Berényi László

Szabad dönteni

Statikus tervezőként épületek szerkezeti terveit készítettem életem során, bár volt egy időszak, amíg – hála a tanterv részeként kapott építészeti stúdiumoknak – építészként is kipróbálhattam magam. A gyakorlatban megtapasztalva mindkét szakma szemléletmódját hamar beláttam oktatóim sokat hangoztatott tanításának mély igazságát. A funkció és a forma, a külső homlokzat és a belső szerkezet kölcsönhatásban vannak egymással, nem választhatók el egymástól: a kettő „ugyanaz az eGY!”

Miután „kettős nevelést” kaptam ( mást hallottam az iskolában és mást mondtak otthon), szerettem volna tisztán látni és az Igazsággal megismerkedni. Egy könyvben olvastam, hogy a történelemben 500 év kell  ahhoz, hogy az igazságot ki lehessen valamiről mondani. Nosza az érdeklődésemet nyomban a régmúlt felé fordítottam. Dr. Zakar András útmutatása nyomán kiolvasott könyvek tucatjai mégis azt súgták, ötezer év is kevés ahhoz, hogy az igazság – mindenki által felismerhető módon – a felszínre kerüljön. Sajnos, mindig a győztesek írják a történelemkönyveket.

Az „Örök Igazság” megismerése maradt utolsó reménységül. Csak nem marad rejtve az „Örök Világtörvény” a kutató emberi elme előtt! Vajon melyik világvallás (világszemlélet) tartalmazza a helyes felismerést? Egyáltalán: megismerhető-e a világ?

Az „egyistenhívő”-nek nevezett vallások (világszemléletek) riasztóan nagy száma (adóbevalláskor szembesülhet vele az ember: 100 felett van a számuk!) azt a gyanút keltette bennem, hogy nem lehet náluk az „igazság” és az elnevezést is bitorolják: helyesebb lenne „101 istenhívő”-nek nevezni őket. Nyugaton a keleti ún. „természetvallásokat ” előszeretettel „primitív többistenhitnek” titulálják. A sinto vallásról azt állítják, hogy abban 8 millió isten van, ami szerintük nyilvánvalóan abszurdum. Kellő empátia esetén ezt a képletet persze más módon – az eGY nyolc millió megnyilvánulásaként – is felfoghatnánk.

Ugyanez a helyzet a magyar ősvallás említése során. Primitívnek állítják be, hivatkozva valamely rokon (?) ázsiai népcsoport 200 évvel ezelőtti hiedelemvilágára. A jelképek kutatása (amelyek képírásként „rendszert” alkotnak és így megfejthetők, „elolvashatók”) meglepő eredménnyel járt.

A MáGikus jelképek, a „Mandalák” egy holisztikus világszemléletet takarnak, amelynek a KöR-iS-TeN volt az egykorú (magyar) neve! Ez a szemlélet volt közös őse a keleti természetvallásoknak és a KöRöSzTéNy (KeReSzTéNy) vallás különböző válfajainak. (A KöRiSTeN kifejezés ma is él úRiSTeN szavunkban!)

Kiderült tehát az Igazság! A pogánynak mondott világszemléletünk volt az eredeti (egyben névadó) keresztény szemlélet!

A MáGusok a világegyetemet fraktál jellegűként ábrázolták, amely fraktalitás egyébként a megismerés lehetőségének a záloga. Analógiákkal a hasonló szerkezetű mikro- és makrokozmosz megismertethető. Az analógiás gondolkodással értelmezhető mandalák (világmodellek) – bárhol is találkozunk velük – a „marker gén”-ekhez hasonlóan, azonos szemléletű (testvér)népek valamikori jelenlétére utalnak.

Az Igazság – kezdettől fogva létezőként – az Élő Valóság szinonimájának tekinthető. Ennek ellentéte a hazugság (vagyis a valótlanság) – amit viszont ki kell találni! A hazugságnak „szerzője” van, a szerzőnek meg „szerzői jogai” vannak! Ebből következően a hazugság eladható, szakszóval kifejezve „forgalomképes”. Sajnos, egyre többen élnek belőle!

Az „Örök Igazság”-hoz ragaszkodó, „egyedül helyes szemléletű” népek mindig a „rövidebbet húzták” az utóbbi évezredekben (a „Mondj igazat és betörik a fejed!” – szólásnak megfelelően).

Ha a KeRiSTeN háromságot, mint eGységet a világeGyetemmel azonosítjuk, úgy minden ettől eltérő képletet az „Élő Valóság” helyett a „valótlanság” kategóriájába kell sorolnunk. A világvallások (az ún. egyistenhitek) hívei – átérezve mindezt – minden időben veszett dühvel fordultak ellenük, a szkíták, hunok, magyarok ellen, mert ha „Minden Egy!”, akkor más szemléletnek nincs létjogosultsága. Márpedig ők mindenáron saját szabadalmukat szerették volna mindenkinek eladni!

Magyarázatképpen a szabadalmi jogból vett szakkifejezéssel: az Élő Valóság a „technika állása”. Csak azt lehet szabadalmaztatni, ami ettől eltérő („mesterséges”). A zsidókereszténység szabadalomhasznosítási díja a jövedelem 10 % -a volt (ez volt a „tized”), az iszlám térnyerését a mindössze 2,5 %-ot kitevő „zakat” is elősegítette.

Az eGyén – és így a kedves olvasó is – szabadon dönthet, hogy azonosul-e az eGy-gyel (és ennek megfelelően viselkedik) vagy rosszul ismerve fel a helyzetét – a civilizáció élharcosaként pusztítva a környezetét – továbbra is „maga alatt vágja a fát”!

Forrai Sándor születésének 100. évfordulójára emlékeztünk

Mészáros Magdolna tudósítása

A Palóc Társaság ünnepi emlékülést rendezett 2013. szeptember 21-én Zselízen Forrai Sándor születésének 100. évfordulója alkalmából.

A rendezvényt a közelmúltban felújított Sacher Házban (ma Magyar Ház) tartották, ahová a rovásírás iránt érdeklődő pedagógusokat, szimpatizánsokat, kutatókat várták.

A megjelenteket Mácsadi János, a Rákóczi Baráti Társaság elnöke üdvözölte. Röviden bemutatta a ház felújítását szorgalmazó személyeket, akik a különböző civil szervezetek képviselői, így Haris Máriát, az MKP elnökét, Melczer Gábort, a Csemadok Zselízi Alapszervezetének elnökét és Csenger Tibort, a Szülői Tanács elnökét.

Az üdvözlések után a Csemadok ASZ elnöke kért szót, hogy röviden bemutathassa és elmondhassa a Sacher Ház történetét.

Ezután Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság  elnöke köszöntötte a tanácskozás résztvevőit. Ismertette az ünnepi ülés programját, vagyis Forrai Sándor születésének 100. évfordulójára való emlékezés menetét. A bevezetőben Urbán Szabina olvasta fel Dorogi Ferenc Miklós Forrai Sándor c. versét, majd Foglár Gábor Sajó Sándor és Wass Albert egy-egy  megzenésített költeményét adta elő.

Az emlékülésen három előadás hangzott el.

Elsőnek Friedrich Klára rovásírás-kutató kapott szót, témája a Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás volt.

Friedrich Klára	Szakács Gábor

A rovásírás fáradhatatlan kutatója és népszerűsítője képkiállítást is hozott magával, melynek anyaga Szabó Klára  és leánya, Fábián Evelin alkotásaiból állt. Friedrich Klára Magyar Adorján íráskutató idézetét mondta el bevezetőül: "Minden műveltség ott marad fenn legtovább, ahol keletkezett." Ezzel azt szerette volna érzékeltetni, hogy a számtalan rovásemlék, melyet eddig megtaláltak és megfejtettek a kutatók, mind azt jelzik, hogy a magyar nép itt élt a Kárpát-medencében és nem ide vándorolt. A 6-7 ezer éves jelek folytonossága látható ezeken a rovásemlékeken.

A továbbiakban részletesen ismertette a legrégebbi emlékektől kezdve az egyes adatokat egészen napjainkig, amikor is a rovásoktatók szorgalmazásának köszönhetően egyre több helyen állítanak falutáblát vagy iskolai névtáblát rovásírással /pl. Felsőszeli/.

Végezetül felhívta a figyelmet a felvidéki rovásemlékek gyűjtésére, szerinte ezen a téren még sok adósságunk van.

Utána Szakács Gábor, a Forrai Sándor Rovásíró Kör vezetője emlékezett a nagy íráskutató tanárra, Forrai Sándorra. Képes beszámolójában ecsetelte a márciusi ünnepség hangulatát a MTA dísztermében, ahol a neves tudós munkásságának elismeréseként post humus beírták nevét a Magyar Örökség Díjazottjainak emlékkönyvébe.

Továbbá ismertette gazdag publikációs tevékenységét. Hangsúlyozta, hogy a rovásírás mai reneszánsza nem lehetne olyan sikeres, ha nem lettek volna tudósok, akik nem küzdöttek volna a folytonosság biztosításáért. Illik megemlíteni azokat, akiknek köszönhető, hogy ma is tudjuk a rovásírást. "A rovásírás a magyarság létének írott alapja, egyetlen részlete sem veszhet el. A tényalapú rovásírás a felvidéki magyarságot megerősítheti, összefoghatja" - szögezte le Szakács Gábor.

Z. Urbán Aladár megköszönte az értékes előadásokat, továbbgondolásra ajánlotta, majd átadta a szót a harmadik előadónak, dr. Salgó Gabriellának, aki a rovásírás tanításának új módszereit foglalta össze.

 Salgó Gabriella

A modern tanítási eszközök kihasználásával sikeresen megvalósítható a rovásírás szakkör vezetése. Az interaktív tábla a digitális technikával nagyon hasznos segédeszköz, mellyel felkelthetjük az érdeklődést a gyerekekben. A szakköri foglalkozások felépítése a következő: népdalok, magyar mondavilág, hagyományaink ápolása. Beszámolójában egy szakköri óra felépítését magyarázta el: népdalokkal kezdi,  ismétlésként játékos betűfelismerés van soron, új betűk tanulása és  rögzítése következik,  végül egy népmesével fejezi be a tevékenységet. Meggyőző magyarázatát a jelenlevők nagy tapssal köszönték meg.

   Z. Urbán Aladár szintén elismerően szólt a téma újszerű feldolgozásáról. Példaként szolgálhat a többi rovásoktató előtt is ez a kezdeményezés.

A kora délutáni órában még eszmecserét folytattak a jövő évi, X. felvidéki rovásírásverseny megvalósításáról. Foglár Gábor vállalta, hogy Almágyon megszervezik a keleti körzeti versenyt. További javaslatok most nem születtek.

A finom ebéd után Z. Urbán Aladár megköszönte a vendéglátást a szervezőknek, Mácsadi Jánosnak és családjának. Mindenkinek jó utat és további sikeres munkát kívánva bezárta az ülést.

 Néhányan a résztvevők közül

N e m    m i n d e g y

Évről évre vissza-visszatérő aggódással figyeljük, lesz-e elég elsős a magyar iskolában. Melyik még működő magyar iskolába hány gyermek kezdi meg tanulmányait szeptemberben. Az óvoda nagyon fontos hely, ahol kitartó, átgondolt, következetes, tudatos, nagyszerű munkával hatni lehet az oda járó gyermekekre, főleg a szüleikre. Azokra legalábbis, akik jót szeretnének gyermeküknek, mégis rosszul döntenek… Sokan vannak ilyenek, sajnos, akik minden észérv, minden életpélda, tapasztalat és támogatás ellenére csemetéjüket idegen nyelvi közegbe, szlovák iskolába íratják. Az óvodák, az óvónők felelőssége ezen a területen tehát óriási! Nem mindegy, hogy „kezük alól” minden magyar családba született gyermeket magyar tanítási nyelvű iskolába íratnak-e a szüleik!

A NéVA Társaság a Nagykürtösi járás magyar óvónői számára szervezett találkozót szeptember 6-án az ipolybalogi Korona panzióban. A találkozón megjelent néhány, az óvoda szülői szövetségének elnöke is. A NéVA elnöke ismertette a Rákóczi Szövetség ún. beiratkozási programjának lényegét s az ebből eredő tennivalókat, ami az óvodákra, az óvónőkre vár.

A beiratkozási program több részből áll. Lényege, a szülőkkel való állandó kapcsolattartás, a gyermekek megajándékozása a karácsonyi ünnepkörben és az első osztályosok ösztöndíja. A karácsonyi ajándékcsomagok tatalma aszerint változik, hogy az óvodás gyermekek közül ki megy szeptemberben iskolába, ki marad továbbra is az óvodában illetve hány új óvodás várható a következő évben. A csomagokat óvodai Mikulás-ünnepélyen, Jézuska-várón ajánlatos szétosztani s a kívánt megfelelő módon ismertetni is az ajándék célját. Az ösztöndíjakat (amelyek kisebb-nagyobb forint-összeget jelentenek) a tanév megkezdése után, szeptemberben kapják meg a magyar iskola elsősei illetve a szülők, akik jelen vannak az átadási ünnepségen.

A találkozó résztvevőit a NéVA Társaság vendégül látta köszönhetően a Szülőföldön Magyarul Társulás támogatásának. Az összejövetel megszervezéséért köszönet illeti Rados Klára inámi óvodavezetőt.

ÖRÖM AZ ARCOKON

Olyan időket élünk, hogy a támogatás divatos szó rangjára emelkedett. A támogatás elvárt cselekmény, a támogatás jó dolog. De kik részesülhetnek ebből? Évek óta immár, a Rákóczi Szövetségnek hála, mindazok, akiknek helyén van az esze. Mármint azoké a magyar szülőké, akiknek iskoláskorú gyermekük van éppen. Mert még mindig találkozunk másképp gondolkodókkal is. Néhány magyar családban a nagy kérdés így merül fel: hová írassam gyermekemet, szlovák vagy magyar iskolába-e? Pedig ez a kérdés fel sem merülhetne egyébként, ha igazából magyar volna a magyar család, nem fertőzött idegen befolyástól, nem tévelygő a maga létrehozta útvesztőben. Mert hát az ember azért ember, merthogy öntudata van. Ha van, akkor egyértelmű, hogy az angolnak angol, a németnek német, a hindunak hindu, a csehnek cseh, a magyarnak meg magyar. Kies tájainkon a többségi nemzettel szemben kisebbségi létben s idegent majmoló korunkban ez nem minden családban mutat ilyen tiszta képet. Ezért találta ki a Rákóczi Szövetség jó pár évvel ezelőtt, hogy segíti a helyes útra terelni a tévúton, idegen

Dr. Halzl József elnök úr a csábi elsősekkel

befolyás alatt tévelygő magyar szülőket. Segíti annak a pofon egyszerű ténynek a felismerését, hogy bizony a magyar gyermek magyar iskolába való.

Nos, többen vannak ily értelemmel megáldott szülők, de sajnos, még találkozhatunk „elkóborló bárányokkal” is. Ezért aztán ha szeptember, jön az ösztöndíj. Egyformán mégpedig az öntudattal rendelkező családokba is, s a támogatásnak köszönhetően megnyert családokba is.

Így történik már évek óta, hogy az ösztöndíjak átadására hívja a szülőket és magyar elsős gyermekeiket a NéVA Társaság. Az idén négy helyszínen: Ipolybalogon, Ipolynyéken, Csábon és Lukanényében történt meg az ünnepélyes esemény, mindenhol az iskola tanulói kedveskedtek a szülőknek és a vendégeknek egy kis műsorral. Ipolybalogon voltak a legtöbben (16), Lukanényében a legkevesebben (4).  Csábon hosszú évek óta először öt új elsős kezdte meg iskolai tanulmányait a magyar tagozat első osztályában!

Az ösztöndíjakat dr. Hazl József, a Rákóczi Szövetség elnöke és Csáky Csongor, a Szövetség főtitkára adta át. Örömtől ragyogó arcokat mindig szívesen lát az ember, márpedig mind a négy helyszínen ezt láthattuk gyermeken, felnőttön…

„Derűdet hintsd szét a déli végeken!”

Bogdán József délvidéki papköltő Fohász a déli végeken c. verséből való a címsor, melyet a mennyei Atyához intézett. Fohásza elszállt, talán meghallgatásra is talál az égben… A Felvidékről a Délvidékre látogató magyar legalábbis – ha nem téved – ezt a bizakodást tapasztalja déli magyar testvéreinél.

A nyáron a Palóc Társaság szervezte portyát Felvidékről Al-Dunáig címmel hirdette meg. A portyázók a Losonctól Komáromig terjedő földrajzi sávból kerültek ki, sokan közülük olyanok, akik már tudják, hogy a Palóc Társasság honszerető barangolása Kárpáthazánk tájain mindig életre szóló élményt, feltöltődést jelent, sokan először „kóstoltak bele” a honszerető utazásba. A túra ugyanis a fő látnivalók, a nevezetes helyek felkeresése mellett a helyiekkel, elsősorban az ott, az arrafelé élő magyar testvérekkel való találkozás, ismerkedés, kapcsolatteremtés élményét is nyújtja, így az egy tőről fakadás, az összetartozás nemes érzését is erősíti.

Július 21-én kelt útra a 48 fős társaság s hét napig barangolt a délvidéki tájakon. Elsőként a Palicsi-tónál időztek s gyönyörködtek a fényes múltból megmaradt fürdőépületekben, amelyek újabban kezdenek a régi fényükben ragyogni. Aztán Szabadka szecessziós városképe bűvölte el őket a Városháza környékén, mely a magyar építőművészetnek igaz gyöngyszeme. Lehetetlen a városban sétálva vagy egy pohár sör mellett nem gondolni arra, hogy bizony itt minden de minden a magyar múltat idézi, mégha manapság alig hallani már magyar szót, annak ellenére, hogy még mindig jelentős magyar közössége van a városnak. Miért is van ez így? Miért szakították el 1920-ban Magyarországtól s került az akkor még abszolút magyar többségű város a hirtelenjében összetákolt Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba, amely csakhamar meg is szűnt? Kosztolányi Dezső városának magyar többsége azért is megcsappant, mert 1944-ben a megszálló hatalom pribékjei mintegy hétezer magyar lakost gyilkoltak le...

Sokkal örömtelibb gondolatok születtek Tóthfaluban, Szabadkától délre 30 km-re, ahol első (és utolsó) napi szállással várták a vendégváró gazdák a felvidékieket. Bácskay Faragó Zoltán mutatta be 700 lelkes faluját, amelynek nincs nagy múltja, annál élhetőbb a jelene s ígéretesebb a jövője. A falu neve őrzi alapítójának, Tóth József földbirtokosnak a nevét, aki a múlt század elején napszámosai között osztotta ki tulajdonának egy részét, s így épültek a vertfalú s vályogházak, amelyek falut szültek.

Rovással is írott falutábla köszönti a betérőt, korszerű kollégiuma nagy előadóteremmel fogadja a tanulni érkezőket, felépült már a szomszédságában a vadonatúj iskolaközpont, amely négy futballpályával is dicsekedhet – hogyne, hiszen fociakadémiája is van a falunak, amelybe a Délvidék sok településéről járnak a fiúk (de lesz a lányoknak is kosárlabda-akadémiájuk!), nyomdája ontotta a délvidéki magyar könyveket és újságok is kerülnek ki onnan. Zsíros szántóföldek ölelik körül a falut, nem csoda, Bácskában vagyunk s ezért is kellett az új államnak ez a magyar föld 1920-ban. Ami viszont nincs a faluban, az a kocsma! Lám, kocsma nélkül is lehet élni, sőt jól élni, magyarnak lenni. Ezért is költöznek egyre többen vissza a faluba a városokból s nem fordítanak hátat a helyi fiatalok sem Tóthfalunak. S ahol él a jövő reménye, ott a fiatalok otthonra lelnek, ott gyermekek is születnek. Következésképpen óvodája is van a falunak, igaz, sem nem óvoda, sem nem Materská škola annak a neve, hanem Szemünkfénye (Szemünkfénye Iskoláskor Előtti Intézmény)!

S hogy ez így van, hogy ez így jól működik, abba elévülhetetlen érdeme van Utasi Jenő plébánosnak, Tóthfalu „motorjának”, aki maga abban is élen jár a példamutatásban, hogy az említetteken kívül a Tóth József építtette hatalmas Szent József a Munkás felszentelésű templom és az emeletes paplak között középen terjeszti szélesre szárnyait Délvidék legnagyobb Turul-szobra, utalva magyar ősiségünk régmúltjára és eredetére. A parókia sem üresen áll, mert benne hat árva gyermek ellátásáról, neveléséről is gondoskodik Utasi Jenő, az Atya!

Ilyen élménnyel feltarisznyálva másnap a keskeny, de kitűnő minőségű aszfalt utakon haladva – útszélig megművelt földek, sötétzöld cukorrépa és óriási kukorica táblák látványa szegélyezte az utat – futott be az autóbusz Újvidékre. Tagadhatatlan itt is, hogy a városközpont a Városházával, a gótikus katolikus templommal, a kaptáros házzal s megannyi mással egyértelműen bizonyítja a város magyar múltját, ami mára persze szerb jelenűre változott, hiszen elenyésző már a magyarok száma Szerbia második legnagyobb városában. S a délvidéki vérengzések újvidéki magyar áldozatainak haló poraiban sincs nyugalmuk, hiszen a gazzal borított tömegsíron megcsonkított turulszobor, egymásra hányt sírkövek, torzók, töredékek, fakereszt a tanúja a máig élő gyűlöletnek…

A Duna jobb partján terjeszkedő péterváradi vár megostromlása is szerepelt az útitervben. A magyar múlt dicsősége itt is tetten érhető, hiszen IV. Béla monostort alapított benne, Mátyás király békét kötött itt Velencével, 1849-ben a várvédők itt voltak a leghűségesebbek a magyar szabadsághoz. A várfalak közt sétálgatva  bizony sok keserűség fordulhat meg a fejekben, amely keserűséget az alant hömpölygő vén Duna látványa old kissé.

Karlócát – ahol a Habsburgok békét kötöttek a törökkel 1699-ben –  elhagyva Tekija készteti megállásra a magyar utazót, ahol minden év augusztus 5-e táján búcsút tartanak Havas Boldogasszony tiszteletére. Havas Boldogasszony tisztelete, a búcsú szorosan kapcsolódik a nándorfehérvári ütközethez, emlékét idézi.

A Kárpát-medence legdélibb fekvésű magyar községe Székelykeve a szerb fővárostól 50 km-re délre küszködik a fennmaradással. Úgy tartja a történetírás, hogy hajdani lakói palócok voltak, aztán a mádéfalvi veszedelem (1764) idején elmenekült székelyek leszármazottait telepítették ide, innen a falu nevében a „székely” előtag. Ellentétben Tóthfaluval, itt több kocsmáros is megél az italmérésből. A „kocsmák utcája” sarkán áll a Dani étterem is, amelynek tulajdonosa Dani Ernő a szervezője a székelykevei falusi turizmusnak. Székelykeve is kínál látnivalókat: van gazdag tájháza nagy udvarral, benne élő állatokkal, van nagy temploma Sz. István oltárképpel (misén is részt vettek az utasok), van székelykapuja, magyar iskolája…Kis magyar sziget a falu a nagy szerb tenger szorításában. Meddig bírja tartani magyar voltát? Ameddig mai lakói hűek maradnak elődeikhez. Ebben segíthetnek nekik azok a csoportok, amelyek felkeresik a falut, eltöltenek benne néhány éjszakát s innen indulnak el a környék látnivalóinak meghódítására. Erre van esély, a derűre van ok, hiszen egymás után érkeznek a magyar csoportok, a Palóc Társaság barangoló csoportja mellett pl. a herendiek is éppen akkor vendégeskedtek Székelykevén…

Sőt a két autóbusznyi nép együtt tartott Belgrádba a következő napon, hogy adózzon a nándorfehérvári diadal hősei emlékének. A hatalmas területen elterülő vár bejáratánál egy ugyancsak hatalmas emlékmű dicsőíti a franciákat a trianoni, a szerbeknek kedvező döntésükért. Ám „csekély e kéj”, mert ezen kívül a meztelen férfialakos Győző-szobrot kivéve itt minden kő a régi magyar dicsőségről mesél. Hunyadi Jánosról, Kapisztrán Jánosról, Dugovics Tituszról, a sok-sok névtelen hősről. A diadalról, amelyért még ma is harangok zúgnak nemcsak a déli végeken, hanem minden délben a keresztény világban.

A szerb főváros nyugati pontján Zimony várából alig maradt fenn valami, de áll még az ezredévi emlékmű, ha megcsonkítva is, turulmadár, címer nélkül. Az egyetlen olyan emlékmű ez, amelyet az országcsonkítás után az új hatalmasok mindenütt ledöntöttek (Dévény, Nyitra, Munkács, Brassó), csak itt nem. Többször átkelve a Dunán – az utaskísérő is hangsúlyozta ezt – többször is átléptünk Magyarország ezeréves határán! Érdekes volt látni azt a két őrtornyot is, amely ugyancsak az ezeréves határt őrizte ott, ahol a Temes folyó a Dunába ömlik. Lám, milyen nagy is volt a mi országunk! Nem felejthető!

Mint ahogy az sem, ahogy a Vaskapunak nevezett szorosban a megzabolázott Duna a sziklás hegyek között folyik. Hol összeszűkül (Kis- és Nagy-Kazán – szoros), hol meg öt kilométer szélesre tágul (Galambóc). 

Szendrő várát is a Duna vize nyaldossa. Magyar emlékeket őriz a vár, ti. Hunyadi János rabságának a helyszíne, meg korábbról Kinizsi Pálé, aki itt hunyt el 1494-ben. Ma galambok tanyáznak benne, egykor Brankovics György szerb önkényúr. Lám, az idők hogy változnak, gazdák cserélődnek, csak a természet örök!

Vagy mégsem? A delibláti homokpuszta egykor Európa legnagyobb sivataga volt „köszönhetően” a Dunáról fújó déli szélnek. Ma akácerdők, szőlőskertek virulnak, csak itt-ott emlékeztetnek füves dűnék a hajdani pusztaságra. A Delibláton vezet át az út Bánát gyönyörű városába, Versecre, ahová nem a valamikori verseci vár nagyjából épen maradt tornya látására, sokkal inkább azért igyekeztek a felvidéki magyarok, hogy fejet hajtsanak a 150 éve született (szept. 22.) nagy magyar író, Herczeg Ferenc emléke előtt. Herczeg Ferenc ugyanis a városban született, szülőházán emléktábla figyelmeztet erre, amelynek megkoszorúzásával rótták le kegyeletüket a tudatból kitörölni akart író előtt.

A kitörlés persze nem sikerülhet, hiszen a két világháború között nem egy regényét vitték vászonra, no meg azért sem, mert az író gondolata ma is időszerű és útmutató: „Nem akarunk rabolni… Mi építeni akarunk, a mi fegyverünk nem a gyűlölet, hanem a szeretet. Mi részt akarunk venni abban a munkában, amely az egész magyar társadalomból egy egységesen szervezett, jól fegyelmezett, istenfélő, munkás, hazafias társadalmat akar alkotni. Mert naggyá, gazdaggá csak a nemzeti érzés tehet.”

Már a hazafelé tartó út során Alsóelemérben Kiss Ernő tábornokra, aradi vértanúra emlékeztek a honszerető barangolók. Aztán a megrázó élmény Csúrogon várt a csoportra. Látogatásuk előtt két héttel avatták fel az emlékparkot, amely a délvidéki vérengzések több tízezer ártatlan magyar áldozatának állít emléket. A régi dögtéren kialakított emlékmű nem feledtetheti az elszenvedett szörnyűségeket, amelyeket elkövettek a délvidéki magyarokon csak azért, mert magyarok voltak. Vigaszul szolgál viszont, hogy sok évi küzdelem árán megvalósulhatott, van egy hely, ahol hozzátartozó, leszármazott, együttérző végre szabadon emlékezhet.

A nyomasztó érzés után kellett valami, ami derűt csalt az arcokra. Az adai nagycsaládosok székházában  Krizsán Vilmos elnök és Teodóra felesége szíves vendégszeretetben (kávé, üdítő, keksz) részesítette a fáradt utasokat. Maletaski Krisztina versmondó még egy Sajó-verssel is kedveskedett. A nagycsaládosok és a Palóc Társaság között évtizedes jó kapcsolat áll fenn, ezért is szívesen látott vendégek a palócok Adán.

A többségében magyar város Zentára most kevés idő jutott, de annyi mindenképpen, hogy a zentai csata emlékhelyét felkeressék s tegyenek egy sétát a város szívében (még szentmisén is részt vehettek).

A másnapi magyarkanizsai megálló pedig megkoronázta a hét napot. Itt a tanár Fodor házaspár és diákjai okoztak meglepetést városukat bemutató műsorral az iskola dísztermében, enni-, innivalóval, a templomban a plébános várta őket, a művelődési házban az igazgató, a helytörténész kiselőadása az ősmúltba vezette őket, a szerb pópa az egymás mellett élésről szólt templomában. Kávai Konrád és diáktársai, a szülők és a tanárok még útravalóval is ellátták a kirándulókat: húsz bácskai lisztből sütött kenyérrel!

E hosszúra nyúlt beszámoló sem érinthetett mindent, ami pedig papírra kívánkozott volna. Például az, hogy Székelykevén Dani Zoltán tábornok kisfilmet vetített arról, hogyan lőtte le a jugoszláv háborúban az amerikaiak láthatatlannak vélt F117-es lopakodóját, vagy az, hogy az emlékhelyeken rögtönzött (de előkészített) műsorokkal tisztelegtek, vagy hogy műsoros, zenés, borkóstolós esten búcsúztak Székelykevétől, Tóthfaluban pedig egy művészi tehetséggel megáldott gyermek, mesemondó lopta be magát a szívekbe. S legalább neve említésével kell megköszönni Dávid László gépkocsivezetőnek, hogy végig biztonságban érezhette magát minden utas!

A látottak, tapasztaltak, élmények mondatják Dani Veronika költővel:

„Nem feledünk soha téged”

 (Honlapunkon részletes képes beszámoló található az utazásról)

Tartsd magad, nemzetem! Délvidéki portyánk minden napját eme igaz dallal, a Csík zenekar dalával kezdtük s fejeztük is be. Beszámolónkban csak röviden ejtettünk szót a délvidéki vérengzésről. Első délvidéki barangolásunkon Matuska Márton kíséretében már jártunk Zsablyán, nyári honszerető barangolásunkon Csúrogon adóztunk kegyelettel az ártatlanul kivégzettek emlékének. A népirtásról többen tették közzé kutatásaik eredményét. A gyenge idegzetűek inkább ne olvassák el az alábbi sorokat!

Dr. Ádám Sándor Európa bűne, ahogy elbántak a magyarokkal c. művéből idézünk: „A szerbek a polgári lakosokat nagy sorozatokban mészárolták, megalázva, összedrótozva, lemeztelenítve, előtte megásatták velük a saját sírjukat. Sok helyen lőszerüket kímélve, szalma vagy szénakazal köré drótozták a lakosságot, csuklójuknál fogva, s azt meggyújtva a kazallal együtt égették el őket elevenen. Némely áldozatuk húsz körmét fölizzított fogókkal tépték ki. A kovácslegényeket arra kényszerítették, hogy az emberek meztelen talpára tüzes patkót szögezzenek. Ahol izzítható szenet találtak, az embereket élve sütötték, más helyen a halálra szántakat arra kényszerítették, hogy kivégzésük előtt parázsszőnyegen sétáljanak. Némely falusi bírót, jegyzőt, ügyvédet, orvost elevenen megnyúztak. A kegyetlen és hírhedt partizánnők a lemeztelenített szerzetesek hátából kereszt alakban szíjat hasítottak bemelegítésül, aztán jött a harapófogó és a tüzesvas. Volt olyan partizánnő (a hírhedt Bojka nevű csetnyik nő), aki a meztelen tisztelendőket szöges csizmával többször megtaposta, ágyékukat szétzúzta, mellkasukat ugrálással összerppantotta… Egy modern fűrésztelep tulajdonosát és családtagjait kéz- és lábcsonkolással apróra szeletelték, ugyanott másokat fahasábokra kötöztek és fűrészgéppel kettéfűrészeltek.”

Teleki Júlia Hol vannak a sírok? c. könyvében olvasható: „Voltak, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsanva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat; volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt.”

HAVAS  BOLDOGASSZONY  ÜZENETE

 Kovács Kálmánné nyomán

A délvidéki honszerető barangoláson részt vettek ellátogattak a Péterváradtól délre eső Tekija búcsújáróhelyre is.

Az 1456-os év nyara igen mozgalmas volt a Délvidéken. A Duna mentén nyomult észak felé a török, a Balkánon, mindenki a nagy csatára készült Nándorfehérvárnál. Hunyadi János hívó szavára a falvakból, városokból indultak az emberek, hogy megvédjék hazájukat, az otthonukat jelentő drága magyar földet. A szerb sajkárok, a szász kézművesek, a magyar földművesek sereglettek  a várhoz. Egy maroknyi csapat is igyekezett Nándorfehérvár felé, amikor portyázó, rabló törökök bukkantak rájuk. Harci kiképzést még nem kaptak, fegyverük is alig, a törökök meg túlerőben szegődtek nyomukba.

A Duna mocsaras, bozótos árterülete adott menedéket az üldözötteknek. Az éj fátyla elrejtette őket, a Hold, az Égi Édesanya pedig felhők mögé bújt. Ám tudták, ha kivilágosodik, a törökök azonnal rálelnek a sárban hagyott lábnyomaikra, és azonnal megtalálják rejtekhelyüket.

A bujdosók életüket teremtő Atyjuk kezébe ajánlották és buzgón fohászkodtak Égi Édesanyjukhoz, míg a jótékony álom rájuk nem telepedett. Pirkadatra azonban csoda történt! A hideg reggelben dideregve ébredők csodálatára mindent elborított a frissen esett hó. Tiszta, csillogó, hófehér lepel borította be a tájat és lepte el a nyomokat, menekülést adva a hont védeni igyekvő gyermekeinek.

Eddig a monda. Augusztusban a hóesés teljesen valószerűtlen, de a monda mégis úgy tartja, megesett. Égi Édesanyánk végtelen szeretete nem ismeri a lehetetlent. A földi ember számára csodáknak tűnő helyzetek megteremtésével is megvédi az arra méltó gyermekeit. Legyen hited és bízd magad és ügyedet Havas Boldogasszonyunkra!

MAGYAR  KULTÚRA  NAPJA   2014  

XVIII.  pályázat

1989-től január 22-e a magyar kultúra napja. 1823-ban ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc nemzeti imánk, a Himnusz írását.

A Palóc Társaság majd két évtizeddel ezelőtt hirdette meg első alkalommal azt a pályázatot, amelynek célja a magyarságtudat elmélyítése, a szülőföld iránti hűség erősítése, az anyanyelvi képességek fejlesztése és magyar fiataljaink tehetségének kibontakoztatása.

2014-re tehát már 18. alkalommal hirdetjük meg pályázatunkat. Kérjük a Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben, Kárpátalján, Őrvidéken, Magyarországon vagyis az egész Kárpát-medencében élő magyar fiataljainkat, hogy dolgozataikkal vegyenek részt a pályázaton, gondolataikkal járuljanak hozzá a nemzeti összetartozás eszméjének megszilárdításához és terjesztéséhez.

2014-ben az alábbi témák közül válogathatnak a pályázók:

1. „Régi sors régi tájon” – Élettörténet

2.  Elmosódott arcok –  Családi fényképek üzenete

3.  „Emlékül hagyom” – Paraszti kéziratok, önéletírások, töredékek

4.  „Minden madár társat választ” – Családalapítás régen és ma  

5.   Ládafia – Hagyományápolók, éltető hagyományok

6.  Ki minek mestere? – Ezermesterek, mesteremberek, alkotók

7.  „Édes anyaföldem”  –  A hazai táj ismerete, védelme, tisztelete, szeretete

8.  „Igékből várat…” – Az anyanyelv védelmében megrontói ellen

9.  „Sors, nyiss nekem tért!”  – Elképzelésem jövendő életemről

10. „Hazám, hazám, te mindenem…” – Hétköznapi hazaszeretet

A pályázattal kapcsolatos tudnivalók:

- a pályázaton az alap (általános) iskolák felső tagozatosai ( I. korosztály) és a középiskolások ( II. korosztály) vehetnek részt akár több dolgozattal is;

- a dolgozatok terjedelme:

az I. korosztályban legkevesebb egy gépelt oldal,

a II. korosztályban legkevesebb három gépelt oldal

(fontos, amire külön ügyeljenek a dolgozatírók: a gépelés mindkettőnél  12 pontos,

 kizárólag Times New Roman betűtípusú,

 másfeles sorközű legyen);

- a szépen kivitelezett pályamunkák előnyben részesülnek;

- a pályamunkák elején (és nem a végén!!) fel kell tüntetni a

- dolgozatíró nevét,

- a dolgozatíró életkorát (hány éves a dolgozat írásakor?)

- a korosztályt, amelybe életkora szerint tartozik

- a dolgozatíró lakcímét és  villámlevélcímét (e-mail)

                     - a település nevét magyarul, ahol  iskolája működik

                     - az  iskola nevét, amelynek diákja

                     - valamint a felkészítő tanár nevét és villámlevélcímét (e-mail)

            - a dolgozatokat a z.urban@paloctarsasag.real-net.sk  villámlevélcímre kérjük eljuttatni kizárólag egyszerű .doc formátumban, illetve a színes, rajzokkal vagy képekkel díszített dolgozatokat egy példányban hagyományos postai úton is  az alábbi címre:

             Palóc Társaság, 991 11 Ipolybalog (Balog nad Ipľom), Kör u. 194. Szlovákia

            -  a mindkét módon történő küldés beérkezési határideje: 2013. december 22.

Eredményhirdetés 2014. január 19-én, vasárnap lesz Budapesten a Bethlen Gábor Alap Zrt. Szentháromság tér 6. szám alatti székházában. A rendezvénynek fővédnöke Debreczeni-Droppán Béla történész, a Honismereti Szövetség elnöke.

Mindkét korosztály győztesei a támogatóknak köszönhetően jutalomban részesülnek.

A legjobb pályamunkák megjelentetéséről gondoskodik és a színvonalas dolgozatok megírásához jó felkészülést kíván a

Palóc Társaság!

KÖZÖSEN A KÖZÖS CÉLOKÉRT

A felvidéki magyar nemzetrész megmaradásának és fejlődése elősegítése céljából jött létre 2001-ben a Szövetség a Közös Célokért társulás. Az akkor öt legerősebb felvidéki magyar szervezet hozta létre: a Csemadok, a Magyar Koalíció Pártja, a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége.

Ez a közös cél továbbra is időszerű. Jelenlegi elnöke Duray Miklós, igazgatója Pogány Erzsébet. A társulásnak azóta bővült a tagsága a Zoboraljai Közhasznú Társasággal, a királyhelmeci Rákóczi Baráti Körével, a komáromi Egy Jobb Komáromért Egyesülettel, a párkányi Limes-Anavum Honismereti Regionális Társulással.

A júliusban megrendezett I. Martosi Szabadegyetemen újabb szervezetek társultak a SZaKC-ba. Köztük van a Palóc Társaság is. Továbbá a hidaskürti Cservenka Alapítvány, a komáromi Kárpátia Sport Polgári Társulás, a lévai Reviczky Társulás, a Via Nova ICS Pozsonyból, a kalondai Pro Kalondiensis Polgári Társulás, a mátyusföldi Nagycsaládosok Egyesülete valamint a budapesti Széchenyi Társaság.

Valamennyi szervezet a maga területén, lehetőségei szerint, függetlenségét fel nem adva a közös célért összefogva fejti ki tevékenységét.

            ELŐZETES

            Október 3-án honismereti kiránduláson fogadjuk a jászberényi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége csoportját. A jászok Palócföld nevezetességeivel ismerkednek (Ipolybalog, Ipolynyék, Kékkő, Nagykürtös, Alsósztregova, Bussa, Zsély, Szklabonya…)

  Várpalotán (11-én), Óbudán (17-én), Szécsénykovácsiban (20-án) Krúdy Gyulára emlékezünk. Várpalotára autóbusz viszi az érdeklődőket.