|
AZ UTOLSÓ
GARABONCIÁS
Valamikor,
midőn a kutyák éjszaka veszettül ugattak divatjamúlta falusi
házam körül és hirtelen elhallgattak, mintha megszégyelték volna
magukat, azt gondoltam, most megy el a kertek alatt Siska. Ha
lakodalomból jövő szánka csörgött el lassacskán az ablakom
alatt, amelyen az utasok oly mélyen aludtak, mint megannyi
behavazott Nepomukiak, tudtam, hogy Siska vigyáz a kasfarból a
lovakra, hogy árokba ne tévedjenek, ugyancsak üldögélt a víg
vásárból hazafelé bóbiskolva haladó vásárosok ládái mögött. Ha a
nyugalmazott major, a falu másik oldalán jókedvében éjjeli zenét
rendelt magának vagy rosszkedvében pisztollyal kilőtte a pipát
az őszi ködben ballagó parasztok szájából, azt gondoltam ismét,
hogy néhány órával előbb Siska járt erre, aki az őrnagy levelére
választ hozott a Dunántúlról attól az asszonyságtól, akibe a
régimódi férfiú élete végéig szerelmes volt, miután egyéb dolga
nem volt. Ha nyári reggeleken a rigók úgy énekeltek, mint a
dombérozók, akik egy új nótáért az éjszaka az ezüstkupakos
szipkájukat hagyták Késő Fáninál, bizonyosan tudtam, hogy Siska
ment át hajnalban a hídon. A hosszú szőrű fuvaroslovak, amelyek
egykedvűen jártak messzi lengyel városokat és kőoszlopos fogadói
udvarokat, mindig felvidámodtak, ha Siska a fülükbe súgott. A
Tiszánál a holdvilág elől eresz alá bújt révészlegények
felébredtek, ha Siska a maga nyelvén átkiáltott hozzájuk a túlsó
partról. Erdélyben, fehérlő országutakon gyors járása elhagyta a
borvizes szekereket, a Tátra alatt bekopogtatott magányos
kastélyokba és több újságot mondott a házigazdának, amennyit a
falusi postás hord, a Bakonyban benyitogatott erdőszéli
korcsmákba és az erdőzúgásban a csárdás nagyapjáról beszélt
hosszú történetet.
Siska vándorlegény volt, talán mindenütt ismerték
Magyarországon. Ő maga azt mondta örökös járás-keléséről, hogy
egyszer igen fontos levelet bíztak rá, amelyet tíz esztendő óta
nem tud kézbesíteni, mert nem találja a címzettet. Néha – amint
Siskának kedve diktálta – egy igen nagy úr bízta meg a levéllel
a bécsi piacon, amint ott bámészkodott volna a Magyarországról
jött komondorokra, a kutyák ugattak és a nagyúr szeme
nedvesedett a könnyektől. „Vidd el, fiam ezt a levelet annak az
asszonynak, aki a gyermekünket nevelgeti valahol Magyarországon.
Nem bánod meg.” Máskor, ha őszi sarat kapart le a csizmájáról,
gomolygó kárpáti köd féstölgött száraz makkal díszített kalapja
alól, Siska búsan dörzsölgette a kezét a nedves fán
bizonytalankodó tűznél. „Sohase adhatom oda a levelet annak,
akinek írták. Régen meghalt az már a várakozástól” – dörmögte.
De sohase melegedett meg annyira – még akkor sem, ha a major
cigányokért küldte és a nagyerejű Siska nemcsak a cimbalmot,
nagybőgőt vette a hátára a derékig érő hóban, hanem a
muzsikusokat is – hogy megmondta volna: kinek kitől viszi a nagy
fontosságú levelet. És ilyenformán hervatag férfiak, tavaszamúlt
asszonyok, akiknek valamely titok (persze: szerelem) lappangott
régen letűnt életében: felrebbentek a sötét zugolyban
elgondolkozásukból, ha a korán beköszöntő őszi estéken Siska
keresztülhaladt a falun. De megfeledkeztek kialvóban levő
pipájukon szippantani azok a faluvégi uraságok, akik sárga
újságpapirossal beragasztott ablakaik mögött mindig fantasztikus
örökségeket vártak – hátha éppen erről van szó a Siska
levelében? De várták a vándorlót azok az őszi mezőként fakult
leányok, akik ritkuló, rövidülő hajukat mind bánatosabban
fésülgették a tükör előtt – hátha Csillag Anna üzeni meg a
hajnövesztés titkát a levélben? Talán halottak is felültek
ravatalukon két vagy tíz gyertya között, amikor Siska a faluba
érkezett, tán megjött a levél, amelyet életükben hiába vártak?
Szívet hidegítő őszökön, hancúrozó kedvű tavaszokon, elnémultan
kanyargó országutakon, katzenjammeros ócska fogadók környékén,
behorpadt sírhalmú temetők mellett így mendegélt Siska sok
esztendőn át. Haja és bajusza megsárgult, megpirult, mint a nagy
fák levelei, kalapja megfogyatkozott, mint a félkerék a
kerékjártók kapuján, lábai a lőcshöz hasonlítottak, amelybe
annyit kapaszkodott, ha elfáradt, de rongyos köpenyege nem
nyílott széjjel a titok felett, amelyet rejtegetett.
Hazugságokból élő öregek egy pohár bor, vagy néha már csak a
temetés kedvéért rokonaiknak légvárakat építettek a Siska-féle
levélről, ajtó mellé ültetett vénasszonyok holdas éjjeleken
váratlanul megpillantgathatták álmukban azokat a piros arcú,
nagybajuszú leventéket, akiket fiatalkoruk óta nem láttak,
elkártyázott életű, zöldre kopott uraságok kisiettek a kapun,
hátha meghalt valaki, kitől örökséget reménylenek? Az örök,
kiirthatatlan reménység volt a vándorlegény, haldoklók
felsóhajtottak: „Éppen itt volna az ideje, hogy Siska megjöjjön
a levéllel!”
Siska még egyszer visszatért, amikor már azt hittem, hogy többé
soha nem látom. Egy vasúti kocsiban találtam meg, amely vagon
azelőtt marhákat szállított, falára krétával vasutasok jelzései
közé lelkesen az volt írva: Magyarország. Siska igen nyomorult
állapotban feküdt sok más társával együtt a szalmán. Emberek,
akik hegyeikből, városaikból menekültek az ellenség elől.
Gyermekek, akik tágra nyitott szemmel bámulták a rákosi
pályaudvart. Asszonyok, akik hamarosan megtalálták a kutat, ahol
vizet meríthetnek, de gyufájuk nem volt, amellyel tüzet
gyújthattak volna. A vasúti kocsi tetején hó, amelyet Kárpát
vagy a Királyhágó rázott rá szakállából emlékül. Az arcok
sötétek, mint a fenyveserdő. Egy Rákóczi Ferenc fejű öregember,
akinek rongyos ködmönét egy jóravaló hajdú sem venné magára, a
haldokló Siska fejénél ült és arra biztatta, hogy adná elő a
levelet, amelyet rábíztak. Siskát a hideg rázta. Ez az utolsó
láz, amelynek fagyossága elől az emberek szívesen menekülnek a
sírdomb hóbundája alá. A szeme félig kifordult, mintha olyan
messziségbe nézne, a múlt időbe, hogy belát a föld alá
ismerőseihez.
Az öreg földbirtokos csendesen káromkodott: - Mit akarsz a
levéllel a másvilágon, Siska? Én talán még hasznát vehetném az
örökségnek, amit rád bíztak. Siska a fejét csavarta. A ködmönös
öreg duzzogva elhúzódott. Most egy viharvert, korán nekiőszült
férfi fogta meg Siska gémberedett kezét. – Te sok földet
bejártál. Ahol magyarok laknak. Felrepültél a Felvidékre,
átkeltél Erdélybe, átszöktél az ellenség láncán. Talán a
feleségemtől való az a levél, aki nem tudott elmenekülni az
ellenség elől? Siska nemet intett. Fakó asszony bújt elő
rongyokban, mint a szegénység képmása. – Ember, légy
magadbaszálló. Tán férjem, mindenem, kenyéradóm, Életem fele
bízta rád a levelet, midőn az ellenség elhurcolta a messzi
rabságba? Könyörülj rajtam. Csak azt mondd, hogy él még, és erőm
lesz tovább várni. Egy kisfiú és egy kisleány térdepelt a
haldokló mellé. – Apánkat, anyánkat láttad tán, vándor? Mi
életünk végéig imádkozunk a lelked üdvösségéért, ha hírt mondasz
róluk. – A vőlegényem? Sírt közbe egy ifjú szűz. – A fiam? –
rebegte egy félig vak asszony. – Elveszett vagyonomról tudsz
talán? – reménykedett egy tönkrement kereskedő. – Hová lett a
vármegye címere? – dadogta egy őszbeborult fejű, halovány
férfiú?
Siska felült a szalmán és mind lejjebb ereszkedett a
szempillája. A menekültek körülállották a vándorlegényt, akinek
rongyos csizmáján tapadt minden magyar országutak sara, ruháján
foltok, mint Magyarország térképén a megyék, kalapja mellett
havasi gyopár és ibolya. A haldoklót körülvevő embergyűrűn egy
fiatal legény tolongott át.
Siska felnyitotta a szemét és örömteljesen intett. A keblére
mutatott: - Itt van a menyasszonyod levele – rebegte. – Azt
írja, hogy legyen bár ellenség évekig a hegyeken és síkságokon,
hűsége meg nem törik: és visszavár szíve minden dobbanásával.
Felébred bármily sötét az éjjel, ha lépteket hall az ablaka
alatt, megismeri a fehér galamb lehulló tollán a te üzenetedet,
meghallja a süvöltő szélben a te messzi sóhajtásodat. Vár.
Siska átadván az üzenetet, mint aki dolgát jól végezte,
elballagott az árnyékvilágból. – A Felső-Tisza hullámaiban kékül
a szeme, a válla fehérsége szűz, mint a tátrai csúcsok hava, a
kezének ujjai a szétváló magyar folyók, a Körösök, a fogainak
sövénye a Királyhágó hegylánca, arca, haja barna, mint a bánáti
föld, hangjában lágy furulyaszó, amelyet északon hallani a Szent
János tüzei mellett, érzelme mély, mint a Duna Drégely romjai
alatt, reménysége a csillag, amelyet mélázó pásztorok látnak
hegyeikből messzi Magyarország felett tündökölni; szájának méze
Érmellék és Szerednye borához hasonlatos, jókedve játékos, mint
a pisztráng a Poprádban és búja, búbánata halkan jön, mint az
este ereszkedik le a fénylő máramarosi havasokra. Az ország
szépe ő, felruházva mindazon bájakkal, amelyekkel a költők
valaha Magyarországot magasztalták. Szívének nemessége végtelen,
mint a búzatermés, lelkének áhítata égbe emelkedő, mint Lomnic
hegye, jósága oly áldott, mint a nyár a Duna völgyében. Ő írta
neked a levelet, amelyben azt üzeni, hogy szakadatlanul,
felejtés nélkül vár. Vár a Tisza mellett, vár a Kárpát alatt,
jelen van Erdély ősi országútain, a Bánátban búzavirág
kékségével virít, Pozsonyban a harangok hangjában maradt meg a
szava, hogy nyomban ráismerni.
A fiatal legény keresztet vetett. A vándorló elment az élők
sorából, de itt maradt utolsó üzenete, mint az örökös reménység,
a holtig tartó fogadalom, az álomban sem elfelejthető jegyesi
hűség, amelytől elcsüggedt férfiak feje az égnek emelkedik.
Ez volt utolsó szereplése Siskának, aki átjött a régi
Magyarországból, hogy végre vallomást tegyen a levélről, amelyet
egész életében hordozott északról délre, megállás nélkül, de
soha sem kellett felbontani a levelet, mert keleten és nyugaton
is szabad magyarok laktak.
Krúdy Gyula pályafutása négy évtizede alatt 2500 novellát írt.
Életműve és írásművészete indokolta volna a Nobel-díj nekiítélésétt is. Novelláinak többsége megjelent. Különleges
sorsa van a fent közölt elbeszélésének, mely a Kosztolányi Dezső
szerkesztette Vérző Magyarország c. antológiában jelent meg
1921-ben. Ebben a kötetben – alcíme Magyar írók Magyarország
területéért – Babits, Gárdonyi, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád és
mások vallanak arról, mit jelent számukra Trianon. Krúdy az
országcsonkítás fájdalmát örökítette meg ebben az elbeszélésben,
ezért maradt ki 1921 óta valamennyi Krúdy-kötetből! Az volt a
bűne, hogy neki is fájt Trianon! Amikor a Szécsénykovácsiban
tartandó idei Krúdy-emléknapot terveztem, döntöttem úgy, hogy
hangozzék el ez a Krúdy-novella. A mű megszerzésében
segítségemre sietett Kanizsa József költő, író, az óbudai Krúdy
Kör titkára. Köszönet érte! (Z.U.A.)
Ennyi maradt Magyarországból a trianoni diktátum alapján…
Franciák, ti mit szólnátok, ha hazátokat így megcsonkították
volna?
|
|
Krúdy tisztelői Óbudán
Az óbudai Krúdy Gyula
Irodalmi Kör 1982-ben alakult. Célja kettős volt: hűen
ápolni a Nyírségből származó író emlékét s bemutatkozási,
megjelenési lehetőséget teremteni a fiatal, pályakezdő
íróknak, költőknek.
Az óbudai Kéhli vendéglő Krúdy Gyula kedvelt tartózkodási helye
volt élete utolsó szakaszában. Pár lépéssel arrébb, a
szomszédban volt lakása. Akkor is, most is a főváros egyik
előkelő vendéglője volt a Kéhli, árai manapság is borsosak…
Az íróra emlékezve a róla elnevezett irodalmi körnek is a
Kéhli biztosít „otthont”. Itt találkoznak rendszeresen a Kör
tagjai, itt mutatkoznak be az újoncok, adnak számot
alkotásaikról a régebbiek, olvasnak fel munkáikból, s nem
csak az irodalom művelői.
Október 14-én is megtelt a Kéhli vendéglő Krúdy Szalonja
tagokkal, érdeklődőkkel. Szécsénykovácsi és a Palóc Társaság
képviselői is részese lehettek a házi ünnepségnek. Keres
Emil Kossuth-díjas színművész, Kör-tag versmondása
élményszámba ment, s rajta kívül többen adták elő
költeményeiket (Mendel György, Székely Mendel Melinda, R.
Vitál Mária, Kanizsa József…), tapsolhattunk operaáriának,
zongorajátéknak. Az összejövetel egyik pontja a kitüntetések
átadása volt. Király Lajos elnök Kanizsa József
előterjesztésére nyújtotta át a Krúdy Gyula emlékérmet Z.
Urbán Aladárnak, a Palóc Társaság elnökének sokéves, a
Krúdy-hagyományt ápoló tevékenységéért. Viszonzásul
köszönetként a Kör a Palóc Társaság kiadványaival
gyarapodott.
Az ünnepség keretében a résztvevők megkoszorúzták az író
lakhelyét jelölő emléktáblát valamint a Kéhli vendéglő
melletti téren álló Krúdy-mellszobrot is.
|
|
Az emlékérem
két oldala |
„Az élet tulajdonképpen mindennap kezdődik”
Krúdy Gyula
fenti bölcs mondása mindennapi harcainkra mutat rá. Ha
egyik napunk kudarcba fúl, a következő sikert teremthet.
A mindennapi újrakezdés lehetősége reményt szülhet.
|
|
Az emléktábla |
Pekár István |
Hogy az
utóbbi időben Szécsénykovácsiban éves rendszerességgel
megrendezett Krúdy-emléknap inkább a holnapi remény
előhírnöke, nem kérdéses. Mert műsora minden évben
„osztályon felüli”, becsületére válhatna városi, térségi
rendezvénynek is. Nem a szervezők és támogatói tehetnek
arról, hogy legkevésbé a község értelmiségéhez tartozó
kevesek látogatják, szinte bojkottálják a gazdag műsort
kínáló emléknapot. A község polgármestere a
középkorabeliekre s leginkább a nyugdíjasokra számíthat,
akiknek köszönhetően most is szinte megtelt a
„kultúrterem”.
A nap
műsora a falu központjában levő Krúdy-emléktábla
megkoszorúzásával kezdődött, s a községházban
folytatódott. Itt először Filip József polgármester
üdvözölte a közönséget, majd a Palóc Társaság elnöke
vezette be azt a novellát, amelyet Krúdy Gyula arról
írt, hogy neki is fáj Trianon, szeretett hazájának
„kivégzése”. A novellát – Az utolsó garabonciás –
Csicsó Gyöngyi adta elő.
Ehhez
kapcsolódott Pekár Istvánnak, a Duna Televízió korábbi
elnökének, a jelenlegi Gazdakör-stúdió vezetőjének
eszmefuttatása a 90
évvel ezelőtt
bekövetkezett gyalázatos trianoni békeparancsról és máig
ható következményeiről
|
|
Mendel György, Kanizsa József, Székely
Mendel MelindaR. Vitál Mária |
Székely Mendel Melinda |
A műsor
középső gerincét alkotó részét az óbudai Krúdy Kör
képviselői szolgáltatták. Saját verseiből olvasott fel
Kanizsa József köri titkár, Kőbányán élő költő, író,
Rabóczkiné Vitál Mária költő, a nyíregyháza-sóstói Krúdy
Villa volt tulajdonosa, Mendel György színművész és
Székely Mendel Melinda költő, színművész és képzőművész,
a Magyar Kultúra Lovagja kitüntető cím birtokosai.
Székely Mendel Melinda Ki vagyok Én a hol vagyonban
címmel kis képzőművészeti kiállítását (bronz
szobrocskák, kisplasztikák) is megtekinthették a
megjelentek.
„Melinda szobrai,
térplasztikái, domborművei az ember minden érzékszervére
hat – mondta R. Vitál Mária Szécsénykovácsiban a
kiállítás-megnyitón. – Az alkotó mély és komoly
gondolatai, a matériába épített költészete egyedüli és
rendkívüli.
A szobrain megjelenő díszek elsősorban
jelképek, motívumok, melyeket az ősi és népi kultúrából
merít.”Az
emléknapi műsor harmadik, befejező részében Básti János
aranykoszorús magyarnóta-énekes teremtett vidám
hangulatot a résztvevők körében.
Írónk
címben idézett bölcs mondása fogódzót is jelent az
állhatatosoknak: belekapaszkodva minden visszahúzó,
elkedvetlenítő szándék ellenére mégiscsak arra
sarkallhat tervezőt, szervezőt, támogatót, hogy „holnap”
is belevágjon és megvalósítsa, mit nem megtenni könnyű,
de felelőtlenség lenne írónkkal és magyar
embertársainkkal szemben. A község polgármestere és
önkormányzata, a Csemadok Nagykürtösi Területi
Választmánya és alapszervezete, valamint a Palóc
Társaság érdeme, hogy a SZK Kulturális Minisztériuma
támogatásával megvalósult rendezvény tovább vitte a
Krúdy-hagyományok ápolását az Ipoly mentén.
|
|
A MAGYAR VERS ÜNNEPE
Tizedszer
rendeztük meg a magyarságverseket mondók versenyét
Amit az egyszerű halandó
kifejezni nem tud, azt a költő versben mondja el. A vers
olvasása különös érzést, hangulatot teremt, amely a költő és
a verset olvasó közti kapcsolatot felforrósíthatja, lázban,
olykor teremtő lázban tartja. Ha a versolvasó tehetségénél
fogva versmondóvá is magasztosul, akkor a költő érzés- és
gondolatvilága a versmondó közvetítésével több emberben éri
el ezt a megszépítő hatást. Lelki izzást avagy megnyugvást.
Ahogyan költőnk megfogalmazta:
„ Ó, hinni
kell, hogy majd e hangon,
Mint
jajveszékre félrevert harangon,
Az Isten lelke
harsog át!”
Isten lelke bizony ám ott lengett a magyar vers ünnepén az
ipolysági Városi Könyvtárban, ahol a Palóc Társaság immár
tizedik alkalommal rendezte meg a „Magyarnak lenni:
nagy s szent akarat!” sajói kinyilatkoztatás
jegyében az alap- és középiskolás diákok versmondó
versenyét, amelyet a magyar vers ünnepének szoktunk nevezni.
Szép és nemes célból hirdettük meg a versenyt tíz évvel
ezelőtt: hazaszeretetre nevelni, magyarságot megtartani! S
ezt nem elég korán kezdeni…
|
|
A közönség |
Tóth Benjámin |
Minden alkalommal, most is elegendő számú jelentkező
népesítette be a könyvtár erre a célra berendezett
termét. A Sajó-jelszó a képzeletbeli pódium falán, a
költő Simon M. Veronika Munkácsy-érmes festőművész, a
Palóc Társaság Tiszteletbeli Tagja festette arcképe, a
költő műveiből összeállított képgaléria, virág és
mindenek előtt vidám mosolygó arcú, no meg azért kissé
izguló fiúk és lányok, nemkülönben az őket kísérő
felkészítő tanárok és szülők.
Honnan érkeztek a magyarságverseket szívükig átérző
ifjak? A felvidéki Deákiból, Ipolyság két iskolájából
(Fegyverneki Ferenc Összevont Igazgatású Katolikus
Iskola, Pongrácz Lajos Magyar Tanítási Nyelvű
Alapiskola), az ipolybalogi Ipolyi Arnold MTNYA-ból,
Ipolyvarbóról (Mikszáth Kálmán MTNYA), Palástról (Palásthy
Pál Egyházi Alapiskola), Búcsról (Katona Mihály MTNYA),
Lukanényéből, Léváról (MTNY Egyházi Gimnázium).
Jöttek Magyarországról is: a budapesti Farkasréti
Általános Iskolából, Jászberényből (Lehel Vezér
Gimnázium – Sajó ebben tanított, Nagyboldogasszony
Kéttannyelvű Általános Iskola, Liska József Erősáramú
Szakközépiskola és Gimnázium és Kollégium), Vácról (Boronkay
György Műszaki Középiskola és Gimnázium),
balassagyarmatról (Balassi Bálint Gimnázium). A
szlovéniai Lendva Kéttannyelvű Középiskolája évek óta
elküldi legjobb versmondóit Ipolyságra. S most először a
kárpátaljai Beregújfaluból is érkezett versmondó a
magyar vers ünnepére. Tizenöt – tizenöt, alap- és
középiskolás követte figyelemmel az ünnepség
megnyitóját, amelyen Soľmosi Márta, a vendégfogadó
könyvtár igazgatója üdvözölte a megjelenteket, majd
átadta a szót a város polgármesterének, Pásztor
Lajosnak, aki nagyra értékelte a rendezvényt és
szervezőit, és örömét fejezte ki, hogy Ipolyság városa
ilyen határokon átnyúló rangos eseménynek nyújthat
otthont. Ezután a Palóc Társaság elnöke üdvözölte a
résztvevőket és mutatta be az értékelő bizottságot.
Ennek tagjai voltak: Csábi István Madách-díjas
előadóművész, a balassagyarmati Varietas Pódium Színház
vezetője, a Rózsavölgyi Márk Alapfokú Művészeti Iskola
igazgató-helyettese, Végh Gyula előadóművész, a
Varietas tagja és Halmosi István, a Kiss Árpád Általános
Iskola igazgató-helyettese.
A verseny a Szent László Gimnázium
igazgató-helyettesének, Szendrei Péternek és volt
tanítványának Sajót köszöntő irodalmi összeállításával
kezdődött. Köztudott, hogy Sajó Sándor ennek a
budapest-kőbányai gimnáziumnak volt évekig a
főigazgatója. Ennek okán van bizonyos szintű élő
kapcsolat a gimnázium mai vezetése és a Palóc Társaság
között. A versmondók ezután mély átéléssel,
előadóművészi tehetségük meg-megcsillogtatásával adták
elő a szabadon választott költeményeket mind Sajó
költészetéből, mind a remek magyar hazafias
költészetből.
Az értékelést megelőzte az ebéd elfogyasztása a
szomszédos Lagúna étteremben, majd pedig a koszorúzási
ünnepség. A szülőház falán levő emléktáblánál Török Máté
lukanényei
versmondó mondta el Szőke István Atilla Sajó
Sándorhoz
c. versét, utána a Palóc Társaság nevében az
elnök helyezte el a tisztelet koszorúját. A költő
mellszobránál Csábi István és Végh Gyula verssel,
gitármuzsikával, énekkel varázsolt ünnepi, meleg
hangulatot – a zord őszi idő ellenére – a szép számban
megjelent vendégek és helybeliek körében. Ünnepi
beszédet ezúttal dr. Szabó Pál Csaba egyetemi tanár, a
várpalotai Trianon Múzeum Alapítvány kuratóriumi elnöke
mondott, felidézve a 90 évvel ezelőtti tragikus
eseményeket, az azóta eltelt, igazságot helyreállítani
igyekvő küzdelmes éveket s kitért a mai nemzeti
összetartozást és összefogást elősegítő fejleményekre
is. A megemlékezés koszorúját többen is elhelyezték: az
MKP, a Csemadok, a Honti Múzeum és Galéria Baráti Köre,
a Város és a Városi Könyvtár, Lőwy János volt és leendő
polgármester, a Szent László Gimnázium képviselői. A
Bodonyi András szerezte Felvidéki himnusz és
nemzeti imánk eléneklésével fejeződött be a tiszteletadó
koszorúzási ünnepség.
Az eredményhirdetés következett. Csábi István értékelte
a versenyt, a versmondók teljesítményét, megállapítván,
hogy kimagasló színvonalú volt mind az alap-, mind a
középiskolások előadását tekintve. Általában
fejlődésről, bizonyos fokú művészi érettségről tettek
tanúbizonyságot a fiatalok. Hallgatni őket, látni
előadásukat élményszámba ment.
|
|
Varga Kornél István (Buda) |
Tihor Katalin (Kárpátalja) |
|
|
Ferenc Grega (Lendva) |
Gál Desire (Lendva) |
Az
eredmény:
Az
alapiskolások közül első helyezést ért el a budapesti
Varga Kornél István, második lett a deáki Renczés
Viktória és a harmadik helyen végzett Karvai
Barbara az ipolysági Pongrácz Lajos MTNYA tanulója.
A
középiskolások versenyét a váci Kalácska Eszter
nyerte, megelőzve az alsólendvai Gál Desirét és a
jászberényi Bartus Marcellt.
Hat
különdíjat is átvehettek a tehetséges versmondók:
Beňo Zsuzsanna palásti, Török Máté lukanényei,
Tóth Benjámin ipolybalogi, Gubík Réka és
Oršulik Anita lévai valamint Pálffy Ágnes
ipolysági diák.
Hagyományosan most is minden versmondó emléklapot is
kapott s könyveket, szintúgy a felkészítő tanárok és
szülők fáradozását továbbá az értékelő bizottság
munkáját is könyvekkel köszönte meg a Palóc Társaság.
|
|
|
Szalma József |
Kalácska Eszter |
Bartus Marcell |
Tehette ezt annak köszönhetően,
hogy saját kiadású könyveken kívül nem volt szűkében a
támogatóknak, akik közül is első helyen kell említenünk
a Szülőföld Alapot, a rendezvény fővédnökét,
Jámbor László Besztercebánya megyei képviselőt,
Apátújfalu polgármesterét, valamint az ugyancsak
polgármester szécsénykovácsi Filip Józsefet.
Nekik és a többieknek is (Lilium Aurum, Anima, Trianon
Társaság, Trianon Múzeum, Fehérné Tamás Judit, Mária
Šajgalová) köszönetét fejezi ki a Palóc Társaság a
támogatásért.
|
|
Csábi István és Végh Gyula |
Dr. Szabó Pál Csaba |
Jó volt ez a verseny, amint ezt a jászberényiektől is
olvashattuk: „Ha nem érünk el eredményt, akkor is
megérte eljönni… Nagyon kedvesen fogadtak bennünket, jó
volt ott lenni, sokat tanultunk. Megtapasztaltuk, hogy
milyen azoknak a hazaszeretete, akik nem az
anyaországban élnek. Szívfájdítóan szép volt. Jövőre is
szívesen megyünk. Köszönjük a lehetőséget.”
|
|
Csatlakoztunk
az Olvasókörök Országos Szövetsége Sárospatakon megtartott
országos találkozóján elfogadott felhíváshoz, amelyben
kérik, hogy az „MR1 Kossuth Rádió” legyen ismét „Kossuth
Rádió”, szignálja pedig a Kossuth-nóta dallama,
hiszen nem a „szavak ereje”, hanem a bátor tettek
éltették nemzetünket!
|
Megrongálták Sajó Sándor ipolysági szobrát
|
Koszorúzási ünnepségre gyűlt a
tömeg november 12-én a főplébánia előtti téren. A költő szobra
2008 novembere óta néz az istentiszteletre igyekvő vagy arról
hazafelé tartó emberekre. Talán azok is olykor-olykor vetnek egy
szempillantást városuk nagy fiára, Sajó Sándorra.
Ha néha-néha meg is állnának előtte egy kis tereferére, a
költővel való csevelyre, csakúgy gondolatban: mi is történt
kilencven éve, miről suttognak az Ipoly parti füzek, hogy mennek
a dolgok errefelé, ebben az egykor megyeszékhely-városban, és
így tovább, akkor talán szemükbe ötlött volna már előbb is: ártó
kezek megrongálták a költő mellszobrát tartó posztamenset. Mert
nem esőcsepp, nem is a nyári jégverés törte le sarkait, kizárt
dolog! Csakis ártani akaró szándék csorbíthatta meg! Ki tehette?
Kinek szerzett örömet a csonkítás? Milyen lelkületű lehet az,
akinek a rombolás örömet okoz? Gyerekcsíny
- mondják egyesek. Fiatal duhaj
kedve – mondják mások. Törni, zúzni, felforgatni, ellenkezni a
felnőttek szintúgy könyöklő, bitorolni, birtokolni akaró
világával… Vagy bosszantani a magyar költőt tisztelő magyarokat?
Ki tudná megmondani? Mióta szemlélődik sérülten a költő az
előtte ballagó hívekre? S a híveknek nem tűnt fel, hogy
meggyalázták a hívő és nemzetéhez hű, nemzete szétszaggatását
fájdalommal megéneklő költő emlékét?
|
|
A megemlékezés
virágait, a kegyelet koszorúit frissen lengeti a novemberi szél.
Sajó Sándor szobra megrongálva, megcsonkítva és összefirkálva
dacol a metsző széllel… „…ha szenvedőn, ha sírva: viselni
sorsunk, ahogy meg van írva…
|
|
Ö S S Z E T A R T O Z U N K |
Szávay István
előadása a
Sajó-emléknapon |
|
Az állástalanság, a pénzkeresés, az érvényesülés, a megélhetési
gondok – napjaink sokszor hangoztatott fogalmai, amelyek
feledtetik az emberekkel a valahová tartozás elemi
szükségességének fontosságát. Pedig nincs itt ellentétről szó,
sőt, kölcsönhatásuk megértése még jó irányban lendíthet is a
helyzeten.
Egyének, közösségek
között is lényeges az összetartozás, ennek a tudata, különösen
fontos, hogy a nemzetrészek, amelyeket egy kényszerparancs
elszakított egymástól, tudatára ébredjenek a nemzeti összefogás
nemzetmegtartó erejének.
Szávay István
országgyűlési képviselő, a Jobbik Magyarországért Mozgalom
Nemzetpolitikai Kabinetjének vezetője volt a vendége a Palóc
Társaságnak november 12-én az ipolysági Városi Könyvtárban. Az
előadó a 90 évvel ezelőtti trianoni diktátum kapcsán fejtette ki
véleményét, tapasztalatait a nemzeti összefogás
szükségességéről, módjairól és lehetséges eszközeiről. Felidézte
gyermekkorát, családja nemzeti elkötelezettségű szellemiségét, s
azt boncolgatta, hogy miért van szükség az emlékezetre a
felejtés ellenében. A múlt ismerete nélkül a mát sem igen
érthetjük meg minden összefüggésében s jövőnket nem építhetjük
szilárd alapokra, ha tudásunk a múltról hézagos vagy téves. A
jelenlegi országgyűlési munkával kapcsolatban kiemelte, hogy a
Jobbik a magyar érdekek tisztaelvű képviselője, s támogatja a
kormánytöbbséget mindabban, ami ezeket a magyar érdekeket
iktatja törvénybe, ugyanakkor ellenzi és bírálja mindazt, ami
nem ezt a célt szolgálja.
Sok egyéb mellett
szóba került még a magyar állampolgárság megszerzésének ügye, s
kérdésekre is válaszolt Szávay István képviselő. Előadása jól
szolgálta az összetartozás elősegítését s a közös gondolkodást a
trianoni országcsonkítás kilencvenedik évfordulója évében.
|
|
M E S É K
|
A Palóc Társasági Könyvek 3. köteteként lát napvilágot
Petrolay Margit Mesék c. könyve a SikerX Bt. kiadásában. Ennek
előszavát dr. Praznovszky Mihály, az irodalomtudomány
kandidátusa, a Palóc Társaság Tiszteletbeli Tagja írta. Itt is
olvasható:
Újra elolvasni Petrolay Margit (1908-1997) könyvét – nem
volt nehéz, hiszen az unokáim szobájában van – csak csodálkozni
tudtam, hogyan lehetett erről az írónőről megfeledkezni? (Nem
mintha ő lenne az egyetlen, akit a kegyetlen olvasói emlékezet
elfeled).
Ismerjük nevét. A szakirodalom, főleg a
gyermekirodalommal, az olvasáskultúrával foglalkozó szakirodalom
nyilvántartja, olykor megemlékezik róla, de azon kívül aligha
szólunk mellette.
Kíváncsi lennék, hogy vajon a könyvtári olvasási statisztikában mennyi szám
jelenik meg neve mellett, mondjuk éppen Nógrádban. Mivelhogy
éppen Nógrád lenne az egyik emlékező helyszín, amelyik hálás az
írónőnek, hogy szerepelteti ezt a tájat. Persze nem is itt
született, de sokszor járt, élt itt hosszabb időkig, is a Mátra
alján. Nem véletlen hát, ha szíve csücske lett Mikszáth Kálmán s
életműve. (Kit nem ejt rabul a palóc mesélő?) Róla írta a pár
éve, évtizedes hallgatás után újra kiadott A sárkányok lovagja
című életrajzi regényét, legalábbis az író gyermekkoráról. Majd
megírta palóc meséit is, amelyeknek ihletője ugyancsak Mikszáth,
a nógrádi táj és a nógrádi emberek voltak. Ez a kötete is jó
régen jelent már meg, ezért is indokolt az újrakiadása.
De vajon miért? Mert mese. Mert erről a tájról fogant, és
mert a klasszikus dramaturgia szerint építkezik. Amolyan „benedekeleki”
hagyományok szerint. Sőt, „móraferenci” hagyományokat is
emlegethetünk, az állatmeséit olvasva. Vidám is, csalafinta is,
furfangos és jóra forduló. Visszatér a mese alapvető
funkciójához, amelyben az ember, vagy a hős, legyőzhetetlenné
válik, uralkodik a gonosz felett és reményt ad az életre. A
magyar meseírás legjobb hagyományai ötvöződnek műveiben. S van
egy titka: nagyon jól lehet mesélni, felolvasni. Tanúsíthatom,
kipróbáltam, újra visszakövetelt mesék az unokák esti
lepihentetésére. Fokozni tudja a várakozást, az izgalmat, a
feloldó befejezés reményét. S amellett vidám történetek, s ezek
a történetek milyen messzire esnek a mai ifjúsági irodalomnak
álcázott horrorisztikus történetektől vagy éppen szörnyszülött
rajzfilmektől!
Ennek a könyvnek minden palóc falu iskolájában ott kell
lenni, minden palóc kisgyerek könyvespolcán legyen, s ezt kell
ajándékozni a bizonyítvány mellé, vagy karácsonyra, hogy a
tájhoz, a tájhazához való kötődést már kisgyermekként megérezze
a gyermek, mégha nem is tudja, milyen fontos lehetőséget kapott
a sorstól, hogy ide született, a palóc mesék hazájába.
|
|
KÉT ÉVFORDULÓ – MIKSZÁTH
és
TRIANON
|
Nagy írónk nem érte meg – kegyes volt hozzá a sors!– s tíz éve
már Szent Péter jobbján pipázgatott, amikor gonosz és kapzsi
földi emberek szülőfaluját kiszakították országa testéből. Azt a
falut, amelyet oly nagyon szeretett – ki ne szeretné
szülőfaluját? -, amely szülőfalunak oly sokat köszönhetett,
amint írta volt: „ezen könyvemet ajánlom az én szelíd csendes
falumnak… azért ajánlom fel nekik ezt a könyvet, mert tőlük
tanultam, ami benne van. Ha van benne valami érdekes, az az
övék” (Az igazi humoristák)
Szklabonya, amelynek akkoriban a Borovszky Samu-féle
vármegye-kötet szerint 179 háza, 814 lakosa volt, „akik
túlnyomóan tótajkúak és római katolikusok” voltak, tehát
Szklabonya (Kürtabony volt ekkor a neve) némi biztatásra maga is
készült szülöttje 40 éves írói jubileumának megünneplésére.
A Kisfaludy Társaság 1909. február 21-én tette közzé a jubileumi
ünnepségsorozat tervét. Ebben szerepelt a szülőfalu nevének
megváltoztatása is. Ezt azonban a falunak kellett kérnie. S
kérte is. 1909. december 7-én „felszólamlással,
fellebbezéssel meg nem támadott” határozatot hozott arról,
hogy kéri a belügyminisztériumtól a falu nevének
megváltoztatását Mikszáthfalvára. Ezt a határozatot a megyei
törvényhatósági bizottság 1910. évi első ülésén pártolólag
támogatta és terjesztette tovább. Az eredményt a Losonc és
Vidéke 1910. április 17-i száma adta hírül, mely szerint „Kürtabony
község nevének Mikszáthfalvára leendő megváltoztatását
engedélyezte.”
Mikszáth értesülvén a terv elfogadásáról, egy Rudnaynénak írott
levelében (1909. szept. 9.) ezt írta: „… tagadhatalnaul
nagy megtiszteltetésnek tartom. …tényleg semmi sem okozna nekem
olyan örömet, mint éppen az, hogy a hely, ahol szüleim
porladnak, az ő fiuk nevét viseli időtlen időkig…”
2010-ben kereken 100 éve ennek!
Nos az az „időtlen időkig” nem tartott sokáig, mindössze tíz
évig. Mert jött Trianon, s Mikszáthfalva Sklabina lett
1920-ban s azóta folyton folyvást… s az új hatalmat miért
érdekelte volna egy író, mégha oly NAGY is, s miért öröme? A
NAGY PALÓCé, aki szüleiről, a jó palócokról és a tót atyafiakról
is egyformán, ragaszkodóan, vonzón s szeretettel írt s
örökítette meg őket a nagyvilág számára is „időtlen időkig”.De
valóban!
Szorosan kötődik ide egy másik évforduló is. Ugyancsak a 40 éves
jubileumi ünnepségek kapcsán vetődött fel annak a gondolata,
hogy emléktáblával jelöljék meg az író szülőházát. Az ötlet –
mint a falunév változtatásáé – ezúttal is a Magyar Nők
Szövetségétől (Rudnayné) származott. A szülőfalu ezt is
felkarolta és kidolgozta a táblaavató ünnepség tervét, amely így
zajlott: istentisztelet, az író és a nap méltatása (Lackó Lajos
plébános), Mikszáth munkásságának ismertetése (Kapcsa Lajos
helyi tanító),
Mikszáth-írások felolvasása (Csalló Margit), alkalmi költemény
(Vas Józsefné), Petőfi-dal éneklése (ifj. Veres Pálné),
iskolások műsora (magyarul), népdalok… Az iskolából a temetővel
szemben levő házhoz vonultak, ahol felavatták az emléktáblát
(azután a Mikszáth-elődök sírjának a megkoszorúzása történt
meg). Volt még gyermekzsúr és
népünnepély…Érdekes, hogy a templomban keresztelő is volt
aznap, s az író és a
nap tiszteltére Kálmán nevet adtak az újszülöttnek… Mindez 1910.
szeptember 8-án történt Mikszáthfalván, tehát az író már nem
érhette meg ezt a napot. (Május 28-án halt meg Budapesten).
Az író gyermekkori házának homlokzatán ma is látható ez az
emléktábla. Ennek is 100 éve már.
|
|
Két évforduló: 100 éve kapta Mikszáth Kálmán szülőfaluja
a MIKSZÁTHFALVA nevet, de tíz év után Trianon ezt is
megsemmisítette. 100 éve avatták fel az emléktáblát azon
a házon, amelyben az író gyermekkorát töltötte. Ez megélt egy
évszázadot. Reméljük többet is fog…
Két évfordulóra emlékeztünk, melyekről nem szabad
elfeledkeznünk.
|
|
V e n d é g k ö n y v |
„Több mint húsz éve mondta ki a Palóc Társaság, hogy „tengernyi
könnynél többet ér egy cseppnyi tett”, s azóta a tettek
cseppjeiből nagyon szép tó gyűlt össze… Mészáros Alajos EP
képviselő úr nevében köszönöm a meghívást és egyben
megtiszteltetést, hogy részt vehettem e remekül megszervezett
rendezvényen. Őszinte tisztelettel ”
Krommer Gábor
„Örömmel látom, tapasztalom évről évre Urbán Aladár hősies szellemi
küzdelmét, amelynek tiszta fényes gyümölcsei, a Magyar Haza
feltámadó fényei már jelzik a Magyarok
Hajnalát.”
Szántai
Lajos
„Nagyon örülök, hogy itt lehetek a jó palócok között, és közösen
tallózhatunk legnagyobb nemzeti kincseinkben. Maradjatok meg,
drága palóc testvéreim, őrizzétek mindazt a tudást és
műveltséget, amellyel ti gazdagítjátok a magyarságot.”
Németh Zsolt
„VI. Mitradetész Pontosz királyának szavai (okulásul): Pártus, ha
szövetkezik a rómaiakkal a saját fajrokon népei ellen, akkor
elébb magát, aztán azokat is romlásba dönti.” Szeretettel
Marton Veronika
„Modi (indiai tudós) 1925-ös beszédének részlete: Áldottak
legyetek magyarok, Attilla népének egyetlen örökösei.
Félszázados tanulmányaim meggyőztek arról, hogy a hunok
feltétlenül a magyarok ősei voltak – s így a mai magyarság az
ősi szkíta népek leszármazottai Európában, mely magyarságnak a
történelme a ma élő összes nemzetek legősibb történelme. – Zajti
Ferenc fordítása” Szeretettel
Aradi Éva
„A legmagyarabb és legáldozatképesebb magyar Társaságnak, a Palóc
Társaságnak nagyrabecsüléssel és további
áldozatkész munkásságáért Isten bőséges áldását kérve
hazafias szeretettel ”
Bíró
József
„Köszönjük az Urbán család áldozatos munkáját, amint szervezik,
összehangolják a népünk ősi örökségével kapcsolatos tudásunk
felelevenítését, átadását, terjesztését.”
Bíró Mária
„Őszintén nagyrabecsülöm a XV. Örökség Népfőiskolai Tábor és szervezői, az
Urbán család nemzetvédő munkásságát. Hiszem, hogy ez a lelkület
éltető ereje a felvidéki és egyetemes magyarságnak.”
Zétényi Zsolt
„Emlékezni és emlékeztetni! Legyen feladata ez minden magyarnak!
Mert nem építhet jövőt és nem értheti meg a jelent sem az, aki
nem ismeri a múltat! Összetartozunk – Nemzeti összefogás Trianon
után 90 évvel. Köszönöm a meghívást, és a megtisztelő
figyelmet.”
Szávay István
|
|
KÖZLEMÉNY
|
Felhívjuk tisztelt tagtársaink figyelmét, hogy a Jó Palócok
c. negyedéves hírmondónkat a következő évtől kezdődően csak
azoknak a tagjainknak postázzuk, akiknek a 2009-es
Nyilatkozat – lapjuk tanúsága szerint egyelőre nincs
világhálós (internetes) elérhetőségük, nincs villámlevélcímük.
Tesszük ezt abból a megfontolásból, hogy ezáltal is csökkentsük
kiadásainkat, ugyanakkor társaságunk honlapján (www.paloctarsasag.real-net.sk)
a Jó Palócok minden új száma színesben megtekinthető, olvasható
(mint eddig is) s az előző, régebbi számok is ott megtalálhatók.
A kényelmes átállás érdekében kérjük, hogy a villámlevélcím
(e-mail) esetlegesen bekövetkezett vagy
bekövetkezhető változását jelezzék nekünk
elérhetőségünkön (z.urban@paloctarsasag.real-net.sk)
. Kérjük továbbá, hogy árasszanak el bennünket beszámolókkal,
tudósításokkal, hírekkel, fényképekkel, rajzokkal minden olyan
eseményről, amely a legkisebb formában akár, de kapcsolható a
Palóc Társaság magyar nemzeti kultúrát ápoló, őrző, fejlesztő és
művelő tevékenységéhez! Tudassák velünk, hol, mikor, mi, ki
által készül, lesz, várható olyan esemény, amely tagjaink
részvételével, nekik is köszönhetően valósul vagy valósult meg!
|
|
Jó
szóval…
|
Kedves Tagtársunk!
Közeledik 2010 év vége. Barátian figyelmeztetjük azokat, akik
mindegy milyen okból, de megfeledkeztek ígéretükről, miszerint
minden év június végéig eleget tesznek tagdíjfizetési
kötelezettségüknek, s ezt november végéig sem váltották valóra.
Legyenek szívesek december folyamán ezt pótolni! Minden
esetlegesen előfordult félreértés, felejtés tisztázása jó
szóval kezelhető, megoldható, bárki részéről is történt a
mulasztás…
Tagjainknak,
családjuknak áldott új esztendőt kívánunk!
|
|
|