Mihályi  Molnár  László

 

 

az  ősök  sírján
lecsiszolt  kövek
s  valami  más  nyelvű  üzenet
hogy  erre  jártak
a  lélekgyilkosok
de  a  levésett  szavak
ezek  a  mélybe  taszított  hangok
visszatérnek
és  felidézik  a  vádat
az  elnémított  édesanyákat
mert  eldobhatták
taposták  sárba
juttatták  ebek  harmincadjára
mégis  visszajárnak
mint  a  kísértet
mint  temetetlen  holtak
lelke  és  árnya
mint  levágott  kézbe  és  lábba
a  fájdalom

 

 

Emlékezünk, nem feledünk !

 

Mihályi Molnár László

1945-ben, 70 éve, a megszálló szovjet csapatok nyomában elkezdődtek az elhurcolások, a málenkij robot, és beindult a magyarok elleni hajtóvadászat, amit a kassai kormányprogrammal szentesítettek, Beneš-dekrétumaival megerősítettek. Újra csonkolták hazánkat, a szülőföldünket hontalanná tették a számunkra.... Ez nekünk nem felszabadítás volt, hanem egy újabb, kegyetlen megszállás, ami a jogfosztással, kitelepítéssel, csehországi deportálásokkal, "lakosságcserével", "reszlovakizálással" tetőzött. A magyar nyelv betiltása és a magyar múlt elorzása, a kollektív bűnösség hazug vádjának bélyege miatt máig nem járt jóvátétel, még bocsánatkérés sem. Ki mondhatja ezek után, hogy egyenlő jogaink és esélyeink vannak?!

 

 

 Az emlékezést segíti az  ipolyvarbói Cserník Sándorné Galo Ilona  visszaemlékezése is, amelyet a Palóc Társaság a Siker X Bt. kiadónál jelentetett meg 2012-ben Az egész világ terhe rajtam címmel. A kötet végén Duray Miklós tanulmánya olvasható A (cseh)szlovákiai magyarok 1944-1949 közötti állampolgári, vagyoni, nyelvi és kulturális kolektív jogfosztottságának tablója címmel.

---

 

 

VAN MAGYAR JÖVŐ!

 

            Tizenkilencedszer hirdettük ki a Magyar Kultúra Napja-pályázat végeredményét

 

Van magyar jövő! – hangzott el január 18-án a Magyarság Házában azon a díszünnepségen, melyen a Kárpát-medence szinte minden tájáról diákok és kísérőik, a rendezvényünket megtisztelő vendégek vettek részt másfélszázan vagy tán még többen is. A címbeli kijelentésre okot ad az a 171 pályamunka, amelynek beküldői általános és középiskolás fiatalok voltak s akik dolgozataikkal bizonyították be, hogy nemzetükről felelősségteljesen gondolkodók ők, akik büszkék is magyarságukra és szívük csordultig telve van szeretettel anyanyelvük, szülőföldjük, társaik iránt. Ez a szeretettel tetőzött hűség kelti fel bennünk a reményt, hogy igenis lesz magyar jövő itt az őshazában a mindennapokban tapasztalt rossz fejlemények, az országhatárokkal szétszabdaltságunk ellenére is.

Beszédes számok

Sosem volt könnyű a dolgozatokat értékelőknek sorrendet megállapítani, most sem. Kolczonay Katalin egyetemei oktató, a Palóc Társaság Tiszteletbeli Tagja, aki a kezdet óta olvassa és értékeli a munkákat, jelentette ki a díjkiosztó ünnepségen, miszerint valamennyi dolgozat írójának legszívesebben adna díjat, elismerést, hiszen valamennyi szerző művében van értékes gondolat. Észrevehető a tanulmányokban a szerzői elkötelezettség, az őszinte érdeklődés a dolgozatok témája iránt, a közben szerzett ismeretek és élmények továbbadása és éltetése, az átélés magas foka.

A döntés kényszere alatt 25 általános iskolás és 31 középiskolás diák részesült valamilyen díjban, dicséretben is tizenheten. Mindkét korosztályban kiadtuk a nagydíjnak számító MKN-díjat, amelyet sokadszor már szívesen, lelkesen és önzetlenül alkot és személyesen ad át Józsa Judit kerámiaszobrász, a Magyar Kultúra Lovagja. Most a zalaszántói Lugosi Csenge Anna, a sümegi Fazekas József Általános Iskola tanulója és a baróti Győrfy Hajnalka, a Baróti Szabó Dávid Technológiai Líceum végzős diákja érdemelte ki ezt a legnagyobb elismerést. Kiemelt első díjat kapott Alkotni a szépség törvénye szerint c. dolgozatáért a magyarkanizsai Kávai Áron, a J.J.Zmaj Általános Iskola tanulója, valamint bátyja, Kávai Konrád is, aki a Beszédes József Mezőgazdasági és Műszaki Iskola jeles diákja A templom – Egy kutatás margójára c. tanulmányáért. A középiskolások közül Tatár Ágnes Tekla baróti diák is ugyanebben a díjban részesült Én itthon maradok címmel megírt pályamunkájáért. (A teljes végeredmény honlapunkon megtalálható)

            Külön örömmel töltött el bennünket, hogy az idei pályázaton Őrvidék kivételével valamennyi elszakított magyar területről és imigyen a durván megcsonkított Magyarországról érkeztek dolgozatok. A legtöbbet mindkét korosztályban a Felvidékről küldtek be, szám szerint 69-et. Délvidék szerepel a második helyen 42 dolgozattal, majd Magyarország következik 30-cal. Erdélyt és a részeket 25, Kárpátalját 5 dolgozatíró képviselte. A pályamunkákat 22 felvidéki, 8 délvidéki, 12 magyarországi és 3 kárpátaljai magyar iskola tanulói írták. Munkájuk elkészítését segítették szakmai tanácsokkal, önbizalmukat tápláló biztatásokkal a felkészítő tanárok és néhány esetben a szülők. A tanárok száma 64 volt. Ők azok, akik minden elismerést, megbecsülést megérdemelnek, noha sokszor ennek híján vannak munkáltatójuk részéről.  A díszünnepségen jelen levő tanárok arcáról is sugárzott az öröm, a boldogság, amelyet tanítványaik sikere szórt rá. S ez a boldogság a szervezőket is örömmel tölti el.

Ünneplők

Az 56 meghívott pályázó zöme megjelent az eredményhirdetésen (csak páran nem tudtak eleget tenni a szíves meghívásnak). A Magyarság Háza Corvin nevű díszterme zsúfolásig megtelt a meghívottakkal, kísérőikkel, vendégekkel – akik között ott voltak a Kárpát-medencei Vitézi Rend tagjai, a Horthy Miklós Társaság képviselője, a Trianon Kutatóintézet Alapítvány elnöke – és a Magyar Kultúra Napját ünneplő közönséggel.

 

 

 

 

Műsor

Az ünnepély emelkedett hangulatát a Budapesti Tárogató Együttes ( Delényi Éva, Lukács Ágnes, Molnár Péter, Szíjártó József)  ráhangoló zenéje alapozta meg. Ezt követte Kölcsey Himnusza, amelyet a felvidéki deáki Renczés Zsófia adott elő (ő volt a 2014. évi Sajó Sándor magyarságverseket mondó versenyünk középiskolás első helyezettje). A szép szavalat után jó volt együtt el is énekelni nemzeti imánkat!

E felfokozott hangulatban került sor egy örömteli eseményre: a Palóc Társaság elnöke átadta a tiszteletbeli tagságról szóló okiratot Józsa Judit kerémiaszobrásznak sokéves, önzetlen támogatása elismeréseként. Új tiszteletbeli tagunk szívből, lelkesedésből készítette el s most is személyesen adta át a kiüntetetteknek a MKN-díjat, az ovális alakú, a művészeteket jelképező kerámiát.

Mielőtt díjazottjaink közül néhányan felolvasták volna írásukat, keresetlen, egyszerű, de magvas gondolatokat tartalmazó szavakkal köszöntötte a rendezvényt a Magyarság Háza igazgatója, Csibi Krisztina, aki a Palóc Társaság címére is megfogalmazott pár elismerő mondatot, csakúgy köszönetét fejezte ki a pályázaton résztvevőknek is.  Ő a második olyan a rendezvénynek helyet adó igazgató, aki személyes jelenlétével és gondolataival is hangsúlyozta az intézmény küldetését, az együttlét szülte örömet és kisugárzó üzenetét az összmagyarság felé. Köszönet érte!

 

Csibi Krisztina

 

 Kolczonay Katalin

 

Ízelítő

A tanulmányokat író diákok felolvasása következett. Az óbecsei Jusztin László, a révkomáromi Androvics Franciska és Rancsó Dorottya, a balassagyarmati Szalai Mátyás és Jambrich Benjámin, végül a baróti Győrfy Hajnalka. A dolgozatokból a diákok mélyenszántó gondolatai, őszinte szavai,  megdöbbentő magabiztosságuk, széleskörű érdeklődésük kaptak nyilvánosságot, diákos egyéniségük, megnyerő modoruk, lendületes felolvasásuk magával ragadta a hallgatóságot s feltörő taps fejezte ki leghűbben a levegőben vibráló azonosulást a felolvasókkal és a mondandójukkal. 

 

Jambrich Benjámin 

Androvics Franciska és Rancsó Dorottya

Győrfy Hajnalka

A nagydíj

Néhány jó szó

Ezekről meg a felolvasásra nem került írásokról mondta el véleményét az értékelő bizottság elnöke, Kolczonay Katalin. Jegyzeteiből idézgetett és sok olyan részletet elemzett, amelyek  egy-egy dolgozat értékét növelik, amelyek egyformán hatnak a tudatra és az érzelmekre. És ezekből nem volt kevés.  Kiemelte, hogy a tanulmányt író diákok sok esetben az elmúlástól  és az elfeledéstől mentik meg a néprajzi tárgyakat s a hozzájuk fűződő tudnivalókat, történeteket, nem hagyják homályba veszni a családok tagjainak cselekedeteit, a szülőföld, a térség, a lakóhely történelmi, művelődéstörténeti, honismereti, néprajzi stb. értékeire hívják fel a figyelmet és örökítik meg ezeket a jövő számára. Ezzel értelmet adnak egy-egy közösség (falu-, szakmai vagy társadalmi közösség) erőfeszítéseinek, célt láttatnak és adnak a fiatal társaiknak, adatgyűjtő, halmozó és feldolgozó munkájukkal szolgálatot teljesítenek, saját jövendő életüket, a jövő magyarságát szolgálják.

Izgalom

Az izgalommal várt eredményhirdetés következett. Mindegy, hogy első vagy harmadik helyezett lett valaki, esetleg különdíjra érdemesült: emléklapot és sok jutalmat (zömében könyvet) minden valamilyen helyezésben részesült  kapott. Örömtől csillogó szemekkel, megpakolva karjukon búbosodó könyvekkel tértek vissza helyükre taps közepette.

 

 Lugosi Csenge Józsa Judittal 

A legkisebb segítő

 

Jószívű adakozók

Végül álljon itt azok neve, akik hozzájárultak a díjas diákok és felkészítőik gazdagon történő megjutalmazásához. Ők: Bíró Jánosné és vitéz Szablya Adrienne valamint a Statisztikai Hivatal nyugdíjas klubjának további tagjai, Csipka Rozália, a Siker X Kiadó vezetője, a Palóc Társaság tiszteletbeli tagja, Delényi Éva tárogatós, Józsa Judit kerámiaszobrász, a Magyar Kultúra Lovagja, mostantól a Palóc Társaság tiszteletbeli tagja, Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Magyarság Háza, a Rákóczi Szövetség, az Országos Honismereti Szövetség, a Trianon Társaság, a Trianon Kutatóintézet Alapítvány, vitéz Zetényi Csukás Ferenc, a Kárpát-medencei Vitézi Rend főkapitánya. Köszönet a jószívű adakozóknak!

Végszó

Még két eseményről illik beszámolnunk. Az egyik, hogy a lelkes statisztikai hivatali nyugdíjasok terülj, terülj asztalkája már érkezéskor halmozva várta a résztvevőket, akik kedvükre majszolhattak a húsokkal ékesített zsíroskenyerekből és pogácsából, majd pedig az eredményhirdetést követően a Magyarság Háza most másodszor adott állófogadást a megjelentek tiszteletére. Kell-e hangsúlyoznunk, hogy a Rákóczi teremben a szebbnél szebben feltálalt szemet gyönyörködtető, ínyencfalat finomságok egy szempillantás alatt eltűntek a tálcákról. A tartalmuktól ekképpen megfosztott asztalok látványa ugyan lesújtóan hatott a kései érkezáre-szemlélőre, viszont a sok éhes szájra mégiscsak jó benyomást tett eme éhségcsillapító hadművelet…

 

(A felvételeket Fagyas Róbert készítette)

 

A másik esemény pedig a délutáni ünnepséget záró szép műsor, amelynek az első felét az ipolysági Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola diákjai adták, benne Magnificat énekkaruk mutatkozott be valamint hangszeres szólistáik és szavalóik tehetségét tapsolhatta meg a közönség. A tapsból maradt elég a műsor másik felében fellépő diákoknak is. Ők Erdélyből jöttek, a híres-nevezetes Nagyenyedi Kollégimból, hogy reneszánsz zenével és táncokkal szórakoztassák az ünneplő közönséget.

 

 

Ilyen gazdag, tartalmas, együtt eltöltött délután után nem csodálkozhatunk címbeli állításunkon: valóban van magyar jövő!

 

---

 

 

Biztató sorok

       

        A MKN-pályázat eredményhirdető ünnepsége után néhányan levélben mondták el véleményüket. Ezekből idézünk az alábbiakban.

 

            Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója:

            „Tisztelt Elnök Úr!

Ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet, hogy a Magyar Kultúra Napja alkalmából a Magyarság Háza adhatott otthont a Palóc Társaság által meghirdetett diák esszéíró pályázat ünnepélyes díjátadásának.

A jövőben is számítok eredményes együttműködésünk folytatására, hogy ez által mindannyian gazdagodjunk, támogatva nemzeti értékeink megőrzését, erősítve identitásunkat a felnövekvő nemzedékek javára.

Értékmentő, áldozatos munkájukhoz sok erőt és örömet kívánok!”

 

Sági Judit tanárnő

„… jó visszajelzést kapni az elvégzett munkáról, pláne egy gyermeknek. A legnagyobb siker, ha egy unoka kíváncsi a nagyszülő múltjára, figyel rá, kérdezgeti és még összegzésként gondolatait papírra is veti.

Kívánok további sikeres munkát a magyarságtudat és a szülőföld iránti szeretet elmélyítésében! Pályázati kiírásaikat továbbra is figyeljük, s ha módunk van rá, igyekszünk munkájukba bekapcsolódni….”

 

Tatár Zsuzsanna nyugalmazott tanár az Erdővidék c. lapban Baróti diákok sikere Budapesten címmel jelentette meg beszámolóját, amelyet most közreadunk:

„A felvidéki ipolybalogi és budapesti gyökerű Palóc Társaság XIX. alkalommal hirdette meg pályázatát a Magyar Kultúra Napjának tiszteletére a Kárpát-medencei általános és középiskolai tanulók részére. Ebben az évben is, mint eddig, rendkívül változatos, az identitástudat őrzését, ápolását, nemzeti értékeink újra és újra felfedezését, szűkebb családi és tágabb környezetünk múltjának megismerését, népi mesterségeink nagy tapasztalatainak leírását célzó dolgozatok írására ösztönözte fiataljainkat.

Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke és Kolczonay Katalin a bírálóbizottság elnöke értékelőjében nem tudta meghatódottságát és örömét leplezni a beérkezett dolgozatok mennyisége és minősége miatt. Természetesen most is, mint mindig, a dolgoknak több arca van. Az igazi érdem a Társaságé, akik közel húsz éve teremtik meg a lehetőséget a magyar gyermekek számára, csak ők tudják, hogyan gyűjtik össze azt a rakománnyi könyvet, amit oly bőkezűen osztogatnak. Igazi pedagógusokként arra is van gondjuk, hogy a több száz kilométerről Budapestre utazó gyerekeknek és kísérőiknek testi-lelki táplálékot nyújtsanak.

Én második alkalommal vettem részt ezen a díjkiosztó ünnepségen, igazi élményben volt részem. A tárogató édes-bús szólamai, az elnök úr ízes, "pálocos" köszöntője, a felvidéki kislány himnusz-szavalata teremtették meg az ünnepi hangulatot. Mindezt még tetőzte a gyönyörű Magyarság Háza palotájában élményszerűen megszervezett kiállítás az első világháború 100. évfordulójának tiszteletére, és a 12 legszebb magyar vers, a Hungaricum kiállítás. ..

Az idén 171 dolgozat érkezett: 69 Felvidékről, 42 Délvidékrõl, 30 Magyarországról, 25 Erdélyből (ebből 10 Barótról), 5 Kárpátaljáról. Akkor, ott, jó volt barótinak lenni, a népes közönség vastapsát érezni, amikor Győrfy Hajnalka felolvasta az anyanyelv megtartó erejéről szóló dolgozatát. Ő az idén is a Társaság nagydíjasa, négy dolgozatot írt, Józsa Judit korondi származású kerámiaművésznek, a magyar kultúra lovagjának szobrocskáját kapta jutalmul. Külön kiemelték a baróti középiskolát Kékesi Keresztes Lujza és Csog Orsolya tanítványait, akik az idén is, mint évtizedek óta, színvonalas dolgozatokkal képviseltetik magukat és iskolájukat. Íme a díjazottak:

Gál Tímea - dicséret, Bardocz Edina Gabriella, Bogyor Andrea, Veress Ingrid - Magyarság Háza díj, Balázsi Andrea, Tókos Csaba - III. díj, Boga Bíborka - II. díj, Csorba Imola - I. díj, Tatár Ágnes Tekla - kiemelt I. díj, Győrfy Hajnalka - nagydíj.

Ez a siker ismételten meggyőzött arról, hogy Barótról is lehet az élvonalba jutni, s ehhez legalább három dolog kell (ahogy emlegetni szoktam): a gyermek, aki nagyon akar, a tanár, aki okosan irányít, s a szülő, aki az anyagi, erkölcsi hátteret biztosítja. Ötvenéves pedagógusi tapasztalat mondatja ezt velem. Csak a jól szervezett, közös munka hoz eredményt. Külön örömöm, hogy fiatal kolleganőim  (volt tanítványaim) ilyen színvonalasan dolgoznak. Köszönet érte.

Illesse köszönet diákjainkat, akik jó hírét költik iskolánknak. Sok sikert és kitartást kívánok.”

 

---

 

Jusztin László,  Óbecse

 

Az anyanyelv az én hazám

           

Magyarország az az ország, amely mindig is vonzott, minden alkalmat megragadtam, hogy eljuthassak oda, és örömmel tanulmányozom a magyar történelmet is. Táborokban jártam barátaimmal, Pécsett, Sátoraljaújhelyben  és más magyar településeken, ahol szívesen fogadtak

bennünket és átélhettem az összetartozás örömét.

               Nem is olyan rég, egy barátom megemlítette, hogy ő már egyszer volt szavalni a Szózatot egy szavalóversenyen, idén pedig majd a Himnuszt szavalja. Megkérdezte, én szeretném-e megtanulni a Szózatot.  Örömmel beleegyeztem és elkezdtem tanulni Vörösmarty költeményét. Magyartanárnőm segítségével gyakoroltam hangsúlyozni a csodaszép régi szavakat, és igyekeztem minél szebben elmondani nemzetünk egyik legfontosabb és legszebb költeményét. Eleinte megijedtem azt látván, hogy milyen hosszú vers ez, de erőt vettem magamon és újra meg újra belekezdtem a tanulásába. Volt egy rész  a költeményben, ami szinte első alkalommal megragadt bennem, mert valamilyen szinten tudom és szeretem is a magyar történelmet, ez pedig történelmünk keserű napjait idézi, felcsillanó reménnyel, hogy mégsem lehet hiábavaló a sok áldozat:

„Az nem lehet, hogy annyi szív         Az nem lehet, hogy ész, erő
Hiába onta vért,                                 És oly szent akarat
S keservben annyi hű kebel               Hiába sorvadozzanak
Szakadt meg a honért.                       Egy átoksúly alatt. “

Egy-két hét tanulás után elérkezett a nagy nap. Szabadkára utaztunk el a Himnusz és Szózat szavalóversenyre, a magyar tannyelvű tanítóképző kar épületébe. Szívet melengető érzés volt látni a terembe lépve, amint a nemzeti zászlónkat Kölcsey és Vörösmarty portréi közrefogták. Soha nem jártam eddig  ott, de mégis otthon voltam.  Ott volt velem a testvérem, a nagybátyám, az unokahúgom, a szüleim, a barátom és rengeteg  szavaló. Izgultam, de élveztem is a helyzetet egyszerre, mivel nagyon érdekes volt hallgatni a versenyzőket, amint mondják a már ismert sorokat.  Amikor  én kerültem sorra, határozottan belekezdtem az addigra már a számomra legkedvesebb költeménybe,  a Szózatba. Amíg szavaltam, éreztem valami remek dolgot, azt, hogy megtanultam a legszebb magyar imádságot, hogy

most itt vagyok, és hogy a hazámról szavalok. Leírhatatlan érzés volt, és egyszercsak vége lett, meghajoltam és jókedvűen mentem oda barátomhoz, aki megdicsért, majd a tanárnő is odajött hozzám és megölelt. Végighallgattuk az összes Himnusz-szavalót is. A szavak szinte simogattak. Nem csak vajdasági versenyzők voltak ott, hanem a történelmi Magyarország minden tájáról jöttek szavalók. Izgatottan vártuk az eredményt. A zsüri elnöke mindannyiunkat  megdicsért, és ekkor értettem meg igazán, hogy nem a helyezés a fontos, hanem az a felemelő érzés, hogy anyanyelvünkkel töltöttünk el egy egész napot.
              Mindig, amikor valami újat tudok meg szeretett hazámról, az egy leírhatatlan érzés, és remélem, sok mindent tanulok még. Ezen a szavalóversenyen azt tanultam meg, hogy igazából otthon vagyunk,  ha saját  anyanyelvünkön szólhatunk.

 

---

 

Szalai Mátyás, Balassagyarmat   

 

Én itthon maradok 

 

Elképzelésem a jövendő életemről eléggé tág és széleskörű. Nehéz írásban kifejezni azt, mit hoz a jövő számomra, de törekszem arra, hogy kezembe vegyem az életem, s úgy alakítsam, hogy az megfelelő legyen. Sokan próbálnak külföldön szerencsét, reménykedve a jobb megélhetésben. Én is gondolkoztam a lehetőségen, de azt gondolom, hogy itthon is boldogulhat valaki, ha előrelátóan, céltudatosan megtervezi az életét.
     Először is az iskolai tevékenységeimet szeretném oly módon befejezni, hogy arra lehessen alapozni a jövőben. Szeretnék sikeresen leérettségizni és azután felsőoktatásban kamatoztatni tudásomat és akaratomat próbára tenni. A mai világban a végzettség nagyon fontos, mivel embert és embert ez tesz különbbé. Balassagyarmaton a Szondi György Szakközépiskola és Szakiskolában elvégeztem a szobafestő-mázoló és tapétázó szakmai képesítést. Nagyra becsülöm a szakmunkásokat, mivel minden olyan ember, aki szakmát végzett, a saját kezével tesz valami szépet és hasznosat. Tanulmányaim után egy jó munkahelyre szeretnék felvételt nyerni és munkába állni. Az, hogy valakinek biztos munkahelye van, nagyon sokat számít.

Ez az alapja a családnak, a megélhetésnek. Emberek sokasága megy ki más országokba, hogy munkát találjon, mert itthon nem boldogul, nincs munkahelye. Ha valaki külföldön szeretne munkát vállalni, akkor az ottani kultúrába kell beilleszkednie, az ottani nyelvet kell beszélnie társalgási szinten, utaznia kell folyton a családjához, s nagyon kitartónak kell lennie. Ahhoz, hogy a család is kimenjen külföldre nagyon sok pénzre lenne szükség, s kinti segítségre, ismerősökre. Akár így, akár úgy, mindenképpen nagyon nehéz helyzet adódna. Nagy felelősség nehezedik az ember vállára, hogy a családját el tudja látni és ne kelljen semmiben sem hiányt szenvedniük.

Sőt azt is mérlegelni kell, hogy milyen áron teszi azt. Ez az én véleményem, de egy valamit mondhatok. Számtalan ismerősöm van, akinek a családja tönkrement, mert hónapokig távol volt, és elhidegültek egymástól. Én a szeretteim nélkül egy hétig sem bírnám, mert nem minden a pénz. Úgy gondolom, itt belföldön is el lehet helyezkedni, aki tényleg akar.

Munkámmal  hazámat fogom szolgálni.

Sok embert megvakít a pénz, és mire észbe kapnak, hogy ez meg sem éri, már oda a család. Sok fiatal manapság nincs tudatában a jövőjével, céljaival és hogy ennek milyen nehézségei vannak. Idővel szeretnék nagy családot alapítani. 3 bátyám van, így tudom azt, hogy milyen egy nagycsalád. Édesapámnak nagyon sokat köszönhetek, hiszen megalapozta a jövőmet. Atyám már nincs köztünk, de érzem azt, ha valami akadály van előttem, ő lelkiekben velem van és segít leküzdeni azokat. Ő mindig arra nevelt, sose hátráljak meg és én ezt így is teszem.

Ha gyerekem lesz, olyanná fogom nevelni, hogy igaz emberré váljon. A gyermekvállalást nagyon fontosnak tartom. Nagy jelentőséggel bír, mikor két ember szerelméből úgymond egy gyümölcs sarjad. Nekem már sikerült megtalálni a szerelmet és biztosra mondhatom, hogy vele már a jövőm elképzelhető. Én részemről fontos az, hogy kivel élek le egy életet. Akarom, hogy életem során az utódaimnak ne kelljen nélkülözniük és úgy emlékezzenek rám, mint egy szerető apára.

A családom elismert a városunkban, és jó ebben a hitben élni, hogy ismernek és tudják azt, hogy ki vagyok. Büszke vagyok arra, honnan jöttem.

Azt, hogy mit hoz a jövő, nem tudhatom biztosan, hiszen hozhat jót is, rosszat is.

 

Nem szabad azon töprengni, mi lesz a jövőben. A lényeges dolgok körülvesznek minket, arra kell összpontosítani, mivel a családnál nincs fontosabb. A testépítés fontos szerepet tölt be az életemben. Sok versenyen részt vettem már, és elismertek ebben a sportágban. Segít, hogy kitartó legyek, tiszteljem magát az edzést és másokat. Viszont egy lényeges célom van. Versenyszinten akarom művelni a testformálást. Szeretnék Szécsény városában egy edzőtermet létrehozni, ami a saját nevemet viselné. (Szalai GYM). Szeretnék a szécsényi és a környező falvakban élő emberek számára segítséget nyújtani, ha alakformálásra vágynak. Ez mindig is nagy álmom volt, remélem, sikerül elérnem. S ha igen, akkor büszkék legyenek rám családtagjaim. Életem során, ha valami kudarc jött, megbirkóztam vele és talpra álltam. A gyermekemet ugyanerre fogom nevelni, hogy legyen erős, kitartó és becsületes. A szerelmem mindenben támogat. Mikor életem viharos volt, ő segített azt lecsendesíteni. A barátság számomra szent dolog, mert nehéz megtalálni azt az embert, akiben megbízhatok, és meg tudok osztani vele bármit. Sok embert megismertem már, de csak kevésre mondhattam azt, hogy tűzbe tenném érte a kezem. Én arra biztatok mindenkit, hogy mindig legyen mellette valaki, akiben megbízhat, hiszen az élet döcögős és hogy újra föl tudjon állni valaki, kell egy segítő kéz. Ha az a segítség a család, az a legjobb, de ha valakinek nincs családja, akkor barát is lehet. Egy igaz barát. Nekem az osztálytársaim között is vannak barátaim. Gyakran találkozunk iskolán kívül is, sokat beszélgetünk, hülyéskedünk. Úgy érzem, barátságunk az érettségi  után is megmarad.

Ahogy a dolgozatom elején is írtam én itthon, Magyarországon képzelem el a jövőmet.  Egy megbízható, szerető társsal, egy jó munkahellyel, barátokkal. Itthon nagyobb biztonságban érzem az életem, mint külföldön, idegen honban. Engem nem vakít a sok "beígért pénz". Én a magam által elért célokat szeretném megbecsülni, s itthon családot alapítani. Úgy érzem, álmaim valóra válhatnak, ha keményen, kitartóan dolgozom, megküzdök mindazért, amit szeretnék elérni. Eddigi életem is erre a küzdelemre tanított, s  ezután is ezt szeretném folytatni.

 

Jusztin László 14 éves óbecsei általános iskolás és Szalai Mátyás 18 éves balassagyarmati középiskolás diák dolgozatának közreadásával szerettük volna érzékeltetni, hogyan is gondolkodnak a mai fiatalok a hazáról, anyanyelvről, a jövőről…

 

 

         Volna mit tenni…

 

Fejünk fölött ott függ az a bizonyos kard… Ki tudja, mikor sújt le ránk? Talán már esésben is van. Az biztos, hogy az eszement törvényeket szülő eSzeNTénk már 2013. dec. 4-én könnyen világra hozta torzdöntését lenyakazásunkról, azaz  a köznevelési törvény módosításáról, amely idén szeptemberben életbe is lép, úgy ám! Mi ennek lényege? Nem kevesebb, minthogy az iskolafenntartást, értsd: a költségállást az osztályok létszámához köti.

Hogy jól értsük: 2015 szeptemberétől csak legkevesebb 11 tanulóval lehet első osztályt nyitni. A 2-4. évfolyamokban legalább 13 tanulónak kell lennie, a felső tagozaton pedig 15 tanuló kell ahhoz, hogy külön osztályban tanuljanak a nebulók. Ugyanakkor az alsó tagozaton csak két évfolyamot lehet összevonni egy tanterembe, de ezt is csak abban az esetben, ha legalább 12 tanuló van a két osztályban együtt. Végül egy könnyítésnek tűnő engedmény: azoknak a községeknek az iskoláiban csökkenthető az előírt legkevesebb létszám kettővel, ha azokban szlovák képzés is folyik vagy külön iskolában, vagy közös igazgatású az iskola…

Kétszer, háromszor is érdemes elolvasni a fenti sorokat, de első olvasat után már kiderül, mi vár a kis létszámú magyar iskoláinkra. Mi is? Semmi jó! Bezárás. Ilyen egyszerűen! Szüntelenül írtuk, mondtuk, érveltünk, próbáltunk hatni a józan észre és érzelmekre, hogy értsék a magukat magyarnak valló szülők: magyar gyerek magyar iskolába való! Ott a helye az övéi közt! Mégis akadtak sokan, akik ezt az intő szót nem hallották meg vagy ha mégis, egyik fülükön be, a másikon kiengedték, tudatukig el sem jutott (Vagy éppen itt van a kutya elásva? Tudattalanok?) Különben írathatták volna-e Szemük Fényét szlovák iskolába, idegen ajkúak seregébe? Tárgyilagosan megállapítva: Nem! Mégis cselekedték ezt a rosszat, csökkentve ezzel a magyar iskolák gyermeklétszámát, aminek egyenes következménye a magyar iskolák végveszélybe sodrása. Következésképpen saját maguk alatt is vágva a fát, megtagadva őseik múltját, küzdelmét, meggyalázva anyanyelvüket és ősidők óta csiszolt műveltségünket! S ezt a veszett tettüket még az sem menti, hogy igaz és tény az is, nem születik elegendő gyermek sem a magyar családokba egy általában a vesztébe rohanó, züllött Nyugatot majmoló s példának állító téveszme és hírközlő csatornák „áldásos” tevékenységének  folyamodványaként…

Ehhez az önön okozta sebhez aztán a hatalom is hozzáteszi a maga  eszközét (egymásnak is ellentmondó törvényekkel, rendeletekkel, megosztással…), amely trianon óta másra sem törekszik – hol kíméletesebben, hol meg erőszakosabban – mint megsemmisítésünkre. Ehhez nyújtanak segédkezet a hatalomnak a gyermeküket nem magyar iskolába járató ún. magyar szülők.

Vajon örülhetünk-e annak, hogy pl. az idén a Nagykürtösi járás még meglevő magyar iskoláinak első osztályába 37 gyermeket írattak be a szülők a tavalyi 36-tal szemben?  Eggyel többet! Örülhetünk persze, de óvatosan. Avagy: elkeseredésre van-e okunk amiatt, mert a járás legnépesebb magyar iskolájának, az ipolybaloginak szeptembertől csak 7 (azaz: hét) elsőse lesz, ami a tavalyihoz képest néggyel kevesebb?  Az új törvény értelmében még külön osztály nyitására sem nyílik lehetőség! S mi lesz a többivel? Hiszen Lukanényében csak 6 gyermeket, Ipolyhídvégen csak 4-et, Csábon és Óvárban 3-3-at, Ipolyvarbón pedig egy szem gyermeket írattak első osztályba!

A tények tények, kíméletlenek. Vérmérséklete szerint ki-ki döntsön, mit kéne tenni, mihez van inkább kedve: talpra állni vagy beletörődve a siralmas helyzetbe fekve maradni az utolsó szusszanásig…

---

 

ÁLDÁS SZÁLLJON MINDEN MAGYARRA!

Az elmúlt két évtizedben történt nemzetközi tudományos kutatások eredménye alapján a következő tények kerültek napvilágra:

1. Ornella Semino nevével fémjelzett nemzetközi genetikus csoport kutatási eredménye kimondja, hogy az európai ősgén 35-40 ezer éves, és ezeket az ősgéneket a legnagyobb arányban a Kárpát-medencei magyarság hordozza magában. (Forrás: www.sciencemag.org)

2. A Sorbonne Egyetem ősnyelvet kutató csoportja megvizsgálta az összes ismert élő és holt nyelvet abból a szempontból, hogy azok milyen mértékben tartalmazzák az ősnyelv etimonjait, azaz ősgyökereit. A kutatási eredmény megállapította, hogy a Földön egykor létező ősnyelvből a magyar nyelv őrizte meg messze a legtöbbet, az ősgyökek 68 %-át.

3. Radioizotópos vizsgálatokkal bebizonyították, hogy a tatárlakai leletek 7000 évesek, ami az újkőkori írásbeliségünket bizonyítja itt a Kárpát-medencében. Keletkezésük ezer-ezerötszáz évvel megelőzi a hasonló képjeleket tartalmazó sumér agyagtáblákat, és a sumerológusok széles körben elterjedt írásbeliség darabjainak tartják őket. (Forrás: Radics Géza: Eredetünk és őshazánk)

Összegezve: nemzetközi tudósokból álló kutatócsoportok egymástól függetlenül megállapították, hogy Európa szívében, a Kárpát-medencében él egy 35-40 ezer éves őslakosság, melynek mind a genetikája, mind a nyelve és mind az írásbelisége a legősibb helyben maradt és máig  megőrzött kultúrát jelenti. Őrzőik pedig a Kárpát-medencei magyarok. (Részlet a Magyarok Vásártere 2013-as füzetéből)

 

 

 

 

E L Ő Z E T E S

 

¤ Legősibb magyar művelődési kincsünk, a magyar rovásírás ifjú művelői Ősi tudás címmel az idén már 11. alkalommal találkoznak a Palóc Társaság által szervezett felvidéki országos rovásírásversenyen. A május 7-i Alistálon rendezendő országos döntőt három körzeti döntő előzi meg. Rimaszombatban április 10-én, Alistálon ápr. 17-én és Léván április 24-én. A versenybe most is száznál jóval többen jelentkeztek az alap- és a középiskolások. A verseny lefolyásáról a következő számban olvashatnak.

 

¤ Nagy örömünkre szolgál, hogy Sajó Sándor nevével fémjelzett versmondó versenyt immár nemcsak nálunk a Felvidéken, hanem Délvidéken is rendeznek. A III. Délvidéki Sajó Sándor Hazafias Versmondó Verseny helyszíne május 23-án Ada lesz. A versenyen alsó osztályosok, felső tagozatosok, középiskolások és felnőttek is részt vehetnek 2 verssel (egy Sajó-költeménnyel s egy szabadon választott magyar hazafias verssel).  A versenyen örömmel fogadnak minden magyar elszakított területről érkező jelentkezőket, akiknek előző este szállást és étkezést is biztosítanak. A felvidéki érdeklődők a Palóc Társaság elérhetőségén valamint a vancsesz@postafiok.hu villámlevélcímen jelentkezhetnek április 20-ig.

 

¤ „Áldozatuk jóra parancs” címmel a Palóc Társaság az első világháború magyar áldozatai emlékének szentelve zarándoklatot szervez az Isonzó és a Piave menti csaták hőseinek nyomában. A honszerető barangolás július 26-án, vasárnap kezdődik és augusztus elsején ér véget. A hét nap alatt a mai Szlovénia és Olaszország területén található katonai temetőket keressük fel, amelyekben kegyelettel emlékezünk azokra a neves és névtelen hősökre, akik déd- és nagyapáink lehettek volna (Ukanc, Vršič-hágó, Caporetto, Jávorca-hegy, Doberdó, Monte Grappa… ). Bolyongunk majd a szlovén hegyekben  (Triglav  Nemzeti Parkban), megcsodálhatjuk a Vintgár-szurdokot, Trieszt monarchia-beli gyönyörű épületeit s hun Atillánk lába nyomát keresve és nagy vezéregyéniségének tetteit idézve Aquileia-ban is időzünk majd. Nem szalasztjuk el, hogy a szlovéniai magyarság életébe ne vessünk egy pillantást. Szálláshelyünk Alsólendva-Hosszúfaluban és a Bled-tó partján vendégfogadóban valamint Görz (Nova Gorica) egyetemi diákszállójában lesz reggelivel, vacsorával. Az érdeklődők a Palóc Társaság elérhetőségein találnak bővebb tájékoztatót.

Felvidék zászlaja

  

Amely mindannyiunkat összeköt!

Minden népnek, nemzetnek megvannak a maga jelképei, melyek által az emberek kifejezhetik együvé tartozásukat, hazaszeretetüket. Mi, magyarok különleges helyzetben vagyunk, hiszen idegen hatalmak a megkérdezésünk és beleegyezésünk nélkül döntöttek sorsunkról és szétszabdalták nemzetünket. Így lettünk mi is, felvidéki magyarok, ősi földünkön megtépázott jogokkal bíró, megtűrt elem. Lassan 100 esztendeje annak, hogy elszakítottak bennünket véreinktől, és sorsunkról nem rendelkezhetünk saját belátásunk szerint. Jelképek nélküli, hagyományait és kultúráját nem igazán ápoló nép vagyunk, és ha így folytatjuk lassan még a nyelvünket is elfeledjük. ..Pedig egykoron büszke nép volt a felvidéki magyar, mely a hazáért oly sokszor harcolt, és vérét adta a szabadságért. Fogjunk össze, és lássunk hozzá nemzetünk gyógyításához, ne alkudjunk meg, és ne legyünk közömbösek, ha nemzetünk fennmaradása a tét! Ebben a szellemben munkálkodva nagy örömmel tudatjuk minden jóérzésű magyar emberrel, hogy a felvidéki civilek és hagyományőrzők ajánlásai alapján megalkottuk Felvidék zászlaját. E lobogónak két fejedelmünk, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc által használt zászlók adták az alapot. E nagyságos urak zászlóit olvasztottuk eggyé meghagyván azok eredeti színvilágát. Adjátok hát hírül, és vigyétek a szélrózsa minden irányába, és töltsön el mindnyájatokat büszkeséggel a tudat:MEGALKOTTATOTT A FELVIDÉK ZÁSZLAJA!
Sose feledjétek, és elvenni ne engedjétek, hisz a lobogó és a himnusz az, mely megvéd és összetart, és hirdeti rónán, völgyön át, hogy a Felvidéken még él a MAGYAR!