1989 – 2014
25 éve alakult meg a Palóc Társaság. Huszonöt éve,
augusztus 6-án a szklabonyai Mikszáth-emlékház udvarán szalonnasütés közben
kapott lángra az ötlet, társuljunk, hozzunk létre egy kis közösséget
elősegítendő magyarnak maradásunkat, mert a költő szavaival élve: „Tengernyi
könnynél többet ér egy cseppnyi tett!” Ez a gondolat lett jelszavunk, mely
huszonöt éve serkenti tevékenységünket, késztet cselekvésre, ahogy lehet.
Erre a negyedszázadra emlékezni és ünnepelni
jöttünk össze, néhányan az alapítók közül s néhányan az azóta mellénk
szegődöttek közül augusztus 10-én a palócok igazi székvárosában,
Balassagyarmaton. A város jóhírű és
neves vendéglője, a Svejk vendéglő adott otthont az emlékezőknek.
Az ünneplés könyvbemutatóval kezdődött. Csipka
Rozáliának, a Siker X Kiadó vezetőjének, a Palóc Társaság Tiszteletbeli
Tagjának ötlete valósult meg: egy hosszú asztalon sorakoztak azok a könyvek,
amelyek a Palóc Társaság 25 éve alatt láttak napvilágot kezdetben a Mikszáth
Kiadó, annak megszűnte után a Siker X Kiadó égisze alatt. Bizony így együtt
kinek-kinek örömöt szerzett a könyvek látványa s akinek módjában állt
belelapozni és elolvasni az évek alatt a kiadványokat, az megkettőzve az örömet
nyugtázhatja: ez férfimunka volt! Mármint a huszonöt év munkája és annak
lenyomata ezekben a kiadványokban. S itt a legújabb, a Magyar úton című is,
amelynek címlapján a Palóc Társaság Madách-emlékfája, egy terebélyesedő
platánfa díszeleg, amelyet Alsósztregován ültettünk el még 1998-ban egy
Madách-évfordulón.
Csipka Rozália
Aztán zenével, énekkel, versmondással folytatódott
az ünnepség. Híves Boglárka, Híves
István, Lőrincz Sarolta Aranka, Lukács Ágnes és Varga Mária voltak a
közreműködők. Ezt követte a rövid elnöki
visszatekintés, amely csak nagy vonalakban villantott fel képeket a
rendezvényekről, hiszen valamennyiről, ami huszonöt év alatt megvalósult,
lehetetlen vállalkozás lett volna.
Lukács Ágnes
Varga Mária
Híves Boglárka és Híves
István
Ezen a negyedszázados évfordulót ünneplő eseményen is avattunk
tiszteletbeli tagokat. Bodzsár Gyula alapító tagunk, aki a társaságnak a nevét
is adta annak idején Kotoráék kiskürtösi pincéjében, s aki most az ünnepség
levezénylését vállalta, ismertette a tiszteletbeli tag címmel kitüntetett
személyiségek érdemeit, akik az elnöktől vehették át a díszokmányt. 2014-ben a
Palóc Társaság Tiszteletbeli tagjai lettek:
Csábi István előadóművész, Csáky Csongor, a Rákóczi Szövetség főtitkára,
dr. Fehérné Tamás Judit nyelvi szaklektor, Filip József, Szécsénykovácsi
polgármestere, Józsa Judit kerámiaszobrász, Kanizsa József költő, író, Lukács
Ágnes középiskolai tanár, Mácsadi János agrármérnök, Szidiropulosz Archimédesz
történész, Tamás Aladárné Szűcs Ilona nyugdíjas tanítónő.
Kanizsa József
Lukács Ágnes
Filip József
Mácsadi János
Szidiropulosz Archimédesz
Fehérné Tamás Judit
Tamás Aladárné Szűcs Ilona és Z. Urbán Aladár
(Hárman, Csábi István, Csáky Csongor és Józsa
Judit elfoglaltságuk miatt nem lehettek jelen az ünnepségen, nekik a Palóc
Társaság más rendezvényén nyújtjuk át a tiszteletbeli tagságról szóló
oklevelet.)
Voltak
olyanok is, akik köszöntötték a 25 éves Palóc Társaságot. Duray Miklós író,
politikus, Pogány Erzsébet a SZaKC igazgatója, Kanizsa József, az óbudai Krúdy
Gyula Irodalmi Kör titkára, Lukács Ágnes Katona Mihály-kutató, Hrubík Béla
alapítótag, Ipolynyék polgármestere, Kúnné Kubicza Erzsébet nyugdíjas
zászlóanya, Szidiropulosz Archimédesz, a Trianoni Szemle főszerkesztője. S
voltak, akik nem üres kézzel érkeztek az ünnepségre: házi süteményekkel lepték
meg a megjelenteket, akik gondoskodtak arról, hogy egy szelet sem maradjon a
tálcákon…Csakúgy a születésnapi torta minden szelete helyére került… Mindez
azonban csak azután, hogy a Palóc Társaság fogadásán feltálalt finomságok,
készítmények is szépen sorjában elfogytak…
Az ünnepség eseményeit Urbán Attila és Nagy Angela
örökítette meg. Nagy Angela képes tudósítása a Balassagyarmatért Baráti Társaság
honlapján is megtalálható. A Kürtös c. havilap augusztusi számában „Palócz”
aláírással volt olvasható tudósítás, a felvidek.ma világhólós honlapon pedig
Pogány Erzsébet számolt be az ünnepségről.
Köszönet mindazoknak, akik a huszonöt év
tevékenységéből akárcsak picikét is kivették részüket, akik lehetőségük szerint
támogatták a Palóc Társaság magyar nemzeti műveltséget tápláló, éltető,
terjesztő tevékenységét. Köszönet azoknak, akik tudatosították, hogy „Tengernyi
könnynél többet ér egy cseppnyi tett!”
Magyar úton
A Palóc Társaság megalakulásának 25. évfordulója
alkalmából jelent meg a Siker X Kiadó gondozásában a fenti című könyv, amely
áttekintést nyújt a huszonöt év eredményeiről s kissé bővebben az elmúlt öt év
tevékenységéről is. Címoldalán a Palóc Társaság platánfája látható, amely
emlékfa az alsósztregovai Madách-kastély parkjában növöget 1998 óta.
„Ahogy lehet” – írta annak idején Reményik
Sándor, Erdély nagy költője, …„és mégis, mégis hinni kell” –
nyomatékosította meg Felvidék hűséges költője, Sajó Sándor, aki utat is
mutatott a „lehet”-re: „csinálni kell a nagy magyar csodát.” Nem
tudható, csoda-e, hogy sok-sok apró cselekedetből születik-e valami érdemleges
tett, valami maradandó, közösséget, nemzeti közösséget megtartó, éltető, jövőt
alapozó eredmény. Csak a remény és a hit erősíti meg bennünk az érzést: „Tengernyi
könnynél többet ér egy cseppnyi tett!” Sík Sándornak ez az útmutató verssora
huszonöt éve a jelmondata a Palóc Társaságnak. Ez az igazsághit sarkallta
tettekre a Társaságot, ez a mondat ragyogja be az elmúlt negyedszázad
tevékenységét.
Ez a huszonöt év látható jele az akaraterőnek, a
tenniakarásnak és tudásnak, a sokszor lehetőségek határát feszegető
küzdelemnek, a csakazértis kitartásnak, a mindenkori felelősségvállalásnak.
Tévednénk? A Palóc Társaság ez alatt a huszonöt év
alatt csinálta a nagy magyar csodát. A tény, hogy megérte 25.
születési-alapítási évét, az maga a csoda.” – olvasható a kötet bevezetőjében.
A kötet 12 fejezetből áll. A szó ereje c.
fejezetben az ünnepségeken elhangzott beszédekből olvasható néhány. A Köszöntőben
az idén elhunyt hűséges tag, Szalay Ferenc visszaemlékezése olvasható a
Felvidék visszatéréséről, Bőhm András gondolatai az Ipoly menti magyarokról, T.
Pataki László a zólyomradványi Balassi-emléktábla avatásán elmondott beszéde,
Kanizsa József a Krúdy-kör és a Palóc Társaság kapcsolatáról számol be, Bíró
Mária és Bíró József a Palóc Társaságnak az őstörténetünk megismertetésében
végzett munkáját méltatja.
A Vallomások c. fejezetben a Palóc Társaság
tiszteletbeli tagjai közül néhányan vallanak magukról ill. a társasághoz fűződő
emlékeikről. Így Halász Péter a magyar fővárosból a Gyimesbe költözött
néprajzkutató palóc „véreiről” mesél, Kolczonay Katalin a Magyar Kultúra
Napja-pályázat dolgozatainak állandó értékelője tudatosítja mindenkiben: nem
vagyunk hontalanok. Praznovszky Mihály irodalomtörténész pedig azon töpreng
írásában, mit jelent palócnak lenni. Patakiné Kerner Edit előadóművész meleg
hangú levélben köszöni meg a végzett munkát. A nemrég elhunyt író, újságíró
férje pedig egyenesen Kárpát-medencei modellnek látja a Palóc Társaság
létezését. Simon M. Veronika festőművész a felvidékiekhez fűződő kapcsolatának
alakulását vázolja fel.
A Termés c. fejezetben néhány tagunk
írásával ismerkedhetünk. Bodzsár Gyula vezetékneveink írásáról értekezik, Árvai
Hajnalka költeményei és Lőrincz Sarolta Aranka verse is itt olvashatók.
A Zsengék c. fejezet a MKN-pályázatra érkezett fogalmazásokból ad
közre néhányat. Baráti Tamás ipolysági, Győrffy Hajnalka baróti, Szabó Zsófia
jászjákóhalmi, Polgár Csilla pozsonyi, Horváth Gábor csongrádi diák dolgozatai
ezek. Az írásokat a Kárpát-medence színes térképe egészíti ki, amelyen piros
pontok jelzik a településeket, ahonnan a dolgozatok érkeztek az elmúlt
tizennyolc év alatt.
A Maradandóság Balassi Bálint, Madách Imre,
Pósa Lajos, Badiny Jós Ferenc és Sajó Sándor alkotásaiból válogat.
Tételesen felsorolva található a kötetben, hogy
mikor, hol, kinek állítottunk fel emléktáblát vagy szobrot, mit kezdeményeztünk
és anyagilag mely emlékműveket támogattuk.
A kötet fényképei jól egészítik ki a szövegben
olvasható tevékenységi formákat. A Palóc Társaság magyar műveltséget őrző és
éltető tevékenységét támogató alapítványok, intézmények, szervezetek és
magánszemélyek nevei is két teljes oldalon felsorolva találhatók.
Összegezésképpen
megállapíthatjuk, hogy a Magyar úton c. 190 oldalas kötet egyszerre
olvasmányos és hasznos kiadvány
TURULMADÁR ŐRZI NÉPÉT
Élmények, benyomások egy
honszerető barangolásról Lintner Éva tollából
Ahogy Isten megteremtette ezt a
csodás kerek nagyvilágot, mestermű. Gyönyörűsége, szépsége a természetben
rejlik, na meg bennünk emberekben. Ezt a csodás szép alkotást mi, emberek
tovább visszük, formáljuk, ki-ki a maga tehetségével együtt. Isten a rosszat is
megengedi, de esélyt ad nekünk, hogy a jót tegyük s így vezet minket az örök
hazába. Nincs más lehetőség: vagy jót tenni, vagy rosszat.
Erdély gyönyörű ország, ahová mi
magyarok hazamegyünk. Én is ezt éreztem mindjárt az út elején, a Palóc Társaság
idei nyári honszerető barangolásán július 20-26. között. Magyar történelmünk,
múltunk itt erősen megtalálható. A Kárpát-medencében a helyeink a múltunk s a jövőnk.
Ahol az embert szeretik, szívesen látják, ott az ember otthon van, otthon érzi
magát. Velem is ez történt.
Első napunk hosszúra nyúlt az
útépítések miatt. Egész nap a buszban utazva késő este volt már, mire
megérkeztünk Csernakeresztúrra, ahol már nagyon vártak bennünket. A gyors
vacsora után mindenki ment a szálláshelyére. Bizony úgy elaludtam, mint egy
mormota.
Másnap reggeli után indultunk
Vajdahunyadra. Szépséges vára van. Meseszép föntről a kilátás. A vár kútját
(talán mélyebb 30 méternél is) török foglyok ásták a sziklában, akiknek
megígérték, hogy ha vizet találnak, akkor szabadon engedik őket. Persze ez nem
történt meg, amire ezt mondták a foglyok: „Vizetek van, de szívetek nincs.”
A Hunyadiak várából Dévára
siettünk. Már ott is vártak bennünket. Ki ne ismerné Böjte Csaba lelkiatyát?
Sajnos, ő nem tartózkodott otthon, de egyik nevelője bemutatta az intézmény
működését. Vásároltunk könyvet, CD-t, emléktárgyakat, ezzel is segítve a
működést.
Magos Déva várába felvonón
jutottunk fel. Itt az fogott meg, ahogyan a várfal leomlását a tizenkét kőműves
megakadályozta: szegény Kőműves Kelemenné vérét mészbe keverték. A vártetőről
belátható egész Déva városa.
A Maros mentén haladtunk tovább.
Hosszan gyönyörködtünk a Fogarasi-havasokban egészen Brassóig, a szépséges
látványt Fogarason szakítottuk meg, ahol Szász Imre református lelkész és
felesége meséltek arról, hogyan élnek a városban a magyarok.
Azt a szívélyes és meleg fogadtatást, amiben
részünk volt Csíkrákoson, sosem
felejtem el. Ezt át kell élni személyesen! Amikor Pannikáék Cserekert
fogadójánál leszálltunk a buszról s elkezdtük énekelni, hogy „Székelyek,
székelyek! Mindig bizakodva énekeljetek!” – mintha a nővéremhez mentem volna
látogatóba, olyan megható volt.
Harmadik napunkat Csíkkarcfalván
kezdtük a katolikus erődtemplomban.
Együtt énekeltük a Boldogasszony Anyánk Mária-éneket és utána a Mózes család
gyapjúfeldolgozó üzemében csodálhattuk meg a munkafolyamatokat. A remek
szőttesekből és egyéb kelmékből vásároltunk is…
Utunk aztán Csíkszentdomokosra vezetett, ahol
Erdély püspökére, Márton Áronra emlékeztünk. A mártírhalállal halt püspök
szülőfaluja emlékmúzeumát végig nézve bizony szívszorító, megható volt.
Elérkeztünk Székelyföld gyöngyszeméhez, a
Gyilkos-tóhoz és a Békás-szorosba. Gyönyörködhettünk a csodálatos tájban. A
buszból kiszállva azt sem tudtam, mit is nézzek először? A tóból kiálló csonk
fatörzseket vagy a nagy Oltárkőt? Csúcsán a nagy kereszt Megállj!-t parancsol.
Imádkozz, ember! Itt hallottuk a szép Eszter lányról szóló legendát. Eszter
hűségesen kitartott kedvese mellett, akit a frontról hiába várt vissza. A tavon
lehet csónakázni, fel-felbukkannak a vadkacsák is… a meredek hegyről látjuk a
sebesen lefolyó vizet, és ahogy más-más alakban tovább sodródik, zúdul a víz.
Mintha a partján egy szimfonikus zenekar játszana. Halkan kezdődik a melódia,
majd erősödő dallamok, végül egy kitörő dallam fényezné be a szimfóniát. Nekem
nagyon tetszett a képzeletbeli zene. Meg is tapsoltam. Életre szóló élmény.
E nap vacsoráját a csíkrákosi Cserei-kúriábn
fogyasztottuk el. Itt is várt ránk egy meglepetés. A helybéli női énekkar és a
háromtagú zenekar. Gyönyörűséges nótázással kápráztattak el bennünket! Amíg a
zenészek pihentek, egy-egy szünet közben pedig egy igen szókimondó székely
bácsi népviseletbe bújva annyi székely viccet mondott, hogy nagy hahota
követte. Sajnos, én a vicceket hamar elfelejtem… Az asszonykórus székely
dalocskákkal kedveskedett, s időnként mi is velük énekeltünk. A jó vacsora után
a Palóc Társaság kopjafáját körülállva elénekeltük a Székely himnuszt. Pannika
szavai meghatottak, ahogy beszélt a magyar összetartozásról: „A székely-palóc
barátság virágozzon örökre!” A magyar nemzeti szalagot odatűztük becsülettel a
kopjafára, s hiszem, hogy magyarságunkat megőrizzük mi is becsülettel. Nehéz
volt a búcsúzkodás ezen a estén…
A kétszáz éve született s az uzon-kökösi csatában
elesett Gábor Áron emlékére kétszer is fejet hajtottunk. Uzonban, ahol az
iskolában az iskolaigazgató, a lelkész és falu polgármestere is megtisztelt
bennünket, Beke György író sírján is elhelyezzük koszorúnkat. Majd Zágon
következett, ahol II. Rákóczi Ferenc íródeákjára, Mikes Kelemenre
emlékezünk. Csomakőrösön Kőrösi Csoma Sándorra, a magyarság kutatójára, aki
innen indult el keleti útjára, Tibetbe.
Zabolán is vártak ránk s a meglepetés sem maradt
el: a hőn áhított puliszkát (kukoricakása) finom hazai túróval, a tetején
vadhússal szolgáltak fel csupa vendégszeretetből! A református lelkész
készíttette el nekünk. Itt kapott Z. Urbán Aladár tanár úr és kedves felesége
valamint Losoncról H. Duray Évi kitűnő munkásságukért, a magyarságért való
helytállásukért kitüntetést. A jó Isten áldja meg őket és további kitartást,
hogy sokáig dolgozhassanak megmaradásunkért!
A finom ebédet megköszönve elköszöntünk s
Gelencére igyekeztünk. Ez egy 4800 lakosú nagyközség, s 96 %-ban római katolikusok lakják, hála Istennek. Itt
néztük meg a csodálatosan szép Szent László templomot, amely a Világörökség
része. A sekrestyés néni elmondta a templom fontos tudnivalóit, meg is engedte,
hogy egyet harangozzak, mert ő itt kézzel harangozik még. Búcsúzóul elénekeltük
a magyar szentek himnuszát (Isten hazánkért…).
Kézdivásárhely szép főterén Gábor Áron áll a
rézágyúja mellett. Itt találkoztunk az itt élő szobrászművésszel, Vetró
Andrással is. Műtermében bemutatta nekünk alkotásait, amin dolgozik mostanában.
Arcáról szeretet áradt, kedvesen fogadott minket. Hazafelé mentünkben
megálltunk még a Nyerges-tetőn.
Másnap
reggel a madéfalvi veszedelem emlékművét koszorúztuk meg, majd Illyefalván
álltunk meg, ahol a nagy palócra, Mikszáth Kálmánra emlékeztünk, és az
erődtemplomába is bementünk. A nap nagy
részét Brassóban töltöttük, ahol magyar vendéglő is működik, a Pilvax. Itt
megebédeltünk. A Cenk-hegyen álló Árpád-emlékműnek már csak a talapzata maradt
fönn, és persze a dicső magyar múlt. Árpád feje az evangélikus parókián nézhető
meg, ide esőben sétáltunk, a Fekete-templom látnivalóit is megcsodáltuk. Végül
a csíksomlyói kegytemplomban szentmisén vettünk részt. A templom felé menet
nagyot dobbant a szívem. Égi Szűzanyám, köszönöm, hogy ebben az évben a
csíksomlyói kegyszobor előtt leborulhattam. Erdély legnagyobb búcsújáróhelye
itt van Csíksomlyón. Tüneményesen szép.
A hazaindulás napja reggelén nehéz volt a
búcsúzkodás Pannikáéktól. Közös a nyelvünk, a múltunk és a jövőnk is. Áldja meg
a jó Isten! Mert „Él a magyar mindörökké, sosem veszhet el” – énekeltük.
Székelyudvarhelyen Nyírő
Józsefre emlékeztünk többek között, egy helyi fiatalember kíséretében. A
főtéren található a vásár, ami patkóalakú
tér, lejjebb a hősök szobra (híres erdélyi
fejedelmek, írók és költők,, szabadságharcosok). Gyönyörű mindegyik alkotás.
Középen Csaba királyfi. Tekintélyt parancsolva múltnak üzenik: „Turulmadár
őrzi népét, most is ránk figyel.” A Székelyföld leírójára, Orbán Balázsra,
nyughelyén emlékeztünk, amely magasan van a hegyoldalon s ahová székelykapukon
vezet az út. Ezek a kapuk szebbnél szebbek. A Nyikó menti Farkaslaka hírnevét
Tamási Áron írónak köszönheti, az árusokat is ő vonzotta ide, szerencsére már
nyomuk veszett. Korondon is megálltunk, amely híres fazekasságáról és
népművészetéről. Jellegzetes a korondi fazekasságban a barna, zöld, sárga szín.
Korondot elhagyva Sóvidék következett. A parajdi sóbánya. Jaj, csak tudnánk
hazavinni ebből az egészséges tiszta levegőből! A bányába autóbusz visz le
bennünket. Hát ámultam én és nagyokat szippantva csodáltam az itt kiépített
gyerekjátszótereket. Kávézó, templom… Itt mindenki eltölthet napot vagy
napokat. Nekünk csak egy óra jutott. Kár. Egy hetet legalább itt valahol lakni
és bejárni a bányába naponta, az lenne egészségemre és kedvemre való! Jaj, de
búsan jöttem én fel a bánya mélyéből!
Utána estig utaztunk a szálláshelyünkre, majd az
utolsó napon Koltóra. A bérci tetők itt is elkápráztattak minket. Itt töltötte
Petőfi Sándor és Szendrey Júlia a mézesheteket. Megcsodáltuk Petőfi nagy
barátjának, Teleki Sándornak a kastélyát (itt is el tudnék tölteni két-három
hetet is!). A park sarkában áll az asztal, ahol Petőfi írt és dolgozott.
Megkoszorúztuk a gyönyörű szobrot, ahol Petőfi Júliával üldögél a padon, s egy
kislány utastárs furulya kíséretében elénekeltem a Tavaszi szél vizet áraszt
dalocskát. A kis Anna nagy tehetség, gratuláltam és sok sikert kívántam neki.
Ezzel a szép élménnyel búcsúztunk el Koltótól.
A nagymajtényi síkon a kuruc harcok végét idéztük,
majd a nagykárolyi Károlyi-kastélyba léptünk be. Szépen fel van újítva. Az
„ideiglenes” határátkelő után Nyírbátort érintve futottunk be Máriapócsra. Ez a
görögkatolikusok legnagyobb búcsújáróhelye. Megnéztük, megcsodáltuk ezt a
gyönyörű kegytemplomot, amely nemzeti zarándokhely. Ez volt barangolásunk
utolsó állomása.
Fárasztó volt, de megérte. Hálát adok az égieknek
csodás hetünkért. Emlékeimben mindvégig megmarad Erdély, a székely emberek
egyszerűsége és vendégszeretete. Egymás iránt és magyarságunk iránt, csodálatos
lelkiekben-szellemiekben gazdagon tértem haza otthonomba.
(A honszerető barangoláson
készült felvételeket Salgó Zoltán készítette)
Déván a gyermekotthon előtt
Az Oltárkő a Békás-szorosban
Csoportkép Tatárlakán a hétezer éves magyar rovásírás emlékhelyén
Mikes
Kelemen emlékhely Zágonban
Csoportkép Zabolában a Csipkés üdülőhelyen
A kép bal szélén Pásztori Tibor Endre a vendéglátó lelkész
A Palóc
Társaság kopjafájánál Csíkrákoson
A szerző a gelencei hrangtoronyban a helyi harangozóval
Tisztelgés Farkaslakán
és Koltón
Honszerető
barangolások
A Palóc Társasági Könyvek sorozat 7. köteteként látott napvilágot Z.
Urbán Aladár Honszerető barangolások c. könyve. A könyvet a Siker X
Kiadó adta ki, amelynek vezetője Csipka Rozália, a Palóc Társaság
tiszteletbeli tagja.
A kötet megjelenését támogatta: Balassagyarmat Önkormányzata, Csáky
Csongor, Csipka Rozália, Hahnné Duray Éva, Herczeg Hajnalka,
Jobbágy Ilona, Jobbágy Károlnyé, Kolczonay Katalin, Molnár Éva, Pásztor
Éva, Pásztor Sándor, Praznovszky Mihály, Tibay András. Köszönet
valamennyi támogatónak, közülük is a legnagyobb köszönet a kiadó
vezetőjének, aki - mint utóbb kiderült – a támogatókat szervezte
s ennek köszönhetően egy ízléses, szép kivitelezésű, színes képeket
nyújtó, kitűnő papírra nyomtatott könyvet adott a szerzőnek és az
olvasóknak.
A könyvhöz Batta György költő, a volt Itthon c. nemzeti kulturális
havilap főszerkesztője írt utószót A palóc lámpás szórja a fényt
címmel. A kötet előszavát Benyák Mária, a volt Tábortűz c., a
szlovákiai magyar fiúk és lányok havilapjának főszerkesztője
írta. Ez itt olvasható.
Őszintén szólva kellemes meglepetés volt számomra,
hogy Urbán Aladár útleírásait könyv formájában megjelenteti, és
ugyanakkor hihetetlen megtiszteltetés, hogy előszót írhatok kötetéhez.
Annak idején, amikor az 1980-as, 90-es, majd a
2000-es évek elején a Tábortűzben, a szlovákiai magyar gyerekek
lapjában napvilágot láttak írásai, hivatalból valamennyit olvastam, és
mindannyiszor rácsodálkoztam, mennyi ismeretet, új meg új csodát tár
olvasói, olvasóink elé, elkötelezett tudatossággal irányítja rá a
figyelmet a tájainkról indult, itt élt, alkotott egyéniségekre,
természeti különlegességekre, építészeti remekeinkre, helyi
múzeumainkra, gyűjteményeinkre. És ugyanakkor rádöbbentem, hogy
szülőföldünkön elmegyünk értékeink mellett, hányszor elsuhanunk a
történelmi emlékhelyeink közelében úgy, hogy eszünk ágában sincs
megállni, egy pillanatra fejet hajtani, csendben emlékezni, vagy
tudomásunk sincs róluk. Emlékszem, amikor sok-sok
évvel ezelőtt olvastam ezeket az írásokat, titkon abban reménykedtem,
és persze kívántam, hogy ifjú olvasóinkban felbukkanjon a kíváncsiság,
és szorgalmazzák, hogy a szülőkkel, a családdal vagy az osztályukkal
megnézzék ezeket a helyeket. Azt tudtam, hogy az útleírások jó
fogadtatásban részesültek az olvasók körében, nemcsak a gyerekek, hanem
a pedagógusok is haszonnal vették, még gyakran a tanítás keretében is
felhasználták egyes részeit. Most, hogy ismét elolvastam valamennyit,
úgy vélem, akár kifejezetten irodalmi, történelmi tananyagként sem
elhanyagolhatók, sőt...
Példaértékű, ahogy a szerző szülőfaluját bemutatva,
abból kiindulva, a szűkebb környéket bejárva elviszi olvasóit múltunk,
történelmünk jelentős színtereire is. "A torony ablaka a világot
jelentette számomra. A nagy Messzeséget, amelyet úgy vágytam
megismerni" - írja szülőfaluja, Nagyzellő bemutatásakor. Talán jó is,
számunkra mindenképpen hasznos, hogy a nagy Messzeséget csak a
rendszerváltozás után sikerült megismernie, mert addig sorra tárta
elénk a Felvidék páratlan értékeit, hívta fel figyelmünket Madách Imre,
Mikszáth Kálmán, Zsélyi Aladár szülőhelyére, Krúdy Gyula dédszüleinek
nyugvóhelyére, aztán Csokonai Vitéz Mihály szerelmének Lillának
felvidéki vonatkozásaira, de még arra is, hogy Tamási Áronné, az író
özvegye Nagyzellőben látta a MATESZ előadásában férje Énekes madár című
művének bemutatóját.
Az 1989-es változások után aztán mindannyian
fokozott érdeklődéssel fordultunk a világ felé, messzebbre
tekinthettünk, messzebbre vándorolhattunk. Urbán Aladár is megkapta a
nagy Messzeséget, de bárhol járt, bárhonnan is hozta híradásait,
mindig elsősorban a magyar vonatkozásokat figyelte, és adta közre.
Megkapóan szépséges az Erdélyről, Illyefalváról készült őszinte
vallomása, ahonnan, mint irja, nem az elmaradottság kísérőjeleinek
élményével távozott, hanem azokkal, amelyekkel gazdagodott.
Sorolhatnánk a jelenlegi kötet valamennyi írását, megannyi gyöngyszemét
Szigetvárról, Kecskemétről, Ópusztaszerről, Lakitelekről,
Szatmárcsekéről, a Himnusz szülőhelyéről, Babits Mihály szülővárosából
és Móricz Zsigmond "bölcsőhelyéről" egészen Silkeborg, Athén és Genf
városáig. Az írások, a sorok mindegyike mögött kimondva-kimondatlanul
ott ragyog a hazaszeretet, a büszkeség értékeinkre, nagyjainkra, meg
persze az óhaj, hogy ezek életútjának, alkotásaiknak ismeretében
gondolkodjunk el nemzetünk helyén, szerepén, fontosságán és súlyán a
világban. Gondolkodjunk el, milyen örökséget kaptunk, hogyan
sáfárkodunk vele és milyen feladatok várnak ránk a jövőben, hogy kis
közösségünk megmaradjon, hogy az utánunk jövőkre legalább annyi
szellemi javat hagyjunk, amennyit mi kaptunk. Nem elhanyagolható juss.
Urbán Aladár könyvével legalább akkora értéket tett
le közösségünk asztalára, mint a könyvében szereplő alkotók. Bízom
benne, hogy régi és újabb olvasói nemcsak kellemes olvasmányra találnak
benne, hanem erősítést is kapnak, hogy nyelvükben és szívükben egyaránt
érdemes magyarnak lenni és maradni. Érdemes tenni, küzdeni, példát
mutatni, még ha sokszor a jelen kegyetlen is, a jó, a nemes, az igazi
érték kiállja az idők próbáját, örökérvényű.
Legyen ilyen igazi érték ez a könyv sok-sok magyar
család könyvespolcán, sok-sok gyerek és felnőtt kezében, érintse meg a
lelküket, gazdagítsa ismereteiket!
ŐSI TUDÁS
Rovásíró-oktatók továbbképzése Zselízen
A Palóc Társaság tíz éve szervezi
a Felvidéken a rovásírásversenyeket, amelyek tavasszal februártól májusig
zajlanak rendszerint három fordulóban (helyi, körzeti, országos). A rovásírásversenyekre
jelentkezők felkészítői a szakkörvezetők, cserkészek, szülők – röviden a
rovásírás-oktatók sincsenek egészen magukra hagyva, hiszen számukra minden
ősszel immár évek óta a Palóc Társaság továbbképzést szervez. (Volt már
Révkomáromban, Alistálon, Dunaszerdahelyen, Ipolyságon, Százdon, Zselízen).
Legutóbb is szeptember 20-án a zselízi Magyar Ház fogadta az oktatókat és a
magyar rovásírás iránt érdeklődőket. A házigazda Mácsadi János, a helyi Rákóczi
Baráti Társaság elnöke, a Palóc Társaság tiszteletbeli tagja üdvözölte a
megjelenteket.
Az első előadó a Forrai Sándor
Rovásíró Kör vezetője, Szakács Gábor volt, aki főleg a magyar rovásírás
szabványosításának időszerű kérdéseiről beszélt. Előadását azoknak a kutatóknak
a felsorolásával kezdte, akiknek köszönhetően máig fennmaradt rovásírásunk ill.
ismereteink megalapozottak. Elsősorban Forrai Sándor munkásságát méltatta, akinek
munkássága nélkülözhetetlen forrás mind a rovásírás kutatásában, mind
oktatásában. A világ első régésznője, Torma Zsófia neve is ide tartozik, majd
Dittler Ferencé, aki az összerovásokkal művészi szinten foglalkozik. S nem
hagyható ki a sorból Friedrich Klára neve sem, aki a rovásírás tanításának
módszertanát gazdagította és kutató munkássága is nyomhagyó.
Az előadó a fő témájáról is
részletesen szólt, főleg a rovásírás szabványosítása terén elhúzódó okokról.
Egyes csoportok, személyek aknamunkájáról, a háttérben meghúzódó téveszmék és
célok befolyásoló okáról. Az UNICODE rendszerbe kerülés folyamata hosszadalmas
küzdelem eredménye lesz s most megvan az esélye annak, hogy a javaslóbizottság
rábólint a javaslatra, amely után megnyílik az út a rovásírásos levelezés
elterjedésére is a világhálón.
PaeDr. Salgó Gabriella volt a
következő előadó, aki vetített képes és gyakorlati előadásában azt fejtette ki
nagyon ésszerűen és érthetően, hogy hogyan tehető élvezetesebbé a
rovásírásszakköri foglalkozás. Az érsekújvári
Czuczor Gergely Alapiskola tanítója hivatása gyakorlása megkezdése óta, azaz
három éve vezeti az iskola rovásírásszakkörét. A találkozóra három tanítványát
is elhozta, segítségükkel láttatta a foglalkozások mibenlétét s a jó hangulat a
hallgatóságára is átszállott. Hangsúlyozta, hogy a szakköri munka pillére az
oktatói szándék és akarat, amelyhez kellő lelkesedés és ügyszeretet is párosul.
Ily módon a rovásírás tanítása öröm, megmozgatja a képzeletet, a hagyományok
tiszteletére és éltetésére nevel.
Nagy kár, hogy az előadásokat
csupán húszan hallhatták. Köztük is csak öten voltak oktatók. Lehetőség volt ez
új ismeretek szerzésére, a meglevők bővítésére, a baráti találkozásra.
Mácsadiék ebédje is kitűnő volt, köszönet érte.
FELVIDÉKI ROVÁSÍRÁSOS EMLÉKEK
Friedrich Klára új könyve
A rovásírás-kutató legújabb könyve nagyon jó
szolgálatot tesz a rovásírást oktatóknak, akik általa megismerkedhetnek és
tanítványaikkal is megismertethetik a Felvidéken talált rovásírásos emlékeket.
Képen és szóban mondja el a legfontosabb tudnivalókat ezekről az emlékekről.
Ugyanakkor több esetben nyílik lehetőség arra is, hogy a kevésbé ismert, még
kevésbé bizonyított vagy kevés ismerettel rendelkező emlékeink után saját
elhatározásból kutakodjanak, sőt saját indíttatásból figyelmesen szemlézzék a
körülöttünk levő tárgyakat, várak, omladékok, erdőségek rejtette s megőrizte
emlékeket, melyeknek felfedezői lehetnek. A könyv harminckét emlékünkről nyújt
hosszabb-rövidebb leírást, megfejtést.
Friedrich Klára írja az összegzésben: „…Célom
volt Erdély, Székelyföld rovásemlékei mellé felsorakoztatni a Felvidéket is,
ezzel a Kárpát-medence művelődéstörténeti egységének bizonyítása, mely egység
minden történelmi csapás és szétszakítottság ellenére kimutatható. Bár a munka fáradságos és aprólékos, de ajánlom a
fiatalabb rovásíró nemzedéknek Kárpátalja, Délvidék, Őrvidék rovásemlékeinek
összegyűjtését és közreadását, mert nagyon fontos nemzetünk egysége
szempontjából.”
Hasznos kiegészítője a karcsú könyvnek a szakirodalom
közzététele és a rovásírással is foglalkozó felvidéki vagy munkásságuk okán a
Felvidékhez kapcsolható személyiségek névsora és munkásságuk rövid ismertetése.
Ösztönzés
„Megette a fene – mondta a minap egy ősz
hajú bácsi –, mikor a magyart nógatni kell magyarsága megtartására!”
Meglehet, igaza van, de az is lehet, hogy ösztönzéssel talán még kivédhető a
teljes beolvadás a többségi szlovákságba, vagy legalábbis időt nyerhetünk vele
ezen a teljes megsemmisülés felé egyenesen vezető úton. S tudjuk, az idő nagy
úr, amíg forog az idő kereke, az alatt mélyreható változások is
bekövetkezhetnek, így akár a helyes útra is léphetnek a most tévelygők…
Elég indíték lehet ez a Rákóczi Szövetség
részéről, s higgyünk benne: igaza beigazolódik majd. Már az idei tanévkezdés is
hozott derűre okot adó meglepetéseket. Ipolybalogon pl. egy olyan kis elsős
jelentkezett a magyar alapiskola első osztályába, aki egy mukkot nem tud
magyarul, akárcsak a szülei. Óvárban pedig egy szlovák iskolának három
osztályát végzett tanulója lépett át a magyar kisiskolába. Tudom, hogy mindkét
eset kivétel, ritka mint a fehér holló, s nem is az ő példájuk még
megsokszorozva sem menti meg a magyar iskolát s vele a felvidéki magyarságot.
Sokkal inkább és főleg az, hogy ha minden magyar családba született gyermeket a
még létező magyar iskolába vezetnek a szülei, hogy ott ismerkedjenek meg a
tudományokkal, ott kapjanak életre szóló érzést és tudatot magyar voltukról.
Sőt, akkor érezhetjük magunkat magyarságunkban is biztonságban, ha nem csupán a
tisztán magyar apától és magyar anyától született magyar gyermek koptatja a
magyar iskola padját s interaktív csodáit, hanem azoknak az ún. vegyes
családoknak (az egyik szülő magyar, a
másik szlovák) a csemetéi is, akik magyar környezetben, többségében magyarok által lakott falvakban élnek.
„A még létező magyar iskola”. S itt a még-en van a
hangsúly. Mert könnyen bekövetkezhet, hogy sorra zárnak be a „még” létező
magyar iskoláink. Ennek oka persze lehet sanda politikai számítás az „uralkodó”
párt, kormány, nemzet részéről, de mégsem ez a döntő tényező. Sokkal inkább a
gyermektelenség, az egykézés s fájdalom: hogy a megszületett magyar gyermekek
mindegyikét sem íratnak, járatnak magyar iskolába a szülők. Szomorú
időszerűség, hogy idén szeptemberben már nem nyílt ki az inámi kisiskola
ajtaja, megszűnt az iskola gyermek híján! Önmagunk ejtette seb! Önfeladás!
Pedig Inám a Nagykürtösi járás százalékban kifejezhető „legmagyarabb” községe!
És mégis!
És mégis: a Rákóczi Szövetség az idén is minden
magyar iskola első osztályában tanulmányait megkezdett elsősnek átadta az
„ösztöndíjat”.
A jelképes összeg a megmaradásunkat, a szülők észhez való térését van
hivatva szolgálni. És nemcsak a Felvidéken, hanem most már a Partiumban és a
Délvidék egyes térségeiben is. Mert arrafelé is „szorít a kapca”, odaát is
akadnak átpártolók…
Nálunk Ipolybalogon, Ipolynyéken, Lukanényében és
Óvárban már megtörtént az ösztöndíjak
átadása, átvétele. Maga a Rákóczi Szövetség elnöke, dr. Halzl József és Csáky
Csongor főtitkár voltak az átadók szeptember 11-én. Harmincnyolc családba
érkezett a jelképes támogatás. S ez most némi növekedést jelent. Az a „fene”
mégsem ette volna meg?...
Szeptember 10-én Szklabonyán Bőhm András tagunk
kezdeményezésére felavatták Mikszáth Kálmán szüleinek síremlékét.
MI VÁRHATÓ?
Második előadói körútra érkezik a Felvidékre Balla Ede Zsolt székelyföldi
szakrális földrajzszakértő. Útját most is a Palóc Társaság szervezi, mert
fontosnak tartjuk, hogy az egymástól nagy földrajzi távolságra élők ismerjék
egymást, tudjanak egymásról, ismerjék gondjukat és örömüket. Most október 8-án
Tornalján kezd, majd Losoncon folytatja 9-én, aztán Ipolyság és Zselíz
következik, végül Somorján és Dunaszerdahelyen fejezi be körútját okt. 15-én.
Hagyományos Krúdy-megemlékezés lesz okt. 19-én Szécsénykovácsiban. Előtte
9-én a Krúdy-kör Óbudán ünnepel.
A magyar vers ünnepére készülünk november 13-án Ipolyságon. Ez a nap Sajó
Sándor születésnapja s a magyar nyelv napja is. Várjuk a versmondó versenyre az
alap- és középiskolások jelentkezéseket.
|