 |
||
 |
||
|
||
 |
||||||||||||||||
| FELEDHETETLEN MARAD.. | ||||||||||||||||
| A Magyar Kultúra Napja pályázatunk a kárpáthazai magyarösszefogást szolgálja | ||||||||||||||||
| Az egyik, Délvidékről érkezett tanárnő leveléből
idézünk: „ Az ünnepségen való részvétel mindannyiunk számára
feledhetetlen marad. Egyes diákjaim most jártak életükben
először Budapesten, így életre szóló élménnyel gazdagodva tértek
haza.” Józsa Judit kerámiaszobrász, a MKN-díj alkotója írja: „...a dolgozatok meghatóan szépek voltak és lélekemelő, hogy a határon túli gyerekek így gondolkodnak!” Bagoly András, Felsőszeliből elszármazott úr szerint: „Örülök, hogy összekötnek bennünket sokszínű kapcsolatok. Jó lenne, ha mailon vagy akár interneten a díjazottak nevei, akár mellette fényképei is megjelennének, de elsősorban írásaik. Jó lenne levélben, akár, de elolvasni pl. a párkányi, komáromi, bácstopolyai pályázók írásait, amiért érdemes volt Dombóvárról felutaznunk.” „Az ünnepségen nagyon jól éreztem magam, örültem a helyezésnek és köszönöm a lehetőséget, hogy személyesen is találkozhattam a pályázat szervezőivel” – írja az egyik díjazott, Szabó Zsófia Jászberényből. Az első alkalommal kiosztott MKN-díj első alapiskolás jutalmazottja, a magyarkanizsai Kávai Konrád levelében ez olvasható: „ Nem szeretnék búcsúzni, csak nem tudom, hogy a következő években, ha másik iskolába járok, akkor lehetőség lesz-e majd pályamunkát küldeni. A földrajztanárnőt (Fodor Éva) szeretem. Kíváncsi vagyok, milyen tanáraim lesznek középsuliban. A kicsiknek (testvéreinek – a szerkesztő megjegyzése) viszont biztosan tudok segíteni.... Lennének még ötleteim, ismerek is már néhány embert, akik segíteni tudnának a keresgélésben. Sok jó „téma” van még a városunkban. Szóval, remélem, hogy valami módon még találkozni fogunk. Már csak azért is, mert szeretem hallgatni, ahogy és amiket beszél és mond.” A fenti, csokorba kötött vélemények – reméljük – tükrözik, hogy a Palóc Társaság tanulmányírói pályázata, az azon részt vevő fiatalok és a felkészítő tanáraik jóvoltából valóban összefogja a Kárpáthaza magyar ifjúságát, hazafias szellemben ápolja az egyén magyarságát, a magyar nemzeti közösséghez való tartozás életre szóló elkötelezettségét. A dolgozatok most is a felelősen, tiszta érzelmekkel és tudattal az életbe induló fiatalok gondolkodásába engednek betekinteni. Ebben a gondolati síkban nincsenek országhatárok, éljenek bár a tanulmányíró magyar fiatalok a Kárpát-medence egymástól távoleső zugában, világlátásuk, emberről, magyarságról, nemzetről, hazáról formált nézetük egymással rokon, még inkább azonos. A felvidéki alap- és középiskolákból, a megcsonkított Magyarországból, a Délvidékről és Erdélyből érkeztek a pályamunkák. Megfigyelhető, hogy egyes helyeken, például Révkomáromban az ipari középiskolában, a szerbiai Magyarkanizsán vagy a barcasági Baróton iskolai műhelyek születtek, amelyekben egy-egy lelkes, diákjait életre nevelő tanár köré csoportosulnak a fiatalok, és dolgoznak: kutatnak, keresgélnek megsárgult iratok között, olvasnak régvolt történeteket, beszélgetnek a családban és ismerősök között múltról, történelemről, mesterségekről, híres szülöttekről, miközben szinte észrevétlenül vidékük, a felnevelő tájnak, történetének, jellegzetességeinek, néprajzának, tájképének tudóivá, szerelmeseivé válnak. A révkomáromi Tóth Katalin, a baróti Csog Orsolya és Kékesi-Keresztes Lujza, a magyarkanizsai Fodor- és a párkányi Csicsay-házaspár említése mellett hozzájuk hasonlóan máshol is becsületes, céltudatos tanárok végeznek nemzetmegtartó oktatói-nevelői munkát – köszönet érte! -, bizony megbecsülésükre feletteseiknek is jobban oda kellene figyelni... Az eredményhirdető ünnepség rangos helyszínen zajlott az idén is: a magyarok fővárosában, a kiemelt látogatottságú budai várnegyedben, a Magyar Kultúra Alapítvány Szentháromság téri székháza Corvin
Következésképpen: érdemes részt venni a Palóc Társaság tanulmányírói pályázatán évről évre, amelyet a Magyar Kultúra Napja tiszteletére írunk ki.
|
||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||
|
A Magyar
Kultúra Napja tiszteletére 15. alkalommal meghirdetett pályázat helyezettjei |
||||||||||||||||
| ALAPISKOLÁSOK MKN-díj: Kávai Konrád - Magyarkanizsa I.díj: Benics Evelin - Bölcske, Kalamár Cyntia - Ipolyszakállos, Pozder Márk - Magyarkanizsa, Szeles Enikő - Csantavér II.díj: Horák Emese - Csantavér, Janszo Orsolya - Párkány, Keresztes Péter - Bölcske, Novák Bernadett - Ipolynyék III.díj: Berec Judit - Magyarkanizsa, Kiss Tamás - Magyarkanizsa, Molnár Krisztina - Torna, Nagy Regina - Magyarkanizsa Dicséret: Erdélyi Gréta és Fecske Zoltán - Torna, Földes Bence - Ipolyszakállos, Horváth Ivett és Nikl Csenge – Bölcske., Hőrigh Tamás – Nagycétény, Nagy Enikő – Csantavér, Renczés Zsófia – Deáki KÖZÉPISKOLÁSOK MKN-díj: Borsó Ákos – Révkomárom I. díj: Bíró Ágnes – Barót, Horváth Ádám – Csongrád, Polgár Csilla – Somorja, Sóky Bernadett – Érsekújvár, Szabó Zsófia - Jászberény II. díj: Bankházy Angelika – Párkány, Bartusz Réka – Pozsony, Holop Zoltán – Zselíz, Jeges Boglárka – Bácstopolya, Gál Enikő – Barót III. díj: Deák Renáta – Barót, Gubík Réka – Léva, Latyák Edit – Bácstopolya, Tonhajzer Arabella – Ózd, Török Jutka – Párkány Különdíj: Borbély András – Hódmezővásárhely, Demeter Emőke, Farkas Bertalan és Sándor Boróka – Barót, Fehér M. Eszter és Szirák Tímea – Bácstopolya, Forgács Gergely – Jászberény Dicséret: Klimaj Viktória és Volter Teodóra – Zselíz, Kováč Máté – Révkomárom, Máthé Imola és Veres Krisztina – Barót, Újházi Endre és Kosányi István – Magyarkanizsa Higyed Emília (Szatmárnémeti) volt győztes levelének néhány sorát idézzük – befejezésül: „Hálával és egy kis nosztalgiával gondolok vissza az eredményhirdetések alkalmaira. Jó volt Budapesten együtt lenni a Kárpát-medence magyarjaival. Ma már látom azt, hogy az eredményhirdetések izgalmain és az elért helyezésen túl, a pályázat legfontosabb hozadéka, magának a dolgozatnak a megírása volt. A téma kiválasztása, a forrásanyagok felkutatása, a szaktanárral történő konzultálás, az ismeretek folytonos gyarapodása – jelentették azt a többletet, amely az évenként meghirdetett Palóc-pályázat folytán gazdagabbá tett, összetartozásunkat erősítette.” |
||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||
| Civil kezdeményezés – mindhiába? | ||||||||||||||||
|
A Palóc Társaság is csatlakozott az elmúlt évben az
Olvasókörök Szövetsége felhívásához a Magyar Rádió két adója
régi nevének és a hagyományos szünetjel visszaállítása céljából.
Most közreadjuk a legfrissebb fejleményről a tájékoztatást. |
||||||||||||||||
| Budapest, 2011. március 31., csütörtök (OS) | ||||||||||||||||
| Az Olvasókörök Szövetsége üdvözli Tőkés László Európai Parlamentben elhangzott március 23-i felszólalását, amelyben kérte a Kossuth és Petőfi Rádió régi nevének, szignáljának visszaállítását. | ||||||||||||||||
|
Mint ismeretes, a határon túli tagszervezetekkel is
rendelkező Olvasókörök Szövetsége már 2010. július 31-én
felhívással fordult Sárospatakon a Magyar Köztársaság
Kormányához, Parlamentjéhez, illetékes szerveihez, a magyar
közvéleményhez, Magyarország polgáraihoz és a világban
magyarságukat megőrizni akaró honfitársaihoz, hogy a közszolgálatiság, a nemzeti tájékoztatás történelmi
hagyományainak megfelelő szellemiség méltó folytatásaként a
jelenlegi, magyartalan MR1-Kossuth Rádió legyen ismét Kossuth
Rádió ! Az egyik legrégebbi magyar közszolgálati médium, a
Kossuth Rádió, ne szégyenkezzen reggelente, a műsorkezdés előtt,
ismét bejátszani a magyar szabadságért egész életét feláldozó
II. Rákóczi Ferenc, Erdély fejedelme tiszteletére keletkezett
indulót, hiszen nem a szavak ereje , hanem mindig is a bátor
tettek éltették nemzetünket! A világ magyarságának
tájékoztatásáért is felelős Kossuth Rádió, ahogyan évtizedekig
tette, büszkén használja a Kossuth-nóta szignálját,
emlékeztessen minden magyart itthon és a világban a szabadság
eszményére, a hazaszeretet fontosságára, hiszen a számunkra
kedves, jól megszokott szignál túlélte a kommunista diktatúra
sötét korszakát is, de húsz évvel a rendszerváltás után valakik
mégis, a fiók mélyére süllyesztve, száműzetésre ítélték. Az Olvasókörök Szövetsége sajnálattal állapítja meg, hogy bár a felhívást, amelyet személyesen adtak át az érintetteknek, mind a parlament elnöke, mind a kulturális és sajtó bizottság elnöke, továbbá a médiahatóság elnöke is támogatta, az elmúlt nyolc hónapban mégsem történt előrelépés az ügyben. A szövetség úgy véli, tarthatatlan és érthetetlen az az állapot, hogy egy magát magyarnak valló rádió ön-ön magyartalanságához ragaszkodjék. Tarthatatlan, hogy a Magyar Rádió vezetése éppen saját hallgatóinak véleményét hagyja figyelmen kívül, mert ezzel hallgatólagosan is a Gyurcsány-korszak egyik szégyenletes intézkedését legalizálja. Az Olvasókörök Szövetségének meggyőződése, hogy ezt az egyetlen tollvonással meghozott, elhibázott döntést nem kitérő válaszokkal, hanem egyértelmű cselekedetekkel lehet helyrehozni. Ezért tagszervezetei és a rádióhallgatók nevében ismételten kéri az illetékesek haladéktalan és hathatós intézkedését. |
||||||||||||||||
| Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! | ||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||
| Én is hiszek a szeretet végső győzelmében | ||||||||||||||||
|
Molnár Katalin, a Palóc Társaság vezetőségi tagja örökre itt
hagyott bennünket. Az utóbbi években mint az Ipolyhidak
Újjáépítése Polgári Társulás elnöke fejtett ki érdemdús
tevékenységet. Szomorú, hogy nem érhette meg az első Ipoly-híd
átadását (2011 júniusa). A Palóc Társaság egyik erdélyi útja
során – amikor Dévára is ellátogattunk Böjte Csaba
gyermekotthonába –, fogadta meg, hogy tőle telhetően segíti a
gyermekotthon lakóit. Azóta minden évben advent idején
segélyszállítmányt és pénzadományt vitt Dévára… 2011. március
5-én a hagyományos jótékonysági bálon érte a kegyetlen halál.
Május 5-én lett volna 51 éves. Szerető családja, a Csemadok
tagsága, a veterán repülők és a közlekedési dolgozók közössége,
Bussa, az Ipoly mente és a Palóc Társaság gyászolja és nem
felejti Molnár Katalint! Írásának közreadásával emlékezünk rá. Amikor a 2005-ös csíksomlyói pünkösdi búcsún megpillantottam a tömegben a médiából már jól ismert Csaba testvért, éreztem, ez az ember közel áll az én lelkemhez. Hanyatt-homlok siettem hozzá gyónni. Gyónás közben sok mindenről beszélgettünk, többek között a dévai gyerekotthonról is. A nyáron alkalmam volt ellátogatni a Palóc Társaság által szervezett egyhetes dél-erdélyi körúton Dévára. Amikor az autóbuszunk begördült a gyermekotthon udvarára, éreztem, hogy „hazaértem”, olyan mérhetetlen nyugalom kerített hatalmába. Megérezve azt a sok kis kezet, amit felém nyújtottak azok az árva, félárva és talán csak nagyon szegény családból idekerült gyerekek. Úgy kerültek az ölembe, kezembe, a nyakamba a gyerekek, hogy észre sem vettem… Rózsika, Marika, Bebe, Anna, a kis Marianna, aki a fülembe suttogta „Szeretlek”, olyan mély érzéseket hoztak fel a lelkem legmélyéről, hogy sírtam örömömben, és megköszöntem Urbán Aladárnak, hogy elhozott Dévára. A búcsúzás nagyon megviselt, de tudtam, hogy nekem ide vissza kell jönnöm. A nyár óta nem volt hét, hogy honlapjukat ne olvastam volna mint a megszállott, mindig rájuk gondoltam, róluk beszéltem mindenkinek, róluk szóló cikkeket olvastam, leveleztem velük. Kigondoltam, hogy jó lenne rajtuk valahogyan segíteni, hiszen nálunk is sok jószívű, adakozó ember él. Október közepén felhívást postáztam a magyarlakta falvak községi hivatalaiba, polgármestereknek
Nagyon örültem, hogy lelkes segítőkre, jószándékú önkéntesekre találtam az elmúlt hónapokban. Szinte szájról szájra terjedt a hír, hozták a balassagyarmati katolikus egyházközség könyvadományát, a füleki bankár is hallott a gyűjtésről és hozta a sok-sok szép játékot, ruhákat. A bussai vállalkozók is kitettek magukért, rengeteg tartós élelmiszert ajánlottak fel. A Nagykürtösi járásban érdekes módon a kisközségek voltak aktívabbak: Ipolybalog, Ipolynagyfalu, Kelenye, Szécsénke, Ipolykér, Ipolyvarbó Lukanénye, Apátújfalu, Kóvár, Nagycsalomja, Inám. Óvárból nagyon sok magánszemély adakozott. Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki valamilyen formában támogatta a gyűjtést. Sajnos, hogy a szlovákiai hínáros bürokrácia tengerén a hajónk (vagyis kamionunk) majdnem elsüllyedt. Nem vagyunk még hozzászokva a segélyszállítmányok hivatalos ügyintézéséhez, elmondhatom, hogy néhány esetben igen fanyalgó hozzáállással találtam magamat szembe. Végül sikerült felrakni az árut, az adományokat és december 11-én a koraesti órákban elindultunk. Mivel még Szlovákiából nem indult segélyszállítmány Dévára, így az első fecskének (kamionnak) nem biztos, hogy a határon a román hatóság, főleg a határőrök nagyon örültek. Ha nem is a határőrök, hanem a speditőrök adták ezt kellőképpen és nagyon durván a tudtomra. A cél érdekében nagyon alázatosan viselkedtem, nem vitatkoztam és nem akartam meggyőzni őket az igazságról. A „figyelmesség” után is több órás éjszakai várakozás után, hétfőn délelőtt fél tizenegy órakor érkeztünk meg Dévára. A vámolás problémamentesen zajlott le. A délutáni kamionkirakodás után, amit én is saját kezemmel végeztem a tanárokkal, diákokkal együtt, úgy éreztem, győztünk, sikerült! Itt vagyunk! A kamion kirakodásánál olyan fegyelmezetten és segítőkészen viselkedtek a gyerekek (különösen velem szemben, mert ugye én nehezebben bírtam a zsákokat…). Az ebédlőben olyan szívélyesen fogadtak a gyerekek, mintha legalábbis Dáriusz kincsét hoztuk volna el nekik. Nagyon örült nekünk az itt nevelőként tevékenykedő Pollák Diána, aki az egyetlen szlovákiai magyar Déván. A közös ebéd hosszúra nyúlt, mert annyi simogató kezet, puszit, ölelést kellett viszonoznom, hogy a „keményszívű” kamionsofőr szemében megcsillanni láttam egy könnycseppet… A családi látogatást Diána családjánál nem illett visszautasítani, ő közel egy éve van már Déván. Tíz fiú nevelője. A legkisebb Déneske, aki 4 éves, a legnagyobb pedig Pali, aki 19 éves. Ők egy nagy család, rajongással szeretik egymást. Csodálattal néztem, hogy ez a majdnem felnőtt kamasz, milyen szülői szeretettel gyámolítja a kicsiket, pedig a szülői szeretetből ő vajmi keveset kapott. Nagy szeretettel búcsúztak el a gépkocsivezetőtől, amikor elindult hazafelé. Én maradtam és ez olyan öröm volt számomra! A vendégszobám tele lett gyerekkel és én olyan boldog voltam! Vacsoraidő volt. Minden étkezés imával kezdődik és fejeződik be. Szégyenlősen vettem tudomásul, hogy ezt a szép szokást mi már úgy elnaggyázzuk! Minden család együtt étkezik a nevelőjével és a többi „testvérével”, a gyerekek terítenek, tálalnak, mosogatnak és rakodnak el. Annyira jó volt látni ezt a tökéletes rendszert. Mindenkinek megvan a feladata, mindenki fontos és mindenkire odafigyelnek. A levegőben van, érezni lehet, hogy itt a legfontosabb emberi érték a gyerek. A vacsora után van a szabad foglalkozás. Felszabadultan, vidáman futkosnak, szaladgálnak a gyerekek. Mintha nem is Romániában lennénk, hanem egy Boldogság-szigeten. Igen, ez az igazi megfelelő kifejezés: egy magyar Boldogság-sziget. Itt minden a gyerekekért van, a reggeli szentmise kedden a nagyiskolásoké, csütörtökön a kisiskolásoké. A tanárok és a tanulók között olyan baráti viszonyt tapasztaltam, ami példaértékű. De hol is vagyunk? Dél-Erdély, ahol Déva is fekszik, a Zsil völgyében található. Kb. 80 000 lakosa van. Itt a magyarság már csak szórványban él. A rendszerváltás, ami a bányák bezárását és a vasércfeldolgozás leépítését eredményezte, ezt a környéket nagyon sújtotta. Hunyad megyében 30%-os a munkanélküliség, sőt talán még ennel is nagyobb. A jólkereső bányászokból az egyik napról a másikra munkanélküliek lettek. A bányászcsaládoknak, amelyekben nyolc-tíz gyereket is neveltek, el kellett döntenie, hogy gyereket nevel-e vagy alkalmi munkából él. A gyerekek éhesen, koszosan bolyongtak az utcán. Böjte Csaba ferences rendi szerzetest 1992-ben helyezte a katolikus püspökség Dévára. Látta azt a hatalmas nyomort, felismerte minden csellengő, éhes kis gyermekben a „KINCSET”. A szívére hallgatott: először csak megetette őket, aztán ott is fogta, nála aludtak a kolostorban (amit az államtól romos állapotban visszakaptak), tábort szervezett nekik. 2002-ben megalakult a Szent Ferenc Alapítvány… Én tudom, hogy ezt most könnyű leírni! De mennyi bosszúság, mennyi akadályt gördítettek a Pap bácsi (így hívják őt a gyerekek ) útjába! A kolostort sikerült felújítani, itt van most az alapiskola 1-4. osztálya, a lakóházak első emeletén pedig az óvoda (kis és nagy csoport). A „családomhoz” visszatérve: este nagyon sokat játszottunk, énekeltünk és viccelődtünk a gyerekekkel. Mindegyik nagyon kedves számomra, de legjobban mégis a testvérpár Adit (Adrián) és Válit (Valentin) zártam a szívembe. Olyan kedvesek, aranyosak, játékosak, szeretetreméltóak, hogy az embernek elszorul a szíve. Amikor a román szülőktől származó gyerek elénekli a „Kell még egy szót…” Az ember azt hiszi, a szíve szakad meg. Olyan mérhetetlen boldogság kerített hatalmába, hogy egész éjszakán át gondolkodtam az élet nagy kérdésein. Ezek a kis csodák úgy levesznek a lábunkról, pedig ők nem is tudják, kik vagyunk? Honnan jöttünk? Csak érzi az ember azt az önzetlen, odaadó szeretetet, amit ezek a gyerekek nyújtani tudnak. Egy életre meghatározzák az életünket ezek az élmények! Másnap a szászvárosi gyerekotthonba látogattam el, ahol egy kedves ismerősöm várt (Kedves Júliát is erdélyi utunk során ismertem meg), vagyis már nemcsak ismerős, hanem fogadott gyerek. Az ő anyukája is nevelőszülőként dolgozik itt, s van 10 lánya, akik mint a szőlőfürtök lógtak rajtam, fantasztikus volt! Amikor Pozsonyi Tibor, a dévai gyerekotthon pszichológusa értem jött, szomorúan búcsúztam el tőlük, de tudom, hogy oda is visszafogok menni… Az ottani Menyhárt Ernő egyszemélyben pedagógus, sofőr, beszerző, gondnok is, az árvaház neveltje. Milyen csodálatos befektetés! És mindegyiket „profi” szinten műveli, sohasem mondja, hogy nincs időm. Ez egy újabb csoda! A visszafelé vezető utunkat Vajdahunyadon szakítottuk meg. Adományokat vittünk. Itt olyan borzasztó szegénység fogadott, amit el nem tudunk képzelni. A valamikori bérházon sem ajtó, sem ablak. Távfűtés már évek óta nincs az egész városban. Borzalom, mindenütt szeméthegyek, kolduló gyerekek, koszos, nyomorék, ürestekintetű koldusok. Meglátogattunk egy családot, amely szeretne nyolc gyereke közül legalább négyet Csaba testvérhez adni. Nem beszéltek magyarul, de Tibor kérdésére, hogy beadják-e magyar iskolába a gyerekeket, kezünket csókolgatva köszönték meg. Az a pár szem cukorka, amit a zsebemből halásztam elő, csodákat művelt. Leírhatatlanok azok az érzések, amik hatalmukba kerítettek. Düh, harag, szomorúság, a hatalom gyűlölete, a tehetetlenség. Mit vétettek ezek a gyerekek, hogy így, ilyen körülmények között kell élniük? Hogyan lehetne rajtuk segíteni? Talán ezt érezheti Csaba testvér is, amikor járja ezeket a családokat… A másik család egy picit jobb körülmények között lakott, a gyerekeknek nem volt téli cipőjük, ezért nem mentek aznap iskolába. Tibor egy nagy doboznyi cipőt varázsolt elő az autójából. Azt az örömet látni kellett volna! Déván a gyerekek már annyira vártak, úgy örültek nekem! Megbeszéltük az iskolát és mindent, ami aznap történt velünk. Mindenki köszön, nevemen szólít, érdeklődik, hogy vagyok? És az a rengeteg puszi, amit kapok! Az esti lámpaoltás este 9-kor van. Először imádkozunk gyertyafény mellett, aztán mindenki megköszöni a jó Istennek, hogy mi jót adott neki azon a napon. Adikám azt mondta: „Köszönöm a Jóistennek, hogy Katát (mármint engem) elküldte nekünk Dévára!” Kell ennél nagyobb elismerés? Nekem ez olyan hatalmas érték! Másnap, vagyis szerdán elindultak otthonról azok az emberek, akik segítségemre voltak a gyűjtésben, név szerint: Balogh Gábor, Szabó Magdi, Vízi Marika, Bodzsár Márti, Nagy József és Bolgár Péter. Egy kis szervezkedés után, az óvodásokkal reggelizve, megismertem Katát, akit Magyarországról hoztak ide. A most hatályba lépett román törvények szerint ugyanis haza kellett hozni. A kis albínó aranyos lélek, még annyira pici, de oly édes, hogy akármelyik kőszívű embernek megenyhül a lelke rajta. Annyira természetes volt, hogy megyek velük az oviba. Itt óvónő Kinga és tanító néni az iskolában mint német-angol szakos (képzeljük el, mennyit kereshetne a „civil életben” – itt önkéntesként a magyarországi minimálbér töredékét kapja) és nagyon boldog! Sugárzik róla a szeretet, az önzetlenség, a lelki egyensúly és a szakértelem. Megismerem itt Veronát, aki Németországból jött, szintén önkéntes. Ő úgy került ide, hogy a kölni katolikus ifjúsági találkozón a nagy hőségben rosszul lett, és egy dévai gyermekotthonbeli kislány vitte tovább a hátizsákját. Megismerkedett a dévai csapattal, és hálából, valamint a Jóistennek megköszönve, adott az életéből egy évet ezeknek az aranyos gyerekeknek. Hát nem csoda ez? A gyerekekkel együtt izgulva vártuk a vendégeket. Várakozás közben ismertem meg Hajnit, ő is nevelőszülő, de neki itt van a két saját gyereke is. Családi állapotát nem firtattam, elég annyi, hogy egyedül nevelte Csíkszeredán a két fiát, Imrét és Antalt. Három műszakban dolgozott, kamaszodni kezdtek a fiúk, kimaradoztak és elindultak a lejtőn… „Mérlegelnem kellett: vagy nevelem őket és nem lesz munkám, vagy munkám lesz és lassan elveszítem fiaimat… Azt hiszem, amikor Csaba testvér hívott és én igent mondtam, akkor jól döntöttem!!!- mesélte el odakerülésének történetét Hajni. Azóta együtt neveli a 12 fiút. Hát ilyen is van… A késő délutáni órákban megérkeztek a vendégek. Nagyon nagy szeretettel fogadták őket az alkalmazottak és a gyerekek ( Csaba testvért másnapra vártuk haza magyarországi és hollandiai körútjáról). A vacsora után őket is először Dianához vittük az ún. családunkhoz. A gyerekek oly örömmel fogadták, hogy visítottak örömükben. Felejthetetlen érzések és barátságok köttettek rögtön. Mindenkinek az ölében vagy kezében volt egy-egy gyerek. Elkezdődött az ének, az egymást átkiabáló beszéd, de mindenki mindenkit értett, mert a szeretethez nem kell sok szó, csak látni kell a csillogó szempárokat és a megbújó könnycseppeket a felnőttek szemében. Aki ott volt, soha nem felejti el ezeket a pillantásokat. Én, mint „tősgyökeres dévai” elvittem a vendégeket egy éjszakai kalandra is. Szerettem volna nekik bemutatni, hogy ezek a csillagszemű kincsek milyen körülmények közül jöttek ide. Elvittük őket (Diána, Péter, aki szintén palóc és néptáncot tanít mint önkéntes ) egy fantomlakásba, valahol a síneken túlra egy nagy-nagy szemétdomb közepére. Mi már voltunk ott hétfőn este és megígértük az ott „lakóknak”, hogy még viszünk nekik élelmet és ruhát. Elindultunk hát. Láttam a szemekben a megdöbbenést, hogy hová is megyünk. Kb. 10 fok hideg volt, egy szál ujjatlan pólóban voltak a szomszédok a háznak nemigen nevezhető oduban, akiknek nem nagyon tetszett, hogy mi ily sűrűn látogatjuk azt a 6 gyerekes anyát, aki magyar. Akikhez mentünk, nagyon szívélyesen fogadtak, igaz, hogy az oduban már nem fértünk volna el, ha eggyel többen vagyunk. Az a kézzelfogható szegénység, borzalmas kosz a nyomor netovábbja! Kiraktuk az ajándékokat és jobbnak láttuk elbúcsúzni, mert a szomszédok újabb nemtetszésüket nyilvánították ki. A gyengébb idegzetűek talán még féltek is. Csütörtök reggel aztán a kisiskolások szentmiséjére invitáltam a vendégeket. Már akkor mindegyikünknek volt pártfogoltja (mindenki kezét fogta egy kis kéz). Adi, az én drága kicsi „fiam”, nem engedte el egy percre sem a kezem. Puszilgatta, simogatta. Olyan gyönyörű szentmisében régen nem volt részem. Reggeli után az iskolába, ami a városban van, hívott bennünket Zsóka (ő is nevelő a férjével együtt, Gyergyószentmiklósról jöttek ide, már hat éve vannak itt, és tíz fiút nevelnek). Az egyik osztályban földrajz, a másikban magyar nyelv és irodalom óra volt, ami számunkra felejthetetlen marad. Kicsöngettek és kezdődött a nagyszünet és a tánc. Minden nagyszünetben táncolnak (a már említett Péter tanítja a táncot a tornateremben). Ne úgy képzeljük ám el, hogy valami laza táncolás ez, hanem néptánc, pörgős, ropogós! Vízi Mari barátnőmmel csak úgy kapkodtuk a lábunkat, ezek a gyerekek úgy járták a széki táncot, a csíki táncot, hogy beleremegtek a falak! Megnéztük az asztalos műhelyt, ahol saját tanoncokat tanítanak és nevelnek a mesterségre. Amit gyártanak a gyerekotthonnak és eladásra is, nagyon szépek. Mivel az éjszaka kb. 10 cm-es hó hullott, így nehezebben jártunk, keltünk, de magas Déva várát nem hagyhattuk ki. Nyár óta felvonó üzemel, ezen feljutni egyszerűbb volt. A több mint 800 m magasan épült vár, mint őrszem őrködik a város felett, szomorú legendája mindnyájunk eszébe jutott. Igaz, hogy nagy hó volt, viszont viperák nem voltak, bár erre tábla is figyelmeztetett, köd volt, alig láttuk egymást, a kor szelleme azonban mindenkit megérintett. Ezután Vajdahunyad várához utaztunk, ami Dévától 12 km-re van délre ( ennek a csodálatos várnak kisebbített mása Budapesten található). Mint egy valaha jobb napokat látott dáma magasodik ki az enyészet központjából. A várban történelmi filmet forgattak éppen, ezért nem tudtuk minden termét megcsodálni (a király éppen ebédelt). Szívesen felajánlkoztunk statisztáknak, de nem tartottak ránk igényt. A gyerekotthonba visszatérve még szétosztottuk a sok ajándékot, amely a mikrobuszban még volt. Már az ebédnél ültünk, amikor belépett Csaba testvér. Áradt mosolyából a szeretet és a nyugodtság. Csaba testvérrel ebédeltünk, szakított ránk időt, mert nagyon elfoglalt, éppen gyámügyes ellenőrzésük volt Bukarestből. Az a kötetlen, őszinte, baráti beszélgetés mindenki számára felejthetetlen marad. Az ebéd biztosan nagyon finom volt, de abból mit sem éreztünk, mert hol egy kis kéz, hol egy puszi, egy ölelés gazdájával voltunk elfoglalva. A Pap bácsit rajongással szeretik, imádják, simogatják. Ha valakivel beszél, árad belőle az önzetlen, őszinte szeretet mindenki felé, és érezhetően magával ragad mindenkit. Csaba testvér minden gyereknek tudja a történetét, ki honnan jött, kik a szülők. Nem ítélkezik, nem szid, hanem teszi a dolgát, segít, erőt ad a gyerekeknek. Mert nem az a szörnyű, hogy ilyen szegénység van, hanem az szörnyű, hogy ezeknek a gyerekeknek a szüleit a rendszer megfosztotta az elemi élet feltételeitől. És ekkor jön Csaba testvér, visszaleheli az életet ezekbe a széthullott, reményvesztett családokba. Mindezt úgy meséli el, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Minden gyerekben egyéniséget lát, látja benne a kincset, a csodát, a tehetséget, a lehetőséget és a jót. Minden gyerek fontos számára, úgy neveli, szereti, hogy érezze, tartozik valakihez, szeretve van. Érzik a gyerekek is, hogy értékek valakinek. Ez az a nagy csoda, ami Déván van. Ezért írtam, hogy ez egy Boldogság-sziget. A közös fényképezés után elbúcsúztunk Csaba testvértől, mert már várt rá két hölgy. Megköszönte azt a sok ajándékot, amit tőlünk kapott. Lassan
Elindultunk. A szívünk csordultig volt örömmel, békével, reménnyel, és ahogyan egyre távolodtunk Dévától, úgy töltött el bennünket a hála. Hálát adtunk a Jóistennek, hogy itt lehettünk, mert a jótett jóvá teszi az embert. Gondolatban máris elkezdtem tervezni az újabb utamat… Csaba testvér szavai zakatoltak a fejemben, „a szeretet határok fölötti”, „a szeretet nem a génjeinktől függ”, „jó dolog ajándékot adni”. Hiszek abban, hogy ebben a térségben a szeretet győzedelmeskedni fog a gyűlölködés és a széthúzás fölött. |
||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||
| Házunk tájáról | ||||||||||||||||
|
Nagy rendezvényeink szabályos időközökben folynak. Ilyen az első
negyedévben a Magyar Kultúra Napja pályázatunk
eredményhirdetése, a II. negyedévben az országos
rovásírásverseny és műveltségi találkozó, a III. negyedévben az
Örökség Népfőiskolai Tábor és a honszerető túra, míg a IV.
negyedévben pedig a magyarságverseket mondó versenyünk. Közben sem tétlenkedünk, mert nemcsak e nagynak nevezett rendezvények előkészülete és megvalósítása folyik, hanem több kisebb, bár jelentőségében ugyancsak fontosnak nevezhető esemény előkészülete és megrendezése zajlik. Ezek közül most kettőről adunk hírt. A Sajó Sándor pályafutásával ismerkedők körében tudott, hogy életének egy szakaszát Jászberényben töltötte, ahol a mai Lehel Vezér Gimnázium tanára volt. Tavaly egy küldöttséggel látogattunk a városba, ahol a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége vendégeként többek között ellátogattunk a gimnáziumba is. Ekkor álltunk elő elképzelésünkkel, hogy jászberényi tanárságának állítsunk emléket egy emléktáblával. Ezt örömmel fogadták mind vendéglátóink, mind a gimnázium igazgatósága. Azt tervezzük most, hogy 2011 szeptemberében felavatjuk Sajó Sándor emléktábláját a Lehel Vezér Gimnázium belterületén. Biztosak vagyunk a sikerben, hiszen nemcsak mi, hanem a KÉSZ vezetői, dr. Suba György elnök és felesége, Júlia (titkár) is mindent megtesznek a cél érdekében. * Ugyancsak Sajó Sándorral kaopcsolatos másik folyamatban levő kezdeményezésünk. Az őszi Sajó-emléknapokra újabb Sajó Sándor verskötetet kívánunk letenni az irodalomkedvelők, azon belül a hazafias költeményeket olvasó és mondó érdeklődők asztalára. Tesszük ezt azért, mert több helyről érkezett panasz arról, hogy nem hozzáférhető vagy alig kapható Sajó-kötet. Nekik szeretnénk az új kötettel kedveskedni, meg persze a költő emléke előtt is tisztelegni verseinek újabb kiadásával. Kérjük ezért tagjainkat, ismerőseit, ismeretségi körükben a vállalkozókat, a tehetős embereket, hogy akármilyen kis összeggel bár (de persze lehet egészen naggyal is), járuljanak hozzá – ha tehetik! – a Sajó-verskötet kiadása költségének fedezéséhez! |
||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||
| RÖVIDEN | ||||||||||||||||
|
Rovásírás.
Hetedszer rendezzük meg 2011-ben a felvidéki rovásírásversenyt
és műveltségi találkozót. Most először három körzeti döntőben
találkoznak az alap- és középiskolás diákok, hogy
felkészültségükről számot adjanak és eldöntsék, kik jutnak az
országos döntőbe. Az első körzeti döntő Gömörfalván lesz április
15-én, ezt követi majd a szimői 28-án és a somorjai 29-én. A
legjobbak a május 13-i ipolysági országos döntőben döntik el a
továbbjutást a budapesti Kárpát-medencei döntőbe. Ott ők
képviselik majd a Felvidéket, reméljük, sikerrel! ÖNT. Már a XVI. Örökség Népfőiskolai Táborra készülünk. Ezúttal új helyszínen, a Duna menti Karván, az ottani középiskolába várjuk 2011. július 5-től a magyarság igaz múltja iránt érdeklődő fiatalokat és felnőtteket a Felvidékről és az egész Kárpát-medencéből. Előadói között lesznek törzselőadók, mint például Molnár V. József, Szántai Lajos, Kocsis István vagy a Bíró-házaspár, de lesznek új arcok is, mint Bárdi László, Obrusánszky Borbála, Géczy Gábor vagy Varga Tibor. A nyitó napon a Historica zenekar ad hangversenyt a helyi művelődési házban. Részletes műsor a Jó Palócok II. negyedévi számában, a honlapunkon és az országos sajtóban lesz megismerhető. Honszerető túra. 2011 nyarán ismét Erdélybe visz utunk. Csíkrákos lesz néhány napra otthonunk, ahonnan csillagtúrákat teszünk majd a Barcaságba, az ezeréves határokra (Gyimesbükk és az Ojtozi-szoros), egy napot töltünk a csángómagyarok között, egyet a Madarasi-Hargitán a Pogányvár ostromával, betérünk a Csíki-medence templomaiba s megerősítjük a palócmagyar-székelymagyar összetartozás tudatát egy kopjafa felavatásával... Oda- és visszautunkon is sok nevezetes helyen tartunk pihenőt s emlékezünk jövőt építve. Szerencsések azok, akik már jelentkeztek erre a várhatóan szép élményekkel kecsegtető útra... Népszámlálás. Bizony az idén kiderül, hogy beborul-e magyarságunk felett az ég, vagyis hogy ismét kevesebben leszünk-e magyarok a Felvidéken. Rajtunk áll, megvalljuk-e magyarságunkat vagy lemondunk róla s átállunk az ország számszerű többségéhez. Pedig nincs okunk hűtlenné lenni őseinkhez, elődeinkhez. A megfélemlítés, a fenyegetés, ijesztgetés ellenére valljuk meg és vállaljuk magyarságunkat! Igaz lelkiismerettel csak ezt tehetjük, ha tükörbe s utódaink szemébe is akarunk még nézni! Magunk között és sokszemközt is beszéljünk erről bátran... |
||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||
| Kedves Tagunk! | ||||||||||||||||
| Szavadat adtad 2009-ben, hogy a tagdíjadat minden év június végéig rendezed, erről most se feledkezz meg! Az I. negyedév után a II., április után május, azután június, a június végi határidő is eljön. Köszönjük, ha már eleget tettél vállalt kötelességednek. Ha még nem, akkor ne késlekedj ígéreted megvalósításával! | ||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||
| GYORSULÓ LÉPTEKKEL A BEOLVADÁS FELÉ... | ||||||||||||||||
|
Hiába minden. Dicső múlt, az ősök tisztelete, az elődök
példamutatása, a józan érvek, a sokféle támogatás, a kevesek
kitartása, a féltők buzgalma, a csinnadratta kampányok... A
magyar tanítási nyelvű alapiskolába beíratott gyermekek száma
évről évre alacsonyabb az előző évinél, még akkor is így van ez,
ha néhanapján nem áll helyt a summázás, amikor esetleg
felcsillan a remény, hogy lesz magyar megmaradás... De aligha
lesz, hiszen az ellenszelben nehéz magyarnak maradni. Márpedig
az ellenszelet erősen és állhatatosan fújják a szülőföldünket
bekebelezett „jóakaróink”, s ezek a Fickók az „Irányt” mutatják
nekünk, mellettük ott lihegnek a keresztvető körtés demokraták
meg a „sas”-ok és a nap minden órójában HaZuDóSok, a sok bugár
az együttműködéssel összetákolt HÍDon, és persze a feketelelkű
SzeNeSek. De eme sok ártó szellem, kártevő, élősködő minden
ficánkolása, ármánykodása, törvénykezése is hiábavalónak
bizonyulna, ha bennünk, magyarokban lenne elég gerincesség,
csakazértiság, bátorság, összefogás, hogy lecölöpöljünk
szülőföldünkön az orkán erejű ellenszéllel szemben is! Ha az egyelőre még megtűrt, meglevő alap- és középiskoláinkban nem „csak” magyar nyelven folyna az oktatás, hanem sziklaszilárd elveken nyugvó magyar szellemben is! Ha magyar iskoláinkban a tanítói, tanári állást „betöltők” mindegyike maga is magyar lenne a szó legnemesebb értelmében, akinek még gondolatában sem merülne fel, hogy gyermekét nem a magyar iskolába íratja és járatja... Ha tanítóink komolyan vennék, úgy tudnák és úgy tartanák becsületesnek, hogy a rájuk bízott magyar gyermekeknek a magyarságot mint életformát mutatnák fel és be, amely Jézus népéhez illő és elvárt viselkedés- és magatartásforma. Ha a nyiladozó értelmű ifjaknak nem egy számukra idegen népről forgatott filmeket vetítenének, kiállításokat tekintetnének meg. Ha holokauszt táborok rendszeres látogatása helyett a magyar gulág, a magyar haláltáborokat ismernék meg, ahol talán nagy- és dédszüleik szenvedtek vagy pusztultak el az embertelen viszonyok következtében. Így nevelve – meggyőződésem! – kizárt dolog lenne, hogy felnőtté cseperedvén ezek a gyermekek cserben hagynák nemzetüket! Ha a magyarországi adófizetők pénzén szerzett támogatások egy részén szervezett magyarországi kirándulások csúcsa nem egy-egy bevásárló központban teljesülne, hanem a lelket nemesítő, elmét gondolkodásra késztető történelmi emlékhelyen például. Elvárható-e ezek után, hogy csak a nevében magyar szülő tudatában legyen magyarságának, hogy tudja, akkor cselekszik helyesen, ha gyermekét magyar iskolába íratja? Valami nagy baj van itt, baj van évek, évtizedek óta s növeli, ki elfödi bajt... De nemcsak az iskola a forrása a magyartalan magyarság kitermelésének. Számbavette-e már valaki, hogy a magyar falvak templomaiban láthatók-e a magyar nemzeti jelképek? Hol van kitéve a magyar zászló? Hol a millenniumi zászló (melyek pedig készültek a múlt század kilencvenes éveinek közepén a Palóc Társaság felhívása nyomán). Ha Erdély magyar templomaiba betérünk, fő helyen ott díszeleg a magyar zászló! Jó látni, tudjuk, hogy magyar szent helyen járunk! Himnuszunk, nemzeti imánk, ünnepségeinken olykor felcsendül, fel-felhangzik ugyan, de a vasárnapi mise végén miért nem, minden alkalommal? És főleg: a tanévnyitó és tanévzáró istentiszteleten miért nem éneklik el a gyerekek, tanítók, szülők? Tiltott lenne az imaének? Nem az! Jócskán lenne még javítani, változtatni való. Mert ha nem nézünk szembe a valósággal, ha a tényekről nem beszélünk, ha a számoknak nem tulajdonítunk jelentőséget, észre sem vesszük majd, hogy nyelvcsere alanyai lettünk. Szégyenére derekas elődeinknek és megvetésére egyéniségüket meglelt utódainknak! Akarhatjuk-e ezt? Mindez a 2011-es iskolai beiratkozás végeredményét látva jut az ember eszébe. Mert az eredmény igen lehangoló, búra okot adó, de cselekvésre is késztethető lehet! Mit mondanak a számok? A 2010-2011-es tanévben a Nagykürtösi járás nyolc magyar alapiskolájában 44 elsős tanul. Beiratkozáskor az ő számuk is 48 volt még! A 2011-es beiratkozás alkalmával 35 gyermeket írattak a szülők magyar első osztályba. Kilenccel kevesebbet, mint amennyi a jelenlegi elsős. Mi lesz szeptemberben? Eltűnik ismét néhány beírt gyermek? Különösen fájó, hogy Bussa szlovák iskolájába 35-öt, Felsőzellőben 9-et, Nagycsalomján 16-ot, Nagykürtösön 149 gyermeket írattak be a szülők, s tudható, hogy az említett településeken jelentős számú magyar nemzetiségű polgár él, tehát valószínűsíthetjük, hogy köztük nem egy magyar család gyermeke kerül be a szlovák iskola első osztályába, és szinte bizonyosan veszik el számunkra, ugyanakkor gyarapjtják a szlovákság számát... Vagyis: lefelé a lejtőn, a teljes beolvadás felé rohanunk. Mi állíthatja meg ezt a saját pusztulásba torkolló száguldást? Szökőár? Földrengés? Tűz? Vízözön? Felébredés? Talpraállás? Vagy valami más? Az IGAZSÁG térhódítása. |
||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||
| CIVILEK A KULTÚRÁÉRT | ||||||||||||||||
2010-ben új fejezet kezdődött a felvidéki Palóc Társaság és a
budapesti Olajág Keresztény Művészeti Társaság meglevő baráti
kapcsolatában. Most először látott napvilágot egy kiadvány, mely
az együttműködésnek egy újabb formáját váltja valóra. Ez pedig
egy A4-es formátumú népszerűsítő kiadvány, amely ennek a több
mint egy évtizedes példás együttműködésnek a summáját kürtöli a
nagyvilágba.
A szép kivitelezésű kiadvány a Szent Kristóf Művésztelep és az NCA támogatásával jelent meg. |
||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||
| Molnár V. József | ||||||||||||||||
| Állásfoglalás nemzetről, hazáról (részlet) | ||||||||||||||||
|
Nemzet ... A magyarul beszélő és magyar módon élő, egymástól és egymásba ágazó közösségek társas kapcsolata embertársaival és eltartó teremtett élő mindenekkel természetes, mellé- és nem fölérendelő, megértő, elfogadó, mivel nyelvünk sok-sok idegen hatás ellenére is megtartotta Istentől eredő adottságát: mellérendelő, szóbokros szerkezetű, rokonító, képi jellegét. Nyelvünk a bölcselet nyelve, világról való kép, magyarázkodás nélkül, önmagában: világkép. Tanítóm az elemi iskolában, amikor a számokról okított, beszélt azok „lelkéről” is, hiszen a számok nem csak arra valók, hogy meg tudjuk számolni pénzünket, hogy segítségükkel hidakat, házakat, repülőket tudjunk tervezni. Az egy – mondotta – viszonyíthatatlan, az oszthatatlan egész, a világot teremtő és fönntartó Isten megidézése. A kettő az első viszonyítható számosság. Káin Ábelhez, Romulusz Rémuszhoz, Hunor Magyarhoz viszonyítható. Káin irigy Ábelre és megöli őt, ezt teszi Romulusz is Rémusszal. Hunor irigykedés nélkül örömmel tekint Magyarra, mondá: testvérem az Úrban, vessük össze hátunkat, ketten többre megyünk, mint csupasz egyedül, s eképpen vélekedett Magyar is Hunorról. Magyarul élni a jézusi szeretet megvalósítása (már a Teremtő közénk születése előtt is!) s efölött nincs, nem lehet erő, más nemzetbeli, lehet bár Káin, Ábel vagy Romulusz, Rémusz népéből való, ha huzamosan közöttünk él, magyarrá nemesedik, testvérünkké válik az Úrban. Haza. Az egyazon nyelven beszélő, közel azonos gondolkodású, közel azonos módon élő emberek otthona. Isten nekünk, magyaroknak – akik minden gyarlóságunk ellenére a szeretet népe vagyunk! – a Kárpát-hazát rendelte otthonul. A Kárpátok koszorúzta, a Nyugati- és a Déli-Alpok határolta táj, a Földanya e változás és gazdag része, akitől testünk való, s mindaz, ami „szem-szájnak ingere”, a mi fényóhajtó örökös Boldogasszonyunk szeret bennünket és e hon ősiségét becsülő vidékein mi is szeretjük őt. Népe vagyunk. Ő otthonunk és lelkünk az Ő otthona. Isten akaratából Ő formál bennünket és mi formáljuk őt. A hajdan volt parasztember, mielőtt vetni kezdett, levetette csizmáját, Földanya, Boldogasszony kinyitott, magot óhajtó és fogadó méhére nem lépett lábbelivel: és Ő hálából egészséget masszírozott talpába és bő termést adott. A Kárpátok és az Alpok, hegyeinek ölelése: Boldogasszony fényt óhajtó-őrző ölelés örökös földi házunk, hazánk ronthatatlan fala, s fölötte a mennyezet az eredendő küldetésünket megerősítő, égből alászállott, angyal hozta Szent Korona, amely, önmagán túlmutatva, hasonlóképpen, mint a Nap, a teremtett mindenek örökös királyát, az óhajtott fényt, Jézust idézi meg, s Vele hazánk házában a múlhatatlan igazság trónol. (A teljes írás a Turul 2011-es 1. számában olvasható) |
||||||||||||||||
|
|
|
|
|
A Palóc Társaság hírmondója * Megjelenik minden negyedévben Felelős szerkesztő: Z. Urbán Aladár * 991 11 Ipolybalog, Kör u. 194,. Szlovákia * 047 488 53 13 * www.paloctarsasag.real-net.sk * z.urbanaloctarsasag.real-net.sk |