jp
logo

„Itt élned, halnod kell!” itt_elned


Hírmondó 2010 IV. negyedév
 
AZ UTOLSÓ GARABONCIÁS
    Valamikor, midőn a kutyák éjszaka veszettül ugattak divatjamúlta falusi házam körül és hirtelen elhallgattak, mintha megszégyelték volna magukat, azt gondoltam, most megy el a kertek alatt Siska. Ha lakodalomból jövő szánka csörgött el lassacskán az ablakom alatt, amelyen az utasok oly mélyen aludtak, mint megannyi behavazott Nepomukiak, tudtam, hogy Siska vigyáz a kasfarból a lovakra, hogy árokba ne tévedjenek, ugyancsak üldögélt a víg vásárból hazafelé bóbiskolva haladó vásárosok ládái mögött. Ha a nyugalmazott major, a falu másik oldalán jókedvében éjjeli zenét rendelt magának vagy rosszkedvében pisztollyal kilőtte a pipát az őszi ködben ballagó parasztok szájából, azt gondoltam ismét, hogy néhány órával előbb Siska járt erre, aki az őrnagy levelére választ hozott a Dunántúlról attól az asszonyságtól, akibe a régimódi férfiú élete végéig szerelmes volt, miután egyéb dolga nem volt. Ha nyári reggeleken a rigók úgy énekeltek, mint a dombérozók, akik egy új nótáért az éjszaka az ezüstkupakos szipkájukat hagyták Késő Fáninál, bizonyosan tudtam, hogy Siska ment át hajnalban a hídon. A hosszú szőrű fuvaroslovak, amelyek egykedvűen jártak messzi lengyel városokat és kőoszlopos fogadói udvarokat, mindig felvidámodtak, ha Siska a fülükbe súgott. A Tiszánál a holdvilág elől eresz alá bújt révészlegények felébredtek, ha Siska a maga nyelvén átkiáltott hozzájuk a túlsó partról. Erdélyben, fehérlő országutakon gyors járása elhagyta a borvizes szekereket, a Tátra alatt bekopogtatott magányos kastélyokba és több újságot mondott a házigazdának, amennyit a falusi postás hord, a Bakonyban benyitogatott erdőszéli korcsmákba és az erdőzúgásban a csárdás nagyapjáról beszélt hosszú történetet.
   Siska vándorlegény volt, talán mindenütt ismerték Magyarországon. Ő maga azt mondta örökös járás-keléséről, hogy egyszer igen fontos levelet bíztak rá, amelyet tíz esztendő óta nem tud kézbesíteni, mert nem találja a címzettet. Néha – amint Siskának kedve diktálta – egy igen nagy úr bízta meg a levéllel a bécsi piacon, amint ott bámészkodott volna a Magyarországról jött komondorokra, a kutyák ugattak és a nagyúr szeme nedvesedett a könnyektől. „Vidd el, fiam ezt a levelet annak az asszonynak, aki a gyermekünket nevelgeti valahol Magyarországon. Nem bánod meg.” Máskor, ha őszi sarat kapart le a csizmájáról, gomolygó kárpáti köd féstölgött száraz makkal díszített kalapja alól, Siska búsan dörzsölgette a kezét a nedves fán bizonytalankodó tűznél. „Sohase adhatom oda a levelet annak, akinek írták. Régen meghalt az már a várakozástól” – dörmögte. De sohase melegedett meg annyira – még akkor sem, ha a major cigányokért küldte és a nagyerejű Siska nemcsak a cimbalmot, nagybőgőt vette a hátára a derékig érő hóban, hanem a muzsikusokat is – hogy megmondta volna: kinek kitől viszi a nagy fontosságú levelet. És ilyenformán hervatag férfiak, tavaszamúlt asszonyok, akiknek valamely titok (persze: szerelem) lappangott régen letűnt életében: felrebbentek a sötét zugolyban elgondolkozásukból, ha a korán beköszöntő őszi estéken Siska keresztülhaladt a falun. De megfeledkeztek kialvóban levő pipájukon szippantani azok a faluvégi uraságok, akik sárga újságpapirossal beragasztott ablakaik mögött mindig fantasztikus örökségeket vártak – hátha éppen erről van szó a Siska levelében? De várták a vándorlót azok az őszi mezőként fakult leányok, akik ritkuló, rövidülő hajukat mind bánatosabban fésülgették a tükör előtt – hátha Csillag Anna üzeni meg a hajnövesztés titkát a levélben? Talán halottak is felültek ravatalukon két vagy tíz gyertya között, amikor Siska a faluba érkezett, tán megjött a levél, amelyet életükben hiába vártak?
   Szívet hidegítő őszökön, hancúrozó kedvű tavaszokon, elnémultan kanyargó országutakon, katzenjammeros ócska fogadók környékén, behorpadt sírhalmú temetők mellett így mendegélt Siska sok esztendőn át. Haja és bajusza megsárgult, megpirult, mint a nagy fák levelei, kalapja megfogyatkozott, mint a félkerék a kerékjártók kapuján, lábai a lőcshöz hasonlítottak, amelybe annyit kapaszkodott, ha elfáradt, de rongyos köpenyege nem nyílott széjjel a titok felett, amelyet rejtegetett. Hazugságokból élő öregek egy pohár bor, vagy néha már csak a temetés kedvéért rokonaiknak légvárakat építettek a Siska-féle levélről, ajtó mellé ültetett vénasszonyok holdas éjjeleken váratlanul megpillantgathatták álmukban azokat a piros arcú, nagybajuszú leventéket, akiket fiatalkoruk óta nem láttak, elkártyázott életű, zöldre kopott uraságok kisiettek a kapun, hátha meghalt valaki, kitől örökséget reménylenek? Az örök, kiirthatatlan reménység volt a vándorlegény, haldoklók felsóhajtottak: „Éppen itt volna az ideje, hogy Siska megjöjjön a levéllel!”
    Siska még egyszer visszatért, amikor már azt hittem, hogy többé soha nem látom. Egy vasúti kocsiban találtam meg, amely vagon azelőtt marhákat szállított, falára krétával vasutasok jelzései közé lelkesen az volt írva: Magyarország. Siska igen nyomorult állapotban feküdt sok más társával együtt a szalmán. Emberek, akik hegyeikből, városaikból menekültek az ellenség elől. Gyermekek, akik tágra nyitott szemmel bámulták a rákosi pályaudvart. Asszonyok, akik hamarosan megtalálták a kutat, ahol vizet meríthetnek, de gyufájuk nem volt, amellyel tüzet gyújthattak volna. A vasúti kocsi tetején hó, amelyet Kárpát vagy a Királyhágó rázott rá szakállából emlékül. Az arcok sötétek, mint a fenyveserdő. Egy Rákóczi Ferenc fejű öregember, akinek rongyos ködmönét egy jóravaló hajdú sem venné magára, a haldokló Siska fejénél ült és arra biztatta, hogy adná elő a levelet, amelyet rábíztak. Siskát a hideg rázta. Ez az utolsó láz, amelynek fagyossága elől az emberek szívesen menekülnek a sírdomb hóbundája alá. A szeme félig kifordult, mintha olyan messziségbe nézne, a múlt időbe, hogy belát a föld alá ismerőseihez.
    Az öreg földbirtokos csendesen káromkodott: - Mit akarsz a levéllel a másvilágon, Siska? Én talán még hasznát vehetném az örökségnek, amit rád bíztak. Siska a fejét csavarta. A ködmönös öreg duzzogva elhúzódott. Most egy viharvert, korán nekiőszült férfi fogta meg Siska gémberedett kezét. – Te sok földet bejártál. Ahol magyarok laknak. Felrepültél a Felvidékre, átkeltél Erdélybe, átszöktél az ellenség láncán. Talán a feleségemtől való az a levél, aki nem tudott elmenekülni az ellenség elől? Siska nemet intett. Fakó asszony bújt elő rongyokban, mint a szegénység képmása. – Ember, légy magadbaszálló. Tán férjem, mindenem, kenyéradóm, Életem fele bízta rád a levelet, midőn az ellenség elhurcolta a messzi rabságba? Könyörülj rajtam. Csak azt mondd, hogy él még, és erőm lesz tovább várni. Egy kisfiú és egy kisleány térdepelt a haldokló mellé. – Apánkat, anyánkat láttad tán, vándor? Mi életünk végéig imádkozunk a lelked üdvösségéért, ha hírt mondasz róluk. – A vőlegényem? Sírt közbe egy ifjú szűz. – A fiam? – rebegte egy félig vak asszony. – Elveszett vagyonomról tudsz talán? – reménykedett egy tönkrement kereskedő. – Hová lett a vármegye címere? – dadogta egy őszbeborult fejű, halovány férfiú?
   Siska felült a szalmán és mind lejjebb ereszkedett a szempillája. A menekültek körülállották a vándorlegényt, akinek rongyos csizmáján tapadt minden magyar országutak sara, ruháján foltok, mint Magyarország térképén a megyék, kalapja mellett havasi gyopár és ibolya. A haldoklót körülvevő embergyűrűn egy fiatal legény tolongott át.
Siska felnyitotta a szemét és örömteljesen intett. A keblére mutatott: - Itt van a menyasszonyod levele – rebegte. – Azt írja, hogy legyen bár ellenség évekig a hegyeken és síkságokon, hűsége meg nem törik: és visszavár szíve minden dobbanásával. Felébred bármily sötét az éjjel, ha lépteket hall az ablaka alatt, megismeri a fehér galamb lehulló tollán a te üzenetedet, meghallja a süvöltő szélben a te messzi sóhajtásodat. Vár.
    Siska átadván az üzenetet, mint aki dolgát jól végezte, elballagott az árnyékvilágból. – A Felső-Tisza hullámaiban kékül a szeme, a válla fehérsége szűz, mint a tátrai csúcsok hava, a kezének ujjai a szétváló magyar folyók, a Körösök, a fogainak sövénye a Királyhágó hegylánca, arca, haja barna, mint a bánáti föld, hangjában lágy furulyaszó, amelyet északon hallani a Szent János tüzei mellett, érzelme mély, mint a Duna Drégely romjai alatt, reménysége a csillag, amelyet mélázó pásztorok látnak hegyeikből messzi Magyarország felett tündökölni; szájának méze Érmellék és Szerednye borához hasonlatos, jókedve játékos, mint a pisztráng a Poprádban és búja, búbánata halkan jön, mint az este ereszkedik le a fénylő máramarosi havasokra. Az ország szépe ő, felruházva mindazon bájakkal, amelyekkel a költők valaha Magyarországot magasztalták. Szívének nemessége végtelen, mint a búzatermés, lelkének áhítata égbe emelkedő, mint Lomnic hegye, jósága oly áldott, mint a nyár a Duna völgyében. Ő írta neked a levelet, amelyben azt üzeni, hogy szakadatlanul, felejtés nélkül vár. Vár a Tisza mellett, vár a Kárpát alatt, jelen van Erdély ősi országútain, a Bánátban búzavirág kékségével virít, Pozsonyban a harangok hangjában maradt meg a szava, hogy nyomban ráismerni.
A fiatal legény keresztet vetett. A vándorló elment az élők sorából, de itt maradt utolsó üzenete, mint az örökös reménység, a holtig tartó fogadalom, az álomban sem elfelejthető jegyesi hűség, amelytől elcsüggedt férfiak feje az égnek emelkedik.
    Ez volt utolsó szereplése Siskának, aki átjött a régi Magyarországból, hogy végre vallomást tegyen a levélről, amelyet egész életében hordozott északról délre, megállás nélkül, de soha sem kellett felbontani a levelet, mert keleten és nyugaton is szabad magyarok laktak.


   
Krúdy Gyula pályafutása négy évtizede alatt 2500 novellát írt. Életműve és írásművészete indokolta volna a Nobel-díj nekiítélésétt is. Novelláinak többsége megjelent. Különleges sorsa van a fent közölt elbeszélésének, mely a Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország c. antológiában jelent meg 1921-ben. Ebben a kötetben – alcíme Magyar írók Magyarország területéért – Babits, Gárdonyi, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád és mások vallanak arról, mit jelent számukra Trianon. Krúdy az országcsonkítás fájdalmát örökítette meg ebben az elbeszélésben, ezért maradt ki 1921 óta valamennyi Krúdy-kötetből! Az volt a bűne, hogy neki is fájt Trianon! Amikor a Szécsénykovácsiban tartandó idei Krúdy-emléknapot terveztem, döntöttem úgy, hogy hangozzék el ez a Krúdy-novella. A mű megszerzésében segítségemre sietett Kanizsa József költő, író, az óbudai Krúdy Kör titkára. Köszönet érte! (Z.U.A.)

Ennyi maradt Magyarországból a trianoni diktátum alapján…
Franciák, ti mit szólnátok, ha hazátokat így megcsonkították volna?


Krúdy tisztelői Óbudán

   Az óbudai Krúdy Gyula Irodalmi Kör 1982-ben alakult. Célja kettős volt: hűen ápolni a Nyírségből származó író emlékét s bemutatkozási, megjelenési lehetőséget teremteni a fiatal, pályakezdő íróknak, költőknek.
   Az óbudai Kéhli vendéglő Krúdy Gyula kedvelt tartózkodási helye volt élete utolsó szakaszában. Pár lépéssel arrébb, a szomszédban volt lakása. Akkor is, most is a főváros egyik előkelő vendéglője volt a Kéhli, árai manapság is borsosak… Az íróra emlékezve a róla elnevezett irodalmi körnek is a Kéhli biztosít „otthont”. Itt találkoznak rendszeresen a Kör tagjai, itt mutatkoznak be az újoncok, adnak számot alkotásaikról a régebbiek, olvasnak fel munkáikból, s nem csak az irodalom művelői.
    Október 14-én is megtelt a Kéhli vendéglő Krúdy Szalonja tagokkal, érdeklődőkkel. Szécsénykovácsi és a Palóc Társaság képviselői is részese lehettek a házi ünnepségnek. Keres Emil Kossuth-díjas színművész, Kör-tag versmondása élményszámba ment, s rajta kívül többen adták elő költeményeiket (Mendel György, Székely Mendel Melinda, R. Vitál Mária, Kanizsa József…), tapsolhattunk operaáriának, zongorajátéknak. Az összejövetel egyik pontja a kitüntetések átadása volt. Király Lajos elnök Kanizsa József előterjesztésére nyújtotta át a Krúdy Gyula emlékérmet Z. Urbán Aladárnak, a Palóc Társaság elnökének sokéves, a Krúdy-hagyományt ápoló tevékenységéért. Viszonzásul köszönetként a Kör a Palóc Társaság kiadványaival gyarapodott.
    Az ünnepség keretében a résztvevők megkoszorúzták az író lakhelyét jelölő emléktáblát valamint a Kéhli vendéglő melletti téren álló Krúdy-mellszobrot is.

Az emlékérem két oldala
„Az élet tulajdonképpen mindennap kezdődik”

Krúdy Gyula fenti bölcs mondása mindennapi harcainkra mutat rá. Ha egyik napunk kudarcba fúl, a következő sikert teremthet. A mindennapi újrakezdés lehetősége reményt szülhet.

Az emléktábla Pekár István

Hogy az utóbbi időben Szécsénykovácsiban éves rendszerességgel megrendezett Krúdy-emléknap inkább a holnapi remény előhírnöke, nem kérdéses. Mert műsora minden évben „osztályon felüli”, becsületére válhatna városi, térségi rendezvénynek is. Nem a szervezők és támogatói tehetnek arról, hogy legkevésbé a község értelmiségéhez tartozó kevesek látogatják, szinte bojkottálják a gazdag műsort kínáló emléknapot. A község polgármestere a középkorabeliekre s leginkább a nyugdíjasokra számíthat, akiknek köszönhetően most is szinte megtelt a „kultúrterem”.

A nap műsora a falu központjában levő Krúdy-emléktábla megkoszorúzásával kezdődött, s a községházban folytatódott. Itt először Filip József polgármester üdvözölte a közönséget, majd a Palóc Társaság elnöke vezette be azt a novellát, amelyet Krúdy Gyula arról írt, hogy neki is fáj Trianon, szeretett hazájának „kivégzése”. A novellát – Az utolsó garabonciás – Csicsó Gyöngyi adta elő.

Ehhez kapcsolódott Pekár Istvánnak, a Duna Televízió korábbi elnökének, a jelenlegi Gazdakör-stúdió vezetőjének eszmefuttatása a 90 évvel ezelőtt bekövetkezett gyalázatos trianoni békeparancsról és máig ható következményeiről

Mendel György, Kanizsa József, Székely Mendel MelindaR. Vitál Mária Székely Mendel Melinda

A műsor középső gerincét alkotó részét az óbudai Krúdy Kör képviselői szolgáltatták. Saját verseiből olvasott fel Kanizsa József köri titkár, Kőbányán élő költő, író, Rabóczkiné Vitál Mária költő, a nyíregyháza-sóstói Krúdy Villa volt tulajdonosa, Mendel György színművész és Székely Mendel Melinda költő, színművész és képzőművész, a Magyar Kultúra Lovagja kitüntető cím birtokosai. Székely Mendel Melinda Ki vagyok Én a hol vagyonban címmel kis képzőművészeti kiállítását (bronz szobrocskák, kisplasztikák) is megtekinthették a megjelentek.

„Melinda szobrai, térplasztikái, domborművei az ember minden érzékszervére hat – mondta R. Vitál Mária Szécsénykovácsiban a kiállítás-megnyitón. – Az alkotó mély és komoly gondolatai, a matériába épített költészete egyedüli és rendkívüli. A szobrain megjelenő díszek elsősorban jelképek, motívumok, melyeket az ősi és népi kultúrából merít.”Az emléknapi műsor harmadik, befejező részében Básti János aranykoszorús magyarnóta-énekes teremtett vidám hangulatot a résztvevők körében.

Írónk címben idézett bölcs mondása fogódzót is jelent az állhatatosoknak: belekapaszkodva minden visszahúzó, elkedvetlenítő szándék ellenére mégiscsak arra sarkallhat tervezőt, szervezőt, támogatót, hogy „holnap” is belevágjon és megvalósítsa, mit nem megtenni könnyű, de felelőtlenség lenne írónkkal és magyar embertársainkkal szemben. A község polgármestere és önkormányzata, a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmánya és alapszervezete, valamint a Palóc Társaság érdeme, hogy a SZK Kulturális Minisztériuma támogatásával megvalósult rendezvény tovább vitte a Krúdy-hagyományok ápolását az Ipoly mentén.


A MAGYAR VERS ÜNNEPE

Tizedszer rendeztük meg a magyarságverseket mondók versenyét

   Amit az egyszerű halandó kifejezni nem tud, azt a költő versben mondja el. A vers olvasása különös érzést, hangulatot teremt, amely a költő és a verset olvasó közti kapcsolatot felforrósíthatja, lázban, olykor teremtő lázban tartja. Ha a versolvasó tehetségénél fogva versmondóvá is magasztosul, akkor a költő érzés- és gondolatvilága a versmondó közvetítésével több emberben éri el ezt a megszépítő hatást. Lelki izzást avagy megnyugvást. Ahogyan költőnk megfogalmazta:

„ Ó, hinni kell, hogy majd e hangon,

Mint jajveszékre félrevert harangon,

Az Isten lelke harsog át!”

   Isten lelke bizony ám ott lengett a magyar vers ünnepén az ipolysági Városi Könyvtárban, ahol a Palóc Társaság immár tizedik alkalommal rendezte meg a „Magyarnak lenni: nagy s szent akarat!” sajói kinyilatkoztatás jegyében az alap- és középiskolás diákok versmondó versenyét, amelyet a magyar vers ünnepének szoktunk nevezni. Szép és nemes célból hirdettük meg a versenyt tíz évvel ezelőtt: hazaszeretetre nevelni, magyarságot megtartani! S ezt nem elég korán kezdeni…

A közönség Tóth Benjámin

   Minden alkalommal, most is elegendő számú jelentkező népesítette be a könyvtár erre a célra berendezett termét. A Sajó-jelszó a képzeletbeli pódium falán, a költő Simon M. Veronika Munkácsy-érmes festőművész, a Palóc Társaság Tiszteletbeli Tagja festette arcképe, a költő műveiből összeállított képgaléria, virág és mindenek előtt vidám mosolygó arcú, no meg azért kissé izguló fiúk és lányok, nemkülönben az őket kísérő felkészítő tanárok és szülők.

   Honnan érkeztek a magyarságverseket szívükig átérző ifjak? A felvidéki Deákiból, Ipolyság két iskolájából (Fegyverneki Ferenc Összevont Igazgatású Katolikus Iskola, Pongrácz Lajos Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola), az ipolybalogi Ipolyi Arnold MTNYA-ból, Ipolyvarbóról (Mikszáth Kálmán MTNYA), Palástról (Palásthy Pál Egyházi Alapiskola), Búcsról (Katona Mihály MTNYA), Lukanényéből, Léváról (MTNY Egyházi Gimnázium).  Jöttek Magyarországról is: a budapesti Farkasréti Általános Iskolából, Jászberényből (Lehel Vezér Gimnázium – Sajó ebben tanított, Nagyboldogasszony Kéttannyelvű Általános Iskola, Liska József Erősáramú Szakközépiskola és Gimnázium és Kollégium), Vácról (Boronkay György Műszaki Középiskola és Gimnázium), balassagyarmatról (Balassi Bálint Gimnázium). A szlovéniai Lendva Kéttannyelvű Középiskolája évek óta elküldi legjobb versmondóit Ipolyságra. S most először a kárpátaljai Beregújfaluból is érkezett versmondó a magyar vers ünnepére. Tizenöt – tizenöt, alap- és középiskolás követte figyelemmel az ünnepség megnyitóját, amelyen Soľmosi Márta, a vendégfogadó könyvtár igazgatója üdvözölte a megjelenteket, majd átadta a szót a város polgármesterének, Pásztor Lajosnak, aki nagyra értékelte a rendezvényt és szervezőit, és örömét fejezte ki, hogy Ipolyság városa ilyen határokon átnyúló rangos eseménynek nyújthat otthont. Ezután a Palóc Társaság elnöke üdvözölte a résztvevőket és mutatta be az értékelő bizottságot. Ennek tagjai voltak: Csábi István Madách-díjas előadóművész, a balassagyarmati Varietas Pódium Színház vezetője, a Rózsavölgyi Márk Alapfokú Művészeti Iskola  igazgató-helyettese, Végh Gyula előadóművész, a Varietas tagja és Halmosi István, a Kiss Árpád Általános Iskola igazgató-helyettese.

    A verseny a Szent László Gimnázium igazgató-helyettesének, Szendrei Péternek és volt tanítványának Sajót köszöntő irodalmi összeállításával kezdődött. Köztudott, hogy Sajó Sándor ennek a budapest-kőbányai gimnáziumnak volt évekig a főigazgatója. Ennek okán van bizonyos szintű élő kapcsolat a gimnázium mai vezetése és a Palóc Társaság között. A versmondók ezután mély átéléssel, előadóművészi tehetségük meg-megcsillogtatásával adták elő a szabadon választott költeményeket mind Sajó költészetéből, mind a remek magyar hazafias költészetből.

    Az értékelést megelőzte az ebéd elfogyasztása a szomszédos Lagúna étteremben, majd pedig a koszorúzási ünnepség. A szülőház falán levő emléktáblánál Török Máté lukanényei  versmondó mondta el Szőke István Atilla Sajó Sándorhoz  c. versét, utána a Palóc Társaság nevében az elnök helyezte el a tisztelet koszorúját. A költő mellszobránál Csábi István és Végh Gyula verssel, gitármuzsikával, énekkel varázsolt ünnepi, meleg hangulatot – a zord őszi idő ellenére – a szép számban megjelent vendégek és helybeliek körében. Ünnepi beszédet ezúttal dr. Szabó Pál Csaba egyetemi tanár, a várpalotai Trianon Múzeum Alapítvány kuratóriumi elnöke mondott, felidézve a 90 évvel ezelőtti tragikus eseményeket, az azóta eltelt, igazságot helyreállítani igyekvő küzdelmes éveket s kitért a mai nemzeti összetartozást és összefogást elősegítő fejleményekre is. A megemlékezés koszorúját többen is elhelyezték: az MKP, a Csemadok, a Honti Múzeum és Galéria Baráti Köre, a Város és a Városi Könyvtár, Lőwy János volt és leendő polgármester, a Szent László Gimnázium képviselői. A Bodonyi András szerezte Felvidéki himnusz és nemzeti imánk eléneklésével fejeződött be a tiszteletadó koszorúzási ünnepség.

    Az eredményhirdetés következett. Csábi István értékelte a versenyt, a versmondók teljesítményét, megállapítván, hogy kimagasló színvonalú volt mind az alap-, mind a középiskolások előadását tekintve. Általában fejlődésről, bizonyos fokú művészi érettségről tettek tanúbizonyságot a fiatalok. Hallgatni őket, látni előadásukat élményszámba ment.

Varga Kornél István (Buda) Tihor Katalin (Kárpátalja)
Ferenc Grega (Lendva) Gál Desire (Lendva)

Az eredmény:

Az alapiskolások közül első helyezést ért el a budapesti Varga Kornél István, második lett a deáki Renczés Viktória és a harmadik helyen végzett Karvai Barbara az ipolysági Pongrácz Lajos MTNYA tanulója.

A középiskolások versenyét a váci Kalácska Eszter nyerte, megelőzve az alsólendvai Gál Desirét és a jászberényi Bartus Marcellt.

Hat különdíjat is átvehettek a tehetséges versmondók: Beňo Zsuzsanna palásti, Török Máté lukanényei, Tóth Benjámin ipolybalogi, Gubík Réka és Oršulik Anita lévai valamint Pálffy Ágnes ipolysági diák.

Hagyományosan most is minden versmondó emléklapot is kapott s könyveket, szintúgy a felkészítő tanárok és szülők fáradozását továbbá az értékelő bizottság munkáját is könyvekkel köszönte meg a Palóc Társaság.
qqq
Szalma József Kalácska Eszter Bartus Marcell

    Tehette ezt annak köszönhetően, hogy saját kiadású könyveken kívül nem volt szűkében a támogatóknak, akik közül is első helyen kell említenünk a Szülőföld Alapot, a rendezvény fővédnökét, Jámbor László Besztercebánya megyei képviselőt, Apátújfalu polgármesterét, valamint az ugyancsak polgármester szécsénykovácsi Filip Józsefet. Nekik és a többieknek is (Lilium Aurum, Anima, Trianon Társaság, Trianon Múzeum, Fehérné Tamás Judit, Mária Šajgalová) köszönetét fejezi ki a Palóc Társaság a támogatásért.

   
Csábi István és Végh Gyula Dr. Szabó Pál Csaba

    Jó volt ez a verseny, amint ezt a jászberényiektől is olvashattuk: „Ha nem érünk el eredményt, akkor is megérte eljönni… Nagyon kedvesen fogadtak bennünket, jó volt ott lenni, sokat tanultunk. Megtapasztaltuk, hogy milyen azoknak a hazaszeretete, akik nem az anyaországban élnek. Szívfájdítóan szép volt. Jövőre is szívesen megyünk. Köszönjük a lehetőséget.”


Csatlakoztunk az Olvasókörök Országos Szövetsége Sárospatakon megtartott országos találkozóján elfogadott felhíváshoz, amelyben kérik, hogy az „MR1 Kossuth Rádió” legyen ismét „Kossuth Rádió”, szignálja pedig a Kossuth-nóta dallama, hiszen nem a „szavak ereje”, hanem a bátor tettek éltették nemzetünket!


 

Megrongálták Sajó Sándor ipolysági szobrát

    Koszorúzási ünnepségre gyűlt a tömeg november 12-én a főplébánia előtti téren. A költő szobra 2008 novembere óta néz az istentiszteletre igyekvő vagy arról hazafelé tartó emberekre. Talán azok is olykor-olykor vetnek egy szempillantást városuk nagy fiára, Sajó Sándorra.

    Ha néha-néha meg is állnának előtte egy kis tereferére, a költővel való csevelyre, csakúgy gondolatban: mi is történt kilencven éve, miről suttognak az Ipoly parti füzek, hogy mennek a dolgok errefelé, ebben az egykor megyeszékhely-városban, és így tovább, akkor talán szemükbe ötlött volna már előbb is: ártó kezek megrongálták a költő mellszobrát tartó posztamenset. Mert nem esőcsepp, nem is a nyári jégverés törte le sarkait, kizárt dolog! Csakis ártani akaró szándék csorbíthatta meg! Ki tehette? Kinek szerzett örömet a csonkítás? Milyen lelkületű lehet az, akinek a rombolás örömet okoz? Gyerekcsíny  - mondják egyesek. Fiatal duhaj kedve – mondják mások. Törni, zúzni, felforgatni, ellenkezni a felnőttek szintúgy könyöklő, bitorolni, birtokolni akaró világával… Vagy bosszantani a magyar költőt tisztelő magyarokat? Ki tudná megmondani? Mióta szemlélődik sérülten a költő az előtte ballagó hívekre? S a híveknek nem tűnt fel, hogy meggyalázták a hívő és nemzetéhez hű, nemzete szétszaggatását fájdalommal megéneklő költő emlékét?

 
q
   
 

A megemlékezés virágait, a kegyelet koszorúit frissen lengeti a novemberi szél. Sajó Sándor szobra megrongálva, megcsonkítva és összefirkálva dacol a metsző széllel… „…ha szenvedőn, ha sírva: viselni sorsunk, ahogy meg van írva…


Ö S S Z E T A R T O Z U N K
Szávay István előadása  a Sajó-emléknapon

    Az állástalanság, a pénzkeresés, az érvényesülés, a megélhetési gondok – napjaink sokszor hangoztatott fogalmai, amelyek feledtetik az emberekkel a valahová tartozás elemi szükségességének fontosságát. Pedig nincs itt ellentétről szó, sőt, kölcsönhatásuk megértése még jó irányban lendíthet is a helyzeten.

Egyének, közösségek között is lényeges az összetartozás, ennek a tudata, különösen fontos, hogy a nemzetrészek, amelyeket egy kényszerparancs elszakított egymástól, tudatára ébredjenek a nemzeti összefogás nemzetmegtartó erejének.

    Szávay István országgyűlési képviselő, a Jobbik Magyarországért Mozgalom Nemzetpolitikai Kabinetjének vezetője volt a vendége a Palóc Társaságnak november 12-én az ipolysági Városi Könyvtárban. Az előadó a 90 évvel ezelőtti trianoni diktátum kapcsán fejtette ki véleményét, tapasztalatait a nemzeti összefogás szükségességéről, módjairól és lehetséges eszközeiről. Felidézte gyermekkorát, családja nemzeti elkötelezettségű szellemiségét, s azt boncolgatta, hogy miért van szükség az emlékezetre a felejtés ellenében. A múlt ismerete nélkül a mát sem igen érthetjük meg minden összefüggésében s jövőnket nem építhetjük szilárd alapokra, ha tudásunk a múltról hézagos vagy téves. A jelenlegi országgyűlési munkával kapcsolatban kiemelte, hogy a Jobbik a magyar érdekek tisztaelvű képviselője, s támogatja a kormánytöbbséget mindabban, ami ezeket a magyar érdekeket iktatja törvénybe, ugyanakkor ellenzi és bírálja mindazt, ami nem ezt a célt szolgálja.

Sok egyéb mellett szóba került még a magyar állampolgárság megszerzésének ügye, s kérdésekre is válaszolt Szávay István képviselő. Előadása jól szolgálta az összetartozás elősegítését s a közös gondolkodást a trianoni országcsonkítás kilencvenedik évfordulója évében.


M E S É K

    A Palóc Társasági Könyvek 3. köteteként lát napvilágot Petrolay Margit Mesék c. könyve a SikerX Bt. kiadásában. Ennek előszavát dr. Praznovszky Mihály, az irodalomtudomány kandidátusa, a Palóc Társaság Tiszteletbeli Tagja írta. Itt is olvasható:

    Újra elolvasni Petrolay Margit (1908-1997) könyvét – nem volt nehéz, hiszen az unokáim szobájában van – csak csodálkozni tudtam, hogyan lehetett erről az írónőről megfeledkezni? (Nem mintha ő lenne az egyetlen, akit a kegyetlen olvasói emlékezet elfeled).

    Ismerjük nevét. A szakirodalom, főleg a gyermekirodalommal, az olvasáskultúrával foglalkozó szakirodalom nyilvántartja, olykor megemlékezik róla, de azon kívül aligha szólunk mellette.

Kíváncsi lennék, hogy vajon a könyvtári olvasási statisztikában mennyi szám jelenik meg neve mellett, mondjuk éppen Nógrádban. Mivelhogy éppen Nógrád lenne az egyik emlékező helyszín, amelyik hálás az írónőnek, hogy szerepelteti ezt a tájat. Persze nem is itt született, de sokszor járt, élt itt hosszabb időkig, is a Mátra alján. Nem véletlen hát, ha szíve csücske lett Mikszáth Kálmán s életműve. (Kit nem ejt rabul a palóc mesélő?) Róla írta a pár éve, évtizedes hallgatás után újra kiadott A sárkányok lovagja című életrajzi regényét, legalábbis az író gyermekkoráról. Majd megírta palóc meséit is, amelyeknek ihletője ugyancsak Mikszáth, a nógrádi táj és a nógrádi emberek voltak. Ez a kötete is jó régen jelent már meg, ezért is indokolt az újrakiadása.

    De vajon miért? Mert mese. Mert erről a tájról fogant, és mert a klasszikus dramaturgia szerint építkezik. Amolyan „benedekeleki” hagyományok szerint. Sőt, „móraferenci” hagyományokat is emlegethetünk, az állatmeséit olvasva. Vidám is, csalafinta is, furfangos és jóra forduló. Visszatér a mese alapvető funkciójához, amelyben az ember, vagy a hős, legyőzhetetlenné válik, uralkodik a gonosz felett és reményt ad az életre. A magyar meseírás legjobb hagyományai ötvöződnek műveiben. S van egy titka: nagyon jól lehet mesélni, felolvasni. Tanúsíthatom, kipróbáltam, újra visszakövetelt mesék az unokák esti lepihentetésére. Fokozni tudja a várakozást, az izgalmat, a feloldó befejezés reményét. S amellett vidám történetek, s ezek a történetek milyen messzire esnek a mai ifjúsági irodalomnak álcázott horrorisztikus történetektől vagy éppen szörnyszülött rajzfilmektől!

    Ennek a könyvnek minden palóc falu iskolájában ott kell lenni, minden palóc kisgyerek könyvespolcán legyen, s ezt kell ajándékozni a bizonyítvány mellé, vagy karácsonyra, hogy a tájhoz, a tájhazához való kötődést már kisgyermekként megérezze a gyermek, mégha nem is tudja, milyen fontos lehetőséget kapott a sorstól, hogy ide született, a palóc mesék hazájába.


KÉT ÉVFORDULÓ – MIKSZÁTH  és  TRIANON

    Nagy írónk nem érte meg – kegyes volt hozzá a sors!– s tíz éve már Szent Péter jobbján pipázgatott, amikor gonosz és kapzsi földi emberek szülőfaluját kiszakították országa testéből. Azt a falut, amelyet oly nagyon szeretett – ki ne szeretné szülőfaluját? -, amely szülőfalunak oly sokat köszönhetett, amint írta volt: „ezen könyvemet ajánlom az én szelíd csendes falumnak… azért ajánlom fel nekik ezt a könyvet, mert tőlük tanultam, ami benne van. Ha van benne valami érdekes, az az övék” (Az igazi humoristák)

    Szklabonya, amelynek akkoriban a Borovszky Samu-féle vármegye-kötet szerint 179 háza, 814 lakosa volt, „akik túlnyomóan tótajkúak és római katolikusok” voltak, tehát Szklabonya (Kürtabony volt ekkor a neve) némi biztatásra maga is készült szülöttje 40 éves írói jubileumának megünneplésére.

    A Kisfaludy Társaság 1909. február 21-én tette közzé a jubileumi ünnepségsorozat tervét. Ebben szerepelt a szülőfalu nevének megváltoztatása is. Ezt azonban a falunak kellett kérnie. S kérte is. 1909. december 7-én „felszólamlással, fellebbezéssel meg nem támadott” határozatot hozott arról, hogy kéri a belügyminisztériumtól a falu nevének megváltoztatását Mikszáthfalvára. Ezt a határozatot a megyei törvényhatósági bizottság 1910. évi első ülésén pártolólag támogatta és terjesztette tovább. Az eredményt a Losonc és Vidéke 1910. április 17-i száma adta hírül, mely szerint „Kürtabony község nevének Mikszáthfalvára leendő megváltoztatását engedélyezte.”

    Mikszáth értesülvén a terv elfogadásáról, egy Rudnaynénak írott levelében (1909. szept. 9.) ezt írta: „… tagadhatalnaul nagy megtiszteltetésnek tartom. …tényleg semmi sem okozna nekem olyan örömet, mint éppen az, hogy a hely, ahol szüleim porladnak, az ő fiuk nevét viseli időtlen időkig…”

2010-ben kereken 100 éve ennek!

    Nos az az „időtlen időkig” nem tartott sokáig, mindössze tíz évig. Mert jött Trianon, s Mikszáthfalva Sklabina lett 1920-ban s azóta folyton folyvást… s az új hatalmat miért érdekelte volna egy író, mégha oly NAGY is, s miért öröme? A NAGY PALÓCé, aki szüleiről, a jó palócokról és a tót atyafiakról is egyformán, ragaszkodóan, vonzón s szeretettel írt s örökítette meg őket a nagyvilág számára is „időtlen időkig”.De valóban!

    Szorosan kötődik ide egy másik évforduló is. Ugyancsak a 40 éves jubileumi ünnepségek kapcsán vetődött fel annak a gondolata, hogy emléktáblával jelöljék meg az író szülőházát. Az ötlet – mint a falunév változtatásáé – ezúttal is a Magyar Nők Szövetségétől (Rudnayné) származott. A szülőfalu ezt is felkarolta és kidolgozta a táblaavató ünnepség tervét, amely így zajlott: istentisztelet, az író és a nap méltatása (Lackó Lajos plébános), Mikszáth munkásságának ismertetése (Kapcsa Lajos helyi tanító),  Mikszáth-írások felolvasása (Csalló Margit), alkalmi költemény (Vas Józsefné), Petőfi-dal éneklése (ifj. Veres Pálné), iskolások műsora (magyarul), népdalok… Az iskolából a temetővel szemben levő házhoz vonultak, ahol felavatták az emléktáblát (azután a Mikszáth-elődök sírjának a megkoszorúzása történt meg). Volt még gyermekzsúr és  népünnepély…Érdekes, hogy a templomban keresztelő is volt aznap, s az író és a  nap tiszteltére Kálmán nevet adtak az újszülöttnek… Mindez 1910. szeptember 8-án történt Mikszáthfalván, tehát az író már nem érhette meg ezt a napot. (Május 28-án halt meg Budapesten).

    Az író gyermekkori házának homlokzatán ma is látható ez az emléktábla. Ennek is 100 éve már.

 
   

    Két évforduló: 100 éve kapta Mikszáth Kálmán szülőfaluja a MIKSZÁTHFALVA nevet, de tíz év után Trianon ezt is megsemmisítette. 100 éve avatták fel az emléktáblát azon a házon, amelyben az író gyermekkorát töltötte. Ez megélt egy évszázadot. Reméljük többet is fog…

    Két évfordulóra emlékeztünk, melyekről nem szabad elfeledkeznünk.


V e n d é g k ö n y v

„Több mint húsz éve mondta ki a Palóc Társaság, hogy „tengernyi könnynél többet ér egy cseppnyi tett”, s azóta a tettek cseppjeiből nagyon szép tó gyűlt össze… Mészáros Alajos EP képviselő úr nevében köszönöm a meghívást és egyben megtiszteltetést, hogy részt vehettem e remekül megszervezett rendezvényen. Őszinte tisztelettel ”   

                      Krommer Gábor


„Örömmel látom, tapasztalom évről évre Urbán Aladár hősies szellemi küzdelmét, amelynek tiszta fényes gyümölcsei, a Magyar Haza feltámadó fényei már jelzik a Magyarok   Hajnalát.”  

                                                                                                           Szántai Lajos


„Nagyon örülök, hogy itt lehetek a jó palócok között, és közösen tallózhatunk legnagyobb nemzeti kincseinkben. Maradjatok meg, drága palóc testvéreim, őrizzétek mindazt a tudást és műveltséget, amellyel ti gazdagítjátok a magyarságot.”                                        

 Németh Zsolt


„VI. Mitradetész Pontosz királyának szavai (okulásul): Pártus, ha szövetkezik a rómaiakkal a saját fajrokon népei ellen, akkor elébb magát, aztán azokat is romlásba dönti.” Szeretettel

Marton  Veronika 


„Modi (indiai tudós) 1925-ös beszédének részlete: Áldottak legyetek magyarok, Attilla népének egyetlen örökösei. Félszázados tanulmányaim meggyőztek arról, hogy a hunok feltétlenül a magyarok ősei voltak – s így a mai magyarság az ősi szkíta népek leszármazottai Európában, mely magyarságnak a történelme a ma élő összes nemzetek legősibb történelme. – Zajti Ferenc fordítása” Szeretettel

                                                                               Aradi Éva


„A legmagyarabb és legáldozatképesebb magyar Társaságnak, a Palóc Társaságnak nagyrabecsüléssel és további  áldozatkész munkásságáért Isten bőséges áldását kérve hazafias szeretettel ”

                                                                                                  Bíró József


„Köszönjük az Urbán család áldozatos munkáját, amint szervezik, összehangolják a népünk ősi örökségével kapcsolatos tudásunk felelevenítését, átadását, terjesztését.”                                         

Bíró Mária


„Őszintén nagyrabecsülöm a XV. Örökség Népfőiskolai Tábor és szervezői, az Urbán család nemzetvédő munkásságát. Hiszem, hogy ez a lelkület éltető ereje a felvidéki és egyetemes magyarságnak.”                                                                                    

Zétényi Zsolt


„Emlékezni és emlékeztetni! Legyen feladata ez minden magyarnak! Mert nem építhet jövőt és nem értheti meg a jelent sem az, aki nem ismeri a múltat! Összetartozunk – Nemzeti összefogás Trianon után 90 évvel. Köszönöm a meghívást, és a megtisztelő figyelmet.”              

Szávay István


KÖZLEMÉNY

    Felhívjuk tisztelt tagtársaink figyelmét, hogy a Jó Palócok c. negyedéves hírmondónkat a következő évtől kezdődően csak azoknak a tagjainknak postázzuk, akiknek a 2009-es Nyilatkozat – lapjuk tanúsága szerint egyelőre nincs világhálós (internetes) elérhetőségük, nincs villámlevélcímük. Tesszük ezt abból a megfontolásból, hogy ezáltal is csökkentsük kiadásainkat, ugyanakkor társaságunk honlapján (www.paloctarsasag.real-net.sk) a Jó Palócok minden új száma színesben megtekinthető, olvasható (mint eddig is) s az előző, régebbi számok is ott megtalálhatók.

    A kényelmes átállás érdekében kérjük, hogy a villámlevélcím (e-mail) esetlegesen bekövetkezett vagy bekövetkezhető változását jelezzék nekünk elérhetőségünkön (z.urban@paloctarsasag.real-net.sk) . Kérjük továbbá, hogy árasszanak el bennünket beszámolókkal, tudósításokkal, hírekkel, fényképekkel, rajzokkal minden olyan eseményről, amely a legkisebb formában akár, de kapcsolható a Palóc Társaság magyar nemzeti kultúrát ápoló, őrző, fejlesztő és művelő tevékenységéhez! Tudassák velünk, hol, mikor, mi, ki által készül, lesz, várható olyan esemény, amely tagjaink részvételével, nekik is köszönhetően valósul vagy valósult meg!


Jó szóval…

Kedves Tagtársunk! Közeledik 2010 év vége. Barátian figyelmeztetjük azokat, akik mindegy milyen okból, de megfeledkeztek ígéretükről, miszerint minden év június végéig eleget tesznek tagdíjfizetési kötelezettségüknek, s ezt november végéig sem váltották valóra. Legyenek szívesek december folyamán ezt pótolni! Minden esetlegesen előfordult félreértés, felejtés tisztázása jó szóval kezelhető, megoldható, bárki részéről is történt a mulasztás…

Tagjainknak, családjuknak áldott új esztendőt kívánunk!



jp
A Palóc Társaság hírmondója * Megjelenik minden negyedévben
Felelős szerkesztő: Z. Urbán Aladár
* 991 11 Ipolybalog, Kör u. 194,. Szlovákia * 047 488 53 13
* www.paloctarsasag.real-net.sk * z.urbanaloctarsasag.real-net.sk