Hírmondó 2014 I. negyedév

Közel százötven Kárpát-medencei magyar fiatal és kísérőik – tanárok, családtagok – zsúfolódtak össze január 19-én a Magyarság Háza nevenincs termében, hogy részesei legyenek a Palóc Társaság által a magyar kultúra napja tiszteletére 18. alkalommal meghirdetett diákírói pályázat eredményhirdetésének.

A terem túlontúl kicsinek bizonyult s először, mióta a díjkiosztás a Szentháromság téri rangos épületben zajlik, méltatlannak is bizonyult az esemény megérdemelt rangjához. Tény azonban az is, hogy most először tisztelte meg jelenlétével és üdvözlő beszéddel az eseményt a Magyarság Háza új igazgatója, Langerné Victor Katalin (elődei soha meg sem jelentek). A frissítőről önkéntesen gondoskodók sem voltak elégedettek a számukra kijelölt helyiséggel alkalmatlansága miatt, mint ahogy nem lehetett kellemes végigállni a kétórás műsort azoknak, akik hosszú, fárasztó utazás után érkeztek meg az ünnepség helyszínére.

No, de nem a hiányosságok és nem az apró bosszúságok tesznek emlékezetessé egy-egy rendezvényt, hanem az ünnep szülte alkalom, tartalom és üzenet. Ez pedig magas mércével mérve is magas színvonalú volt!

Az ünnepség két palóc „deli vitéz”, a Czeglédy-fivérek, Botond és Levente versmondásával vette kezdetét, miután a Pest-Budai Tárogatósok Egylete tárogatómuzsikával köszöntötte a zsúfolt terem és a teremből kiszorultak érdeklődő közönségét. A Himnusz közös eléneklése után a Palóc Társaság elnöke üdvözölte a közönséget, a megjelent díszvendégeket. A Kárpát-medencei Vitézi Rend tagjai voltak ők: Buzánszky Jenő, a Nemzet Sportolója, az Aranycsapat tagja, vitéz Horthy Éva Asszony, vitéz Szentgyörgyi Dezső pilóta, vitéz Illyés Zsolt rendfőnök és vitéz Zetényi Csukás Ferenc főkapitány.

Ünnepi köszöntőt a Magyarság Háza igazgatója, Langerné Victor Katalin mondott. Őt követte Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, a rendezvény fővédnöke. Ezt ismét tárogatómuzsika követte, amelyet Delényi Éva, Lukács Ágnes, Molnár Péter és Szíjártó József szolgáltatott. A Palóc Társaság tiszteletbeli tagja, Csipka Rozália, a Siker X Kiadó vezetője mutatta be a Jó itt élni! című kötetet, amely az utóbbi négy év (2010-2013) legjobb fogalmazásaiból ad közre válogatást. A kötethez Szidiropulosz Archimédesz történész, a Trianon Kutatóintézet Alapítvány elnöke írt előszót, utószót pedig Halász Péter néprajzkutató, a Honismereti Szövetség volt elnöke s lapjának, a Honismeretnek is a volt

szerkesztője. Köszöntötte a könyv megszületését Mészáros Alajos, a Magyar Közösség Pártja színeiben az Európai Parlament néppárti képviselője. A kötet címadó dolgozatának készítője, Lugosi Csenge Anna sümegcsehi tanuló sugárzott a boldogságtól, amikor nagy tapssal köszöntötte őt a közönség.

A következő percekben is sugárzott az arcokról az izgatottsággal vegyes boldogság, hogyisne, hiszen a dolgozatukat olvasták fel az alkotók. Az ifjú tollforgatók dolgozataikban azt az életérzést ragadták meg, vetették papírra, ami egy fiatalban a hazához, a szülőföldhöz, a magyarsághoz, az édesanyai nyelvhez fűzi s vezeti a jövendő felé vivő úton. Lúdbőrös lett az ember háta, amikor hangfelvételről megszólaltak a csángóföldi magyar gyerekek, akik most először küldtek írást a pályázatra. S hogy a Kárpátokon túlról is érkeztek írások, abban a legnagyobb érdeme Halász Péternek van, aki közéjük települvén lett előmozdítója az ügynek. Majd sorra következtek a megjelent diákok: a tardoskeddi Tóth Gergő, aki faluja neves mesteréről, Buják Vince fafaragóról írta meg művét. A megörökített mester is megjelent az ünnepségen s az öröm az arcokon, a 10 éves fiúén, csakúgy a hetvenközeli Vince bácsién boldog színben ragyogott. Az oromhegyesi Szabados Norbert szülőfalujáról írott dolgozatában az eltéphetetlen kapocsra, ami a szülőhely és a szülött között meghatározó, érzett és éreztetett rá. Pöthe Katinka, aki az előző

pályázatokon is részt vett már, most olyat alkotott, mely méltán érdemelte ki a legnagyobb elismerést. Egy családi megsárgult fénykép alapján idézte fel a keserű múltat, a kitelepítés időszakát s a fényképen látható személyek, családtagok emberi helytállásáról vall lebilincselő módon. Szűcs Péter Nagykőrösről érkezett s dolgozatában a maga és kortársai, a tizenévesek magyarságról, hazaszeretetről megnyilvánuló érzéseit boncolgatta példák felidézésével. Skladan Friderika életkora szerint (18 éves) utoljára szerepelhetett a pályázatírók között. Dolgozatában időutazásra hívott bennünket, amint szülőfalujából iskolája városába, Ipolyságra érkezik a vonattal, jelképesen a gondtalan diákkorból a felnőtté válók nyers világába. Hogyan tarisznyálták őt fel otthon és az iskolában s ő maga mit tett útravalóul tarsolyába, melyből szemezgethet életpályáján – izgalmas kérdések ezek, és Friderika élvezhetővé is csiszolta művében. Végül egy ugyancsak ipolysági diák, Baráti Tamás olvasta fel dolgozatát, mely szinte az előtte felolvasók által megfogalmazott, a szív mélyéről érkező érzések alapján vonja le a következtetést: jó itt élni a szülőföldön, jó magyarnak lenni, még ha sok küzdelem árán is.

A felolvasások után Kolczonay Katalin egyetemi oktató, a Palóc Társaság Tiszteletbeli Tagja, az értékelők nevében mondott sok hasznos észrevételt a pályaművekkel kapcsolatban, elemezte az írások egy-egy lényeges részét, emelt ki magvas gondolatokat a dolgozatokból és látta el tanáccsal a jövendő tanulmányíróit.

Az értékelés után, melyben természetesen a dolgozatíró fiatalok és felkészítő tanáraik iránti köszönet is bőven benne foglaltatott, következett az eredményhirdetés, a díjkiosztás. Az általános iskolások korosztályában a legértékesebb díjat, a Magyar Kultúra Napja-díjat Pöthe Katinka érdemelte ki. Neki a díj alkotója, Józsa Judit kerámiaszobrász, a Magyar Kultúra Lovagja személyesen adta át. A kiemelt első díjat is felvidéki pályázó, az ipolysági Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola diákja, Baráti Tamás kapta. Neki v. Buzánszky Jenő egy kézjegyével ellátott futball-labdát is átadott! A középiskolások korosztályában a legértékesebb díj (nem először!) Barótra került, ugyanis Győrfy Hajnalka, a Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont diákja érdemelte ki. Kiemelt első díjat a magyarkanizsai Beszédes József Mezőgazdasági és Műszaki Iskola diákja, Kávai Konrád kapott (ugyancsak nem először!). (Megjegyzés: A teljes eredmény honlapunkon megtalálható)

A megjelentek egyike sem tért haza üres kézzel. A sok díj mellett azon felül a közös találkozás öröme, az együttlevés élménye is gazdagította a diákokat és a kíséretükben levő tanárokat, családtagokat, vendégeket.

A sok támogató között ott találjuk a vitéz Szablya Adrienne vezette Statisztikai Hivatal nyugdíjas csoportját, amely az érkezők és megjelentek ellátásáról gondoskodik ilyen alkalommal már évek óta. A többi is: az ipolynyéki BARTEX, a Magyarság Háza, a Honismereti Szövetség, a Rákóczi Szövetség, a RSZ Balogvölgyi Szervezete, a Trianon Kutatóintézet Alapítvány, a Szövetség a Közös Célokért, Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, Nagyfalusi Ilona, Lőrincz Sarolta Aranka nótafa, v. Zetényi Csukás Ferenc főkapitány hálás köszönetünket érdemli.

Másfélszáz magyar részesült felejthetetlen élményben ezen az ünnepségen, mely ősi magyar műveltségünkre igyekszik a figyelmet irányítani a magyarok zömében, akik, sajnos, nincsenek tudatában annak, hogy milyen ősi és páratlan örökség birtokosai. Küldetése pedig e várbeli rendezvénynek: találkoztatni a Kárpát-medence magyar fiatalságát, rádöbbenteni őket, hogy az összetákolt országok határai nem választhatják el őket egymástól, hiszen egy nemzet fiai ők valamennyien, őshonosak itt, ahol jó élni s felnővén is olyanok legyenek, akik megtartsák a jövendő magyaroknak is. Mert ahogyan Sajó Sándor írta egyik versében:

A díjkiosztás után néhányan „tollat” ragadtak, hogy megírják véleményüket a rendezvényről. Ezekből szemezgetünk.

„Mi korán érkeztünk, volt helyünk, de később átadtuk az idősebb résztvevőknek. Ilyen csodálatos díjátadóért azonban órákig megéri állva maradni. Köszönjük Önnek, hogy ilyen lehetőségeket kínál tanulóinknak, hogy ne csak a számítógép előtt üljenek, hanem nyitott szemmel járjanak a világban. Köszönet! Renczés Nóra” (Deáki)

„Ez a legkevesebb, amit megtehetek! Nagyon szépen köszönök mindent! Őszintén szólva, nem gondoltam volna még azt sem, hogy egyáltalán helyezést érek el, nemhogy ilyen rangosat! Ez a siker most nagyon meghozta a kedvemet, és jövőre is szeretnék részt venni a pályázaton. Üdvözlettel Kishegyesről Szőke Tamás”

„Köszönjük, hogy részt vehettünk tegnap a Magyar Kultúra Napja tiszteletére megrendezett ünnepségen! Megható és olykor szívszorító volt hallgatni (s most a megjelent kötetben olvasni) a diákok csodálatos munkáit. Meglepő volt számomra, hogy ezek a fiatalok milyen igényességgel fogalmaznak meg felnőtteknek is becsületére váló, mélyenszántó gondolatokat. Jó volt egy kis időre egy ilyen közösségnek részese lenni! Munkájukhoz kitartást, további sok sikert kívánunk! Még egyszer köszönet a csodálatos élményért! Reméljük, lesz még lehetőségünk a találkozásra. Üdvözlettel Matos Bernadett és Lugosi Csenge Anna.” (Zala megye)

„Nagyon szépen köszönöm a vasárnap délutáni csodálatos ünnepséget. Jó érzés volt köztetek lenni, a szívhezszóló köszöntőket hallgatni, a diákok örömteli mosolyát látni. Mi is örültünk a díjnak, és Anita családja is boldogan tért haza. Szép emlék marad a vasárnapi ünnepség. Adjon a jó Isten erőt, egészséget a további munkádhoz, Lotti”

„Ma jelent meg a helyi újságban a csatolmányban továbbított cikk. Nem tudunk elég hálásak lenni, hogy megszervezed ezt a rendezvényt. Az Isten és a mi hálánk segítsen a további munkádban” – írja Fodor István és Éva. Következzék az Új Kanizsai Újságban megjelent cikk részlete:

„Magyarkanizsa méltán büszke lehet azokra a pedagógusokra, akik a mindennapi tanítás, nevelés mellett versenyekre, megmérettetésekre készítik fel és viszik el fáradhatatlanul már évek óta diákjaikat, és a legmagasabb díjakkal teli tarsollyal érkeznek haza, de nemcsak a szűkebb

pátriánkban, vagy a köztársaságban, hanem Magyarországon megrendezett magas szintű nemzetközi versenyekről, pályázatokról is.

Ez történt az idén is, amikor a Magyar Kultúra Napja tiszteletére, a Palóc Társaság 18. alkalommal hirdetett meg esszéíró pályázatot az anyaországi illetve a Kárpát-medencei általános és középiskolás tanulók számára abból a célból, hogy a magyar kultúra, a népi hagyomány, a magyar szellemi érték tiszteletére, megőrzésére neveljék a jövő nemzedékét, erősítsék nemzeti identitásukat, valamint ismerkedjenek, barátkozzanak, érezzék az együvé tartozást, hogy e nemzet egy tőről fakad.

E magasztos feladatért dolgozik és készíti fel tanulóit már hetedik éve Fodor Éva, a Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola földrajzszakos tanára és Fodor István gépészmérnök-tanár, a Beszédes József Iskolaközpontból.

Az áldozatos pedagógiai munka eredménye most is kiváló lett, mert a Budapesten, január 19-én történt díjkiosztáson a legmagasabb helyezésekért vehették át az okleveleket és a könyveket. Ám nem először, hanem immár három egymást követő évben, ami párját ritkítja a külhoni iskolákban.

Szívből gratuláltam Évának és Istvánnak, akik boldogan meséltek az előkészületekről és a felejthetetlen élményről.

A felkészítő tanárokról idén sem feledkeztek meg az anyaországi szervezők, így Fodor Évának és Fodor Istvánnak is átnyújtották a köszönőlevelet és könyveket.

A két kanizsai iskola csapata boldogan és elégedetten vasárnap este kilenc óra után ért haza, és megfogadtuk: jövőre is ott leszünk Budapesten a díjazottak között!

Egy-két pontatlanság becsúszott ugyan a cikkbe, de így is köszönjük a lapnak a híradást rendezvényünkről. Mint azoknak a felvidéki hírközlőknek is (Szabad Újság, Új Szó, felvidek.ma, Magyar Interaktív Televízió), amelyek beszámoltak az eseményről.

Az alábbiakban egy díjnyertes dolgozatot adunk közre a beérkezettek közül.

„Hazám, hazám, te mindenem!
Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem.
Arany mezők, ezüst folyók,
Hős vértől ázottak, könnytől áradók.
Sajgó sebét felejti Bánk,
Zokog, de szolgálja népe szent javát.”

Mindig is büszke voltam arra, hogy magyar lehetek. Vállalom önmagam, ez az én drága szülőföldem, itt vagyok itthon, az én dédapám, ükapám, szépapám ebbe a földbe van eltemetve, valahol ott, az ipolysági temető egyik szegletében. Meg akarok maradni annak, amik ők voltak. Azt szeretném, hogy majd az én testemet is ebbe a földbe temessék el. Azt akarom, hogy az én gyermekeim is hozzánk hasonlóan éljék le életüket, és magyarok maradjanak.

Hisz ma már rengeteg család van, ahol nem beszélik anyanyelvüket, nem fontos az, hogy ők magyarnak születtek, elfelejtették gyökereiket, és szlovák iskolába íratják gyermekeiket. Belőlük már sosem lesznek igaz magyarok, nem lehetnek majd büszkék nemzetükre, őseikre, rendkívül gazdag történelmünkre, nem fogják tudni, hogy hol vannak a gyökereik. Az ember személyisége csak akkor lehet igazán teljes, ha tudja, hova tartozik.

A magyarságot itt, az anyaország határain túl csak úgy lehet megtartani, ha nemcsak az iskola, hanem már a szülők is ebben a tudatban nevelik gyermekeiket, és később magyar iskolát választanak.

Sajnos, a magyarság az elszakadt területeken erősen fogyatkozik. Míg Szlovákia területén Trianon idején egymillió magyar élt, mára ez a szám alig félmillió. Én ennek ellenére hiszem, hogy függetlenül a 20. század mostoha körülményeitől a mostani határok csak térképen meghúzott vonalak, és a Kárpát-medencében a magyarság ennek ellenére összetartozik, kitart egymás mellett, és egyszer még feltámad.

Sokszor tapasztalom, hogy Trianon igazságtalansága máig benne él a magyar emberekben: nemcsak az idősebbekben, hanem a fiatalokban is. Bizonyítja ezt egy személyes történetem.

Sítúrán voltunk Selmecbánya környékén. Egy panzióban szállásoltak el minket több szlovák iskolával együtt. Este, miközben a társalkodóban biliárdoztunk és kártyáztunk, megkérdezték tőlünk, hogy voltunk-e már itt. Nekem csak annyi volt a válaszom, hogy: „Aha, voltunk, már ezer éve itt vagyunk.” Erre nem tudtak mit mondani, nem is értették az egészet. Elkezdtem nekik magyarázni, hogy nem is olyan rég ez még magyar föld volt, és Szlovákia országként nem létezett. Próbáltam nekik beszélni Trianonról, de ők csak fújták a saját igazukat, és nem lehetett velük szót érteni. Azt mondták, hogy az ő történelemkönyvükben Trianon nem szerepel, és akkor olyan nincs is. Nem hittek nekem. Egy idő után a szlovákok vezéregyénisége hajlott arra, hogy bebizonyítsam: ez a hely valóban magyarlakta vidék volt. Másnap elvittem őt egy szállásunkhoz közeli kis temetőbe. Ott aztán igencsak tátva maradt a szája, mikor meglátta, hogy a temető egyik részén csak magyar családnevek, magyar nyelvű sírfeliratok voltak. Megkérdeztem tőle, hogy mit keresnének itt magyar sírfeliratok, ha nem éltek volna itt magyar családok. Erre nem tudott választ adni, és éreztem, hogy lassan tudatosul benne az a tény, hogy tényleg igazam van. Mikor visszaértünk szállásunkra, csalódottan közölte a többiekkel, hogy amit tegnap bizonygattam, az valóban igaz. Ezután megszakadt a köztünk kezdődő kapcsolat, nem beszéltünk többet egymással. Ebből a rövid történetből is kitűnik, hogy sajnos nálunk a Felvidéken nem egyszerű igazolni történelmünket.

Bár még csak tizenöt éves vagyok, mégis feladatomnak érzem, hogy bátran hirdessem magyarságomat, hisz tudom, hogy őseink megmaradásunkért és magyar hazánkért vérüket áldozták. Szeretném, ha erről minden magyar ember ugyanígy vélekedne, és saját ügyének tekintené azt, hogy egyszerű, hétköznapi helyzetekben is megvédje magyarságát. Tudatosuljon mindenkiben az is, hogy az ember csak saját anyanyelvén tudja igazán megszerezni a tudást, kultúránkat is tovább kell adnunk gyermekeinknek, ezért rendkívül fontosnak tartom a magyar iskolák létét. Hiszem, hogy ha igazán összetartunk, megfogjuk egymás kezét, akkor közös akarattal és céllal semmi sem lehetetlen. Szerteszét szabdalt kis országunk újra feltámadhat, és számunkra is eljöhet majd egy szebb jövő.

Palócország fővárosából, Balassagyarmatról kaptunk hírt arról, hogy a minap létrehozták a Polgárok Balassagyarmatért Alapítvány és Palóc Szövetséget. A hírmondó Csábi István Madách-díjas előadóművész, akit az Ipoly jobb partján élők is barátként tisztelnek. Tőle kérdeztük:

- Célunk politikamentesen felkarolni a város és környéke polgári, palóc hagyományait, kulturális értékeit. Fel szeretnénk hívni a város vezetőségének figyelmét a közvéleményt foglalkoztató fontos kérdésekre, mint például a megyeháza, a Hősök Temetője, a Világháborús emlékmű állapota (az idén 100 éve kezdődött az I. világháború).

- Csupa ismert személy. Elnöke dr. Czimbalmos István orvos. Tagjai között van Lencsés Zsolt festőművész, dr. Czeleng Ferenc főorvos, Sinágel József, a Svejk vendéglő tulajdonosa, Karaba Tamás megyei főépítész, Budai István börtönparancsnok, jómagam is, hogy csak néhány nevet említsek…

- Van-e már említésre méltó „múltja” a frissen megalakított szervezetnek?

- Alapítványunk újra kiadta a Civitas Fortissima eseményeit feldolgozó könyvet (Antal Zoltán: A balassagyarmati csehkiverés története), megszerveztük az adventi gyertyagyújtást a megyeház előtt, amely négy héten keresztül várta az érdeklődő várakozás-ünneplőket.

- A megyeház életrekeltésének ügyében dolgoztunk ki tervet, felvállaltuk az Ipoly-hidak ügyét, hiszen civilszervezetként hathatós támogatást tudunk biztosítani, hogy minél több híd épüljön újra az Ipolyon.

- A Felvidék polgári, palóc hagyományai, kulturális értékei részei a miénknek, hiszen évszázadokig egy hazában éltünk. A palócság tehát egy és oszthatatlan, ha területét kettészeli is az országhatár Ipoly. Kettészeli, de összetartozik. Ezért szeretnénk a Palóc Társasággal is kapcsolatot létesíteni és együttműködni.

A Rákóczi Szövetség szervezésében három napos találkozó zajlott a gyűgyi Minerál szállóban március 21-23-án. A résztvevők mintegy százan a Felvidék szinte valamennyi térségéből érkeztek, köztük a legnagyobb számban a célalapok képviseletében, amely felvidéki célalapok ernyőszerve a nagykaposi székhelyű Szülőföldön Magyarul Társulás.

A szervező Szövetség célja a találkozóval a felvidéki magyar oktatás időszerű kérdéseinek megvitatása volt. A csökkenő születési számok, a kisiskolákat fenyegető bezárások, a szülőföldön való megmaradás és a fejlődés kérdései, a beolvadás melletti fondorlatos állami rendelkezések hatása a magyar családokra és az ezt kivédő lehetséges lépések – mind terítékre kerültek.

„A találkozó résztvevői a felvidéki magyar közösség megmaradása zálogának tekintik a Szlovákiában meglévő magyar oktatási intézményeket és a magyarul beszélő családok magyar iskolaválasztását.

Egyetértenek abban, hogy a magyar iskolaválasztás kulcskérdése a magyar oktatás és a felvidéki magyar közösség fennmaradásának, éppen ezért minden erőfeszítést meg kell tenni annak érdekében, hogy a magyarul beszélő családok magyar iskolát válasszanak gyermekeik számára. A cél elérése érdekében szükség van a magyar közösségek összefogására, valamint arra, hogy felvilágosító munkával és bátorítással segítsék a magyar iskolaválasztás ügyét. Fontosnak tartják, hogy a meglévő magyar oktatást segítő programokat és támogatásokat fokozottabban az iskolakezdő korosztályra kell koncentrálni.

A találkozó résztvevői egyetértenek abban, hogy a Rákóczi Szövetség és a Város és Vidéke Célalap Hálózata által 2004. óta megvalósított Beiratkozási Program és a magyar állam által finanszírozott oktatás-nevelési támogatás fontos és stratégiai szerepet tölt be a felvidéki magyar oktatás és közösség megmaradásában.

Egyetértenek abban, hogy a magyar iskolák színvonalára, a pedagógusok minőségi munkájára fokozott figyelmet kell fordítani, tekintettel arra, hogy a magyar oktatás színvonala meghatározó a szülők iskolaválasztásban és a felnövekvő generáció felkészültségében, identitásának kialakításában.

A felvidéki magyar nyelvhasználat ügye, a magyar nyelv szlovákiai presztízse és minél szélesebb körű használata szorosan összefügg a magyar közösség identitásával. A találkozó résztvevői fontosnak tartják a nyelvhasználatot segítő programok, illetve akciók számának és mértékének fokozását. Nyelvhasználat ügyében a találkozó résztvevői egyet értenek azzal, hogy Szlovákia magyarlakta vidékein regionális nyelvvé kell nyilvánítani a magyar nyelvet. ”

Közeleg a húsvét, a feltámadás világraszóló ünnepe, példázata. Túlvagyunk az iskolai beíratások időszakán, kiderült, minden észérv ellenére haladunk lefelé a lejtőn. Földrajzi helyenként kisebb eltérések mutatkoznak ugyan, országos átlagban azonban állandósultnak tekinthető a magyar alapiskola első osztályába beíratott gyermekek száma. Önmagában ez is inkább borúlátásra ad okot, mint vigasztaló derűre, mert gyarapodás helyett csak áll az inga, de nem lendül fölfelé.

A Nagykürtösi járásban 36 kisgyermeket írattak szüleik a még meglevő magyar alapiskolák első osztályába s ez csökkenés a tavalyihoz képest. Előre jelzi, hogy a jövőben számolnunk kell a magyar iskolák egyikének-másikának a megszűnésével, ráadásul még csak nem is állami megszüntetésével, ami még lesújtóbb következménye a gyermekes magyar családok egy része felelőtlen gondolkodásának.

Úgy látszik, hiába minden erőfeszítés, ötlet és megvalósulása a magyar anyanyelven történő tanulás érdekében, ami a magyar családok jobb belátásra való hajlamát igyekszik befolyásolni! Hiába veszi le nagy mértékben a családok válláról a terhet a pénzben is kifejezhető támogatási rendszer, hiába kapnak ún. anyagi támogatást óvodáskortól a középiskola befejezéséig a magyar családok magyar iskolát látogató gyermekei, mégis ügyefogyott módon részesítik előnyben a többiek a szlovák iskolát, amely az elnemzetlenítés

melegágya, amely ősei megtagadását eredményezi s egy számára idegen nyelv által egy idegen nemzethez való csapódását eredményezi. Öszvérállapot ez a javából, a már nem szamár, de még nem ló esete…

Nem vigasz, hogy ez az elhidegülés a sajátosságunktól, ősi nyelvünktől, nemzeti műveltségünktől nem kimondottan csak a Trianonban gyalázatos módon leszakított nemzettestek egyedeire jellemző, Maradék-Magyarországon is sok magyar szülő járatja csemetéjét pl. az Ausztriához csatolt Őrvidék német iskoláiba, de magyarországszerte nyíltak és működnek állami támogatással idegen nyelven (angol, német, francia, héber) oktató tanintézmények, amelyekben a színtiszta magyar családok gyermekei koptatják a padokat és a marokbeszélő gombjait a „karrier” reményében.

Mit várhatunk hát, mi vár ránk a következő években? Lehetünk vigasztalanok, bánkódhatunk reggeltől estig, estétől reggelig, keservünkben földhöz csaphatjuk a poharunkat…

Húsvét közeleg. Hinnünk kell azt, hogy feltámadunk. Hogy lesz még egyszer ünnep a világon… Csak legyen igaz hitünk, bízzunk a legfőbb jóban! Ahogy Sajó Sándor írta:

Örvendhetünk: van már napja a magyar nyelvnek is – november 13. (Tiszta véletlen: egybeesik Sajó Sándor születésnapjával!) Napja van, de becsülete nincs. Faluhelyen lakom, mégis egyre gyakrabban hallom idős emberektől is: „Helló!” – fogadják köszönésem. Ha valamit rendjén talál, Pista bácsi, Maris néni is így nyugtázza: „Oké.” A nyolcéves kisiskolás „kreativitásról” tesz tanúbizonyságot, ha alkotókedve határtalan, ha pedig az utcánkban szócsata zajlik társai között, akkor bizony már ők is „kommunikálnak” egymással…

Nem kell a fenti példákon csodálkoznunk, hiszen a nap minden órájában ezt hallja innen-onnan, főleg a magyarnak mondott emegy, emkettő, duna és dunavörd képcsatornákon, a tilinkázó szünetjelű közrádiókban… Sajnos, se szeri, se száma ezeknek a nyelvrontó, idegen szóhasználatot sulykoló kifejezéseknek. Íme, egy „csokorravaló” ezekből a mérgező alanyokból, amelyeket rádiót, televíziót hallgatva jegyeztem le:

közszféra, nagy dilemma, komponista, gasztronómiai csodák, finanszírozási projekt, ígéretes programok, stabil export szektor, munkahely-garancia program, katalizátor szerep, megkerülhetetlen probléma, férfi domináns, archaikus dallamok, tudjon Istennel kommunikálni, missziótursz, extraprodukció, desztináció, csatlakoztok a perszonanszhoz, sokkal cizelláltabb, szociális uterusz, családalapítási ambíciók, prevenciós igazgató, konzum kultúra, tolerancia tűrés, fundamentális nevelés, másik faktor, szakszervezeti föderáció, szimbolikus politizálás, kolerációba állít, monetáris politika, hitelezési mechnaizmus, drasztikus leépítés, nettó forrásbevonás, kampánystart, importvámpótlék, szankciók előtérbe helyezése, tragikus helyzet, precedensdöntés, dalválasztósó, reális esély, boxbál, kampányfinis, rasszista indíttatású, orvosi indikáció, összeggel diszponálnak, rendezvény fókuszában, programsorozat, projektterv, evidens házaspárok, szekuralizádó világban, népi rítus, költségvetési determináció, kiadások kompenzálása, konfliktushelyzet, előkészített projektek, adminisztrációs terhek, programszóvivő, utalványok profitja, összetett funkció, ideológiai nyilatkozat, pártfinanszírozás, nagyobb volumenű, már nem trendi, dizajnerek, dizajnforma, konvenciók lerombolása, szakmám favoritja, ikonikus modellek, bővebb információért, toleráns állat, télen aktiválhatók, profilok nyomtatója, potenciális szavazó, diplomamentő

program, intenzitások közül, internetes zaklatás, generációk felé, kollektív teljesítmény, médiaklikk, innovatív közönség, adóigazolást produkálni, sóbiznisz ege, alapkompetencia, produkció minden mennyiségben…

Akik ilyen idegenmajmoló szóhasználattal élnek, nem ismerik sem a magyar nép évezredek alatt fényesre csiszolt szavait, virágszirom tarkaságú mondatait, párjanincs nyelvi leleményességét, pajkos játszi könnyedségű nyelvi fordulatait, sem a magyar nyelven megalkotott művészi alkotásokat és teremtőit, nagy íróink summás véleményét az anyanyelvről, amelyen gondolataikat szavakba, mondatokba fűzték, közkinccsé tették. Vagy ha ismerik, de nem használják, akkor a hazaárulás egyik fajtájával állunk szemben, az elnemzetlenítés eszközeként használják őket megcsonkított magyar nyelvünkbe bebetonozva…

Ők azok, akik nem ismerik Nyírő József gondolatát sem anyanyelvéről, aki ezt írta:

„Több az édes anyanyelv a kenyérnél és víznél is. Kenyeret mindenhol lehet koldulni, ha másképpen nem lehetne szerezni, vizet mindenütt nyújt a forrás, de az elfeledett magyar szót sehol nem adja vissza az idegen föld. Egyetlen szavunk elfeledése is árulásszámba megy.”

Sajnos, a mai Magyarországon sok az ilyen áruló, a beszédét idegen kifejezésekkel teletűzdelő, magyartalan észjárású, hadaró, idegen hanglejtésű, hangsúlyozó közszereplő: ripacs műsorvezető, újságíró, fordító. Ne kövessük őket, mégha „trend” is manapság!

Sir John Bowring (1792-1872) írta le: „A magyar nyelv a régmúltba vezet. Nagyon sajátos módon fejlődött és szerkezete ama távoli időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája a feszített húr erejének kezelhetőségével és rugalmasságával bír… Olyan mint a terméskő, egy tömbből van, amin az idő vihara egyetlen karcolást sem hagyott. Nem naptár ez, amely a korok változásához alkalmazkodik. Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz, s nem von vissza, nem ad és nem vesz el senkitől. E nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek.”

Teller Ede atomfizikus: „… új felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar.”

Ove Berglund svéd orvos: „Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.”

Délvidéken azt tartják: „Gyümölcsoltó indítja meg a mezőt a növekedésre. Gyümölcsoltó előtt ha „vasfogóval húzzák is kifelé a füvet, akko se gyűn ki a fődbül. Ám ha elmúlt Gyümölcsoltó, akko meg ha vaskalapáccsal verik vissza, akkor is elő gyün.”

Kikelet hava a bontakozó élet csodája! A fák oltására, szemzésére, palántázásra alkalmas nap. Az ekkor metszett és oltott fa megered, megfogan, ezért ekkor kell az efféle kerti munkálatokat elkezdeni.

Az isteni és az emberi természet egyesül ezen a napon, hiszen az oltás, a beoltódás földi-szellemi–lelki szinten is megtörténik. A jó beoltása népünk hiedelme szerint úgy történik, hogy e napon almafát olt a Boldogasszony (az alma a lélek jelképe, több latin nyelvben az alma szó is lelket jelent).

Úgy, ahogy az oltás műveletével nemesednek a növények, a fák, szintúgy a beoltott emberi lélek is megtermékenyülve indulhat el a jobbító változás irányába. A tavaszi kikeletben a növekvő világosságban az ember fogékonnyá válik a szépre, a jóra, a nemesítő dolgokra. Testébe fogadja a gyarapodó fényt, és megindulnak a rejtett, varázslatos képességek, előbukkannak Gyümölcsoltó Boldogasszonyunk éltető kincsei.

A tavasz ajándékozza meg az embert azzal, hogy e csodák részesévé válhat a megtermékenyülésnek, a megfoganásnak és az ebből kifejlődő életnek. A tavasszal virágba boruló fák nemcsak pompázatosak, hanem az új élet, az éves termés ígérete is.

E napon a gazda kinyitja az istálló ajtaját, meghívja a fecskéket, a Boldogasszony madarait, hogy ott fészkeljenek. A fészekrakó fecskék felérnek egy tűz elleni védelemmel, és áldást hoznak a házra. Az érkező fecskék arra intik a gazdát, ideje elkezdeni a tavaszi munkákat.

A Gyümölcsoltó Boldogasszony napján beoltott fát levágni vagy letörni szinte gyilkosságnak számít, mert vér folyhat belőle. S aki ezt megtenné, az megvakul és halála után elkárhozik. Az ilyen fát békén kell hagyni, míg magától kipusztul és elkorhad. Ám ezen fák oltó ágai kiválóak. Némely helyen ezen a napon a kertész magát is megkarcolta, mintegy önmagát is beoltva. Az oltott fákra az igézet ellen piros szalagokat kötnek. Nem adnak senkinek a szemzett fából, mert ezzel kiadnák a kert termését. E napon sok helyütt a szőlőskert négy sarkán megmetszik a tőkéket, hogy jó legyen a termés.

Gyümölcsoltó Boldogasszony napján ágacskákat égetnek el, hogy megakadályozzák az elférgesedést. (A tűz tisztító ereje!) Legtöbb helyen kukoricát pattogtattak és fogyasztottak, hogy jelképesen rügyfakadásra bírják a természetet.

Az asszonyok ezen a napon kerülhettek legközelebb a Boldogasszonyhoz. A magzat után sóvárgó asszony segítséget kap, hogy áldott állapotba kerülhessen. A házastársi szerelem ezen a napon biztos áldást ígér. Gyümölcsoltó (Testfogadó) Boldogasszony napján történő ölelés a családtagok számát gyarapítja. Ám van olyan közösség is, ahol csak egyetlen gallyat szemeznek azon mágikus célzattal, hogy korlátozzák a gyermekáldást.

Jeles nap volt ez az időjárás jövendölésében. Jó jelnek tartották, ha ilyenkor a vetésen nem volt hó. „Gyümölcsoltó hidege téli hónapoknak megölője!” Ahány nappal hamarabb szólalt meg az ünnep előtt a pacsirta, az ünnep után még annyi napig hallgat. Ha e napon megszólal a béka, legalább negyven napig még hideg lesz. Derült idő jó termést ígér, még a hal is felveti magát a vízből.

Gyümölcsoltó Boldogasszony üzenete: Eljött az idő a „beoltódásra”, a nemesedésre. Az égi kegyelemmel elindulhat benned a változás a világ csodáinak befogadására. Az új tavasz ígérete és az új nyár termése megszépíti és gazdagítja az életedet. A Természet az égi és földi kincsek osztogatásával nem fukarkodik! Keresd, ami új, keresd, ami szokatlan, keresd, amit az elme leginkább elutasítana! Ám éppen ezek a dolgok hozzák lelkedbe azt az égi többletet, ami a beoltódottsághoz, a nemesedésedhez vezet. A tavasz, a kikelet termékenyítő fénye segíti az utadat.

1989 – 2014

2014-ben 25 éves a Palóc Társaság! Emlékezünk és emlékeztetünk erre a negyedszázadra. Ki mire emlékszik? Mit tettünk? Mi volt jó, szép és mit lehetett volna másképpen csinálni? Miből álljon az emlékezés? Ki milyen ötlettel áll elő, amely színessé, érdekessé, emlékezetessé teheti az emlékezést? Arra kérjük tagjainkat, írják le emléküket a megtett útról, fejtsék ki véleményüket a tevékenységünkről és a jövendőről. Küldjék el nekünk címünkre május végéig! Köszönjük az együttműködést!

Januárban a Petőfi Irodalmi Múzeumban nyitották meg a Pósa Lajos Emlékévet. Fővédnöke dr.Praznovszky Mihály irodalommuzeológus, háziasszonya Csipka Rozália, a Siker X Kiadó vezetője, mindketten a Palóc Társaság Tiszteletbeli Tagjai. Az emlékév rendezvényeibe sok intézmény, egyesület, szervezet bekapcsolódik, köztük a Palóc Társaság is. A rendezvényekről a hírforrásokból tájékozódhatnak az érdeklődők.

Balla Ede Zsolt székelyudvarhelyi szociológus előadó-körútját szervezzük májusban. Losonc (5-én), Balassagyarmat (6-án), Zselíz (7-én) lesznek az egyes állomások, ahol Szent Földünk Rajza címmel tartja meg előadását a szakrális földrajz fogalmáról és a Kárpát-haza lehetséges szent működéséről.