 |
||
 |
||
|
||
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
189 éve van a magyar nemzetnek egy olyan
költeménye, amelyet „nemzeti ima”-ként tisztelünk. Mondunk és
énekelünk. A Himnusz. Születésnapja – január 22-e – a magyar
kultúra napja. Immár húsz éve. S van a Palóc Társaságnak egy
olyan pályázata – immár tizenhat éve -, amely az általános és
középiskolás diákokat szólítja meg, akik értik a hívó szót,
kutatnak, tájékozódnak, meséltetnek, tanulmányoznak; így
gyarapítják tudásukat, szélesítik ismereteiket, tesznek szert
jártasságra, fejlesztik képességüket, kibontakoztatják
tehetségüket s nem mellesleg a köznek is nagy szolgálatot
tesznek tevékenységükkel, mely ráadásul jó hazafivá is nemesíti
őket. Ez a pályázat a Magyar Kultúra Napja-pályázat, amelyre az
egész Kárpát Hazából érkeznek dolgozatok.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
2012. január 22-én a beérkezett 109 pályamunka értékelése
zajlott a Magyarság Házában, Budán. Korábban a Magyar Kultúra
Alapítvány székháza volt az épület, s ennek négy éve már a Deák
termét töltötték meg a „nyertesek” és kísérőik, felkészítő
tanáraik és a meghívott vendégek, valamint az önkéntes
támogatók. Kezdődhetne-e mással, mint a Himnusz eléneklésével
egy ilyen díjkiosztó ünnepség? Ugye, hogy nem? S utána rögtön
egy nagyon tehetséges ifjú versmondó, Pál Péter izzó előadásában
Dsida Jenő Psalmus Hungaricus c. költeménye. Az alsólendvai diák
a Sajó versmondó versenyünk múlt évi évfolyamának győztese volt,
aki nagy örömmel tett eleget meghívásunknak szülei valamint
Schmidt István tanár úr és Patyi Zoltán lendvai sorstársunk
kíséretében.
Ilyen izzó, csodálatos örömteli hangulatban folytatódott az ünnepség, amelynek fővédnöke Lezsák Sándor költő, a Magyar Országgyűlés alelnöke volt. Megköszönte a Palóc Társaságnak , hogy rendületlenül ápolja és terjeszti a magyar nemzeti műveltséget, ezzel nagyban hozzájárulva a magyarság megmaradásához is. Szólt a magyar fiatalokhoz is, akikre ugyancsak nagy feladat vár: minden körülmény között - éljenek bár a megcsonkított hazában vagy az elcsatolt területeken - megmaradni magyarnak. Minden jelenlevő fiatalnak, tanárnak és az otthon maradt pályázatíróknak is jókívánságait fejezte ki Lezsák Sándor alelnök úr, miközben ajándékkal lepte meg Z. Urbán Aladárt. A palóc népdalokból csokrot kötött Budai Ilona Magyar Örökség-díjas népdalénekes, így köszöntve az ünnep résztvevőit. (Közben úgy megtelt a terem, hogy pótszékeket kellett behozni s mégis voltak, akik oldalvást állni kényszerültek).
Most az ifjú szerzők közül mutatkoztak be négyen: Ladócki Viktor Magyarkanizsáról, Nagy Tamás Csantavérről, Győrfy Hajnalka Barótról és Halász Gábor Somorjáról, akik dolgozatukból olvastak fel. Ezekről és a többi százöt tanulmányról is Kolczonay Katalin egyetemi oktató, az értékelő bizottság elnöke mondott sok tanulságos gondolatot. Dicsért és ajánlott s az előfordult hibák javítására is tett javaslatot. Különösen nagyra értékelte, hogy a fiatalok zöme saját tapasztalatra, saját kutatási eredményekre támaszkodva alkotta meg dolgozatát, ami sajátos hangvételt, egyéni stílust is magával hozott s akadt pár olyan írás is, ami már irodalmi ihletésű volt. A pályamunkák dicsérete után a diákszerzők dicsérete következett a helyezések és jutalmak ismertetésével. Valamennyi nyertes pályázó kapott jutalmat, nem is keveset, nemkülönben az őket felkészítő tanárok. A legrangosabb elismerést az idén az általános iskolások közül a magyarkanizsai Ladócki Viktor, a középiskolások közül a baróti Győrfy Hajnalka érdemelte ki. Ők ketten a Józsa Judit kerámiaszobrász által alkotott MKN-díjat, egy kerámiát vehettek át. Oly szoros volt a díjazottak mezőnye, hogy egy-egy helyen többen is osztoztak (a részletes eredménylistát honlapunkon ismerheti meg az érdeklődő olvasó).
A díjkiosztó gála egyre nagyobb érdeklődést vált ki. Az idén először fordult elő, hogy a Kossuth Rádió Esti séta műsorában, továbbá a Határok nélkül c. műsorban hangzott el beszélgetés a Palóc Társaság elnökével, aki a Magyar Fórum c. hetilapnak is adott interjút. A Felvidéken a felvidek.ma portálon jelent meg az ünnepségről összefoglaló, és az Új Szóban egy beszámoló kapcsolódva az eseményhez. Valamennyi helyezést elért diák igyekszik részt venni a budai gálán, bár néha ez nem is könnyű. Az Erdélyből, Barótról indult Győrfy Hajnalka édesanyjával pl. egész éjjel, szakadó hóesésben utazva érkeztek meg a helyszínre, s vannak, akik mikrobuszt fogadva utaznak, s a kevés szabadidőt, ami érkezésük és az ünnepség kezdete előtt adódik számukra, arra használják fel, hogy pl. tisztelegjenek az Országházban a Magyar Szent Korona előtt. Így sereglik össze Erdély távoli tájairól, Délvidék Tisza mentéjéről, a fővárosból és a Jászságból, Palócföldről és a Csallóközből, a kék Duna mentéről stb. a Deák termet színültig megtöltő tömeg. S ez a magyar kultúra napján a magyar nemzeti művelődés jegyében a budai történelmi várnegyedben zajló összejövetel a Kárpát-medencei magyar fiatalok találkozási helye, azoké, akik tudják, érzik, hogy „Magyarnak lenni büszke gyönyörűség!” Mert szét lehetünk vágva hetedhét határba, de az összetartó szellem munkál itt minden magyar szívben, lélekben!
S milyen jó, hogy ezt a szellemiséget sokan, egyre többen a magukénak érzik, tudják! Ők azok, akik nemcsak szép szavakat puffogtatva hangoskodnak a közös célról és akaratról, hanem tettekkel nyomatékosítják ezt az akaratot. Ilyenek pl. Lezsák Sándor és a Lakitelek Alapítvány, az Országos Honismereti Szövetség, a Rákóczi Szövetség, a Trianon Kutatóintézet vagy a Jobbik Budavári Szervezete. Csodával határos napjainkban az a lelkesedésből fakadó cselekvés, ami nem egyszer megnyilvánul ilyenkor. Példának álljon itt Szablya Rudolfné és asszonytársainak önfeláldozó tette, akik a résztvevő sereg megvendégeléséről saját zsebük kárára gondoskodnak már évek óta, vagy Kovács Ágnes múzeumpedagógus segítsége, aki a sok értékes, szép kivitelezésű képzőművészeti albumon és kiállításvezetőn kívül még a Magyar Nemzeti Galéria ingyenes meglátogatását is intézi és vezeti az odalátogató fiataloknak s nem utolsó sorban említendő a kezdetek óta értékelő Kolczonay Katalin és történész férje, Szidiropulosz Archimédesz, akik mindenegyes dolgozatot kinyomtatnak, elolvasnak, jegyzeteznek és észrevételeznek, díjakat ajánlanak fel és támogatókat szereznek (ez utóbbiak adták át a díszkötetes Magyarország Alaptörvénye egy-egy számozott példányát a pályázaton résztvevő magyarkanizsai, csantavéri, baróti, nagyenyedi, felsőszeli, révkomáromi, párkányi iskolai műhelyeknek).A felforrósodott légkörben, az örömteli percek után újból Pál Péter lépett a közönség elé, hogy Sajó Sándor Magyar ének 1919-ben c. versével búcsúzzunk el egymástól abban a reményben, hogy egy év múlva újból találkozzanak azok, akik tudják: „Úgy sarjad a vetés, ha időben vetünk!”
Sokan, sokszor és sokat írtuk már, milyen hihetetlen nagy kegyben részesülnek a magyar állam és a Rákóczi Szövetség részéről a felvidéki magyar szülők, akik magyar tanítási nyelvű iskolába íratják és járatják gyermeküket.
Hacsak a múlt évi, a magyar óvodásoknak szétosztott karácsonyi csomagok számát vesszük figyelembe, összesen 12 783 darab ajándékcsomagnak örülhettek magyar óvodásaink, amelyeket a célalapok vezetői az óvodásoknak eljuttattak, s ez 15 700 000.- forintba került! Az óvodás gyermekek szülei jól tudják, hogy kifestőkönyv, (Kanizsa József gyermekverseivel, Koncz Eta rajzaival – éppen a Palóc Társaság ajánlására!) került a csomagba, a rajztömbön, színesceruzán stb. felül.
Képeink a csábi óvodában tartott karácsonyi csomagok
ünnepélyes szétosztásán készültek.
A Rákóczi Szövetség a beiratkozási ösztöndíj program keretében minden magyar tannyelvű iskolába beíratott és tanulmányait szeptemberben megkezdett kis elsősnek tízezer forint (néhol húszezer forint) ösztöndíjat adományoz, amelyeket általában a szeptemberi iskolakezdés utáni napokban adnak át ünnepélyes keretek között a RSZ és a célalap képviselő az elsős tanulók szüleinek. A Nagykürtösi járásban például Ipolybalogon, Ipolynyéken és Lukanényén történt ez meg, összesen 48 elsős szülei vehették át az ösztöndíjat. Az így adományban részesített felvidéki családok száma hét év alatt (amióta ez a fajta támogatás él) , összesen 125 929 család részesült belőle, ami 155 967 000.- Ft értéket képvisel! A támogatási összeg kifizetését széleskörű gyűjtés előzi meg. Magyarországi polgári körök, magánszemélyek, országgyűlési képviselők, alapítványok, önkormányzatok hozzájárulása teszi lehetővé, hogy a RSZ ezt az ösztöndíjat átnyújthassa a magyar szülőknek! 2011-ben pl. 207 magyarországi önkormányzat tartotta fontosnak, hogy így járuljon hozzá a felvidéki magyar családok ösztönzéséhez: gyermeküket ne pazarolják el szlovák tanítási nyelvű iskolát választva számukra! Ezúttal csak megemlítjük, hogy a kedvezménytörvényből eredő oktatási-nevelési támogatás, amely minden magyar családot megillet, amelynek gyermeke az óvodától a középiskola befejezéséig magyar tannyelvű oktatási intézmény látogatója s amely évente 230 500.- forintnak megfelelő nemzeti valuta, most éppen euró. Belátható, hogy tetemes összeggel ösztönzi a felvidéki (és nemcsak a felvidéki!) magyar családokat arra, hogy akkor döntenek helyesen, ha gyermeküket magyar iskola választásával segítik érvényesüléshez juttatni. Ezzel ápolják bennük a hűséget a szülőkhöz, nagyszülőkhöz, elődökhöz, anyanyelvükhöz és a nemzeti műveltséghez, amely több ezer éves kultúra az emberiség történelmében. Hiszik-e, érzik-e, ismerik-e, tudják-e ezt a mai magyar szülők? Többségük talán igen. Azok mindenképpen, akik a fenti ösztönzés nélkül is, öntudatosak, s azok is, akik éppen eme ösztönző forintok hatására, de végül is helyesen döntöttek, döntenek, vagyis magyar óvodát, magyar iskolát választanak gyermeküknek, hogy ebben szerezzék meg a tudást s ebben bontakoztassák ki tehetségüket. De: sajnos szép számmal akad olyan, magát még magyarnak meghatározó család, ahonnan már szlovák óvodába vezetik, szlovák iskolába küldik csemetéjüket, úgymond: az érvényesülés érdekében. Hogy aztán érvényesül-e majd az így istápolt „szemünk fénye” gyermek vagy nyugati toalettek pucolójaként, éttermek, konyhák mosogatójaként keresi magát dagaszra – elválik… Egy biztos: kevesebb lesz, mint lehetett volna képességeit, tehetségét felszínre hozva magyar anyanyelvén szíva magába minden ismeretet és magyarul gondolkodva! Még akkor is igaz következtetésünk, ha vannak, akiknek sikerül és „viszik valamire” a szlovák iskolából kikerülve. A kivételek erősítik a szabályt… Tudomásul kell vennünk és nem kell tagadni, szépíteni a butaság teremtette helyzetet, szembesülnünk kell a lehangoló valósággal: meglevő magyar iskoláink első osztályába a januári-februári beíratási időszakban összesen 31 gyermeket írattak be a szülők. Borzasztóan keveset! És nem azért, mert nagyon alacsony a gyermeklétszám… Üdvös lenne persze, ha magasabb lenne… Legtöbbet Ipolybalogon, szám szerint 14-et. Ipolynyéken tíz elsős várja a szeptemberi kezdést, Lukanényén négy, Csábon kettő és Ipolyhídvégen egy! Nincs tovább! Inámban, Ipolyvarbón és Óvárban egy szem elsős sem lesz a következő tanévben… Lefelé a lejtőn… Gyorsuló ütemben!
Vári Fábián László
Monda című verse nyomán
A 2011-es összeíráson megállapított 8,5 százalékos magyarságszám akkor igazán megdöbbentő, ha végiggondoljuk, arányában ilyen kevés magyar Szlovákiában még a második világháborút követő jogfosztottságot, reszlovakizációt, kitelepítést és csehországi deportálást követően sem volt. „A mai Szlovákia területén 1910-ben 2,9 millió lakos élt, ebből 884 ezer magyar (30,3%), 1 688 ezer szlovák (57,8%)… 1920-ban a magyar nemzetiségűek száma 651 ezerre (21,7%) apadt, a szlovák nemzetiségű lakosságé viszont 1 952 ezerre (65,1%) nőtt. A többi szlovákiai nemzetiség lélekszáma szintén megfogyatkozott” – írja Gyurgyík László szociológus-demográfus Magyar mérleg c. könyvében (1994)…. A könyv megjelenéséig eltelt 70 év adatai „megdöbbentő változásokról” tanúskodnak, szögezi le. Egyrészt 1921-től 1991-ig Szlovákia 3 milliós lakossága 5,27 millióra nőtt (75,6 %-os növekedés), a magyarok lélekszáma pedig 651 ezerről 567 ezerre csökkent (12,9 %-os fogyás)… Csak megjegyezzük: a múlt század 20-30-a éveiben a magyar vidékekre telepített cseh és morva hivatalnokréteg hatásán kívül erőteljes szlovákosítás folyt Dél-Szlovákia magyar területein (ebben élenjáró volt a Szlovák Liga és a Matica Slovenská), komoly anyagi előnyökkel járt pl. a gyerekek szlovák iskolába íratása-járatása. S arról sem szabad megfeledkezni, hogy a nemzetiségi indentitásunkban bizonytalanabb embereket még a gazdasági világválság terhei is nyomasztották. E szempontból bizonyos ételemben párhuzam vonható az 1930-as és a 2011-es népszámlálási változások között. A szlovákiai magyarság akkor és most is gazdaságilag-szociálisan rendkívül nehéz húsz évet tudhatott maga mögött… A második világháborút követően visszaállított trianoni határok közt sor került a magyarok teljes jogfosztására, kitelepítésére és deportálására, valamint a szlovákiai magyarságot erkölcsileg leginkább sújtó reszlovakizációra. Mintegy 120-130 ezer embert érintett a kitelepítés és a deportálás, 1947 végéig 410 820 ember nyújtott be reszlovakizációs kérelmet, akiknek a felét szlovákká nyilvánították hivatalosan is. 1950-ben így 354 532 személy vallotta magát magyarnak a népszámláláson (az összlakosság 10,3%). „Az 1950. évi mélypontot 1961-ben jelenetős gyarapodás, 1970-ben mérsékelt növekedés követte (552 ezren vallották magukat magyarnak Szlovákiában, ezzel azonban már csak a lakosság 12,3 % -át tették ki). Majd 1980-ban és 1991-ben minimális emelkedés követi, mindez a magyarság részarányának állandó csökkenése mellett. Az 1968-as „prágai tavasz” elnyomása és az azt követő konszolidációs időszak, amely során felerősödött a nacionalizmus, újabb törést hozott a szlovákiai magyarság identitástudatában. A hetvenes években új szlovákosítási hullám indult, több kísérletet tettek a magyar iskolák megszüntetésére (kétnyelvűsítésére), iskolakörzetesítés címén 410-ről 220-ra csökkent a magyar iskolák száma. Bár az 1980-as népszámlálás még csaknem nyolcezres növekedést mutat (559 490-en vallották magukat magyarnak), a magyarság aránya azonban már csak 11,2 százalék volt… 1991-ben, tehát a rendszerváltást követő első szabad népszámlálás abszolút értékben további nyolcezres növekedést mutatott, az 567 296 magyar nemzetiségű polgár azonban már csak az összlakosság 10,8 százalékát tette ki. Még tovább romlott a helyzet a rendszerváltást követő évtizedben. A szabadság meghozta a nacionalizmus szabad kiteljesedését, Csehszlovákia kettéválását, az önálló Szlovákia nemzetállami törekvéseinek kiteljesedését. Több hullámban történtek kísérletek a szlovák nyelv kizárólagossá tételére, a kisebbségi nyelvhasználat visszaszorítására a magánszférába… 2001-ben a népszámlálási adatok kijózanítóak voltak. 520 528-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek, tehát több mint 47 ezer fővel csökkent a létszámuk, részarányosan pedig a lakosság 9,7 %-át tették ki. A 2011-es népességvesztés még ennél is nagyobb: mindössze 458 467 fő vallotta magát magyarnak, ami 8,5 százalékát teszi ki Szlovákia összlakosságának. Húsz év alatt tehát 110 000-rel lettünk kevesebben. Vannak, akik úgy becsülik, valamilyen okból félnek bevallani nemzetiségüket, mások a magyar gyerekek szlovák iskolába járatásának számlájára írják a fogyatkozást. Gyurgyík László viszont továbbra is azt mondja: a vegyes házasságok gyümölcse a nagymértékű magyarfogyás.
A beszédet az olasz Actio Catholica adta ki a következő címmel: „Novena Allo Spirito Santo” di Giovanni XXIII.
Több mint érdekes, hogy nem sokkal ezután, 1963. június 3-án „hirtelen” meghalt XXIII. János pápa. Utóda VI. Pál néven az a zsidó származású Montini bíboros lett, aki arról is nevezetes, hogy ő nyilvánította „megüresedettnek” Mindszenty atyánk esztergomi érseki székét… Nem meglepő, hogy XXIII. János pápa felfogása talonba került és ma már a kiadó is letagadja, hogy ezt a beszédet valaha is kiadták volna….
Igazságos Mátyás királyunknak 2013-ban születése 570. évfordulójára emlékezhetünk. Bár a jövő év még odább van, nem árt előre gondolni az évforduló megünneplését. Erre hívta fel figyelmünket a Felvidékről elszármazott (Feleden is járt iskolába) New York-ban élő Kleiner Béla, a New York-i Egyetem kutató-vegyész professzora. A nagy király iránti hódolat szülte Mátyás király c. drámáját, amely több mint négyszáz oldalon, kétszáztíz színben kíséri végig küzdelmes életútját, Célja Európa egyesítése volt az oszmán birodalom ellen, ezért vívta háborúit. A könyvet a szerző felajánlotta könyvtáraknak, illetve az érdeklődők meg is vásárolhatják. A Palóc Társaság Kleiner Béla ötlete alapján és könyve segítségével felolvasó esteken igyekszik majd emlékezni és emlékeztetni a nagy királyra. A New York-ból érkezett könyvcsomagban két költeményt is találtunk a szerző tollából, az egyike lejjebb olvasható. Köszönjük az ajándékot!
Szakács Gábor írja a Tászok-tetőtől a bosnyák piramisokig című könyv köszöntőjében: „… Rideg, gyökértelen és magányos az életünk, ha nem vállaljuk fel elődeink ránk hagyott műveltségét, a rovásírást.” A cél „… minden magyar legalább a nevét le tudja írni ezekkel a betűkkel. Eközben nem feledkezhetünk meg Isten által kijelölt feladatunkról, a tudás továbbadásáról, lehetőleg a fiatalabb korosztály számára, hogy megfelelő ismeretekkel felvértezve ne lehessen játékszere a hamis prófétáknak, téveszméknek…” E célért dolgozik a Palóc Társság is a Felvidéken. 2012-ben már nyolcadik alkalommal hirdette meg az országos rovásírásversenyt, amelyre most összesen 143 alap- és középiskolás tanuló jelentkezett. A versenyzők nagy száma lehetővé tette, sőt kikényszerítette, hogy újból három elődöntőt, azaz körzeti döntőt szervezzünk számukra. Ezeken a földrajzi körzetből kialakított előverseny helyekről kerülnek majd ki azok, akiknek eredménye az országos döntőbe juttatja őket. A három körzeti döntő helyszíne: Feled április 13-án, Nagyölved április 20-án és Alsóbodok április 27-én. Az országos döntő újból a vásárúti József Attila Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában lesz május 11-én. Az idei rovásírásverseny „újdonsággal” is szolgál. Az eddigi rovásírásversenyeket ugyanis főleg pályázati támogatással illetve EU-s képviselői segítséggel tudtuk megszervezni. Most nélkülözni kényszerülünk mindkettőt. Ennek ismeretében választottunk olyan helyszíneket, amelyek vállalták, hogy saját erőforrásaik és helyi támogatóik támogatásai révén képesek eleget tenni ennek a csöppet sem egyszerű feladatnak (főleg a gyermeksereg és a kísérők ellátásáról van szó). A versenyeknek otthont adó iskolák eddig is nagyon sokat fáradoztak azért, hogy megfelelő körülményeket biztosítsanak a verseny zavartalan megvalósítására, a résztvevők jól érezzék magukat, kellemes benyomásokat szerezzenek, lehetőleg helyi ismeretekkel is gazdagodjanak. Köszönet ezért minden volt és az idei helyszíneknek is. A szervezés oroszlán részét amúgyis minden évben a Palóc Társaság vállalta magára, értve ezalatt az írásbeli feladatok kidolgozását, számszerű másolását, a kiegészítő műsorok ötletét és szervezését, papír biztosítását, emléklapok készítését stb. Jó felkészülést, tisztes helytállást valamennyi versenyzőnknek!
LÁNGOT ADTAK...
Az alábbiakban három középiskolás diák dolgozatából közlünk részletet. Mindhárman a Magyar Kultúra Napja tiszteletére kiírt tanulmányírói pályázatunk sikeres résztvevői voltak. Pathó Krisztina, 17 éves, Párkány A dolgozat címe: „Fényképalbum – családi fényképek nézegetése közben” Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon mi az, ami meghatároz és alakít minket, embereket. Számomra a legmeghatározóbb nem más, mint a család. A család legyen mindig az első, sosem mondhatunk le róla. Bármit is tesznek, egyedül ők a biztos pont a rohanó és állandóan változó világunkban. Hisz gondoljunk csak bele, kik azok, akik a legrosszabb időkben is mellettünk állnak, feltétel nélkül szeretnek, és akik az életüket is feláldoznák értünk? Nem számít, milyen gonosz a világ körülöttünk, egy szerető család védelmet, biztonságot és gondoskodást jelent. A minap nagymamámnál töltöttem az estét, mikor megérkeztem, nem is sejtettem, hogy mekkora befolyással lesz rám ez a találkozás. Egy poros dobozból előkerült egy réges-régi fénykép és vele együtt számtalan emlék. Úgy éreztem, mintha jegyet váltottam volna egy nosztalgiavonatra, amely segítségével pillantást nyerhettem családom mindennapjaiba, háborúban és békeidőben egyaránt, rejtett titkaiba, valamint könnyfakasztó emlékeibe. Megpróbálom mondatokba szedni a sok elhangzott történetet, hogy családom emléke sohase merülhessen feledésbe. Egy pohár forró kakaó mellett nagymamám és én elmerültünk az emlékezés megannyi pillanatában. Leporoltuk nemcsak a fényképekkel teli rejtelmes dobozt, hanem a lassan feledésbe merülő családi emlékeket is. Ahogy mélyebbre haladtunk a fényképek közt, egyre régebbi képek mosolyogtak ránk. Nemcsak nagyszüleimet véltem felfedezni a képeken, de bepillantást nyerhettem dédszüleim és ükszüleim életébe is. Találtunk esküvői, keresztelői képeket, és ekkor megtaláltam egy üknagyapámat ábrázoló már lassan fakuló képet. Igaz, már kopottas és kifakult, de még tisztán kivehető a katonai öltözék. A kép hátulján egy üzenet található az otthon maradt családnak a messzi távolból. Sokat töprengtem azon, hogy vajon melyik történetet foglaljam a pályázatomba. Ekkor úgy éreztem méltó emléket állíthatnék ükapámnak, Éles Józsefnek, hisz életét áldozta hazájáért, családjáért, Istenéért. Beszélgetésünk során előkerültek olyan képek is, amelyek látván nagymamám szeme könnybe lábadt. Újházy Endre, 17 éves, Magyarkanizsa A dolgozat címe: Kihaló mesterségek nyomában – A nádvágás Oromhegyesen lakom. A falum mai formája a múlt század derekán alakult ki, a dohánykertészek, pásztorok betelepítésével. Nagyon fejlett az állattenyésztés, különösen a marha és sertéstenyésztés és nagy múltja van a juhászkodásnak is. Örülök, hogy elvétve még akad itt-ott nádtetős épület. Itt nálunk a faluban, főként az állatok számára készült ólak tetejét fedi nád, de lassan ezeket is kiszorítja a hódfarkú vagy a hornyolt cseréppel befedett épületek sora. Korábban a zöld nádat legeltették, elsősorban szarvasmarhával. A fiatal hajtások magas cukortartalma miatt a legelő állat szívesen fogyasztotta a zöld nádat. Ma már az istállózó állattartás elterjedése és a háziállat-állomány erős csökkenése miatt nincsen gazdasági jelentősége. Tétován állok a nagyszüleim kapuja előtt: menjek be óvatosan, hogy a kutyák észre ne vegyenek vagy zörgessem meg az ablakot, hogy jelezzem itt vagyok, megérkeztem. A csípős szél arcomba fújt, így gyorsan cselekvésre szántam magam, megzörgettem az ablakot. Nemsokára tatám alakja bukkant elő, a kutyák körülugrálva kísérték a kapuig, majd az ismeretlen hang hallatán nagy ugatásba kezdtek. - Gyakrabban kellene eljönnöd, akkor a kutyák is biztosan megismernének – mondja, amint a szobába kísér. A szobát friss kalácsillat lengte be, amit a mama már az asztalra készített. Már nagyon vártak. - Ülj a padkára!- mondta a tata, - hogy ne fázz! A kellemes meleg átjárta testemet. Miután átmelegedtem elmondtam jövetelem célját, hogy régi mesterségről szeretnék írni, s tudom, hogy a tatának is ma már szinte kihaló félben lévő mestersége volt. Édesapja sok mindent dolgozott, hogy fenn tudja tartani a családot. A tatám is be-besegített neki. S így jutunk el dolgozatom témájához is, ami nem más mint a nádtető készítése, amivel dédi tatám, majd tatám is foglalkozott. Sajnos dédi tatám, már nincs közöttünk, de egyes házaknál még ma is látható a keze munkájának nyoma. Őt Juhász Lukácsnak hívták (1907-1997), s így a mesterség apáról fiúra szállt. Nagybátyám ács, a modern tetők tetszenek neki, de olykor, besegített a tatának a nádtető készítésbe is, főleg akkor, amikor tata betegeskedett. ... ... Észre sem vettem, hogy ránk esteledett. A mama szólt, hogy az asztalon a vacsora. Birkatarhó, szalonna, kolbász, kenyér és a délutáni maradék kalács várt bennünket. Vacsora közben folytattuk a megkezdett beszélgetés sorozatot. Mondtam, hogy a télen én is ki szeretném próbálni a nádaratást. Mama aggódott, hogy megfázok, a tata pedig helyeselte (kicsit büszke is volt), hogy az unokája is ott lesz a falusi nádvágók között. Búcsúzáskor megígértem, hogy gyakrabban eljövök, akkor a kutyák is biztosan megismernek. Szilágyi Renáta, 18 éves, Nagyenyed A dolgozat címe: Lángot adok, add tovább! – hagyományőrzés, hagyományápolók napjaikban Réges-régen, a világnak kezdetében, „A lapádi Nagyhegy alatt” mondja a népdal, volt egy kicsiny település, melynek neve: Magyarlapád. Erdély középső részén, Fehér megyében áll most is ez a falu. Ez a falucska kicsi volt és szegényes, de lakosai lélekben és erőben gazdagok voltak. Ezek az emberek egy nyelvet beszélve, egymást jól ismerve, jó viszonyban, családi hangulatban éltek egymással. Őseiktől örökölt hagyományok és szokások szerint éltek, melyek nagyon a szívükhöz nőttek... ...Kilencvenegy esztendős dédnagyanyám ma is olyan erővel, kisugárzással és zamatos tájszólással (amit persze én is kitűnően beszélek, mert nálunk ma is így beszélnek az emberek) meséli ezeket a „régi szép idők”-et nekem, hogy kötelességemnek érzem azt, hogy ezen íratlan törvények szerint éljek én is. Mély kék szeme fátyolos lesz, ha fiatal koráról faggatom, és olyan boldog vagyok, hogy ő van nekem, és bármikor odaülhetek mellé, hogy meséljen. Érzem azt a meleget, azt a tüzet, mely most is ott parázslik benne, és szívemet felmelegíti, ha ilyen meséket hallhatok. Ezért is vagyok boldog, amikor táncolhatok, amikor ma is sorra kerül falunkban a hagyományőrző tánctábor, a szüreti mulatság, akár egy lakodalmi menet, ahol ott van a falu összes fiatalja, és büszkén táncolják a „lapádit”, ami egy jellegzetes küküllőmenti tánc. Büszkén hordom a népviseletet, és szívesen magamra öltöm bármikor. Kötelességemnek érzem, hogy ezt az örökséget, amit őseink ápoltak, féltve őrizgettek azért, hogy nekünk tisztán, érintetlenül átadhassák, szívembe zárjam, és éltessem azokat, hogy ráhagyhassuk a következő generációra. E piciny magyar falu rengeteg értéket tartalmaz, akár egy hatalmas vár. Minden egyes népdal egy-egy aranytallért jelent, ahogyan a látványos néptánc és rengeteg hagyomány egy kastély értékével felér. Napjainkban már tapasztalhattuk, hogy ez a vár egyre romosabb, és elvesztek téglái, kihaltak azok az emberek, akik még ebben az időszakban éltek. És mi marad nekünk?... Csak a pusztuló emlékek, az a parázs a lelkünk mélyén, melyet dédszüleink olyan hatalmas szeretettel adtak át nekünk. Melengetnünk kell e parazsat szíveinkben, hogy mindabból a lángból, melyet őseink égettek és bíztak ránk, ne hamu maradjon, hanem örökké világító tűz legyen, amely bevilágítja az emberek szívét és lelkét. Olyan generációra bízták, akik feltehetően táplálni tudják e lángot, és a jövőt remélték bennünk, azt hogy fellobbantják a tüzet, hagyják élni, és táplálják azt, hogy soha ne aludjon ki és tovább adják. Próbáljunk hát úgy élni, hogy megőrizve múltunkat építsünk azok alapjaira saját várat, melynek értéke igen nagy, és azt átadhassuk nemzedékről nemzedékre.
VERECKE HÍRES ÚTJÁN…
Honszerető túránk 2012-ben ismét Kárpátaljára visz. Már egyszer bebarangolt és még eddig nem látott helyek várják azokat, akik meg szeretnék ismerni az Észak-keleti Kárpátok alatt az ősi hazát híven őrző nemzettársakat, lakóhelyük történetét, neves embereiket, életterük természeti szépségeit, várait és várromokat, folyókat, tengerszemeket, bérceket és lankákat… A honszerető túra július 26-án indul és 31-én ér véget. A hat napból négyet csillagtúrával töltünk. Egyet a terület székvárosa, Ungvár irányába, egyet a Vereckei-hágó felé, egy a Toronyai hágóra és a Szinevéri-tóhoz vezet, egy pedig a magyarok lakta Tisza-vidékre. (Istenszéke alatt megtett tavalyi túránkon két „ezeréves” határunkra látogattunk: Gyimesbükre és az Ojtozi-szorosba. Idei túránkon is két ezeréves határunkat keressük fel: a Vereckei-hágót és a Toronyai-hágót.) Bene község szállásadó gazdái – tapasztaltuk már! – nemcsak kényelmes szállásról és finom étkekről gondoskodnak számunkra, hanem szeretetükkel is elhalmoznak bennünket. Tartsanak velünk 2012-ben is! Érdeklődni és jelentkezni is a jól ismert címeink mindegyikén lehet. Ne feledjük, amit Kölcsey Ferenc így vetett papírra: „Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi jámbor felett plántálva; minden dal, régi hősökről énekelve; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve; megannyi lépcső a jelenkorban magasabbra emelkedhetni…” Kedves Tagtársunk! Ugye tapasztalta már: 2012-őt írunk. Új évben járunk immár három hónapja. Köszönet azoknak, akik máris rendezték idei tagdíjukat! A többiek se késlekedjenek ezzel, így segítsék munkánkat! Kérjük őket – amint azt ígérték nyilatkozataikban – június végéig róják le vállalt kötelezettségüket! Köszönjük! |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|
A Palóc Társaság hírmondója * Megjelenik minden negyedévben Felelős szerkesztő: Z. Urbán Aladár * 991 11 Ipolybalog, Kör u. 194,. Szlovákia * 047 488 53 13 * www.paloctarsasag.real-net.sk * z.urban@paloctarsasag.real-net.sk |