A TISZTA
SZERETET
KERESZTÚTJA
Az idei
szeles, hideg húsvéti idő vírusos megfázást hozott számomra, így
ágyba kényszerülve a mielőbbi gyógyuláson túl, leginkább lelki
és szellemi elmélyülésre törekszem. Hiszek abban, hogy nem
véletlenül történnek a dolgok: a jó Isten úgy rendelte, hogy
eredeti terveimet, vágyamat nem teljesíthetem, nem utazhatok
édesszüleimhez, családomhoz Erdélybe. Bizony leállított, mert
túlterheltem magam, szükségesnek érezte, hogy közbelépjen akár
ilyen módon is, pihenőre kényszerít, hogy erőt gyűjthessek a
következő új kiállításhoz…
A húsvét a
keresztény egyház legnagyobb ünnepe, Jézus Krisztus
feltámadásának örömnapja. Jézus tanításának lényege a szeretet
erényéről szól: tudnunk kell szeretni, hisz minden ember képes
rá, csak akarnia kell akár olyannyira is, hogy életünket is
föláldozzuk nemzetünk, embertársaink javáért, testi–lelki
üdvéért. Eszembe jutnak azok, akik nem csak egy „kis”
megfázással, hanem súlyosabb betegségekkel küzdenek, vagy ha nem
is betegek, de egyedül vannak, bármely eset is legyen,
mindenképp erőt és hitet próbáló a húsvéti időszak.
Nekünk
embereknek kijelölt utunk van, amelyen valamennyien visszük
keresztünket, ki–ki a magáét. Végig kell gondolnunk, hogy vajon
ki miért is van egyedül, hol vannak a Cirenei Simonjaik és
Veronikáik? Mi a jó Isten szándéka a ránk mért betegséggel vagy
megpróbáltatással, vagy éppen a hozzánk közel álló szeretteink
elvesztésével?
A keresztút és a keresztre feszítés földi életünk
szimbóluma és ez az élet túl rövid ahhoz, hogy elpocsékoljuk.
Minden betegség okozta testi szenvedést felülír a belső lelki
öröm, amelyet csak akkor érezhetünk, ha nem szakadunk el az
Isten adta tiszta szeretettől, és a rossz helyett a jót
keressük. A helyes önértékelés különösen fontos – így
ismerhetjük fel, hogy nem voltunk önzőek, hogy segítettünk
másokon, hogy meg tudtuk bocsátani embertársaink gyarlóságát,
sőt - ami a
legnehezebb - meg tudtunk bocsátani családtagjainknak, ki tudtuk
mondani hangosan: édesanyám, édesapám, testvérem, bátyám, öcsém,
húgom, nővérem, fiam, lányom – szeretlek. A helyes önértékelés
gondolatát szeretném kiterjeszteni nemzetünkre is azért, mert
különösen fontos, hogy valóságos értékeinket ne torz és ránk
erőltetett tükrökön keresztül érzékeljük, hanem az önismeret
tükrében ismerjük meg azokat – a hibáinkkal együtt –, hogy
megtudhassuk, milyenek is vagyunk valójában, hol a helyünk a
népek sorában és versenyében; mennyit is nyomunk a lelkiismeret,
a haza, az emberiség és a jó Isten mérlegén.
Az
egészséges nemzeti öntudat és önismeret elérése, értékeink,
hagyományaink megbecsülése megerősíti nemzettudatunkat és minden
magyar összetartozását határon innen és túl!
Az egyik
legszebb magyar néphagyomány a húsvéti locsolás szokása,
amelynek alapja a víz megtisztító, termékenységvarázsló erejébe
vetett hit. Ha legény lennék, húsvét hétfőn, feszes székely
harisnyámban, kifényesített ezerráncú csizmámban, szürke
vitézkötéses posztó kabátomban, arra vigyázva, hogy az
árvalányhajat kalapomból ki ne fújja ez a fránya szél – akkor
bizony ezzel a verssel kopogtatnék az Önök ajtaján:
„…az Úr, bizonnyal föltámadt,
Csüggedő szívekből szálljon el a bánat.
Az öröm ünnepén, hogy felfrissüljetek,
Egy kevés vízzel öntözlek titeket.
Újuljon meg tőle testetek, lelketek,
Hit- Remény- Szeretet lakozzék bennetek.”
Józsa Judit
kerámiaszobrász,
a Magyar
Kultúra
lovagja,
a Palóc Társaság
tiszteletbeli tagja
Az Ősi Tudás
terjesztői a magyar jövő építői
A XI. felvidéki
rovásírásverseny és műveltségi találkozóról
A Palóc
Társaság tizenegy éve vallja, hogy a címbeli műveltségi
versenynek a célja: „…megismertetni és megszerettetni a
magyar fiatalokkal ősi tudásunkat, magyar kulturális
örökségünket, a magyar rovásírást s általa elmélyíteni a
fiatalokban a magyarsághoz való tartozás erős érzetét és
tudatát”.
Az idei
versenybe jelentkezők száma újból jócskán felülmúlta a százat
(124). Most is voltak, akik először vettek részt a
„magyarságpróbán” s mindjárt az élen végeztek. De menjünk
sorjában!
A
jelentkezők száma az idén megint szükségessé tette, hogy három
körzeti döntőt szervezzünk. Az első április 10-én valósult meg a
rimaszombati Magán Szakközépiskolában. Itt voltak a
legkevesebben, ami azt is jelenti, hogy Felvidék középső és
keleti részéből még mindig nem elegen kapcsolódnak be a
rovásírásversenybe. Ami viszont külön örömöt jelentett a
szervezőknek, hogy erre a napra újra leomlottak a trianoni
határok, hiszen a szomszédos magyarországi iskolákból is voltak
itt versenyzők (Ceredről, Varsányból, Mátrafüredről,
Balassagyarmatról). Az ünnepélyes megnyitóra már a megvalósult
hangos olvasás fordulója után került sor. Ezen üdvözölte a
résztvevőket Kubačka Gizella iskolaigazgató, aki
röviden bemutatta a középiskolát, s örömének adott hangot, hogy
már másodszor adhattak otthont a rovásírásversenynek.
Köszöntőjében Rigó László, Rimaszombat MKP-s
alpolgármestere
úgyszintén arra biztatta a versenyzőket, hogy szabadidejükben
vállalják és sajátítsák el őseink tudását. A megnyitó ünnepségen
Pósa Lajos és Sajó Sándor verseiből álló összeállítással a
középiskola tanulói közreműködtek. Majd megkezdődött a
megmérettetés négy korcsoportban. A körzeti döntők forrásanyagát
Friedrich Klára rovásírás-kutató legújabban megjelent
tanulmánya, a Felvidéki rovásírásos emlékek c.
könyvének anyaga képezte. A hangos olvasási és az írásbeli
feladatok szövegei Forrai Sándor rovásábécéje szerint valók
voltak. A versenyzők is kizárólag ezt a rovásábécét
használhatják az írásbeli feladatok elvégzésénél.
Műsorrészlet
Az iskola épülete
A rimaszombatiból is mind a négy korosztály első három
helyezettje egyenes ágon jutott volna tovább, de az első két
csoportban a versenyzők nagyon sok hibaponttal dolgoztak, így
nem kerülhettek be a döntőbe.
A továbbjutók a C korosztályból: 1. Csecsődi Judit, Göd; 2.
Szeles Bence, Szepsi; 3. Mede Bernadett, Almágy; 4. Jakub Gábor,
Almágy.
A D korosztályból 1. Csúr Karolina, Rimaszombat; 2. Bánhidi
Emese, Göd; 3. Telek Dalma, Rimaszombat; 4. Búi Van Patrícia,
Rimaszombat.
Az iskola bejárata
A rovásírásos tábla
A második
körzeti döntőnek a Corvin Mátyás nevét viselő alistáli
önkormányzati alapiskola adott otthont április 17-én. Itt a
megnyitó ünnepségen Kázmér Éva iskolaigazgató
üdvözlő szavai után Horváth Tamás polgármester
köszöntötte a résztvevőket, aki arra figyelmeztetett
mindenkit, hogy az elődeinktől kapott örökségünket nem
elherdálni, hanem megőrizni, megbecsülni kell s ezt hivatott
népszerűsíteni ez a verseny. Az iskola Pacsirta csoportja és a
nyugdíjas kör éneklése meleg hangulatot teremtett, mely a
versenyzőkre is biztatólag hatott. Jeles eseménye volt a
rendezvénynek a rovásírásos üdvözlő falutábla avatása, és
megszületett a legújabb Korvina-kötet is azokból a díszített,
szép kódexlapokból, melyeket a versenyzők készítettek és hoztak
magukkal egy-egy szép, igaz gondolatot róva a lapokra. Az
alistáli körzeti döntő negyvennyolc versenyzője közül az
alábbiak jutottak az országos döntőbe: A korosztályosak:
Posztós Vivien, Takács Veronika, Miklós Noémi, Hamarik Emese,
valamennyien vásárútiak. A B korosztályból: Seszták Lilla
Elizabeth és Földes Viktória Vásárút, Pőcz Sára Nagymagyar, Méry
Fanni Csallóközcsütörtök és Kertész Anna Felsőszeli. A C
korosztályból Szalai
Karola és Kozmér Barbara Felsőszeliből, Mogrovics Zsuzsanna és
Haver Márta Dunaszerdahelyről. Végül a D korosztályosak
közül Bednár Anita Nagymegyerről, Jakubec Orsolya Felsőszeliből,
Marczell Viktória Alistálról, Czinege Alexandra Vásárútról
valamint Dúdor Viktória dunaszerdahelyi diáklány.
A harmadik
körzeti döntőnek a helyszínét a lévai Juhász Gyula Alapiskola
biztosította április 24-én. A megnyitó ünnepségen az iskola
tanulói Sajó Sándor Magyarnak lenni c. költeményét is előadták,
ezzel és a kicsik népi gyermekjátékot és táncot bemutató
műsorával megteremtődött az a jó hangulat,
amely csupa reményre jogosította fel a versenyzőket és
tanáraikat. Andruska Csilla iskolaigazgató
üdvözlése után Nt. Kassainé Mártha Tímea
református lelkipásztor sorolt fel példákat a hagyományok
ápolásának fontosságáról, az örökségbe kapott értékek
megőrzéséről és e kincsek továbbadásának szükségességéről. Léván
sereglett össze a legtöbb versenyző, szám szerint 49. Mint
olykor-olykor, az idei versenyre jelentkezettek közül most is
többen megbetegedtek a verseny előtt, így csökkent a
jelentkezett, de valóban versenyző tanulók száma. (Ugyanakkor
több esetben is előfordult, hogy egy-egy versenyző ugyanaznap
egy másik versenyen is helyt állt iskolája képviseletében…)
Az iskola
A megnyitón
A versenyzők
Léván is jól szerepeltek, igazolták felkészültségüket,
bebizonyították, hogy kedvelői, tudói a magyar rovásírásnak, ősi
kincsünknek. A lévai
körzetből a következő versenyzők érdemelték ki döntőbe
kerülésüket:Az A korosztályból: Vitálos Tünde és Madarász
Enikő Révkomáromból, Bernáth Bence és
Hlavička Viktória Érsekújvárból. A B korosztályból
Horváth Melánia, Rečka Zsolt és Lénárth Barbara udvardi,
Száz Emese muzslai, Édes Édua alistáli, Hegedűs Emma érsekújvári
tanuló. A C korosztályosok közül döntőbe jutott Dékány
Barbara, Gubo Viktória és
Onódi Ádám Udvardról, Csizmadia Virág Alistálról, Meliska
Viktória pedig Zselízről. A D korosztályból Dékány
Melánia Udvardról, Goda Viktória Zselízről, Barkó Fanni
Balassagyarmatról.
Május 7-én
ugyancsak a csallóközi Alistálon, de a Református Egyházi
Alapiskola adott megfelelő otthont az országos döntének, ahol a
tanári kar és a szülői munkaközösség ínycsiklandozó, szemre is
tetszetős édességekkel halmozta el a fogadó terem asztalait s
mellettük megindult az ismerkedés, barátkozás a Szepsitől
Nagymagyarig terjedő földrajzi sávból érkezett rovásírók között.
A fentebb
említett három körzeti döntőből kiváló teljesítményüknek
köszönhetően negyvenhárman kerültek az országos döntőbe. A 43
versenyző tizennyolc iskola ill. cserkészcsapat színeiben
versenyzett. A döntő a rovásírásos szöveg hangos olvasásából,
valamint a latin betűs szöveg rovásírással való átírásából és a
rovásírásos szöveg latin betűsre történő átírásából állott,
kiegészülve a magyarítási feladattal. Ez utóbbi feladat lényege,
hogy szemben a hétköznapi beszédben egyre inkább elszaporodott
idegen szavakkal, húsz idegen kifejezés magyar megfelelőjét
kellett megkeresniük a versenyzőknek, ezzel bírni magyar szavak
használatára a magyar beszédben és írásban a beszélőt,
fogalmazót. A döntő anyaga a Történelmünkről magyarul
című ismeretterjesztő könyv szövegére épült.
A döntő
ünnepélyes megnyitója az alistáli református templomban az
iskola volt és jelenlegi tanulóinak Élni fogsz hazám, mert
élned kell! címmel előadott zenés, irodalmi műsorával
kezdődött, amelyben magyarságversek és magyar énekek
bilincseltek le minden résztvevőt. Az iskola lelkes igazgatója,
Édes Enikő üdvözölte a megjelenteket s mutatta be
röviden az alistáli református iskolát, amely 1992-ben alakult
meg. A község nevében ezúttal Nagy József
alpolgármester köszöntötte a megjelenteket. A verseny fővédnöke
Csáky Pál, az Európai Parlament képviselője
MKP-színekben, de egyéb elfoglaltsága miatt nem lehetett
személyesen jelen, ezért levélben üdvözölte a versenyzőket.
Immár hagyomány, hogy az országos döntőt befogadó és
megvalósító iskola rovásírással ékített selyemszalagot köt a
rovásírásverseny vándoroszlopára. Így történt ez Alistálon is.
Az Urbán Árpád faragta rovásírásos vándoroszlopra
az iskolaigazgató felkötötte a 11. szalagot! A templomi ünnepség
Édes Árpád lelkipásztor imájával ért véget, aki a
versenyzőkre és a versenyre is Isten áldását kérte.
Ezután jeles
eseménynek lehettünk részesei. Az iskola új épületének falán
rovásírásos iskolanévtáblát helyeztek el a helyiek, ennek
leleplezési ünnepségére került sor. Az iskola lobogóját
fáradhatatlanul lobogtató szélben hangzott el az avató beszéd,
amelyet Görözdi Miklós, a Pozsonyi Református
Egyházmegye espereshelyettese mondott. Beszédében az
anyanyelvhez és a nemzethez való hűségről sorolt fel példákat,
amelyek az elmúlt századokban segítettek megtartani
magyarságunkat. Görözdi Miklós és Édes Árpád
helyi református lelkész együtt leplezték le a minden magyar
szívet megdobogtató, a példa erejével ható rovásírásos faragott
iskolanévtáblát.
A szalag felkötése
Az iskolatábla
A műsor két szereplője
Eme
emlékezetes esemény után a
versenyfeladatok elvégzéséhez kezdtek s erre 50 perc
idejük volt a döntő versenyzőinek.. Utána a tanárok a dolgozatok
értékelésébe fogtak, a versenyzők pedig az iskola volt és mai növendékeiből
alakult zene- és énekegyüttes hangversenyén tapsolhattak
kedvükre az iskola udvarán felállított sátor alatt. Megérdemlik,
hogy a műsort adó fiatalok nevét is megörökítsük. A tehetséges,
lelkes fiatalok Oros Márta zeneszakos tanár
irányításával egyházi dalokat és a mai fiatalság kedvelte
zeneszámokat adtak elő sok taps kíséretében. Édes Botond
gitáros, énekes maga is rovásírás-versenyző volt két éve még,
Csizmadia Virág basszusgitáros pedig az idei
versenyen is eredményesen képviselte alistáli reformárus
iskoláját. Kis
Lázár a billentyűk, Kis Fanni és
Oros Boglárka az ének, Csizmadia Éva a
gitár, Oros Jonatán pedig a dob „mestere” volt e
műsorban. Vendégként szerepelt az egyelőre neve nincs
együttesben Kis Márton klarinétos.
(Ők adták a megnyitó zenés, irodalmi
műsorát is. Sokoldalú tehetségüknek ez is a bizonyítéka.
Meg annak is, hogy Alistálon vannak felnőttek, akik munka után
is szívesen foglalkoznak a fiatal tehetségekkel!)
Az eredmény
kihirdetésére is – hol máshol? – a templomban került sor. A
végeredmény a Palóc Társaság honlapján böngészhető. Itt most
csak a négy korosztály első három helyezettjének nevét
ismertetjük.
A korosztály
(alsó tagozat):
1. Vitálos
Tünde, Marianum Egyházi Iskolaközpont, Komárom
2. Miklós
Noémi, József Attila Alapiskola, Vásárút
3. Posztós
Vivien, József Attila Alapiskola, Vásárút
B korosztály
(V-VI. évfolyam):
1. Édes
Édua, Református Egyházi Alapiskola, Alistál
2. Kertész
Anna, Széchenyi István Alapiskola, Felsőszeli
3. Méry
fanni, Szent Jakab cserkészcsapat, Csallóközcsütörtök
C korosztály
(VII-VIII-IX. évfolyam):
1. Csecsődi
Judit, Magyar Nemzeti Front Kulturális Egyesület, Göd
2. Szalai
Karola, Széchenyi István Alapiskola, Felsőszeli
3. Haver
Márta, Kodály Zoltán Alapiskola, Dunaszerdahely
D korosztály
(középiskolások):
1. Csúr
Karolina, Magán Szakközépiskola, Rimaszombat
2. Goda
Viktória, Comenius Gimnázium, Zselíz
3. Bednár
Anita, Kereskedelmi Akadémia, Nagymegyer
A magyar
emberek segítőkészek, jó szívvel adakoznak értelmes dolgokra. Az
adakozók említése részünkről köszönetünk kifejezője. Köszönjük
Csáky Pálnak a rovásfeliratos mezeket, Homoly Erzsébetnek a
rovásfeliratos szatyrokat,
Vásári Lajosnak a térképeket,, Czékmási Csabának a
Regélő-naptárakat, Farkas Évának a kiadásokhoz való
hozzájárulást, Varga
Ákos Zoltánnak és családjának a textíliát, szappant, nemzeti
ajándéktárgyakat, a Forrai Sándor Rovásíró Körnek a könyveket, a
zselízi MIRA Office cégnek a rovásfeliratos tollakat, a Trianon
Kutatóintézetnek a Trianoni Szemle példányait és térképeit,
továbbá a három körzeti és az országos döntő helyszínein
megnyilvánuló támogatást frissítőkben,
finom ebédben, édességben, köszöntő műsorokban, jószóban,
törődésben, igyekezetben a helyi önzetlen adakozóknak. A
támogatóknak köszönhetően a felkészítő tanárok sem távoztak üres
kézzel, volt mit a Palóc Társaság címeres szatyorjába tenni!
Legfőképpen azonban a döntőbe jutott tanítványaik sikerének
örülhettek, mely sikerek az ő tanítói, tanári lelkiismeretes
munkájuk gyümölcse.
A győztesek
B győztesek
C korosztály két győztese
D győztesek
Néhányan a felkészítők közül
felkészítők
felkészítők
„Kedves
versenyzők, tisztelt pedagógusok, szülők, zsűritagok, tisztelt
jelenlévők!
Engedjék
meg, hogy nagy tisztelettel köszöntsem Önöket, és elnézésüket
kérjem, amiért brüsszeli képviselői elfoglaltságaim miatt
személyesen nem tudok jelen lenni ezen a mai rendezvényen
Alistálon, az Ősi tudás címmel meghirdetett rovásírásverseny és
műveltségi találkozó országos döntőjén.
A verseny
főszervezője, a Palóc Társaság nemes feladatként a rovásírás
fiatalokkal való megismertetését és megszerettetését célozta meg
a versennyel, amelyet immáron tizenegyedik alkalommal hirdetett
meg.
A
szervezőkön kívül azonban elismerés és tisztelet jár valamennyi
versenyzőnek is, hiszen nem kisebb dologra vállalkoztak, mint
hogy egy ezer évvel ezelőtt kihalt írásmód tudásában mérjék
össze az erejüket, amelynek íráshagyományai több évszázaddal
ezelőtt megszakadtak.
De miért is
fontos ennek az ősi tudásnak a megismerése? Miért fontos, hogy
időt és fáradságot nem sajnálva elsajátítsuk ezt a töredékekben
megmaradt írást? Kézenfekvő a válasz: mert a múlt ismerete és a
hagyományok ápolása közösségünk megmaradásának egyik záloga, a
rovásírás elsajátítása és megismertetése pedig a hagyományőrzés
egyik nemes formája. A rovásírás visszavezet bennünket a múltba,
s olyan ismeretanyaghoz juthatunk a segítségével, amire
egyébként nem lenne módunk. Hiszen tudvalevő, hogy a legkorábbi
magyar szövegemlékek a Kárpát-medencében rovásírással készültek,
a magyar művelődéstörténet szempontjából is kiemelt jelentőségű
tehát a rovásírás. Ezen felül elmélyülhet általa a magyarsághoz
való tartozás érzete és tudata is,
erősödhet a közösségünkhöz,
anyanyelvünkhöz fűződő viszonyunk.
Végezetül pedig azt kívánom nektek, versenyzőknek, legyetek büszkék a
szülőföldetekre, annak hagyományaira, kultúrájára, s legfőképpen
egyedülálló nyelvünkre, mert ezek azok az értékek, amelyeket
eleink ránk örökítettek, s amelyek nélkül ma nem lennénk azok,
akik vagyunk. Ápoljátok és óvjátok szülőföldünk értékeit, köztük
a rovásírást, s kerüljön ki kezeitek közül sok-sok értékes
munka, amely mindnyájunkat, egész magyar közösségünket
gazdagítja majd.
Tisztelettel
Csáky Pál
európai parlamenti képviselő”
szórakozók
Nógrád festője
KUBÁNYI LAJOS
160 éve,
1855. május 5-én megszületett az alsóesztergályi evangélikus
lelkész második gyermeke, aki a keresztségben a Lajos nevet
kapta. Ötvenhét
évvel később, ugyancsak május 5-én véget is ért földi pályája és
szülőfaluja temetőjében lelt örök nyugalmat. Mi történt vele ez
alatt a kicsivel több mint fél évszázad alatt? Mint mindannyiunk
életében mindig, Kubányi Lajos életében is – mert ő lett Nógrád
festője – eltűnőben volt egy régi világ és születőben egy új,
egy másik.
A régi
világra jellemző külsőségek (vadászatok, sétakocsikázások, több
napos dínom-dánomok…) maradtak még ugyan egy ideig, de
párhuzamosan érezhetővé vált a közeli Losonc és Salgótarján
iparosodása, lakóinak polgárosodása, a vasúthálózat bővülése,
üveggyár épülése…
Kubányi
Lajos a kor hagyományaihoz híven Selmecbányán tanult, majd
Pozsonyban, végül Pesten az egyetemen gyógyszerészetet. De szíve
a festészethez húzta, szívesebben rajzolgatott, ezért 1881-ben
sutba dobva gyógyszerész diplomáját Münchenbe ment festészetet
tanulni. Négy évvel később hazatért Alsóesztergályba s ott is
maradt élete végéig.
Az előbb
említett változó világot ebben a dombok közti, erdők ölelte
falucskában élte és szemlélte, és szerencsénkre örökítette meg
ecsetével. „Ha
nincs történeti forrás, ha nincs fénykép, ha nincs vagyonleltár,
nézzük Kubányi Lajos festményeit” – rögzíti le Praznovszky
Mihály irodalomtörténész, a Palóc Társaság tiszteletbeli tagja.
„Biztos kezű, jó ízlésű, mesterségbeli tudással felvértezett
festőről van szó, aki ráadásul évről-évre jobban fest.”
Festészetét
az állatfestés, ezen belül a lovaké az átlag fölé emeli.
Életképein megkapó pillanatokat örökített meg a paraszti
életmódból (vásározás, lakodalom, keresztelés, temetés,..), a
nemesi világ és a millenniumi eseményekből, s a dzsentri
képviselőinek megrendelései sokat hoztak számára a „konyhára”.
Oltárképei Szécsényben, Balassagyarmaton, Alsóesztergályon,
Vilkén, Kiscsalomján, Nagykürtösön és egyebütt máig dicsérik
művészetét.
A
teremtőjétől kapott majdnem hat évtized a megye, Nógrád
festőjévé tette Kubányi Lajost. Nem adatott meg neki azonban,
hogy az új festői magatartás, az új művészi út végigjárásával a
nevesebb magyar festőművészet képviselői közé léphessen. Nekünk
azonban így is nagy és egyre jobban megbecsült festőnk ő.
(A
Palóc Társaság születése 140. évfordulóján, 1995-ben emléktáblát
avatott szülőhelyén s egy szerény képes albumot is
megjelentetett a Mikszáth Kiadóban. Ezzel kezdődött Kubányi
Lajos festőművész közkinccsé emelése s emlékének ápolása…)
Szörényi Levente Losoncon
A közismert és népszerű énekes, zeneszerző volt a vendége a
magyarságkutató sumerológus professzor, Badiny Jós Ferenc
tiszteletére rendezett emléknapnak május utolsó vasárnapján. A
106 éve a Losonc melletti Gácson született történész emléknapját
2011 óta minden évben a születése napjához (június 3.) köthető
hétvégén tartjuk.
Az idei megemlékezésen szép számmal gyűltek össze a tisztelők.
Közöttük üdvözölhettünk Budapestről, Balassagyarmatról, az Ipoly
mentéről érkezetteket. Itt volt Szabó Judit, aki a professzor
utolsó éveit fogadott lányaként tette örömtelivé, itt volt
Balassagyarmat - , ahol gyermekkorát élte – polgármestere
Medvácz Lajos, itt voltak a Trianon Társaság tagjai és
természetesen a losonci magyarok színe-java.
H. Duray Éva, a Magyar Kultúra lovagja mint háziasszony üdvözölte a
megjelenteket, majd a Csemadok Losonci Asz énekkara énekelt el
két dalt. Szabó Kinga művészettörténész, a losonci
Szabó Gyula Emlékház megálmodója és intézője verset mondott,
Foglár Gábor fiatal almágyi tanító, zeneszerző,
énekes ugyancsak két megzenésített verset adott elő. Varga
Mária Badiny-fohásza után Z. Urbán Aladár
Badiny Jós Ferenc életéről villantott fel képeket, mielőtt az
Oláh Szilveszter készítette mellszobor megkoszorúzására került
volna sor.
De hogy kerül a losonci megemlékezésre Szörényi Levente,
akit mindenki ismer az István, a király zeneszerzőjeként
és számtalan sláger szerzőjeként, előadójaként?
Foglár
Gábor
Szörényi Levente
A Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas előadóművész
Emlékeim Badiny Jós Ferencről címen
elhangzott visszaemlékezésében elevenítette meg kapcsolatát a
magyarságtudóssal. Ez a kapcsolat úgy indult, hogy Szörényi
édesapja az 1950-es években a Magyar Tudományos Akadémia
Régészeti Kutatócsoportjánál dolgozott és fiaival gyakran
sétáltak a pilisi Holdvilág-árokba. Ezek a látogatások nagy
hatással voltak a Szörényi-fiúk értelmi fejlődésére. Később, már
önállósult felnőttként egy szülői látogatás során Levente szeme
elé került egy szamizdatra
emlékeztető folyóirat, az Ősi Gyökér,
amelyet Badiny Jós Ferenc indított el s volt a mindenese. A
példányt magával vitte s végigolvasta. Ekkor volt a
Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Fénylő ölednek édes
örömében… c. sumér-akkád szövegekre írt oratóriumának a
bemutatója. E bemutató kapcsán kereste fel levélben a Mestert s
ez indította el hosszú levelezésüket, amely bizonyossá tette,
hogy egy célért munkálkodnak.
Szabó Judit a kép bal
szélén
A professzor szobra
és Szörényi
Szörényi
Levente
felidézte azt is, hogyan történt a Demokrata c. lapban való
megjelentetése az ősmagyarság témájában. A Demokrata látszott a
kilencvenes évek közepén olyannak, amely alkalmas lehetett
Szörényi szerint Badiny Jós Ferenc szellemiségének, tanításainak
szélesebb körben történő megismertetésére. A lapban megjelent
írások (Nimród, Az istenes honfoglalók, A magyarok
Nagyasszonya) Tordai Bálint álnéven jelentek meg Badiny
tollából s nagy érdeklődést váltottak ki az olvasókból. A
professzor egyik hazalátogatása alkalmával pedig bekövetkezett a
személyes találkozás is Bencsik András főszerkesztővel. E
találkozás létrehozója is a professzor úrral barátságot ápoló
Szörényi Levente volt. Ő kísérte el „Feri bácsit” gyermekkori
városába, Balassagyarmatra, amikor hazaköltözése után már a
budai Máriaremetén élt. A balassagyarmatiak meleg fogadtatásban
részesítették az idős professzort, aki a Városháza
Dísztermében emlékezett vissza ifjú kora élményeire a
kíváncsiakkal zsúfolt terem hallgatósága előtt. (Azóta a
gyarmatiak a Palóc Társaság támogatásával emléktáblával
is megjelölték azt a házat, amelyben az ifjú Badiny élt).
Szörényi Levente
a professzor születésének 100. évfordulója tiszteletére a Magyar
Ház kiadóban megjelent Emlékkönyvben így jellemezte Badiny Jós
Ferencet: „ Badiny Jós Ferenc a szó valódi értelmében szabad
gondolkodó volt, aki, nyilván az emigrációban kikristályosodott
megkérdőjelezhetetlen hazafiság biztonságérzetével
elvetette a mellébeszélő, előmenetele érdekében alapvető
igazságokat elhallgató, az ún. politikailag korrekt
stílust annak érdekében, hogy a régről jött magyarság újra az
ősi gyökér hajszálereiből táplálkozhasson erkölcsi és
szellemi fölépülésének biztosítására. Ez az Ő életművének
kiemelkedő jelentősége, megmásíthatatlan és eltaposhatatlan
kisugárzása az elkövetkező időkre. Nos, az Ő nevének középső
tagja ezt a jövőt jósolja nekünk.”
A baráti
hangulatú megemlékezésen a mintegy negyven résztvevőnek módjában
állt Szörényi Leventét a művészt és az embert is emberközelben
megismerni. Nem régi iráni útjának egy-két érdekesebb eseményét
is elmesélte és szóba került balatonfelvidéki borászsága is. Az
ismerkedést, beszélgetést jól egészítette ki a háziasszony H.
Duray Éva vendégszeretete és vendégmarasztaló kínálata:
hidegtálak, édességek, üdítők. Ezek részben a losonci hölgyek
konyhaművészetét dicsérték, részben Szabó Judit támogatásának
volt köszönhető. A szervezéshez nyújtott segítségért köszönet
illeti még Fenyves Józsefet, aki a művész
szállítását oldotta meg, Szablya Rudolfnét a
szervezés körüli szorgoskodásáért, valamint a Csemadok Losonci
Asz elnökét.
Ifjú
Tehetségek Fesztiválja
Bodzsár Gyula
Idén
huszonhat előadó 28 produkcióval nevezett be az ITEFESZT-re,
azaz az Ifjú Tehetségek Fesztiválja címet viselő
járási tehetségkutató versenybe. Csábon került rá sor
2015. május 24-én, pünkösdvasárnap az immár harmadik alkalommal
megtartott rendezvényre, melynek nyitányaként a tavalyi
fesztiváldíjas Klacso Stella népdalokat adott elő az Ipolybalogi
Művészeti Iskola kamarazenekarának kíséretében, majd ezt
követően Révész Gergely, az Ipolysági Művészeti Iskola
növendékének harmonikaszólója színesítette a zenei nyitányt.
A Magyar
Közösség Pártja Nagykürtösi Járási Elnöksége és Csábi Helyi
Szervezete, a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmánya és
Csábi Alapszervezete, valamint Csáb község polgármesteri
hivatala és a Csábi Alapiskola és Óvoda szervezésében megtartott
fesztivált a település polgármestere, Tóth Henrik nyitotta meg,
aki a vendégek sorában külön is
köszöntötte Bárdos
Gyulát, a Csemadok országos elnökét, az MKP Országos
Elnökségének tagját és
Balogh Gábort, a Csemadok járási elnökét.
„Megtiszteltetés számunkra, és őszintén örülünk annak, hogy
pünkösdnek szép napján
helyet adhatunk ennek a nemes vetélkedőnek“ – mondotta
egyebek közt megnyitójában az újdonsült faluvezető.
Köszöntő szavaiban Bárdos Gyula pedig ama meggyőződésének adott
hangot, hogy szükség van az ilyen és hasonló, a fiatal
tehetségeket felkaroló, ugyanakkor közösséget erősítő regionális
rendezvényekre.
A járás magyar ajkú alap- és középiskolásai számára ének,
tánc, zene és egyéb kategóriába
meghirdetett tehetségkutató versenyen legnépesebbnek az
ének kategória bizonyult, amelynek előadói voltak Bacsa Patrícia
/Nagykürtös/, Bodzsár Mária, Hlavács Réka /Ipolybalog/, Balga
Tamás, Baráth Sofia,
György Mária, Híves Bálint,
Peterec Dominika /Csáb/,
Böjtös Natália /Ipolykeszi/, Bášti Vivien, Krekáč Dominika
/Apátújfalu/, Fonód
Nóra /Dacsókeszi/. Szép számban volt képviselve az énekesek
mellett a zenei kategória is: Balga Ottó /Csáb/, Hamerlik Enikő,
Novák László /Ipolynyék/ Híves Bianka, Nemčok Ramóna, Kuzma
Dávid, Madaj Liliána /Lukanénye/, Kálazy Anna, Kukolík Alexandra
/Apátújfalu/. Míg
tavaly csak kettő, addig idén már öt versenyző képviselte az
egyéb kategóriát: Csáky Katalin /Kelenye/, Csáky Máté
/Ipolybalog/, Hamerlik Enikő /Ipolynyék/, Hlavács Réka
/Ipolybalog/, Nagy Evelyn /Inám/. Felére csökkent viszont a
tánckategória résztvevőinek száma, hiszen mindössze csak ketten,
az ipolykeszi Böjtös Bianka és a lukanényei Lacko Fatima
nevezett be a versenybe.
A Balassagyarmati Rózsavölgyi Márk Művészeti Iskola tanáraiból
álló háromtagú szakmai zsűrinek (Sebjánné Rabóczki Terézia és
Telek Zoltán Pálmai
Krisztián elnökletével) sok
tehetséges versenyző közül kellett kiválasztania
kategóriánként a három legjobb előadót, illetve a fesztivál
fődíjasát. Az énekesek mezőnyében
Böjtös Natália
bizonyult a legjobbnak
Hlavács Réka és
Híves Bálint előtt.
Első helyen végzett a hangszerszólisták között
Novák László (gitár),
megelőzve Nemčok Ramónát
(furulya) és Kálazy
Annát (zongora). Mese-, próza- és versmondók szerepeltek
az egyéb kategóirában, ahol
Csáky Máté vitte el a pálmát
Csáky Katalin és
Nagy Evelyn elől.
A bírálóbizottság döntése alapján a községi hivatal által
felajánlott fődíjat Lacko
Fatima /látványtánc/ érdemelte ki. A szervezőkön kívül díjat
ajánlott fel a dobogós helyen végzetteknek a Palóc
Társaság, az MYXY Kft. és a MIDINET. A fesztiválon
Vaculčiak Tamás tánccal és énekkel, az ipolynyéki gitártrió és
a csábi Unlimited
Souls ifjúsági
zenekar versenyen kívül lépett fel. Kísérő programként
a közönség megtekinthette a “Magyar szentek ábrázolása
Szlovákia középkori templomaiban“
című kiállítást.
Ahogy
a rendezvény végén Bodzsár Gyula műsorvezető fogalmazott,
mindenki, aki
a világot jelentő deszkákra állt, elnyerve a közönség tapsban
megnyilvánuló tetszését, nyertese volt a seregszemlének
függetlenül a helyezéstől.
Ugyanakkor, mint minden versenyen, természetesen ezen is
akadtak olyanok is, akik csalódtak akár a
saját teljesítményükben, vagy éppen a zsűri döntésében.
Végül
elismeréssel kell szólni a helyi szervezőkről, segítőkről, akik
valóban mindent megtettek a harmadik alkalommal megrendezett
ITEFESZT zökkenőmentes lefolyása érdekében. Köszönet
a növendékeiket felkészítő tanároknak, de mindenekelőtt maguknak
az előadóknak, hogy produkcióikkal még emlékezetesebbé
varázsolták piros pünkösdnek szép ünnepét.
(Megjegyzés: A Palóc Társaság könyvcsomagját Csáky Máté
érdemelte ki)
Kőrösi Csoma Sándor
Konferencia
Kovásznán
2015.
április 8-án útra kelve elindultam Érsekújvárból, hogy egy röpke
18 órás vonatozás után megérkezzem Tündérország egy csodás
szegletébe: Kovásznára. Az immáron negyed évszázada
megrendezésre kerülő Kőrösi Csoma Sándor emléknapok teljes
mértékű városnapokká nőtte ki magát. Csomakőrös melletti
Kovászna település a hely, ahol immáron 26. alkalommal hívták
össze a szélrózsa minden irányából a magyarság kutatásával
foglalkozó szaktekintélyeket, hogy Kőrösi Csoma Sándor neve és
emléke előtt tisztelegjenek.
Hatalmas
megtiszteltetés volt számomra, hogy a Palóc Társaság jóvoltából,
képviselhettem a felvidéki magyar rovásírók táborát e nemes és
példaértékű konferencián. A Kőrösi Csoma Sándor nevét megörökítő
rendezvénysorozat három napon át tartó programkínálata
biztosította az odaérkező vendégeknek az időtöltését.
A legfiatalabb generációtól kezdve, mindenki megtalálta
a számára megfelelőt. Részesei lehettünk különféle színpadi
gyermekelőadásoknak, néptánc fellépéseknek, diákversenyeknek,
könyvbemutatóknak, kiállítások megtekintésének, ünnepi
gálaműsoroknak, filmvetítéseknek, istentiszteletnek, végül, de
nem utolsó sorban a konferencia vendégeiként is
tiszteleghettünk.
A hagyományokhoz híven, a konferencián előadó, ill. az arra
felkért kutatók előadásait egy tanulmánykötetben jelentetik meg
évente a helyiek. A 600 oldalat meghaladó tudományos, de
ugyanakkor olvasmányos, gazdagon illusztrált írások tanúskodnak
a magyarságkutatás és a Csoma-emlékápolás legfrisebb
eredményeiről, felismeréseiről. A meghívott előadók több
témakört érintenek: a nyelv, vallás, történelem, antropológia,
filozófia, néprajz, hagyományok és olykor a legendák földjére is
betévednek. Az előadók sokrétűsége és beszámolóik változatossága
teszi Kőrösi Csoma Sándor, a nagy Kelet-kutató székely nevét
méltóvá, törekvéseinek emlékét idézve. Gazda József a
házigazdája e konferenciának, aki időt, s energiát nem sajnálva
a kezdetektől a legnagyobb odaadással szervezi meg, s teszi
felejthetetlenné az odalátogatók számára. Olyan régészeket,
népzenekutatókat, történészeket, vallástörténészeket,
rovásíráskutatókat, valamint különféle népek és kultúrák
tanulmányozóit, sinológusokat, tibetistákat, mongolistákat,
turkológusokat, az ural-altáji-, valamint a
földpalettáról eltűnt egykori népek és civilizációk kutatóit
szólítja meg évente, akik anyanyelvünk, származásunk, rokoni
kapcsolataink szerteágazó szövevényében nyitnak újabb és újabb
ösvényeket. A meghívott előadók az előlünk (még) rejtőző,
felfedezésre váró, de létező valóságok prezentálására vállakozván
szemléltetik legújabb kutatásaik eredményét. Az Igazságot
keresik, s kutatják.
S hogy
mi is az igazság? Az igazság – ahogyan az egyik előadó, Varga
Csaba fogalmaz: „a küzdelem, az összefogás, a kitartás. A jól
választott célratöréssel párosuló s nem lanyhuló emberi fáradság.”
Vagyis maga a folyamat, melynek eredményeképpen az örökkön
létező, de teljességgel soha meg nem ismerhető egységben
felfedezzük azt a parányi szeletet, ami saját igazságrészünk, s
ami teljesebbé teszi az Örökkévalót. Ehhez a folyamathoz
próbáltunk mi is hozzájárulni.
PaedDr.Salgó Gabriella
Egyedüli
felvidéki előadóként próbáltam bemutatni az egybegyűlteknek azon
magyar szervezetek, társaságok munkásságát, akik mindmáig
foglalkoznak az ősi magyar betűkészlet, a rovásírás ápolásával,
s annak művelésével nálunk is, itt a Felvidéken. Elsőként
a Palóc Társaság sokrétű működését, majd a Felföldi Baranta
Szövetség életét, továbbá a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség
munkásságát mutattam be – kihangsúlyozva a rovásírás oktatásának
jelentőségét. Előadásom második felében vázoltam az általam
kidolgozott, egy teljes iskolai tanévre szétírt magyar rovásírás
oktatási tervet, amelyet a Czuczor Gergely Alapiskolában már
évek óta alkalmazunk. Ezen tapasztalatok és a még előtte megírt
szakdolgozatok fényében mutattam rá a felvidéki magyar rovásírók
nemzeti
önazonosságbeli jártasságának egy töredékére. Korunk
túlmodernizált világában próbáltam a hallgató közönség elé tárni
azt a valóságot, amelyben egy
pozitív szemléletváltás kialakítása a cél.
Meggyőződésünk, hogy „A magyar rovásírás nemzeti, kulturális
és néprajzi örökségünk. Maga a fogalom nemcsak egy betűkészletet
rejt magában, hanem a magyar nemzet múltjának bizonyítékaként is
szolgál. Megőrzése, felelevenítése és ápolása lehetőséget kínál
a magyar nemzet identitásának megerősítésében. A rovásírás
legnagyobb jelentősége, hogy térben és időben összefogja a
Kárpát-medence magyarságát.” /Forrai Sándor/
Rovásírásunk
elsajátítását
tekinthetjük tehát
egy „olyan
módszertannak,
mint az
orvostudomány: nem
árt, ha
egy kicsit
mindenki ismeri,
hiszen a
szülő
gyermekének nemcsak testi, hanem lelki, anyanyelvi fejlődéséért
is felelős.”
PaedDr.Salgó Gabriella
(Érsekújvár)
Bodzsár Gyula
A világ legigazságtalanabb "békéje"
Megnéztem
találomra két 2015-ös magyarországi naptárat. Egy falinaptárat
és egy asztali naptárt. Egyikben sem találtam, hogy június 4-e a
Nemzeti
Összetartozás Napja. A Kürtös 2015-ös falinaptárában és az
MKP idei hajtogatós falinaptárában viszont jelezve volt
ez az újkeletű emléknap. Egészen pontosan, nemzeti emléknap.
Kíváncsi lettem volna, hogy ezen a napon akár az
anyaországban, akár nálunk, Felvidéken hány hétköznapi embernek
jutott eszébe 1920. június 4-e. Hogy 95 évvel ezelőtt ezen a
napon mi történt a franciaországi versailles-i Nagy Trianon
palotában. Merthogy a magyarországi naptárkészítők –tisztelet a
kivételnek – sem tartották fontosnak feltüntetni az általuk
kiadott naptárban, hogy június 4-e nemcsak Bulcsú és Kerény
napja, hanem jóval több, és jóval fontosabb! Idézzük fel a
korabeli tudósítást:
„1920.
június 4-én, délelőtt tíz óra: Budapesten és országszerte
"megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták
szirénáikat és a borongós, őszies levegőben tovahömpölygő
szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát
jelentették: ma (...) írták alá Trianonban a magyar
meghatalmazottak a békeokmányt. Ma tehát elszakították tőlünk a
ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak
Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk
városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves
gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná
tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és
béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai ma azt
hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva,
elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk
borítaniuk szemfedőnek. (...) A város és az ország némán,
méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke
ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott." A
közlekedés tíz percre leállt, bezárták az üzleteket és az
iskolákat. Az ország a legmélyebb nemzeti gyászba borult.
Temetés volt ez, valóban: egy hatalmas, gyönyörű ország, és egy
éppen magára eszmélő, büszke nemzet temetése. Benárd Ágost
népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd
rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter ezen a napon, 16
óra 30 perckor, a versailles-i Nagy Trianon palotában aláírta a
magyarságra kényszerített békeszerződést.
(Megjegyzések: A diktátum aláírására az előzetes hírek szerint
tíz órakor került volna sor, ezért, amint a fenti híradásból is
kiderül, akkorra időzítve tartották az országos
gyászmegmozdulásokat. Valójában a délutáni időpont a helyes, de
mivel akkoriban még nem álltak rendelkezésre olyan tájékoztató
eszközök, mint a rádió és a televízió, a lakosságot már nem
lehetett értesíteni a változásról. A két, politikai értelemben
jelentéktelen magyar aláíró személye szimbolizálta, hogy
Magyarország csak a kényszer hatására írja alá a szerződést, de
valójában nem fogadja el azt. Megjegyzendő még, hogy az
aláírásra a közhiedelemmel ellentétben nem a Kis-Trianon, hanem
a ceremóniához elegendően nagy méretű Nagy-Trianon palotában
került sor, amint az a korabeli filmfelvételen is látható.)
A megdöbbenés és a tiltakozás nem volt ok nélküli. A
történelem soha nem látott még ilyen "békét", amire inkább a
"kivégzés és hullarablás" kifejezés lenne a találó. Trianonban
az összes szomszédos nép részesedett az ezer éve létező
Magyarországból, még a baráti Lengyelország, a távoli
Olaszország és a háborúban szintén vesztes (!) Ausztria is. De
elsősorban nem ezért tekinthetjük Trianont a világ
legigazságtalanabb "békéjének". Az ország elveszítette
területének több mint 71%-át, hegyeinek, erdőinek,
ásványkincseinek, vizeinek és vasútvonalainak zömét. Odaveszett
a lakosság 64% -a, és ami még fájóbb: az új határok mélyen
belevágtak a magyar nemzet testébe. Idegen fennhatóság alá
került a Kárpát-medencében élő magyarság kereken egyharmada,
azaz minden harmadik magyar, ráadásul több mint felük az új
határ tőszomszédságában, egybefüggő, színmagyar területeken élt.
Ez azt jelenti, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi
elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, de a győztesek,
és főleg a csatlósaik étvágya csillapíthatatlan volt. Ezek az
"utódállamok" csak annyiban vállalták a folytonosságot a régi
Magyarországgal, hogy megszállták annak területeit, ezen kívül
viszont csak egyetlen céljuk volt (és van a mai napig): a
"megkapott" magyarok elpusztítása, elűzése. Azóta is - főleg a
megszálló országok - előszeretettel sütik ránk az "irredenta"
bélyeget (bár sajnos egyre inkább ok nélkül). De vajon
belegondoltak-e abba, akár csak egyszer is, hogy ők mit tennének
hasonló helyzetben?
Most pedig
ugorjunk előre 90 évet az időben.
A Nemzeti
Összetartozás Napja – az 1920-as trianoni békeszerződés
aláírásának évfordulójára emlékező, június 4-ére eső nemzeti
emléknap Magyarországon, melyet 2010. május 31-én iktatott
törvénybe az Országgyűlés.
A törvény elfogadásával az Országgyűlés kinyilvánította:
„a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja
és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek
államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a
magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó
eleme.”
Az elmúlt
rendszerben tabu volt Trianonról beszélni, a rendszerváltás után
valamivel már szabadabban lehetett róla beszélni és
megemlékezni. Viszont 90 évet kellett várni arra, hogy törvénybe
iktassák azt, amiről kezdtek már sokan és szívesen
megfeledkezni, hogy mi, egyre fogyatkozó felvidéki magyarok is
az egységes magyar nemzet része vagyunk.
Gondolom,
szükségtelen különösebben hangsúlyozni, hogy évről évre történő
fogyásunk is Trianon máig nyúló következménye. Fogyunk, egészen
pontosan, szép csendben asszimilálódunk. Hogy a vegyes
házasságban született gyermekek többségét szlovák iskolába
íratták, íratják, még úgy, ahogy megértem. Ám amikor magyar
szülők nem anyanyelvi iskolát választanak gyermeküknek, első
lépés az asszimilálódás felé. Mert azokból a gyerekekből, kevés
kivételtől eltekintve, nem lesznek öntudatos, anyanyelvünkre,
nemzeti sajátosságainkra, kultúránkra, történelmünkre büszke
magyarok. És szomorkodni sem fognak Trianon miatt, mert a nem
anyanyelvi iskolában egészen másképp tanítják a trianoni
“békeszerződést”, ami valójában igazságtalan diktátum volt.
Azok a
magyarok, akik nem anyanyelvi iskolába jártak, gondolom, csöppet
sem bánkódnak a kettős állampolgárság körüli hercehurca miatt.
Holott Trianon következménye az is, hogy életük folyamán
szüleink, nagyszüleink kérés nélkül is több országnak voltak az
állampolgárai. Elég, ha csak apai nagymamámra gondolok, aki még
a Monarchiában született, és hosszú életének köszönhetően volt
„szerencséje” élni az I. Csehszlovák Köztársaságban, aztán egy
rövid ideig újra Magyarországon, ezt követően még hosszabb időt
„töltött” Csehszlovákiában. Mi több, még arra is futotta
szegénynek az idejéből, hogy szlovák állampolgár legyen, holott
élete 97 éve alatt szinte ki sem mozdult a
falujából. Bár anyai nagyszüleimnek csak négy államban
adatott meg élniük, de a Csehországba történő deportálásuk olyan
volt, mintha egy másik országba kerültek volna. Mellesleg, a
deportálások, kitelepítések is Trianon miatt történtek…
Sorolhatnám
tovább a világ legigazságtalanabb „békéjének” máig tartó
következményeit. Maradjunk annyiban, hogy június 4-e a nemzeti
összetartozás napja. Nagy kérdés, hogy mi felvidéki, ha úgy
tetszik, szlovákiai magyarok
összetart(oz)unk?!
A MAGYAR SZENT KORONA
A
TRIANONI
DIKTÁTUM
ORSZÁGAI
UTÁNI
CSONKA MAGYARORSZÁG
1920. június 4. 16 óra 29 perc
1920. június 4. 16 óra 30 perc
Területe: 325 411 km2
Csonkítás után: 92 607 km2
Lakossága: 20 millió 886 487
lakossága: 7 millió 599 246
Elszakítva területe 72
%-a
Elszakítva lakossága: 64
%-a
„A hierarhia feladata, hogy szavát felemelje,
amikor az igazságot vagy az emberi személyiség méltóságát és
alapvető jogait támadás éri! Aki tiszta szívvel az igazságot
keresi, az Krisztust követi!”
Márton Áron püspök
PILLANTÁS A MÚLTBA
Húsz éve,
1995-ben Alsóesztergály határa zöldbe öltözött és sárgába.
Erdők, rétek, vetések zöldelltek, sárgán virágzott a repce. Ez a
kép fogadta a Kubányi-napra érkezőket. Olvasgatás, keresgélés,
kutatás előzte meg az ötlet megszületését: Nógrád festőjét
köztudatba kellene vinni. Palócföldünk nagy alakja ő, akárcsak
palóc íróink, költőink…
Kiötlöttem
tehát, hogy emléknappal kezdjük el a festő és a magunk
ébresztését. Bodzsár Gyula nevét kell említenem elsőként, aki a
falu polgármesterével és a lelkésszel tárgyalt az ügyről, s egy
emléktábla felavatásáról. A Mikszáth Kiadót kell megemlítenem,
mert vállalta egy kis album megjelentetését. Praznovszky Mihály
nevét kell említenem, aki a kiadandó albumba egy tanulmányt írt
Kubányi Lajosról. M. Nagy László fényképész nevét kell
említenem, aki kérésemre felvételeket készített a faluról,
oltárképekről, a szülő- és a nyughelyről. Oroszlány János neve
is ide kívánkozik, aki az emléktáblát elkészítette.
Május
hetedikére virradt a nap, amely a mecsiari országlás idején nem
volt közönséges. A templomban Lukaj polgármester mondott
beszédet. A parókia kertjében Kotoráné Belák Rózsa magyarul, egy
helyi szlovák diáklány szlovákul mondott verset. Dr. Szabó Kinga
művészettörténész méltatta Kubányi Lajos életútját. Ezután a
polgármesterrel közösen lelepleztük a táblát, amelyen ez a
szöveg volt olvasható: „Itt született Nógrád megye festője
Kubányi Lajos 1855. V.5. – 1912. V.5. Palóc Társaság
1995”
. Az emléktáblát Ďurov lelkész megáldotta. Az emlékezőket harangszó kísérte
a temetőbe a festő sírjához, amelyet előzőleg kiszabadítottunk a
bozótból, gazból..
Az emléknap a nagykürtösi Corso cukrászdában folytatódott,
ahol az említett album bemutatóját tartottuk.
Húsz év telt
el azóta. Közben volt még megemlékezésünk Kubányi-festmények
másolatának szétosztásával, oltárkép megtekintésével, a sírhely
újbóli takarításával az Örökség Népfőiskolai Tábor honismereti
barangolásának egyik Alsóesztergályt is érintő eseményeként.
És most,
azaz 2015-ben, arról olvashattunk a Kürtös c. havilap májusi
számában, hogy „az emléknap eddigi legnagyobb megszervezésére”
került sor május 14-én az A. H. Škultéty Társaság jóvoltából. A
majdnem másfél oldalas, kilenc fényképpel dúsított beszámolóban
egyetlen szó sem esik a kezdetről, s nem tudhatjuk, áll-e még az
emléktábla a lelkészlak falán… S egy meghívó erejére sem telt
már az egykor volt ötletelő, szervező részére, még a
társszervező Csemadok NTV részéről sem.
Sebaj! Nem újkeletű az efféle magatartás a
hagyományápolásban résztvevő magyarok házatáján. Megszokhattuk
már, hogy leleményeink, küzdelmeink, eredményeink
másoknak hoznak babért. Lelkük rajta!
Szép, szép a
cikkből duzzadó szlovák-magyar összeborulás is, csak a kétely
rág bennünket szúként: az idő múlásával nem alakul-e át ez a
nagy „barátság” kisajátítássá, kisemmizésünké, mint ahogy
királyaink, történelmünk, címerünk, nagyjaink nevének szlovák
„változatában” már megtörtént. Pillantásunk a múltba jövőnket is
előrevetíti…