Elhunyt Kiss Dénes József Attila-díjas költő, író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, Zala megye és Lenti díszpolgára.

Pacsán született, Pécsett járt főiskolára. 1956. október 24-én megjelent Velünk vagy ellenünk? című verséért 1957-ben kizárták az ország összes főiskolájáról és egyeteméről, sőt is kitelepítették. Dolgozott gyári munkásként, könyvtárosként, később üzemi lapok munkatársa lett. Főszerkesztője lett a Magyarok, a Vállalkozói Újság, a Heti Újság, és a Heti Nemzeti Újság c. lapoknak. Irodalmi munkássága tiszteletet parancsoló. Több mint hatvan kötete jelent meg. Írt tanulmányokat, regényeket, novellákat, karcolatokat. Versein kívül magyarra ültette át a finn, orosz, német, észt alkotók műveit. Behatóan kutatta és elemezte a magyar nyelvet, melynek kiváló művésze volt (Bábel előtt, Bábel után, Az ŐSegy titka és hatalma…).

Kiss Dénes 1997-ben lett az Országos Trianon Társaság alapító társelnöke, majd haláláig elnöke. 2009-től a Magyar Írók Egyesületének elnöki tisztségét is betöltötte. 1999-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja kitüntetést vehette át.

Kiss Dénes a Palóc Társaság Örökség Népfőiskolai Táborának törzselőadója volt. Előadásait logika, egyszerűség, közérthetőség, továbbgondolkodásra való késztetés jellemezte. Szeretett és nagy tisztelettel hallgatott előadónk volt. Magyar nemzete „napszámosa”, aki tudását, költészetét a nemzet szolgálatába állította. Nem egyszer jártam a Baross utcai hetedik emeleti lakásában, amelyben könyvek borítottak minden falat, és beszélgetésünk végén sosem jöhettem el egy ajándékba kapott könyv nélkül… Utólag is köszönöm, Dénes!

2008-ban Sajó Sándor halálának 80. évfordulóján a budai várban egy emlékülést szerveztem, melynek egyik előadója, a Trianon Társaság elnöke, Kiss Dénes A trianoni fájdalom költője – Sajó Sándor címmel tartott előadást. Ekkor készítettem róla a címoldalunkon látható felvételt.

Kiss Dénes kedves személyiségét nélkülöznünk kell, de műveivel továbbra is köztünk él ő, oktat, gondolkodtat, gyönyörködtet. Köszönjük, Dénes, hogy voltál nekünk, hogy gazdag örökséget hagytál ránk, amellyel élnünk már a mi feladatunk és próbatételünk lesz. Nyugodjál békében! 

„OLYAN  NEMZETI  KINCSÜNK  VAN,

MELLYEL  KEVÉS  NÉP  DICSEKEDHET”

A IX. Felvidéki Országos Rovásírásversenyről

„Minden nép arra törekszik, hogy múltjából minél többet ismerjen meg, rendelkezzen minél nagyobb nemzeti önismerettel, nemzeti öntudattal – írja Forrai Sándor A magyar rovásírás elsajátítása c. könyvében, majd így folytatja: hatalmas kutatómunka folyik ezen a téren szerte a világon. Óriási könyvtárak állnak már rendelkezésre az érdeklődők számára az írás segítségével. De hogyan állunk mi magyarok múltunk, nemzeti önismeretünk dolgával? Ezeknek ismeretében hogyan építjük múltunkra a jövőt? Volt-e valami közünk az írás feltalálásához és részesültünk-e áldásában? Rendelkezünk-e ősi írásbeliséggel, mely bizonyos rangot ad a népek nagy családjában? Igen, olyan nemzeti kincsünk van, mellyel kevés nép dicsekedhet. Ősi írásunkról műkedvelők és hivatásos kutatók kisebb-nagyobb tanulmányokat írtak ugyan, de ennek ellenére alig volt tudomásunk róla.”

A száz éve született Forrai Sándor sorain érdemes elgondolkoznunk és feltenni magunknak a kérdést, vajon tettünk-e valamit azért, hogy ősi nemzeti kincsünkről minél többen legalább tudomást szerezzenek, és ennél többet tehetünk-e? Ha az elmúlt kilenc év történéseiből kiemeljük a rovásírás megismertetését és megszerettetését szolgáló országos versenyeinket, kijelenthetjük, hogy igen, tettünk valamit, elsősorban a fiatal nemzedékünk körében. Elégedettek azonban nem lehetünk, ezért a magyar rovásírás terjesztését, népszerűsítését szélesebb körben tovább kell folytatnunk.

Az idén már kilencedszer hirdettük meg a Felvidéken a rovásírásversenyt és műveltségi találkozót s nem csalódtunk: legtöbben most jelentkeztek a részt venni szándékozók, még Gödről is (tudvalevő, hogy Csonka-Magyarországon sajnos megszűntek a korábbi évek sikeres rovásírásversenyei megyénként, országos szinten is!). A 154 jelentkező általános és középiskolás diák jelentkezésének örvendtünk, sőt felnőttek is akadtak a jelentkezők között, de kis számukra való tekintettel nem tudtuk számukra is megszervezni a megmérettetést.

Az országos verseny döntőjébe a három körzeti döntő, ha úgy tetszik: válogató legjobbjai kerültek s ezt bizonyították is eredményeikkel. Mind a négy korosztályból (alsó tagozatos, felső V-VI. évfolyamos, felső VII-VIII-IX. évfolyamos és középiskolás) az első három helyen végzett versenyző került be az országos döntőbe, valamint a 4-5. helyen végzettek, amennyiben hibapontjuk száma kevesebb volt 15-nél. Mind a szervezők, mind a felkészítő tanárok nagy örömére nagyon kevés hibát ejtettek a versenyzők a feladatok megoldásában, a nem döntős helyek nem egyikén sem volt 15-nél több hiba. A rovásírásos szöveg hangos olvasása pedig egyre olajozottabban megy, azaz folyékonyan történik már az olvasás. A kevés hibaszám és a folyékony, gyors olvasás dicséri a tanárok lelkiismeretes munkáját és a versenyzők szorgalmát. Láttatja a látóval: a rovásírás elsajátítása, s ki kell mondanunk: visszatanulása, visszahelyezése írásunkba, műveltségünkbe,  közhasználatba vétele megkezdődött! Mi ne tudnánk, hogy általánossá tétele még várat magára, még hosszú időt vesz igénybe, még rengeteg akadályt kell leküzdenünk közben, de sikeréhez előbb-utóbb elérünk, mert a magyar rovásírás tudói és alkalmazói a rovásírással párhuzamosan nemzeti múltunknak, egyben ősi műveltségünknek a tudói, értői, terjesztői és képviselői is lesznek s ez nagy erő, ez a jövőt szolgáló erő.

Szlovákország déli határmezsgyéjén fekvő falvai és városainak magyar tanítási nyelvű alap- és középiskolái közül többen ráéreztek már a magyar rovásírás elsajátításában, tanításában rejlő lehetőségre, a magyar nemzeti öntudatot fejlesztő hatására, ami a tanulólétszám megtartása és emelése terén is megmutatkozik majd. Mert a tudatos magyar szülők gyermekei nem lehetnek idegen tannyelvű iskolák tanulói, csakis a magyar iskoláké. 2013-ban ezek az iskolák Szepsitől Nagymagyarig helyezkednek el.  E hosszú földrajzi sáv teszi szükségessé, hogy a körzeti  döntők helyszíne lehetőleg kövesse e földrajzi fekvést. Így került sor az egyik körzeti döntőre a gömöri Rimaszombatban, a másikra a Duna menti Muzslán, míg a harmadikat a Csallóköz szívében, Dunaszerdahelyen rendeztük meg. Mindhárom helyszín minden szempontból megfelelt a követelményeknek és az elvárásoknak. Mindhárom helyen az iskola a sajátjának tekintette a rendezvényt s tőle telhetően segített, támogatott. Rimaszombatban a városi képviselőtestületből Rigó László alpolgármester, Muzslán az önkormányzat állta a sarat, azaz nyúlt a zsebébe, amikor a résztvevők étkeztetéséről gondoskodott. Mindhárom helyszínen a helyi szervezők, a tantestület tagjaitól is minden segítséget megkaptunk, a felügyeletben, az ellenőrzésben, a foglalkozásokon bizonyították rátermettségüket, segítőkészségüket, sőt jutalmakról is gondoskodtak. A rimaszombati körzeti döntőt megtisztelte részvételével a 101. évét taposó Tamás Aladárné Ilonka Néni is, Muzslán Drapák Károly  polgármester úr mondott köszöntőt, Dunaszerdahelyen pedig A. Szabó László alpolgármester osztotta meg velünk gondolatait a magyarság megtartásáról.

Elismerés és köszönet illeti meg a Tompa Mihály Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolát, az Endrődy János Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolát és a Kodály Zoltán Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolát, az intézmények igazgatóit, tanárait, a helyi segítőket. Velük együtt lehetett csak a magyar rovásírás ünnepnapja a rovásírásverseny mindhárom helyszínen.

A jól sikerült körzeti döntők legjobbjai Érsekújváron, a Czuczor Gergely nevét viselő alapiskolában mérték össze tudásukat május 17-én, az országos döntőben. Ez a nap tette fel a koronát az idei rovásírásversenyre. Dr. Salgó Gabriella még nincs egy éve, hogy az iskola tanítónője lett, máris érződött a magyar rovásírásverseny iránti elkötelezettsége, szeretete, hatása az iskola életére. Novák Monika igazgatóval és segítőikkel példásan szervezték meg a rendezvényt, céltudatosan, látványosan, hatékonyan, színesen és szakértelemmel. Magas fokon gondoskodtak arról, hogy a versenyre érkezők otthon érezzék magukat a Czuczorban. A verseny támogatóit egy nagy tablón ismerhettük meg, annyian voltak. Az „üres percek” is haszonnal töltődtek, hiszen a gyerekek összerovás-rejtvényt fejthettek meg, amiért jutalom is járt (készítője Dittler Ferenc  jelenlétével is megtisztelte a döntő résztvevőit). Kitűzők, eligazító táblácskák, idézetek s magyar színek mindenütt, ahol a versenyzők és kísérőik megfordultak. Lám, mindenki célba ért, megtalált mindent, mit keresett: szomját és éhségét csillapíthatta. Az ebédlőben az asztalt fedő üveglap alatt piros-fehér-zöld alapon kívántak nekünk jó étvágyat. Egy nagy képes paravánon Forrai Sándor életútja volt nyomon követhető. Kell-e külön hangsúlyoznunk, hogy természetesen minden-minden rovásírással írva. A verseny végén  jelképesen az újvári vár is megtelt rovásfeliratokkal: a döntőbe jutott versenyzők iskoláinak képviselői a vár  alaprajzát ábrázoló bástyákra függeszthették fel a magukkal hozott, otthon faragott rovásírásos botocskájukat. Az érkezéstől, a szemet gyönyörködtető népviseleti fogadtatástól kezdve a köszöntő és búcsúztató műsorig (a Tökmag tánccsoport verbuválást bemutató tánca, ének, hangszerszóló, szavalat) mind-mind ékes bizonyítéka volt magyar nemzeti műveltségünk ősiségének és megtartó erejének. Mennyi ötlet s mind a rovásírás iránti lelkesedésből pattant ki a helyi szervező, Salgó Gabriella agyából, s mind magyarságszeretetről tanúskodik.

Lezajlottak a verseny fordulói s mindegyik résztvevő, az is, aki nem jutott a döntőbe, az is, aki bejutott, nyertese lett ennek a sorozatnak, mert a rovásírásversenynek nincsenek vesztesei. A sok-sok jutalom, díj,

nyereménytárgy, könyv és toll gazdára talált s hisszük, hogy rá-ránézve, kézbe véve szép emlékeket idéz fel szemlélőjében. Azt is reméljük, hogy újabb próbára hívja, ösztökéli, új célok kitűzését és elérését serkenti. A jutalmakat sok önzetlen társaságnak, személynek köszönhetjük, mint pl. a zselízi MIRA Office, a Kairosz Kiadó, Vásári Lajos, Kovács Zsolt, Tulipán Műhely, Regebolt, Rákóczi Szövetség, Szülőföldön Magyarul Társulás… Nevük megörökítve az adományozók tablóján. Köszönjük a támogatást.

A IX. Felvidéki Országos Rovásírásverseny és Műveltségi Találkozó győztesei (bővebben honlapunkon olvashatnak versenyünkről):

A korosztály

1. Heizer Eszter, József Attila MTNYA, Vásárút

2. Horváth Melánia, Majthényi Adolf MTNYA, Udvard

3. Földes Viktória, József Attila MTNYA, Vásárút

B korosztály

1. Meliska Gabriella, MTNYA, Zselíz

2. Seszták Lilla Elizabeth, József Attila MTNYA, Vásárút

3. Szalai Karola, Széchenyi István MTNYA, Felsőszeli

C korosztály

1. Dúdor Viktória, MTNYA, Gömörfalva

2. Pőcz Eszter, MTNYA, Nagymagyar

3. Csúr Karolina, MTNYA, Gömörfalva

D korosztály

1. Králik Vivien, Rováskör, Udvard

2. Turák Krisztián, Rováskör, Udvard

Sajó Sándor megidézése

Hétfőn, 15-én a KÉSZ helyi szervezete és a Lehel Gimnázium könyvbemutatóval tisztelgett Sajó Sándor költő, az iskola egykori tanára előtt. Megérkeztek az ipolysági és a rimaszombati vendégek, Z. Urbán Aladár, a Palóc Szövetség elnöke, a Magyar Kultúra Lovagja Ipolyságról, valamint Czeglédy Botond és kísérői.

A KÉSZ vezetősége képviseletében Szabó Jánosné, az iskola nevében Antics István igazgató üdvözölte a megjelenteket. Megköszönte, hogy újból itt tarthatunk emlékező ünnepet. Örömmel köszöntött két korábbi igazgatót, Balog Jánost és Nagy Andrást. Utalt arra, hogy digitális korunk nem kedvez az olvasásnak. A tanároknak sokat kell tenniük azért, hogy növendékeik a szépirodalmi alkotások közelébe jussanak.

Ezután gondolat- és érzelemkeltő verseket hallhattunk. Az igazán ünnepi pillanatokat Rigó Renáta szavalata nyitotta meg. Ő tavaly novemberben az Ipolyságon megrendezett versmondó versenyen korosztályában harmadik helyezést ért el. Ezúttal Sajó Sándor Magyarnak lenni című versét hozta közel hozzánk nagy biztonsággal és átéléssel. Hangsúlyozta a terjedelmes alkotás mély gondolatiságát is. Utána Berkó Boglárka szavalta el a költő Veréb című más zsánerű, de ugyancsak jelentős versét.

Az emlékezetes hangleütés után Z. Urbán Aladár tapinthatóvá tette a hallgatóság előtt Sajó Sándor (1868-1933) pályáját. Német család gyermekeként látta meg a napvilágot, de igazán magyarrá vált. Élete végéig ragaszkodott szülőföldjéhez, Ipolysághoz, mely korábban a táj fővárosa volt. Petőfi hatása végigkísérte pályáját, és beleivódott személyiségébe a magyarságtudat, amely átívelt és erősödött a trianoni traumán. Nyitra, Jászberény és Budapest fontos csomópontjai a költő életének. Ő még úgy gondolhatta, hogy az igazságtalanság megszüntetésére minden eszköz igénybe vehető, sőt szükséges. Majd beszélt arról, hogyan lett Ipolyság a Sajó Sándor-i költészet életre keltésének fontos és állandó színhelye. Leginkább az összmagyar versmondó verseny jelzi, hogy a szülőföld ápolja a költői hagyatékot. De a terjedelmes kötet, Szép szülőföldem Felvidék  (2012) érzékelteti, mennyire tisztelik, becsülik a Jászság fővárosához is kötődő költői hagyatékot. Szóba hozta a Harangszó az Ipoly partján című kötetet is, amely a magyarságtudat fontos mozzanatáét testesíti meg.

A rangos előadás folytatásaként Czeglédy Botond rimaszombati tizenegy éves diák mértéktartó palócos kiejtéssel szólaltatta meg versét. Ez a jegy erősítette az átéltség hitelét. A jászberényi közönség is szívébe fogadta az őszi ipolysági verseny első helyezettjét és vastapssal jutalmazta. Ezután hangzott fel Körei-Nagy Kristóf, a LVG diákjának előadásában a költő Szeretlek, Jászberény című verse amely árnyalt hangulati erővel jelenítette meg a Jászság fővárosát. Végül Czeglédy Botond Pósa Lajos Lehel kürtje című versét hozta egészen közel a hallgatósághoz. Az ígéretes szavalót elkísérte édesanyja, Homoly Erzsébet, aki a felvidék.ma főszerkesztője.

Ezután koszorúzás következett. A gimnázium épületében levő emléktáblát koszorúzta meg Bolla János jászkapitány, a múzeumihazgató dr. Bathó Edit és a jelenlegi igazgató, Antics István. Ezután a köszönet és a köszöntés szavai hangzottak el, és a közreműködők ajándékot vehettek át. Finom süteményeket fogyaszthattunk a tapasztalat- és a baráti eszmecsere jegyében.

Nyilvánvaló lett ezúttal is, hogy a költő és a vers elkísér bennünket egy életen át. Eközben új és új elemeket mutat fel, hogy ezáltal is gazdagodjunk, többet lássunk, éljünk meg a minket körülvevő tárgyi és embervilágból.

(A szerző, Farkas Ferenc ny. főiskolai tanár tárgyi tévedéseiért elnézést kérünk!)

„AZ  IGAZSÁG  HIRDETÉSE  MINDIG

FORRADALMAT  OKOZ  A  HAMISSÁGBAN”

A  magyarság tudósára emlékeztünk Losoncon

A 104 évvel ezelőtt, 1909. június 3-án Gácson született Badiny Jós Ferenc magyarságtudósra emlékeztünk június 2-án a mellszobrát befogadó Ráday utcában. Az Oláh Szilveszter szobrászművész alkotta szobránál a Csemadok Losonci Alapszervezetének női kara két szép kórusdallal teremtette meg az ünnepélyes hangulatot, amely hangulat csak fokozódott, amikor elhangzott a professzor úr egyik verse, amelyet Szabó Judit olvasott fel. Szabó Judit volt az a személy, aki a professzor életének utolsó éveit, napjait beragyogta.

Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke néhány keresetlen szóval idézte fel a professzor úrhoz fűződő emlékét és a szoborállítás történetét, majd a résztvevők elhelyezték a megemlékezés koszorúit a szobor lábánál.

Az emlékezés ezután a magyarságtudós professzor önéletrajzi írásából vett részlet (Szabadkőmíves volt Badini uram)  előadásával folytatódott Urbán Szabina és Varga Mária közreműködésével. A felolvasott rész segítségével bepillanthattunk a Badini család életébe, kik voltak a nagyszülők és szülők, milyen sorscsapások érték őket, milyen társadalmi, társasági élet zajlott a századforduló táján a nógrádi városban, miért éppen Gács lett a későbbi tudós szülőhelye…

Végül meghitt perceknek is tanúi lehettünk. Egy közel félórás előadásban maga Badiny Jós Ferenc szólt hozzánk egy a hatvanas években Amerikában rögzített felvételről.

A megemlékezésen Szabó Juditon kívül megjelent Csévi Károly és felesége, Zsóka, akik Badiny Jós Ferenc műveit gondozzák, Galcsík Károly, a Csemadok Nógrádi Választmányának titkára, valamint többen a hajdan pezsgő magyar kulturális életet élő nógrádi város megcsappant számú mai magyarjai közül. Tiszteletükre Szabó Judit fogadást adott. Az esemény háziasszonya, a figyelmes, kedves és örökmozgó Hahnné Duray Éva volt.

A MAGYARSÁG EREDETE ÉS A BOLDOGASSZONY

(Részlet)

„… az ősidőktől fogva lakott Kárpát-medencében, folytonosítva  követték egymást a Hun Birodalom, az Avar birodalom és utolsóként az Álmos-Árpádi Magyar Birodalom. Amikor tehát az Álmos-Árpádi nép etnogenezisét keressük, azt kell mondanunk, hogy a népesség felét azok a Kárpát-medencei testvérek adják, akik itt összeötvöződtek az előttük létező két birodalomban, és akiket az eddigi történelemírás szarmata-szkíta-hun-avar-szabír-bolgár-onogur nevek alatt ismert.

A másik felét hozzák magukkal, a két „góc” utolsó maradványaként hazatérve, de szintén „hazának” visszahagyva a Volga-menti és a Kaukázusi Magyarországot. Az említett „történelmi viharokban” lassan „haza-tért” hatalmas népünk apraja-nagyja. – A két gyülekező „góc” adta meg a biztonságot. De a legnehezebb helyzetbe az Álmos-Árpádi népünk került, mint az évszázados „hazatelepülés” utolsó hulláma. Külön kell tehát velük foglalkozni és kiszabadítani abból a „kutyaszorítóból”, ahová őket a „hivatalos” magyar történelemszemlélet és történelemírás tette. Igen szomorúan kell tudomásul vennünk azt, hogy még ma – 2004-ben – sem változott meg a Magyar Tudományos Akadémia 1953-beli azon határozata, melyet a „Magyar nép őstörténete” c. könyvben így írnak:

„Őstörténetünknek azokból az alapvető megállapításokból kell kiindulnia, amelyekkel a marxista-leninista nyelvtudomány alapját lerakta a komplex-módszer kereteiben.”   

Ennek következtében a MTA által irányított nyelvészet és történelemszemlélet nem tudomány, hanem a nemzeti öntudat megsemmisítését szolgáló politikai eszköz. E politikai irányítás miatt nem írhatnak az MTA tagjai tisztességes és becsületes magyar ősökről, hanem „kalandozó, rabló és műveletlen magyar hordákról” azért, hogy ki ne fejlődhessen a Magyar Lélekben egy egészséges és hagyományokra támaszkodó nemzeti öntudat. Itt kezdődik az általam említett „kutyaszorító”, mint politikai irányzat, mely nem marad egyedül, mert kiegészítődik két valláspolitikai befolyással.

Ezek egyike: a római zsidó-kereszténység azon módszere, mely szerint a magyarság legfontosabb történelmi személyei – a zsidó-kereszténység által történt szentté avatásukkal – megszűntek egyszerű vagy nagyszerű történelmi személyek lenni, hanem sérthetetlen és támadhatatlan, bírálhatatlan egyházi szentekké változtak.

Ennek a módszernek segítségével ködösíti el I. István királyunknak – mint Szent Istvánnak – a történelemírásra gyakorolt vallási befolyása Álmos-Árpádi őseink minden nagyszerűségét és honalapító érdemeit.

A másik vallási befolyás, mely ólomsúlyként nehezedik a magyar történelemkutatás és történelemírás minden déli irányú lehetőségére – maga a júdaisztika és hebraisztika, mely minden eszközzel a biblikus és „kiválasztottnak” tanított nép történelmi valóságának és hitelének megerősítésére törekszik. Miután a biblia „ószövetségnek” nevezett könyve történéseiben hemzsegnek a magyar hely- és népnevek, továbbá a bibliai nagykirály –NIMRUD – a magyar mondavilág és ősi-hiedelem szerint a magyarok „ŐSE”, és nem semita, a két különböző fajú nép között – hajdani – élet-halál harc ismét mozgó árnyékot vet ránk – a mai magyar népre. Eszmei feléledésünkre törekvő kutatóinknak, és főleg őstörténetünket Mezopotámia felé kutatóknak, nemcsak a munkásságát igyekeznek ócsárolni, hanem már fenyegetnek is, miként azt megtaláljuk a Magyar Tudományos Akadémia kiadója által megjelentetett könyvben, így:

„ A magyar nép… minden vallásos kegyelet nélkül döntött sorsáról, amikor 1945-ben kilábalt a fasiszta rabságból és így vágott neki az új ezerévnek. A <sumerológia> képviselői csupán lerázandó koloncot jelentenek neki a népek és társadalmak versenyfutásában.” (Erdélyi István Sumer Rokonság, Akadémiai Kiadó, 1989, 192. old.)

A „lerázás” módszerét nem írja elő a szerző, de népünket a káldeus hitvilághoz kapcsoló esztergomi (Ister-Gami) oroszlánoknak a falról való levakarása, hagyományainkban pótolhatatlan veszteséget jelent. A „tizennégy oroszlánból „tizenhármat” elpusztítottak. Csak „egy” roncs maradt, amit az illetékes múzeum-igazgató nem ápol és nem őriz gondosan.

Hagyománykincseink tehát még ma sincsenek kellően megbecsülve. „Szent István” dicsérete és ünneplése szinte elhajította azt a száz esztendőt, amit előtte Álmos-Árpádig létezik és dicsőséges.

Fontos, hogy megismerjük az Ő hazatérésüknek a körülményeit, nehézségeit, mert Ők az utolsó hazatérők, honfoglalók ugyanakkor, hiszen „Szent Istvánnal” a németek „honfoglalása indul.

Ezek az idegen „honfoglalók” pusztítottak el mindent, ami a magyarság szent hagyományaiként élt a Nép lelkében. Rovásírásunkat is és mindenkit, aki magyar volt. Idegen – főleg – német népeket telepítettek hazánkba, és a kárpát-medencei magyar őslakosokkal együtt élő és szintén őslakos népekkel való békességes együttélést ellenségeskedéssé változtatták. Ilyen lett a régi tót-magyar testvéri viszony is.”

Hihetetlen, hogy rohannak az évek. „Öcsénk” a Mikszáth Kálmán Társaság is betöltötte születésének 20. évfordulóját. Nagykorú lett. Bár ez alatt a húsz év alatt nem egyszer adta tanújelét nagykorúságának.

Erre a húsz évre visszaemlékezni hívta össze vezetősége a tagságát június 22-re Horpácsra. Közeledvén a kicsi nógrádi faluhoz, sötét felhők gyülekeztek az égen s el is sírták magukat. Sűrűn kezdett esni az eső, semmi jóval nem biztatott. Ennek tudható be, hogy észrevétlenül suhantunk el a frissen kitett új falutábla mellett, pedig érdemes lett volna vetni rá akár két pillantást is.

Milyen szép gondolat, milyen példás tett!

 S mit ad Isten? Kálmán Bátyánk ott fentről, Szent Péter jobbján ülvén, nyilván némi ismeretségének köszönhetően elérte, hogy mire a funduson megkezdődött volna a hivatalos megemlékezés, az eső elállt, a piros esernyők szépen a tokjukba csúsztak...

Kovács Anna irodalomtörténész, a Mikszáth Kálmán Társaság jelenlegi elnöke köszöntötte a szép számban megjelent tagokat, s a Budaörsről érkező busznyi népet, hiába, no, Bátyánknak még ma is rengeteg a tisztelője, vagyishát olvasója… (Főtt is Molnár Zoltán polgármester úr feje, mi lesz, ha ők is kíváncsiak lesznek arra, milyen is a horpácsi babgulyás?).

Az elnököt a polgármester úr követte a beszédben, aki értésére adta mindenkinek most is, mennyire örül annak, hogy éppen az ő faluja, Horpács az író faluja. Kicsi a falu, hatvannyolc házat számlál, de híre nagy, hiszen Mikszáthon kívül Nagy Iván és Szontgh Pál is kötődik a községhez.

Németh János következett az emlékezők sorában. Ő a társaság megalakulásának eredőit idézte fel s a kiadói tevékenységre is szánt néhány percet (vezetője volt ugyanis az azóta már megszűnt Mikszáth Kiadónak, melynek központja is Horpács volt.) P. Kerner Edit előadóművész az író feleségének visszaemlékező könyvéből olvasott fel

egy részletet, amely jól illett a helyszínhez és az alkalomhoz is. Végül a fundus jelenlegi tulajdonosa, Varga Péter Miklós kapott szót, aki az épület és környéke, az egyre szépülő park gondozásáról mondta el gondolatait. A szobrokkal ékeskedő parkban egy emlékfát is elültettek a résztvevők az évforduló és a nap emlékére.

Az ünnepség a faluházban folytatódott. A pásztói Mikszáth Kálmán nevét viselő középiskola diákjai Mikszáthot olvasva címmel olvasták fel irodalmi dolgozataikból készített összeállításukat. Az irodalmi műsort a társaság évi közgyűlése követte, amelynek során Kovács Anna az elmúlt egy év eseményeiről és a társaság pénzügyi helyzetéről festett képet.

            Az ünnepi pillanatokat fokozta a Mikszáth-óra díjak átadása azoknak, akik sokat tettek a mikszáthi hagyományok ápolása terén. A jelenlevő díjasokkal egy kis beszélgetés is elhangzott az elnök  illetve Praznovszky Mihály, örökös tiszteletbeli elnök részéről (Csohány Kálmánnéval, Kozma Dezső kolozsvári irodalomtörténésszel, ifj. Szabó István szobrászművésszel). Az új Mikszáth-órás Bagyinszky Katalin, a Mikszáth Kálmán Társaság titkára megérdemelt nagy tapsot kapott díja átvételekor.

Aligha akadt a résztvevők között, akinek ne ízlett volna a horpácsi polgármester babgulyása! A katlan, amelyben főtt, mindenesetre fenékig kiürült…

A délutáni műsor az erre az alakalomra megjelent emlékkönyv bemutatásával kezdődött. Praznovszky Mihály irodalom-muzeológus, a könyv szerkesztője ajánlotta a tagság és az érdeklődők figyelmébe.

A Duna Televízió egyik sikersorozatának műsora, a Szerelmes földrajz. Ennek Palócia, „Görbeország” útjain c. részének vetítése színesítette az évfordulós ünnepséget, Hollós László gyártásvezető pedig a forgatás titkaiba is bepillantást engedett a vele való beszélgetés során.

Így ünnepelt Mikszáth Kálmán falujában az a Mikszáth Kálmán Társaság, amelynek akkori elnöke, Praznovszky Mihály,  a Palóc Társaság 20 éves évfordulóján megjelent Utunk c. kiadványunkban így írt A kettő, ami egy c. köszöntőjében: „A Palóc Társaság 20 éve, a Mikszáth Kálmán Társaság 16 éve létezik. Mindkettőnek ugyanaz a célja alapvetően, részleteiben más módon. Mindkettőnek vannak azonos tagjai, mindkettő, amit tesz Mikszáthért, azt a magyar irodalomért és a magyar nyelvért teszi. Meg a magyar nemzeti önazonosság megtartásáért s lehetőleg tovább viteléért.”

Kedves Mikszáth Kálmán Társaság!  További sikeres húsz éveket!

Egy magyarkanizsai fiú néhány szavas levelét idéztük a 2012-es év egyik táborából, ahová  a Palóc Társaság révén jutott. Hasonló. Hosszabb-rövidebb levelekben számolnak be a gyerekek a táborokban töltött napokról. Reméljük, így lesz ez az idén is, mert 2013-ban is lehetővé tettük néhányuknak, hogy nyári táborban tölthessenek egy hetet vagy akár több napot.  Valamennyien érdem szerint kerültek a táborozók közé, akik a Magyar Kultúra Napja-pályázatunkon vagy az országos rovásírásversenyünkön álltak sikeresen helyt, jól teljesítettek.

Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy a részvételük a tábort szervezőknek köszönhető elsősorban, amelyekkel, akikkel gyümölcsöző kapcsolatban állunk. A Rákóczi Szövetség, az 56-os Történelmi Alapítvány, az Országos Honismereti Szövetség és a KEHOFA egyesületről van szó. E szervezetek biztosítanak kérésünkre néhány helyet táboraikban. Köszönet érte.

Lássuk, kik, hova mehetnek nyaralni az idei nyáron nyerteseink közül!

A Rákóczi Szövetség esztergomi anyanyelvi táborába Gáll Barbara és Csúr Karolina Gömörfalváról (rovás), Kertész Anna, Marko Anna, Szalai Karola és Vida Vanessa Felsőszeliből (rovás), Szokola Leontina, Horvát Réka és Copár Ákos Csantavérről (mkn), Bosznai Tamás, Kis Aleksandar és Ladócki Viktor Magyarkanizsáról (mkn). Az 56-os Történelmi Alapítvány kiskunmajsa-marispusztai táborába a somorjai diákok öten tanárukkal, Kósa Krisztinával (rovás). A kevermesi „Élet-Utak” helytörténeti és természetvédelmi táborba Goda Viktória, Mészáros Zsuzsanna, Verbók Noémi és Szalai Zsófia Nagy Csilla tanárukkal Zselízről (rovás). Az országos Honismereti Szövetség Esztergomban rendezendő Ifjúsági Honismereti Akadémiáján hárman vehetnek részt: Boga Bíborka Barótról, Csíki Csilla Nagyenyedről és Nagy Adrián Magyarkanizsáról, mindhárman a mkn-pályázaton elért eredményük alapján kaptak meghívást.

 Fiúk, lányok, szép tábori élményeket!

„Boldogsággal és élményekkel teli érkeztünk haza Muzsláról, a rovásírásversenyről. A két kislány Érsekújváron folytathatja megmérettetését a legjobbak között. Sok munkánk fekszik a fölkészülésben, de megérte! Hát kell ennél nagyobb öröm, mint a nyertesek között kipirosodott arccal mosolyogni látni a két kislányt? Kell ennél nagyobb öröm, mint nekem látni, ahogy a munka gyümölcse beérett?

Nagy élmény volt a felvidéki magyarok között lenni ebben a kicsiny faluban! A 100 évvel ezelőtt alapított iskolájukban ma is mindenki magyarul beszél, a folyosók, az osztálytermek mind-mind a magyarságtudat fejlesztésére szolgálnak, a falakon magyar nagyjaink képeivel díszítik a helyiségeket és jelzik a látogatók felé, hogy a trianoni gúnyhatárok mit sem változtattak nemzeti hovatartozásunkon. Nem győzöm hangsúlyozni az itteni agymosottaknak, hogy Muzsla (és más falvak) minden lakója ősi földjén magyarnak született, melyet mindannyian a szüleiktől örököltek és az idők végezetéig továbbadják ezt a nemzeti érzést a következő nemzedékeknek. (Talán sokan nem is maguk, pontosabban nem csak maguk tehetnek róla, hogy nem ismerik a magyar történelmet, hisz majdnem 70 éve hazugságban élünk!)

Nem győzöm ajánlani a tudatlan kételkedőknek, akik nem hisznek az elszakított területeken élő testvéreink magyarságában, hogy az életben legalább egyszer utazzanak el egy olyan helyre, mint Muzsla és ismerjék meg magyar lakóit! Biztos vagyok benne, hogy hazafelé a szívüket melengető gondolatokkal térnek vissza Csonka-Magyarországra.

Köszönetemet fejezem ki neked, Aladár, hogy áldozatkész munkáddal, a rovásírásverseny megszervezésével hozzásegíted a magyarságot, hogy jobban megismerjük múltunkat és ezáltal a jelenben közelebb kerülhetünk egymáshoz. Köszönet az iskola igazgatónőjének, a polgármesternek, hogy befogadták a versenyt és helyet adtak a lebonyolításra, melyben maguk is részt vettek.”           (Farkas Éva, Göd)