Honszerető túra a Kárpátok alján

2009-ben tett első kárpátaljai honszerető túránkon ezzel búcsúztunk el: „Kárpátalja visszavár!” Most, 2012 nyarán visszatértünk hát, néhányan az előzőn is részt vettek közül, többen az új érdeklődők.
A Kárpátok karéjában fekvő kies terület Kárpáthazánknak valóban gyönyörű tájegysége, természeti szépsége, gazdag történelmi múltja s a ma ott élő, a megmaradásért küszködő magyarjai egyformán vonzóvá teszik számunkra. Miközben náluk, velük vendégeskedünk, hétköznapjaikkal, munkájukkal, családjukkal ismerkedünk a meglátogatott történelmi helyszínek, emlékek mellett, valójában egy csomó biztatást adunk
küzdelmükhöz s talán észre sem vesszük, hogy mi magunk is legalább annyi biztatást kapunk arra, hogy hazatérve folytassuk vagy elkezdjük a hittel átszőtt, meggyőződésből való táplálkozást ugyanazért a célért: megmaradásunkért. Mert Kárpátalja vagy Felvidék magyarsága egyformán létében veszélyeztetve van, s így válik a kárpátaljai példa eggyé, erősbödővé, biztatóvá a felvidékivel.

A vereckei emlékmű

A szolyvai emlékparkban

Hat napos túránk első napján a megérkezés utáni első teendőnk az elszállásolás volt. Szuhán András, Bene polgármestere több mint tíz éve vágott bele az ún. falusi turizmusba, amely mára már sok éves tapasztalattal rendelkező benei családok (számuk meghaladja a húszat) megélhetést biztosító vállalkozásává fejlődött. Eme új megélhetést biztosító munkának egyéb áldásos hatása is tetten érhető a faluban, mondja a polgármester úr. Megtanulták a falusiak a vendégfogadás csínját-bínját, családi házukat bővítették, alkalmassá tették vendégek fogadására, fürdőszobát létesítettek stb. Bene a kárpátaljai falusi turizmus biztos pontja lett s ez a falu életében is változásokat idézett elő. A község központjában emlékparkot létesítettek, benne a honvisszafoglalás hét vezérének a fából faragott szobrával (kép a címoldalon). Itt adtuk elő a búcsúesten vendéglátást megköszönő műsorunkat, amelyben a túrázók közreműködtek, ki verssel, ki énekkel, ki a műsor megörökítésével.
De ne szaladjunk előre! Hiszen négy csodálatos élményekkel teletűzdelt napot töltöttünk a Tisza, a Latorca, a Borzsa folyása mentén. Mindjárt a második napon oda zarándokoltunk, ahol az emlékezet szerint a „honfoglaló” magyarok beözönlöttek a Kárpát-medencébe. Az az igazság, hogy a „honfoglalás” nemcsak itt kezdődött, mert ősi birtokunkat, a Kárpáthazát a honvisszafoglalók több szoroson átkelve foglalták vissza, mégis a Vereckeit emlegetjük egyetlenként. Itt emelkedik
a magasba a fenyőfát, az égigérő fát jelképező emlékmű 2007 óta, ma magánterületté nyilvánítva a terület, ennek ellenére gyakran esik áldozatául vandál indulatoknak, kezeknek, akik mázolják, kenik, leöntik, törik, zúzzák – meggyalázzák. Tehetik, eddig ugyanis velük szemben „toleráns” a hatalom (a szabad véleménynyilvánítás jegyében, nyilván).
A kárpátaljai magyarságtól (a szó: kárpátaljai, behelyettesíthető más élettereinkkel, ahol idegen helytartói uralom van) a sztálini terror idején úgy akartak megszabadulni, hogy a fiatal magyar férfiakat „mályenkij robot”-ra hívták, azaz három napi közmunkára, s a harminc-negyvenezerből csak nagyon keveseknek sikerült a hazatérés. A hónapokig tartó rabszolgamunka a bányákban, a löttykoszt, a betegség áldozatául estek többnyire. A hazatért kevesek sem beszélhettek a szenvedésekről a „rossz” birodalmának felbomlásáig, s addig közülük is sokan távoztak el az élők sorából. Szerencsére ma legalább szabadon emlékezhetünk rájuk, az elhurcoltakra a szolyvai emlékparkban. A kastélyt, amelyben gyakran találkozgatott Thököly Imre Zrínyi Ilonával, megtaláltuk Beregszentmiklóson. Benne valamiféle múzeum működik, de aki a megtekintésére hívott, nem árulta el, mi látható a termekben. Zsákbamacskát nem vettünk, így csak kívülről vettük szemügyre a kastélyt.
Munkács bevételét két alkalomra terveztük. Először a város látnivalóit vettük sorba, másodjára a várat, amely egy 70 m magas hegykúp tetején áll a Latorca-síkból kiemelkedve. A város ma valóban mukacsevo. A hajdani magyar várost utcaképe, épületei idézik még letagadhatatlanul, de ukrán-orosz nyelvű már. A sétálóutcai teraszon üldögélve teljesen idegenben éreztük magunkat, ahol inkább angolul mint magyarul ért szót az ember. A vár még „magyar”. Ostromolják ugyan rendesen az idegen nyelvűek, sok csoport koptatja köveit, még egy kiskatonacsapat is ottjártunkkor, de Zrínyi Ilonáról, a Habsburg-ellenes küzdelemről, Petőfi Sándorról mesélnek itt a kövek meg az idegenvezetők… A Hajdú-bástyára visszaszállt a turulmadár s kiterjesztett szárnyai alatt lüktet a város s emlékezteti lakóit a magyar múltra, de talán vigyázza is a jövőjét…
Visken a mennyezetén a magyar címerrel ékeskedő református templom ajtaja kitárult előttünk, nem úgy Técsőn, ahol a gondnok sok könyörgésünkre sem volt hajlandó kinyitni a templomot, hogy megcsodálhassuk a minden magyar ember által megcsodálandó festett kazettás mennyezetet, melyet – Pap Gábor művészettörténész szerint – tanítani kellene az iskolákban. Magyar s magyar között is vannak jók s rosszak, nyugodjunk hát bele s evezzünk más vizekre.
Itt van például a Tisza folyó. A Kárpátok hegyeiben ered, két forrás is táplálja, aztán meg tiszta vizű hegyi patakok, hogy Rahónál egyesítsék medrüket s vizük erejét. A Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza összefolyása kicsit-nagyot megállásra késztet, sőt minket arra is, hogy vizébe gázoljunk, szelídebben fogalmazva: vizébe csobbanjunk… Rahónál is láttuk, később a Fekete-Tisza mentén kanyarogva többször is, mennyi szeméthalom szegélyezi partját. Mind-mind az emberi nemtörődömség, hanyagság „terméke” s ezt az iszonyatos mennyiséget a folyó elmossa, lemossa, lapályosabb tájakra hordja…

A Tisza és mi benne Rahónál

A Tatár-hágón (ez is ezeréves határunk egyike) hiába kerestük az országhatár őrizetére emelt őrhelyet, nem találtuk meg, annál több árust s árut. Még tört magyar nyelven is kínálják portékájukat s az eredmény nem marad el rendszerint, el-elkel egy-egy meleg zokni, papucs, faragvány…
Egyik csillagtúránkon az Uzsoki-hágó (újabb ezeréves határunk) védelmét biztosító Nevicke várát is – kell-e hangsúlyozni? – romokban találtuk. Egyik tornyának ép sisakja azonban szinte Ungvárig vezeti a szemet. Ungvár vára, legalább is a belseje, épségben fogadott. A csehek országlása idején (Trianon következtében) kialakított Ung parti sétányon jólesik a séta, csakúgy egy pohár sör a forró napsütésben. Ám a sétányon is, hol pihenő öregek és fiatal szerelmesek álmodoznak múltról, jövőről, csupán ukrán szó üti meg fülünket, még a két városrészt összekötő
zsúfolt forgalmú gyaloghídon is. Abban a városban, amely a XX. század elején zömmel még magyar (80 %), száz év múltával már csak a turista magyar jóformán ( 7 % a magát magyarnak valló aránya).
Félúton a megyeszékhely Ungvár és Munkács között fekszik Szerednye, a mostanság pincészetéről nevezetes település. Mi azonban ide is a magyar múltunk után kutatva tartunk. Romosan, de áll még néhány falszakasz egykor volt várából, melyben Eger várának hős kapitánya élt s halt meg. Libabanda őrzi a romokat, megközelítését a libasereg nehezíti, de mi legyőzünk minden akadályt. Még a bozótot is. A vár köveit a helyiek elhordták, felhasználták családi házaik építésénél, a megmaradtak között pedig a szerednyei fiatalok a romantika jegyében randevúzgatnak… Tehetnék ezt persze akkor is, ha legalább részben felújítanák vagy állagát megóvnák a további romlástól, a falura is több figyelem hullna.

Libák őrzik a szerednyei várromot

Romokkal a későbbiek során is találkoztunk. Nagyszőlősön Kankó várából is csak imitt-amott maradt meg hírmondónak egy-egy faltöredék, a szomszédos Királyházán a Nyalábvárból még az sem igen. Sűrű bozót, rekettyés öleli körül az alig várromot, de még ennek a védelemnek is örülhetünk, hiszen áthatolni rajta igazi ostromot jelent. Hagyják szétmállani a múló időben, mert tudnivaló, hogy egy darab múlt, magyar múltunk egy darabkája vész a semmibe. Elérendő cél ez nemcsak itt, mindenhol, ahol idegenek kezében a gyeplő. Ezért becsülendő, hogy például a nagyszőlősi Perényi-kastély parkja tiszta, rendezett, maga a
kastély felújítva közcélt szolgál, s falán koszorúkkal övezett emléktábla. Perényi Zsigmond bárónak állít emléket, aki az 1848-49-es szabadságharc egyik vértanúja lett, amiért a Habsburg-trónfosztást kimondó nyilatkozatot aláírta.
Huszt vára is romokban hever, tudjuk, s láthattuk is a távolból, mert legutóbbi huszti tartózkodásunk óta közvetlen környékét rendezték, irtották gazát s ez messzire, a busz ablakából is látszik. Sajnos, idő hiányában mindezt a gyakorlatban nem tapasztalhattuk meg. A széles Nagyág mentén haladtunk az európainak egyáltalán nem jellemezhető úton, melyen több kátyú és forradás van, mint kerék alá való sima felület. E testet rázó úttal párhuzamosan kanyarog a folyó, fentebb már csak patak, majd hegyipatak módján. Partját a II. világháborúban itt használt tankhaladást gátló betongúlákból rakták ki, így védve az amúgyis rozoga úttestet az alámosásoktól áradás idején.

Egy bunker a sok közül

Betongúla a Nagyág partján

A II. világháború más emlékei is szemünk elé tárulnak ezen a vidéken. Az ún. Árpád-vonal védelmi rendszer bunkereibe „botlunk” lépten-nyomon, ha felkapaszkodunk egy-egy útszéli hegyoldalra, erdőbe. Köztük s az egykori lövészárkok vonalán sétálni még ma is félelmetes, legalábbis ez az érzés lepi meg az embert, meg a háború iszonyatát juttatja eszébe. Csend, nyugalom, madárdal, süppedő avarszőnyeg, csörgedező patakocska, fák susogása… Mégis durranás, golyószóróhang, golyósüvítés, jajkiáltás, nyögés párosul vele, s a filmekben látott, hallott, az öregek meséiből, történeteiből ismert, olvasott borzalom van itt még mindig a levegőben. Az itt harcolók, az itt szenvedők szerettek volna hazatérni s békében élni, de csak keveseknek jutott ez osztályrészül.
Nekünk igen. Emlékeztünk és emlékeztettünk, katonadalokat daloltunk, költők költeményeit mondtuk el, gazdagodtunk
tapasztalatban, élményben. Elbúcsúztunk szíves vendéglátóinktól s hazaindultunk. Útközben még megcsodáltuk Csaroda pompás, karcsútornyú templomát, Tákoson meghallgattuk Baráth Menyhértné ízes nyelven előadott történetét a „paraszt Notre Dame”-nak is becézett református templomról, aztán már csak a kilométerek fogytak alattunk, ahogy gurultak az autóbusz kerekei hazafelé.
Hagyomány immár, hogy a honszerető túra résztvevői a túra végén egy rejtvénylapot kapnak, melynek kérdései a túrán látottak, hallottak alapján álltak össze. A helyes megfejtők szerény jutalomban részesülnek. E „tesztlap”-ból az is kikövetkeztethető, hogy ki mire emlékszik, kit mi fogott meg igazán, milyen élmények érték. Ezekből a véleményekből következik alább néhány.

„Nagyon jó volt visszatérni Munkácsra. A lövészárkok megtekintése szintén nagyszerű volt. nagy kár, hogy nem volt időnk Huszt várának megtekintéséhez.” Mészáros Adrián

„Minden nagyon tetszett és nagyon sokat tanultunk a látottakból.” Zachar Aranka

„Köszönöm, szép volt. 1 órás vásárlás piacon, szupermarketben, belefér az 5 napos kirándulásba. Tapasztalatom szerint az utasok 50-70 %-a igényelte volna. Szeretnék részt venni a következő úton is (Vajdaság, Erdély,, de akár Szlovákia területén)” Varga István

„A Palóc Társaság által szervezett honszerető túra, annyi élményt tudott adni a mai minden érzelemtől kiüresedni látszó világban, hogy aki ezen a túrán részt vett, ha szerette is eddig úgy tudat alatt az igazi hazát, én azt hiszem, ez után még jobban fogja szeretni.” Lőrincz Aranka

„Nagyon örülök, hogy részese lehettem e túrának, mivel ez egy egyedüli kirándulás. Különleges szeretettel van átitatva. Nagyon sok új dolgot tanultam és biztos, hogy megmaradnak bennem azok a helyek, melyeket meglátogattunk. Közelebbinek érzem a történelmet. Hihetetlen tartalmasak voltak idegenvezetőnk előadásai – élmény volt hallgatni azokat. A vendéglátás hibátlan volt. ugyanúgy, mint a társaság. Köszönöm az élményt!” Bódis Kornélia

„Sok szépet láttunk, másoknak is látni kéne, hogy sok magyar ember milyen szívettépő körülmények közt küzd a megmaradásért. Rossz élményem nincs. Köszönöm az egész utat.” Varga Erzsébet

„Részemről csak jót tudok mondani az egész hétről. Kimondottan nagy öröm számomra, hogy találkozhattam kárpátaljai magyar emberekkel a Palóc Társaság szervezésében. Köszönöm.” Salgó Zoltán

„Csak gratulálni tudok a honszerető túra megszervezéséért és kivitelezéséért. Kérem az Urat, tartson meg erőben, egészségben, hogy még sok hasonló utat legyen erőd megszervezni!” Zachar István

„Remek kirándulás volt, csodás élményekkel és remek társasággal.” Lakatos Ferenc

NYARALTATTUNK

Kikapcsolódni a rendszeres, fárasztó napi munka után bizony jólesik felnőtteknek, gyermekeknek egyformán. A nyár, a hosszú forró nyár a pihenésre sok lehetőséget kínál: egy-két hét a nagymamánál, sátorozás folyóparton, tó mellett, tengerparton, hegyeket mászni, várromok közt bóklászni, ismeretlen tájakat felfedezni, kalandozni, barangolni, izgalmas történeteket olvasni a szoba hűvösében mind-mind jó dolog. Nyaralni jó – egyszerűen szólva.

A Palóc Társaság minden évben igyekszik a versenyein derekasan helytálló diákoknak ilyen élménygyűjtő nyári táborozást biztosítani. Az idén sem volt ez másképpen. Igyekezetébe segítségére sietett a Rákóczi Szövetség, az 56-os Történelmi Alapítvány, a Kevermesi Honismereti és Falusi Turizmusért Egyesület (KEHOFA).

A Magyar Kultúra Napja – pályázat, a Felvidéki Rovásírásverseny és Műveltségi Találkozó helyezettjei közül többen is kiérdemelték, hogy a nyári táborok valamelyikében részt vegyenek, kikapcsolódjanak, feltöltődjenek. Rajtuk állt, hogy éltek-e a lehetőséggel. Összesen harminc diáknak adatott meg, hogy a nyári szünetből egy hetet valamelyik felkínált diáktáborban töltsön el. Az esztergomi anyanyelvi táborban tizenöten, a marispusztai történelmi táborban hatan, ugyancsak hatan a sátoraljaújhelyi Magyar Kálvária táborban és Kevermesen hárman. A kísérő tanárok száma négy volt.

Örülünk annak, hogy versenyző, kitűnő eredményt felmutató magyar diákjaink, akik nemcsak a Felvidéket, hanem Erdélyt és a Délvidéket is képviselték ezekben a táborokban, jól érezték magukat. Ezt bizonyítják azok a hosszabb-rövidebb beszámolók, amelyeket tőlük kaptunk, s amelyeket most közreadunk.

„Ismét Önnek köszönhetjük, hogy Adamov Afrodita, Berec Judit, Gojkov Sára, Ladócki Viktor és én egy felejthetetlenül csodálatos hetet tölthettünk az esztergomi anyanyelvi táborban. A vendéglátók nagyon kedvesek voltak és nagyon vigyáztak ránk. Olyan jól éreztük magunkat,
hogy mondtam is a gyerekeknek: Én hiába vigyázok rátok, ha ti a nevetésbe fogtok belehalni. Megígérték, hogy el fogják küldeni Önnek a beszámolót, de addig is küldök egy kis ízelítőt – írta Fodor István.

„Nagyon szépen köszönöm a tábort. Nagyon szép volt minden, nagyon hálás vagyok magának. Fantasztikus volt minden, kifogástalan... Nagyon szépen köszönöm még egyszer, sosem felejtem el azt az élményt” Ez Ladócki Viktor leveléből való.

Egy csoport az esztergomi anyanyelvi táborból

Balatoni tábor...

Június végén csodálatos hírrel állt elénk osztályfőnökünk: Tíz diák utazhat a Balatonra, nyári táborba a Néva Társaság jóvoltából, Urbán Aladár tanár úr közvetítésével.

Mi, a "szerencsés tizek társasága" kitörő örömmel készülődtünk a táborba. Terveztünk, vásároltunk, csomagoltunk... Amikor községünk művelődési háza elé begördült az autóbusz, kicsit megilletődve szálltunk fel rá, hiszen nagyon távolinak tűnt a cél... Balaton! Láttuk tévében, képeken, tanultunk is róla, de még egyikünk se látta élőben a magyar tengert.

Végállomásunkon nem fogadott minket vörös szőnyeg, nem röpködtek virágcsokrok, a szállás sem nyerte el tetszésünket, kezdetben az étel is szokatlan volt, de hát ott volt "Ő", a hullámzó Balaton színes vitorláival... Birtokba vettük a csodálatos tavat, testünkkel-lelkünkkel ízlelgettük zöldeskék vizét, és gondolatban százszor is feltettük a kérdést: Igaz ez? Valóban itt vagyunk? Azután már mindent más szemmel néztünk…

Zánkán nényeiek

A megnyitó ünnepségen élőképet alkottunk "Zánka" felirattal, gyönyörködtünk a zászlófelvonásban, bebarangoltuk Füred és Tihany utcáit, moziban voltunk. Az egyik napon vetélkedőt szerveztek vezetőink, amelyet mi, lukanényei diákok meg is nyertünk. Hajókáztunk is... Nagyon büszkén vettük tudomásul, hogy a mi lányaink voltak a legszebbek, Nelly és Szimi aratták le a népszerűség gyümölcsét. Ebben a táborban kötődtek eddigi életünk legszebb barátságai. A tábor vége felé nyomásfélét éreztünk bensőnkben... El kell mennünk? Vége? Nincs már Balaton, nincsenek szépnapok többé? Utolsó este egy tréfás versben foglaltuk össze balatoni élményeinket, ami nagy tetszést aratott a táborlakók körében.
Mi, lukanényei diákok hálás köszönetet mondunk mindenkinek, aki hozzásegített minket ehhez a csodálatos utazáshoz. Köszönet az Alapítványnak, köszönet Önnek, kedves Urbán Aladár tanár úr.

A lukanényei magyar tagozat diákjai.

Ötvenhatos nyári tábor Kiskunmajsán

Mi, Józsi és Kevin, a nyáron részt vettünk egy ötvenhatos táborban. Elmeséljük a feledhetetlen élményeinket.

2012. július 3-án, kedden elindultunk a szülőkkel Győrbe a vasútállomásra, mivel vonattal mentünk a táborba. A vasútállomáson már várt bennünket három somorjai diák és egy kedves tanító néni, Kósa Krisztina. Megismerkedtünk Bencével, Lúciával és Ancsival, a somorjai diákokkal. A vonattal először Pestre utaztunk, majd Kiskunhalasra, és délután már végre odaértünk a táborba. Nagy szeretettel fogadtak bennünket, elszállásoltunk, majd a finom vacsora után megismerkedtünk a többi táborlakóval.

Megbeszéltük a hét programját a tábor vezetőjével, Kozma Huba bácsival, megismerkedtünk a tábor helyszínével. Csapatokat hoztunk létre. Négy csapat volt: Széna tér, Tűzoltó utca, Korvin köz és Baross tér. Józsi a Korvin Köz csapatába tartozott, melynek vezetője Sipos Ferdinánd volt. Kevin a Baross tér csapatába tartozott, melynek vezetője Csorba Laci volt. Miután felfedeztük a medencét, csobbantunk is egyet. Így telt el az első nap Szerdán meglátogattuk a tábor mellett elhelyezkedő múzeumot és kápolnát. A tábor előző vezetője, Pongrátz Gergely építette a múzeumot, de ő sajnos meghalt, és a kápolnában van eltemetve. Ezután nagyon érdekes előadások következtek az ötvenhatos forradalomról. Este tovább folytatódott az ismerkedés. Megismerkedtünk Zolival, Petivel, akik ezután a legjobb barátaink lettek, és a lányokkal. Sokat fürödtünk a medencében,
és asztaliteniszeztünk. Az ennivaló az egész tábor folyamán kifogástalan volt.

A következő nap reggelije után előadások következtek: többek között Hans Kaiser német kancellár előadása, majd Magas László, a páneurópai piknik főszervezőjének érdekes előadása. Az előadások közti szünetben fürdöttünk és fociztunk. Este a sztárvendég Pleskovics András, Dr. Rock volt. Még mi a medencében fürödtünk, addig Dr. Rock jó zenékkel szórakoztatott minket. Este már a szárazföldön a mai kor rock dalait mutatta be nekünk, mint például The Animals, The Beatles, The Rolling Stones, Black Sabbath számait.

Pénteken a reggeli után Sinka Jenő: Az én ötvenhatom előadása következett. Meglátogattuk a kiskunmajsai múzeumot is, ahol nagyon érdekes dolgokat láttunk. Később a templomtoronyból is lenézhettünk, ami óriási élmény volt, mivel nagyon szép volt a kilátás. Ezután a kiskunmajsai élményfürdő vendégei voltunk. Az izgalmas csúszdák még szebbé tették ezt az élményfürdőt. Majd tekebajnokság következett, amely szintén nagyon izgalmas volt. Józsiék csapata a második lett, a Kevinék csapata pedig a negyedik. A vacsora a Dósai pincében volt, ahol a vacsorát követően a felnőtteknek borkóstoló is volt.

A hétvége egy izgalmas előadással kezdődött: Hogyan zajlott az ötvenhatos forradalom Szegeden? Majd a nap legjobb előadása következett, amelyet Wittner Mária mutatott be. Délután elkezdődött az asztalitenisz-verseny. Kevin már a csoportkörben kiesett, de Józsi tovább menetelt. A lendület eljuttatta őt a döntőig, ahol asztalitenisz-bajnok lett belőle. A vacsora után A kömpöci forradalmár c. filmet vetítették.

Somorjai és nagymagyari diákok a résztvevők között

Vasárnap reggeli után a szülőföld bemutatása zajlott. Ez nagyon jó volt, mert megismertük a legjobb barátaink otthonát. Később hosszas fürdés, pingpongozás és focizás következett. Este tábortűz, sütés és nagy mulatás.
Hétfő reggel elindultunk Szegedre, majd Hódmezővásárhelyre egy egész napos kirándulásra különböző múzeumokba. Ez és a vásárlási lehetőség nagyon tetszett nekünk. Este hazaérve még csobbantunk a medencében, majd mulattunk, mivel ez volt az utolsó éjszakánk a táborban. Kedden elrakodtunk, elbúcsúztunk a többiektől és kilenc óra körül elindultunk haza.
Sikeresen hazaértünk, és mindkettőnknek nagyon tetszett ez az élményekben dús kirándulás.

Makó József és Venchich Kevin Zoltán, a Nagymagyari MTNYA tanulói

„… az igazság szabaddá tesz…”

A jászberényi V. Szakrális Művészetek Fesztiváljáról jelenti Lőrincz Sarolta Aranka

A fenti evangéliumi idézet, amely mottója volt az V. Szakrális Művészetek Fesztiváljának Jászerényben, gondolkodásra készteti az embert. Fel lehet tenni a kérdést: Vajon hol van az igazság? Itt a földön nincs igazság, mert… és itt sorolhatnánk számos igazságtalanságot, mely az egyes embert éri földi pályafutása során. Ám sorolhatnánk a magyarságot ért nagy igazságtalanságokat is, amelyek a történelem folyamán érték nemzetünket és még most is érik a 21. században. Tehát megállapíthatjuk, hogy a földön nincs igazság, a valódi tiszta szép igazság csak Istennél van.

Ezért fordultak a jászberényi keresztény értelmiségi emberek Isten felé, hogy szakrális talajra lépve megpillanthassák, átérezhessék azt az isteni igazságot, mely lélekben szabaddá tesz. Meghirdették a szakrális művészetek fesztiválját, amely 2012. szeptember 15–től 22-ig tartott. Megkísérelték a földre hozni, ha csak egy-egy mozaik darabját az isteni igazságnak, hogy ez által lélekben fölszabadulva, szeretettől áthatva tegyék a jót, jó magot vessenek a földbe. Mindehhez lelkes tenni vágyó emberek kellettek, akik minden akadályt leküzdve kapcsolatokat kerestek határokon innen és túl. Ilyen emberek a dr. Suba György és felesége Kocsis Julianna, akik már 2010 óta kapcsolatban álltak az ipolybalogi
Palóc Társaság elnökével, a Magyar Kultúra Lovagjával, Z. Urbán Aladárral.

Ez a baráti kapcsolat hozta életre azt a meghívást, mely 2012. február hónapjában érkezett az ipolybalogi művészeti iskola és a balogi Bukrétás asszonyok számára, hogy művészetükkel, énekükkel tiszteljék meg ezt a szép rendezvényt.

Elérkezett szeptember 15., a nyitott templomok éjszakája, amikor a Jézus Szíve plébánia ferences templomában megkezdődött a Szakrális Művészetek Fesztiválja ünnepség sorozata. Erre a napra a Felvidékről a balogi művészeti iskola igazgatója, Híves István, Kovácsik Marian és Rédli János valamint Lőrincz Sarolta Aranka érkezett.

Az ünnepi megnyitó beszédet dr. Novák István plébános atya és iskolaigazgató mondta, amelyben kiemelte a szakrális művészet fontosságát keresztény életünkben. A zene, az ének hatására felemelkedik a lélek, hogy a föld s az ég között lebegve közelebb kerülhessen Istenhez, mondta beszédében. Ragadjunk meg tehát minden lehetőséget az éneklésre, zenehallgatásra, feledkezzünk el ilyenkor minden gondunkról, hogy telítődjön a lelkünk a szakrális szépséggel, amely érték és egyben erő a keresztény ember számára.

A tárogató hangjai már hívogattak is minket, hogy szép élményben lehessen részünk. A Pest-Budai Tárogató Egylet tagjai szólaltatták meg hangszereiket, Szíjjártó József, Delényi Éva és Lukács Ágnes. A szép tárogató muzsika után Pálinkás Gyöngyi énekes elénekelte az Ave Máriát, majd az ipolybalogi trió következett. Híves István furulyán, Kovácsik Marian zongorán és Rédli János hegedűn játszott. A komolyzene után népi szent ének következett Lőrincz Sarolta Aranka előadásában. Mivel a fájdalmas Szűzanya vasárnapja volt, egy régi palóc Mária ének is elhangzott Méry Margit gyűjtéséből „Ó Szűzanyám, fáj a szívem” címmel. Ez után a jászberényi Palotásy János zeneiskola diákjai és tanárai következtek gazdag műsorukkal, amelyben a diákok tanúságot tettek tehetségükről. A műsort Kalocsai Mária népdalénekes zárta Gyöngyösről, aki csodálatos szép énekével elvarázsolta a hallgatóságot. Csángó Szűz Mária énekei, amelyet Józsa András kísért kobozon és gitáron, elénk tárták a csángó magyarok gyönyörű szép dallamkincsét, ősi nyelvezetét. A gazdag szakrális műsort szentmisével zártuk, amely után tárogató muzsika
búcsúztatta az összegyűlt hallgatóságot és a szereplőket. A nap agapéval ért végett, ahol még egyszer köszöntötték a szereplőket, szervezőket.

A következő hét szombatján, szeptember 22-én már kora reggel elindult Jászberénybe a Bukrétás asszonyok csoportja, hogy részt vegyen a IV. Egyházi Népénekes Találkozón. Nem kis izgalommal néztünk elébe a szép napnak, hiszen még ilyen fesztiválon nem vettünk részt. A jászberényi Szentháromság téren álló magyar szentkoronás templom előtt parkoltunk, ahol már várt bennünket dr. Subáné, Julika és unokája Dorina. Erre az ügyes, fiatal gimnazista lányra lettünk bízva, aki egyszerűségével és szeretetével elvarázsolt minket. A 9 órás szentmise után, amelyet Szántó József apát plébános celebrált, bő egy óránk maradt városnézésre és múzeumi látogatásra. Megtekintettük a felújított városi parkot és játszóteret, a Szent Rozália kápolnát, ahol megtudtuk, hogy Jászberény védőszentje Szent Rozália, aki egy szicíliai grófnak volt szépséges leánya. A város múzeumában megismerkedtünk a jászok történetével, megnéztük Lehel vezér kürtjét és meghallgattuk a hangját, valamint egy időszaki kiállítást csodáltunk meg, ahol a jász hímzés motívumaiban gyönyörködhettünk. Sietve visszatértünk a kétnyelvű katolikus iskolába, ahol magunkra öltöttük elődeink szép népviseletét és visszatértünk a Nagyboldogasszony templomba, ahol már elkezdődött a népénekes találkozó. Jászberény környékéről majd minden jász nevű településről jöttek a csoportok, összesen 15, egyedül mi Bukrétások voltunk a határon túlról. Nemsokára szólítottak is minket az oltár elé, ahol Szent Istvánról és a Szűzanyáról énekeltünk. Műsorunk címe ez volt: „Üdvözlégy angyaloknak szentséges szép királynéja”. Nagy taps kíséretében mentünk vissza a helyünkre, és sokan megkönnyezték énekeinket. Végig hallgattuk a sok éneklő csoport műsorát, míg végül az apát plébános úr beszéde zárta a fesztivált. Kifejezte köszönetét azért, hogy énekeinkkel dicsértük az Istent és a Magyarok Nagyasszonya pártfogását kértük magyar nemzetünkre, ahogy mi balogi Bukrétás asszonyok énekeltük: „Tündöklő csillaga nemzetünknek, hozzád gyermekeid esedeznek, pártfogold Istennél szép hazánkat, hisz te nekünk anyánk, s pátrónánk vagy.”

A Tanárképző Főiskola éttermében ebédre vártak bennünket, ahol dr. Suba György elnök úr köszönetet mondott szereplésünkért és üdvözletét küldte a határon túlra minden jó akaró embernek, külön Z. Urbán Aladárnak, aki nélkül ez a találkozás nem jöhetett volna létre. Ám köszönetet kell mondanunk az ipolybalogi önkormányzatnak és a polgármester Cseri Lajosnak is, akik anyagilag támogatták az utunkat.

Befejezésként hadd idézzem fel Szántó József apát plébános úr szavait, aki nagy figyelemmel kísérte végig a két órás műsort. A szentmise során az evangélium a vetésről és az aratásról szólt. Az apát úr ekképpen magyarázta: A földi vetés ideje most van, amíg a földön élünk, de az aratás a mennyben lesz, amikor az örök hazába érünk. Vessük itt a földön mi keresztények a jót, a szépet, amelyhez az ének, a zene és minden művészeti ág tartozik, hogy majd egykor Isten színe előtt bőséges legyen az aratásunk. Legyenek anyák, nagymamák, akik az éneklés szeretetére tanítják a gyermekeket, hiszen egyre kevesebben énekelnek akár a szentmisénken, akár temetéseken. Isteni adomány a szép hang, az éneklés szeretete, amelyet meg kell becsülnünk.

Adja a jó Isten, hogy mi Bukrétás asszonyok még sokáig énekelhessünk Isten dicsőségére és az emberek örömére.

Magyar hagyaték

Komárom, Dunaszerdahely, Százd és Alistál után Zselíz adott otthont a Palóc Társaság által szervezett tanácskozásnak, mely a felvidéki magyar rovásírást népszerűsítő, megismertetését elősegítő továbbképzésnek is nevezhető.

A zselízi Magyar Ház szép környezetben, a jobb sorsra érdemes kastély szomszédságában áll, amelyet az emberi lelkesedés és tenniakarás, a magyarnak megmaradás vágya és az érte dolgozók példamutatása emelt. A magyar közösséget szolgálja, amint vezetője, Mácsadi János és a Rákóczi Baráti Társaság is ezért küzd, fárad, dolgozik családostul. Ilyen emberek teremtenek ilyen körülményeket, amelyben tanácskozni lehet pl. a magyar rovásírás terjesztéséről a Felvidéken.

A Magyar Ház nagytermében vitéz Nagy János László, Ógyallán élő fafaragó művész kiállított remek, a magyar történelmet megidéző alkotásaiban is gyönyörködhettek a résztvevők. Múltban gyökerezett, gondolkodást serkentő művek ezek, amely múltnak elválaszthatatlan darabja a rovásírásunk is. az a magyar rovás, melyet az elmúlt századokban tiltottak, űztek, megsemmisítettek, használóit fenyegették, büntették, mert vele az ősök üzentek. Mégis megmaradt néhány emléke (legtöbbje Székelyföldön, innen a ma használatos neve: székely-magyar rovásírás), egy-két emléke a Felvidéken is, s ez azt bizonyítja, hogy magát a bizonyítékot, a rótt fát, botot, el lehet ugyan égetni, de a szellemiséget, amit képvisel, nem, mert „az maga a tűz”. S Wass Alberttel tudjuk, „a kő marad”, s marad a kőbe vésett jel is. Hát hogyne maradna az a tudás, amit az ember agyába vés és örökít apáról fiúra!

Ez a szellemiség, ez az ősi magyar műveltség, ha nem is lobogva, de zsarátnokként parázslott az évszázadok alatt s ma újból lángra kaphat. Hiszen napjainkban már mind szélesebb körben hódít teret a magyar rovásírás. Ármánykodás most is éri, a szabványosítása körüli botrányos események lassítják ugyan elismertetését, mégis hisszük, hogy ha a hivatalosság még nem is tartja számon, fokozódó terjedése előbb-utóbb a hivatalt is meghódítja s elnyeri méltó helyét a magyar művelődésben és a közéletben.

A zselízi Magyar Házban megtartott találkozót megtisztelte jelenlétével a Rákóczi Szövetség pénzügyi titkára, Lukács Ferenc úr. A résztvevőket Mácsadi János házigazda köszöntötte, aki egyben a Házat is bemutatta, felépítésének történetét, támogatóit, rendezvényeit, amely rendezvények Zselíz és a környékbeli magyarság összetartozását is erősítik.

Két előadója volt a napnak. Marton Veronika sumerológus Győrből, aki a somogyi tanító tábla rovásjeleit elemezte vetítettképes előadásában. A tábla „korszerű” segédeszköz lehetett korában, a XVI. században. A másik előadó PaedDr. Salgó Gabriella, az érsekújvári Czuczor Gergely Alapiskola tanára volt. Mint több éven át rovásírást is oktató szakkörvezető tanár tapasztalatai alapján kidolgozott módszerét ismertette meg hallgatóságával Értékeink ápolása szabadidőben címmel.

A találkozáson részt vevők mindegyike hozzászólt az időszerű témához, az új iskolaügyi-szakköri tevékenység kérdéséhez különös tekintettel a rovásírás-oktatásra. Megfogalmazódott egy felvidéki rováshonlap indítása, amely nagy segítséget jelentene mind a rovásírás-oktatók, mind a rovásírást ismerők, tanulók és használók körében. Elfogadtak egy nyilatkozatot is, amely summázza a tanácskozás célját.

A zselízi Magyar Házban tartott Magyar hagyaték tanácskozás elérte célját, segített a tapasztalatok cseréjében, új ismeretekkel gazdagította a résztvevők tudásanyagát a magyar rovásírásról, újabb cselekedetekre ösztönzött és nem utolsó sorban tovább erősítette a Felvidék különböző térségeiből érkezett oktatók baráti szálait. Kár, hogy többen távolmaradtak! Pedig a Rákóczi Baráti Társaság vezetője és felesége, Erika, nemcsak finom ebéddel kínált, hanem kedvességgel, segítőkészséggel, barátsággal is kitüntetett minden résztvevőt. Köszönet érte!

Marton Veronika

Salgó Gabriella

Mészáros Magdolna, Csicsay Sarolta

Mácsadi János

Jobb belátásra bírni…

…aligha lehet egyeseket. Állítólag magyar szülők ők, akik gyermekük érvényesülését tartják szem előtt, ezért íratják őket szlovák iskolába. Tehát nem abba, melyben anyanyelvén tanulhatna. Többségük elveszett számunkra, nyelvcserélők lesznek s meg ami ezzel jár...

Szerencsére, ha fogyóban is, még vannak, akik természetesnek tartják, hogy magyar gyermek magyar iskolába való. Számuk az idei tanévben harminc alá csökkent a Nagykürtösi járás területén. A még meglevő, de életveszélyben működő nyolc magyar alapiskola közül háromban (Ipolyvarbó, Óvár, Inám) már nem írattak a szülők egyetlen gyermeket sem az alapiskola első osztályába. Alig vigasztalóbb, hogy a lukanényeibe is csak hármat, az ipolyhídvégibe kettőt, a csábiba pedig egyet. Ipolybalog (13) és Ipolynyék (10) még tartja magát úgy, ahogy… A tanulók összlétszámát tekintve is az ipolybalogiba járó 147 és az ipolynyékiben tanuló 130 tanulói létszám is több mint figyelmeztető a jövőre nézvést. Az apadás ezekben is felgyorsulhat, ha…

Jobb belátásra kellene bírni hát a magyar szülőket, hogy ne pazarolják el gyermeküket idegen érdekekért! Ezt a jobb belátást segíti (tételezzük fel!) immár évek óta a Rákóczi Szövetség ösztöndíj-programja. Az, hogy szeptemberben a NéVA Társaság szervezésében sor kerül a magyar tanítási nyelvű alapiskola első osztályában tanulmányaikat megkezdő kis elsősök és családjaik megjutalmazására. Jelképes összeg ez, amit ilyenkor az elsősök szülei átvehetnek, de kifejezője annak, hogy helyes döntésüket értékelik és támogatják.

Az idén is három iskolában, az ipolybalogiban, az ipolynyékiben és a lukanényeiben vehették át az ösztöndíjakat a szülők. Mindhárom helyszínen rövid gyermekműsor köszöntötte a megjelenteket, az elsősöket, a szülőket és az ösztöndíjat kiosztó vendégeket, köztük dr. Halzl Józsefet, a Rákóczi Szövetség elnökét és Csáky Csongor főtitkárt. Lukanényében Kuzma Zoltán polgármester is jelen volt az eseményen, kifejezvén eltökélt szándékát a magyar iskola megtartása és fejlődése mellett. A jobbára jelenlevő édesanyák hangsúlyozták a beszélgetések során, hogy örülnek az adománynak, köszönik mindazoknak, akik jótéteményeikkel lehetővé teszik évről évre a Rákóczi Szövetségnek, hogy a mintegy félezer iskolába eljutó ösztöndíjösszeget összegyűjtse és szétossza a felvidéki magyar családoknak.

Ipolybalog

Ipolynyék

Lukanénye

Előzetes

Krúdy-emléknap. Szécsénykovácsiban október 21-én, vasárnap hagyományos módon emlékezünk az íróra. A koszorúzás után a község művelődési házában lesz a műsor, amelyre minden érdeklődőt szeretettel vár a községi önkormányzat, a Csemadok NTV és a Palóc Társaság.

A rendezvény előtt az óbudai Kéhli vendéglőben október 18-án tartja megalakulásának 30. évfordulós ünnepségét a Krúdy Gyula Irodalmi Kör.

Sajó Sándor emléknapja. A magyarságverseket mondó verseny az idén nov. 9-én, pénteken lesz az ipolysági Városi Könyvtárban. Alap- és középiskolások jelentkezhetnek egy szabadon választott Sajó-verssel és eggyel a magyar hazafias költemények közül. A részletes tudnivalókat tartalmazó felhívás honlapunkon is olvasható. Szeretettel várjuk a versmondás művelőit és kedvelőit.

Magyar Kultúra Napja-pályázat. Immár 17. alkalommal hirdetjük meg tanulmányírói pályázatunkat az alap- és középiskolásoknak. Kárpát-medencei diákok tanulmányait várjuk s a díjátadásra ezúttal is Budapesten kerül sor 2013 januárjában. A választható témák érintik a hagyományápolást, a népi foglalkozásokat, a szülőföldszeretetet, az anyanyelv megtartó erejét és a nemzeti sorskérdéseket. A pályázati felhívás teljes szövege úgyszintén honlapunkon olvasható.

Gyászolunk. 82 éves korában hosszantartó súlyos betegség után végleg nyugovóra tért budapesti barátunk és tagtársunk, dr. Nagy István. Rendszeres résztvevője és támogatója volt budapesti helyszínű rendezvényeinknek. Köszönjük. Emlékét megőrizzük.

Számunk képeit Török Teréz, Kósa Krisztina, Salgó Gabriella és Z.U.A készítette