnem adatott.

 Batta György

Magyarok! Gazdag múltat örököltünk, tartsuk meg s építsük rá jövőnket!

A XV. Örökség Népfőiskolai Tábor műsora

Július 6., kedd
15:00 Megnyitó
15:30 Molnár V. József néplélek-kutató: Szabadságharcaink
18:30 Másfél évtized az igaz magyar múlt megismerése útján –
Fogadás az Udvardi Községi Hivatalban

Július 7., szerda
9:00 Szántai Lajos történész: Hol a világ közepe? Helyünk a világban
11:30 Oláh Szilveszter szobrászművész előadása
15:00 Obrusánszky Borbála keletkutató: A hun-magyar rokonság
a mai történeti források tükrében
17:00 Németh Zsolt szerkesztő: Az Őrség Árpád-kori templomai
19:00 Barangolás Kárpátalján – A Palóc Társaság filmje

Július 8., csütörtök
9:00 Marton Veronika sumerológus: A pártusok, a sivatag lovagjai
11:00 Aradi Éva keletkutató: Indoszkíták, kusánok és heftaliták
15:00 Bíró József őskutató: A honvisszafoglalás kora
16:45 Bíró Mária őskutató: Kultrurális örökségünk – II. rész
19:00 A legbátrabb város – film azokról, akik magyarok akartak
maradni. Élve vagy holtan

Július 9., péntek
A KERESZTREFESZÍTÉS NAPJÁRA EMLÉKEZÜNK
9:00 Kiss Dénes költő, író: Mindennapi Trianon
11:00 Zétényi Zsolt jogvédő, ügyvéd: A trianoni diktátum ás a nemzeti kisebbségek védelme
15:00 Kocsis István író, történész: A Kárpát-medence Trianon után
19:00 „Hinni kell, hogy jobb jövőnk derül”
Kerekasztal-beszélgetés múltról, jelenről, jövőről

Július 10. szombat
7:30 Palócföld kincses öröksége – Barangolás az Ipoly mentén

Szeretettel hívjuk a XV. Örökség Népfőiskolai Táborba a magyar történelem, a magyarségismeret iránt érdeklődőket, a fiatalokat és felnőtteket, diákokat és tanárokat, hölgyeket és urakat – Önt is! – a Kárpáthazából és a nagyvilágból.

Őrzők az Őrvidéken

Ezzel a címmel hirdettük meg idei nagy nyári tanulmányi kirándulásunkat. Jelentkező akadt bőven, több is az autóbusz befogadóképességénél. Kíváncsian várjuk, milyen élmények várnak ránk... Kíváncsian, mert olyan vidékre látogatunk, amely egykor területileg része volt Magyarországnak, nyugaton. Bármennyire is furcsa, a kilencven éve történt országcsonkítás mohó kitervelői és végrehajtói az egyik vesztesnek – Ausztriának - is juttattak a másik vesztes – Magyarország – területéből kb. 4000 négyzetkilométernyit majd háromszázezer lakossal...

Nem furcsa?

Mi indíthatta a parancsolókat erre a semmivel sem magyarázható tettre? Általában az a felelet erre a kérdésre, hogy mert ezen a területen többségében már akkor is osztrákok (németajkúak) laktak. Jó, jó. De hát a Csehszlovákiának odadobott Felvidék déli részén is a mai napig jobbára magyarok élnek? Még milliónyian! Mégis elcsatolták, elszakították őket! Minket. És e „furcsaságot” keletre tekintve, meg délre pillantva is megtaláljuk.

Őrvidék. Azután vette fel a terület (tartomány) a Burgenland nevet, miután Ausztriát ajándékozták meg vele. Az ott őshonos magyarok, az őrvidékiek hogyan vészelték át a majd századnyi időt? Élnek-e még magyarok az Őrvidéken? Őrzők a Őrvidéken? Hogyan élnek? A beolvadás milyen szintjén állnak? Mi élteti őket magyarságukban? Jelent-e számukra valamit a magyar múlt? Képesek-e megmaradni magyarnak a fejlett civilizációnak Ausztriában tapasztalható fokán? Kérdések, amelyekre utunkon – reményeink szerint – feleletet kapunk.

Feltételezhetjük, hogy ezúttal is lesznek az utasok között , akik leírhatják szerzett élményeikre, tapasztalataikra hagyatkozva, amit múlt évi kárpátaljai barangolásunk summázataként írt Bőhm András tagtársunk:
„Nekem a 2009-es évben biztosan a legfontosabb és a legjobb volt a kárpátaljai kirándulás. Egy pár fénykép, néhány szál lepréselt virág a Vereckei-hágóról és a felejthetetlen élmények most kinccsel érnek fel. Ezt szeretném most megköszönni...”

Házunk tájáról

 Itt az idő. Június végén lejár a tagdíjbefizetés önként vállalt határideje. Mégis vannak, akik eddig nem tettek eleget vállalt kötelezettségüknek. Tudjuk: ennek sok oka lehet! Pénzügyileg szorult helyzet, felejtés, egyéb. Megértők vagyunk. Mégis arra kérjük ezen tagjainkat, hogy mielőbb essenek túl rajta, küldjék el tagdíjukat! Köszönjük.

 Bemutatkozás Vácott. Előző számunkban írtuk, hogy június 5-én Vácott mutatjuk be kiadványainkat az Ünnepi Könyvhét ottani rendezvényén. Sajnos, a bemutatót elmosta az árvízveszély. Az ipolysági városháza és a könyvtár szervezésében esedékes rendezvényen való részvételünk halasztódott…

 Barangolás Kárpátalján. Múlt évi honismereti tanulmányi kirándulásunkat számtalan fénykép, élmény őrzi. Mostanra elkészült az a kb. 60 perces DVD (Urbán Attila munkája), amelyen az Urbán Árpád által készített felvételek láthatók. Ha társaságunk honlapján (cím lent) a Mozgóképtár rovatra kattint vagy a www.youtube.com portálon keresgél, megnézhet egy részletet a filmből. Akinek tetszését a filmrészlet elnyerte, annak kérésre szívesen elküldjük a Barangolás Kárpátalján c. DVD-t.

 VI. Felvidéki Országos Rovásírásverseny. Ugyancsak a Mozgóképtárban lesz megtekinthető hamarosan az Udvardon április 30-án megrendezett versenyről készült 10 perces film. A youtube-n már ez is megtekinthető.

Jó Palócok
A Palóc Társaság hírmondója * Megjelenik minden negyedévben
Felelős szerkesztő: Z. Urbán Aladár
 991 11 Balog nad Ipľom (Ipolybalog)
Okružná (Kör u.) 194. Szlovákia
  TEL.: 047/ 488 53 13
 www.paloctarsasag.real-net.sk
 z.urban@paloctarsasag.real-net.sk