Czibulya Lívia: A Hála keresztjei

 

 

Árvai Hajnalka

  

MŰVELETLEN

  

Anyaföldnek lélek bő mozdulása,

E Szent termékeny lény fájó mordulása

Reng

És az ember elmereng:

 

Műveletlen fejek bajtörvénye

Szántatlanul szór s tapos ma Magvat mélyre

Hajt

És feltörőn ha sóhajt:

 

Ki műveletlen főbe s földbe vet,

Torzszülött terménye nemzetének mérge

Lesz

Múltat s jövőt kivégez.

 

A Szentkorona sok sebből vérzik,

Parlagon hagyatott földjét épp kimérik

Sír,

Siratja ki ésszel bír.

 

Fájdalma zeng forduló szeleknek

Művelt művelője légy csak egy szeletnek

Élj!

S minden összeáll, ne félj!

 

/Hozzád szál sóhaj óhajom kedves,

Ne hagyj itt engem parlagon, s úgy művelj meg

Fény

TeljESSég legyél enyém!/

***

 Hozományunk őseink hagyománya

 

Tizedik alkalommal találkoztak a felvidéki rovásírás-oktatók, hogy szembesüljenek a helyzettel, amely a magyar rovásírás visszatanulása folyamatában tapasztalható. A kisjubileumi találkozónak a százdi Rózsa Vendégház adott otthont szeptember 19-én.

Noha az idei 11. országos rovásírásversenyre harminc rovásírást is oktató készítette fel tanulóit, a találkozón mindössze heten jelentek meg közülük (ketten igazoltan maradtak távol, hatan pedig előre jelezték, hogy nem tudnak részt venni). Ez 50 %-os érdeklődést mutat, de vajon a másik 50 % hová tűnhetett?

Pedig a tizedik találkozó gazdag tartalommal valósult meg a kora délelőtti órától estig. Kürthy Dezső tulajdonos kis családja igazán bőségesen gondoskodott finomságokról, a jó hangulatra is hatással.

Az előadók is „finomságokkal” látták el a megjelenteket. Elsőként Czékmási Csaba, a Regélő c. negyedévenként megjelenő lap főszerkesztője mutatta be lapját, mely tartalmánál fogva ott kellene legyen valamennyi magyar családban. Írásai – röviden szólva - a magyarságot szolgálják. Őseink hagyományát közvetíti, gondolatokat, műveltséget terjeszt,  életmódot, étkezést ajánl, egyszóval: Fényt szór a családba. Amit üzen, azt talán v Joó Katalin fogalmazta meg legtalálóbban: „Őseink a hagyományt hozományként adták, mint a legdrágábbat. Becsüld meg magyarságod, ősiséged, Istenedet, szent szimbólumaidat értsd, használd, ártást így nem szenvedhetsz!” Sokkal többen s erősebbek lennénk mi magyarok, ha eme intelmet a magunkénak tudnánk, éreznénk…

E gondolatkörbe jól illeszkedett Juhász Zsolt előadása, aki három könyvének vezérgondolatát foglalta össze: A magyar nyelv mint útikönyv az élet nevű túrához két kötetben és A rovás jelrendszer mint útikönyv az élet nevű túrához. Mi maradt meg ősi tudásunkból? – tette fel a kérdést az előadó. Válasza: a nyelv és az írás. Ez a magyarok ősi tudása, ez a tudás az a kincs, amelyre minden magyarnak büszkének kellene lennie, ha ismerné, ha tudná, ha nem tiltották volna, nem titkolták volna előtte s ha legalább napjainkban tudatnák vele. Ezért is lényegbevágóan fontos, hogy az ősi rovás jelREND-SZER a birtokunkban legyen, ezt a SZERt ismerjük és használjuk (SZER-etet, SZER-elem, SZER-tartás, SZER-ződés, SZER-tár, SZER-kezet, SZER-vezet, REND-SZER…). . A rovás I = SZ nemcsak jel, hanem fogalom értéke is van. A magyar rovásban minden a legegyszerűbbtől indul el s halad a legbonyolultabb felé. Ezért észszerű, hogy tanítása az iskolában minél előbb elkezdődjék. (Juhász Zsolt könyvéből rövid részlet olvasható lejjebb) Kopecsni Gábor volt a harmadik előadó. A Felföldi Baranta Szövetség elnöke a barantáról, az ezzel kapcsolatos gyűjtőútjainak eredményeiről számolt be. A mozgó és álló képek segítségével láttatta, hogyan bántak egykor a szablyával, fokossal, bottal, ostorral a pásztoremberek, akik közül már nagyon kevesek élnek. Éppen ezért felbecsülhetetlen értéket mentett meg Kopecsni Gábor, amikor még a „mesterség”, „küzdősport” utolsó művelőit sikerült lencsevégre, filmszalagra mentenie. Amit előadott szóban, azt két  „vitéze” segítségével (Köböl Erik, Novák Barnabás) be is mutatta a gyakorlatban a vendégház parkjában.

Az előadókat felkért hozzászólók követték. Elsőként Farkas Éva, aki Gödön oktat rovásírást, tárta fel gondolatait a rovásírás és a nemzettudat szoros kapcsolatáról. (Hozzászólása alább olvasható). PaeDr. Patassy Sándor grafikus, a dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központ munkatársa hozzászólásának címe Élő rovás volt s igazolta, hogy hány helyen s hány megjelenési alakban, felhasználásban tehetjük élővé napjainkban is ősi írásunkat, ha ismerjük, ha leleményesek és bátrak vagyunk (pecsét, fejléc, meghívó, étlap, cégnév, fejléc, óriásplakát stb.). Vörös Hajnalka a komáromi Mariánum iskolaközpontban vezet rovásíró szakkört. Ő a szakköri munka mibenlétét fedte fel s tanítványai örömét idézte elénk, amelyet a rovásírásversenyen elért kitűnő eredmény váltott ki belőlük. Végül PaeDr. Salgó Gabriella, az érsekújvári Czuczor-alapiskola tanítója töprengései a rovásírás terjesztésének lehetőségeiről hangzottak el. A megfogalmazott kérdések időszerűek és célirányosak voltak, melyekre mielőbb választ kell adnunk.

A találkozó ezután két előterjesztéssel folytatódott. A kettő szorosan épül egymásra, hiszen a magyar rovásírás oktatásának helyzete a Felvidéken összefügg a 2016-ban már 12. alkalommal megvalósítandó országos verseny meghirdetésével.  A megjelentek pontról pontra haladva foglaltak állást az előterjesztésben megfogalmazott kérdésekkel, javaslatokkal kapcsolatban. Ezek közül kiemelendő, hogy  a verseny szó helyett ezentúl a vetélkedő szót használjuk. Az indoklás szerint ugyanis a verseny szóban a ver ige az üt ige rokonértelmű szava, de rossz értelmű: verést, ütést, legyőzést sugall. Míg a vetélkedőben a vet szótag a Mag elvetését, földbe, talajba való ültetését jeleníti meg, vagyis a sarjadást, az új élet indítását jelképezi. S a Palóc Társaság rendezvényével nem verni, leverni akar, hanem a sarjadást, az új életre való biztatást akarja sugallni.

Szőke István Atilla Magyarok madara c. költeménye sora szerint is: „Úgy sarjad a vetés, ha időben vetünk.” A másik kiemelendő eredmény pedig annak az egyelőre ún. „rovásbizottság”-nak (Dávid Márta, Mgr. Mészáros Magdolna, PaeDr. Salgó Gabriella, PaeDr. Patassy Sándor, Vörös Hajnalka) létrehozása, amely az indítandó honlapon próbálja majd segíteni a felvidéki rovásírás-oktatók nem könnyű munkáját s a rovásírás hatékonyabb terjesztését tájainkon.

Tartalmában s eredményeiben is eddigi legsikeresebb találkozója volt ez a százdi a magyar rovásírás népszerűsítésén, visszatanulásán buzgólkodó Palóc Társaságnak.

 

A Rózsa Vendégház

 

Részlet a bemutatóról

 

Résztvevők

 

Czékmási Csaba

Regélő folyóirat 

 

Kopecsni Gábor

Felföldi Baranta Szövetség

 

(Z.Urbán Aladár felvételei)

 

 

  A  rovás  i  üzenete

 

 

„...az elme nem alkalmas arra, hogy eldöntse, létezik-e IS-TEN vagy sem. Az elme arra alkalmas, hogy pro és kontra érveket alkosson.

IS-TEN létezésére hitelesen egy hely adhatja csak meg a választ. Ez a hely pedig ott van, ahová a rovás i metszéspontja mutat, ha rávetítjük egy emberi alakra. A szívünk! Ott van az a hely, ahol megtapasztalhatjuk, megélhetjük a teremtő impulzussal, vagyis a szeretettel való kapcsolatunkat. Ha tényleg érdekel bennünket, hogy igazából van-e IS-TEN, a választ csak ott kaphatjuk meg rá. Az elménkkel elhihetjük, de el is vethetjük IS-TEN létezését, akár naponta többször is változtatva a véleményünkön az érvek és ellenérvek hatására.

Mert aki még nem érezte ezt a kapcsolatot, annak természetes, hogy KÉT-SÉGEI vannak. A világ így kerek. Hiszen ez a modern ember ismérve: csak annak hihetünk, amiről tapasztalatunk van, amit megéltünk. Higgyék el, kedves Istentagadók és szkeptikusok, valóban jobban tetszik, ha nem hisznek, hanem megpróbálnak önök is tapasztalatot szerezni! Mert ez a kapcsolat létrehozható, reprodukálható. De nem az elmével, hanem a szívvel.

S ez az a pont, ahol visszatérünk a jel nyugati és ősmagyar értelmezésére, szembetűnővé válik a két világmodell ütközése. Hiszen a jelkép a magyarul gondolkodóknak az IS-TEN-I kapcsolat helyét mutatta meg. A római értelmezés pedig azt, hogy ezért a kapcsolatért, magára a jelre, felfeszítettek egy embert!

Valljuk be, kissé ijesztő perspektíva lehetett az őseinknek – s a lehetséges félelmeik később sajnos be is igazolódtak. Elég ránézni napjaink emberének kapcsolatára őskultúránkkal, ahogyan a modern oktatás szinte mint ellenségére úgy tekint a kereszténység felvétele előtti önmagára.

De talán semmi nem mutatja meg hitelesebben a sötét korszakban az emberek IS-TEN-nel való kapcsolatát, mint ez a Római Egyház által választott szimbólum. Hiszen hol volt a szív szava a tűzzel és vassal terjesztett „szeretet” világában? Megfeszítve fenn a kereszten! De mint

ismerjük az üzenet további részét, a harmadik napon feltámadott. Legyen ez a mi reménységünk is!

 

Juhász Zsolt

 

 S ha valóban eszünkbe jutna keresni a kapcsolatot IS-TEN-nel, jusson eszünkbe őseink útmutatása! Mert ezt a kapcsolatot csak az elménkkel megérteni, valóban nagyon nehéz. De ha ott van a szív szava – ha már éreztük legalább egyszer -, az elménk is hajlani fog arra, hogy az IS-TEN létezése mellett szóló érveknek higgyen. Az elme már csak ilyen. Ha találkozik a szívvel, nem tud nem hallgatni rá!”

  

(Részlet Juhász Zsolt könyvéből)

  

Mit jelent a baranta szavunk?

 

Tisza András

 

„Amikor először találkoztam a baranta szóval, feltűnt, hogy nagyon hasonlít egy mezopotámiai kifejezésre, ami így hangzik: BAR-AN-PIL, amely a sumér nép Napistenének egyik elnevezése. Amennyiben megvizsgáljuk a szótagok egyenkénti jelentését, nyilvánvalóvá is válik az értelme. BAR=fehér, világos, nap vagyis RAGYOGÓ. AN=magas, menny vagyis ÉGI. PIL=tűz vagyis TŰZ. A sumér nyelv hasonlóan mint a magyar, szógyökökből rag(asztott) nyelv. Az egymáshoz ragasztott szógyökök variálásával hoz létre különböző, egymástól részben eltérő kifejezéseket.

Mivel a két nyelv szógyökeit tekintve nagyságrendekkel azonosabb bármely ma használt nyelvnél, ezért bátran összehasonlíthatunk egy olyan ősi szót, mint a baranta a sumér szógyökökkel: BAR-AN-TA. A két első szógyök jelentése már egyértelmű, valami olyasmi, ami ragyogó fényes és az égből származik. A TA vagy TAB =erőt venni rajta, tartani, megragadni. A TA önmagában egy időbeli irányt jelző rag, ezért szerintem a TAB kifejezés jobban tükrözi a lehetséges jelentést. Annál is inkább, mivel a legtöbb nyelv fejlődésére az a jellemző, hogy a szóvégi lágyabb kiejtésű hangzók lekopnak a hosszabb kifejezések végéről. Azaz a BAR-AN-TAB végéről az évezredek alatt elhalványodott, elnémult B betű nélkül a mai nyelvünkön már csupán BARANTA  kifejezéssé lett. Az előzőek ismeretében az, aki a barantát műveli, egy olyan harcos, aki úgy vesz erőt az ellenfelén, hogy az Égieknek is tetsző dolog legyen, vagyis nem öli meg.

 

 

 

Rovásírás és nemzettudat

 

Farkas Éva

 

Sok szeretettel köszöntöm a megjelent rovásoktatókat, rovásírókat, vendégeket az Ősi tudás találkozóján. Előadásomban a rovás és a nemzettudat lesz a téma, melyet megpróbálok röviden, de lényegre törően fölvázolni.

 

 

 

Rovásírásunk a magyarság nemzeti kincse, melyet őseink használtak és örökül hagyták az utókornak. Kialakulásának bölcsője a Kárpát-medence, annak pedig erdélyi területe. Rovásírásunkat először az államalapítás idejében, másodszor pedig a Habsburgok uralkodása alatt tiltották, tűzzel-vassal irtották és helyébe a latin betűs írást erőltették. Mégis megmaradt nekünk. Rovással írt tárgyi emlék kevés maradt, de bizonyíthatóan Mátyás király és Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem is ismerte és használta a rovást. Elsősorban az egyszerű nép fiai, mint a juhászok a messzi távoli tanyákon, legelőkön tudták megőrizni az ősi írást, mert odáig nem merészkedtek el a hatalom emberei.

A rovásírás, mely az utóbbi években újjáéledt Forrai Sándor tanár úrnak és rováskutatóknak köszönhetően, egyre több iskolás tanul meg róni, és ez a folyamat, ameddig versenyezhetnek egymással a gyerekek, amíg lesznek szervezők, akik fölkarolják és végigviszik egy-egy verseny menetét, amíg lesznek tanárok, oktatók, akik szabadidejüket föláldozva megtanítják a diákokat őseink kezeírására, addig ez a folyamat egészen biztosan megállíthatatlan. 

 Az ellenszél pedig még mindig fúj, mert vannak bizonyos balliberális erők, belső ellenségeink, akik a hasonszőrű tévé- és rádió adásokon s egyéb nyomtatott sajtón keresztül mindig találnak alkalmat nemzeti értékeink pocskondiázására. Nagyon fontos lenne a  nagyobb hírverés, a rovásjelek magyar sajátosságaira fölhívó figyelemfelkeltés. A rovás megismerése nem csak egyszerűen kedvtelés, annál sokkal több, mégpedig nemzeti örökségünk ápolása, megtartása, továbbadása, a

nemzettudat erősítése. Hiszen a székely-magyar rovás a világmindenség első ismert írása, kora 6 - 8 ezer éves múltra tekint vissza, erről minden magyarnak tudni illene és büszkének kellene lennie rá. 

Nemzettudatunk nem csak a rovásírás ismeretében merül ki. A nemzettudat magába foglalja a magyar nemzethez való tartozást, a magyar hagyományaink ápolását, a közös magyar eredetet és anyanyelvet, a magyar haza szeretetét, melyekre már gyerekkorban nevelni kell a gyermekeket, hogy kialakuljon bennük a nemzeti hovatartozás fölemelő élménye. A nemzettudat egyik alapja édesanyanyelvünk használata,  kerülve az idegen szavakat.  Amely nép nem tudja megőrizni édesanyanyelvét, az veszélybe sodorja önmagát.

Nemzettudatunkat  erősítik a nemzeti jelképek (címer, nemzeti zászló), melyek a  nemzeti érzés, az egy nemzethez való tartozás kifejezésének tárgyi eszközei.  Fontos a nemzeti (1848, 1956), valamint a keresztény ünnepek (karácsony, húsvét) számontartása, nemzeti imádságunk, a Himnusz együtténeklése, a Szent Korona tisztelete, nagyjaink, hőseink emléke. Mind-mind nemzettudatunkat formálja, erősíti.

Fontos, hogy nemzettársunkat – éljen bár csonkaországunkban, vagy a gúnyhatár másik oldalán, vagy a világ bármely pontján – testvérünknek tekintsük, mert a nemzeti összetartozás segíti megmaradásunkat.  A családok biztonságos léte, melyek társadalmunk legkisebb közösségei, a béke és biztonság mellett a férfi-nő kapcsolat és gyermekáldás alapjául szolgál a családi fészeknek, a fajfönntartásnak. Ha a családok fölbomlanak, a társadalom és benne a nemzet is sérül. 

Végezetül Forrai Sándort idézem: „Nemzettudatod adjon erőt, hogy Isten akaratából a nagyvilág bármely részén, a hazában vagy idegenben, emelt fővel, magyarként élhess.”

 

 * * *

„Ki jó úton jár, kétkedik, mérlegel, meggyőződik, nem hiszi, ez így van maradandóan, az úgy van kétségbevonhatatlanul, mert mondták, rótták, kötötték érte az ebet vagy mert írva vagyon…” Táltos hagyomány

 

„Minden ország kultúrája lengje körül a házamat, de egyik se szakítson el szülőföldem talajából.” Gandhi

 

„Aki nem emlékezik, az felejt, és aki felejt, annak nincs jövője.”

 

 

 

Áldozatuk jóra parancs

 

2015 forró nyarán a Nagy Háború magyar hőseire emlékezni indultunk a Szlovéniában és Olaszországban volt harcterekre, melyek mára – száz év elteltével – békés búzamezőkké, karsztos bozóttá, gondozott katonatemetőkké szelídültek. Száz évig szinte beszélni sem volt ajánlatos róla, a sok értelmetlen halálról, mintha szégyenkezni való lett volna dédapáink, nagyapáink szembenézése vagy akik dédapák, nagyapák lehettek volna, a halállal, ha nem haltak volna hősi halált a hazáért, amely – mint utóbb kiderült – mégis elveszett!

Igen, emlékeznünk kell rájuk, akik a doberdói fennsíkon, az Isonzó és a Piave menti csatákban iszonyatos küzdelemben győztek vagy éppen alulmaradtak, mert vérük, drága magyar vér öntözte a karsztot, a sziklákat s festette vörösre a folyók türkiszzöld vizét.

Hihető-e, hogy valamennyi első világháborús temetőben járva a gondozottság tárult szemünk elé? Volt olyan, ahol a katonás rendben sorakozó sírparcellák keresztjei vagy kövei üzentek az utókornak, olyanok is, ahol a gondozás eredménye köszönt ránk, és olyan temetőben is jártunk, ahol éppen a füvet nyírták, szorgoskodtak helyiek vagy amelyben a borostyán fákra kúszva vigyázta az avar alatt pihenő hősök álmát.

 

„Északon és délen, keleten és nyugaton, e világnak

Minden tájékán sírotok áll…

Hány hant domborodik s jelöletlen hány rög enyészik

Szerbia bús terein s merre Galícia van,

Lengyel síkokon és a Doberdón, távol Isonzó

És Piave mélyén, messze kopár köveken!

(Juhász Gyula, Negyvenhatosok)

 

A Bohinji-tó idegenforgalmi forgataga sem zavarja egy kis temető, Ukanc csendes nyugalmát. Tárogatónk bús hangja, imánk és énekünk őértük szólt, az itt nyugvó magyar katonákért. A Triglav Nemzeti Park nyugati határán jutottunk át a Vršič-hágón s ereszkedtünk lejjebb-lejjebb a tiszta, zöld színű Isonzó völgyében éles útkanyarok, fenyegető sziklák, meredek mélységek szegélyezte úton. Erre is harcoltak ők! Hihetetlen! Mégis, a kobaridi (hajdan Caporetto) hadi múzeumban Isonzó 12 csatáját maketten tanulmányozhattuk s a félarcú szerencsétlenek fényképei a sebesültekről, a megcsonkult testekről, a kínok poklában készült egykori felvételek hihetővé teszik.

 

 Ukanc

 

Palmanova

 

 Tolminban minibuszokra szállunk, hogy a Javorca-hegyen adózzunk a hősöknek. Észveszejtő keskeny út, szakadékok, vízmosások, szúrós kanyarok teszik próbára az idegzetet, szerencsénkre, a gépkocsivezetőnk mintha autópályán suhanna, vezeti járművét egy pontig, ahonnan aztán gyalog kell nekivágni a meredek szakasznak a kápolnáig. Külső falát ország- és tartománycímerek díszítik (köztük a magyar államé is), belső falán a Halottak (fatáblás) Könyve lapozható, rajta a rengeteg sok név, köztük sok magyar is. Az oltárrácson egyetlen fehér-kék-piros szalagocska árválkodik a piros-fehér-zöld nemzeti szalagok tengerében. A miénkkel eggyel több!

 

Gépkocsivezetőnkkel visszatérve a Javorca-hegyről

 

 Monte Grappa

 

San Martino del Corsa

 

 

A Dolomitok lábánál már a Monte Grappa (Pálinka-hegy) magasodik előttünk. Nem kisüstit kóstolni kanyargunk rá fel, hanem emlékezni. Itt terjeng Olaszország hatalmas I. világháborús emlékműve, felhőkbe bújtatva, 1800 m magasan. A magyar kápolna előtt emlékezünk, koszorúzunk, rebegjük el himnuszunkat, tárogatónk bús hangja kíséretében. Olvassuk a kicsi táblákon a neveket, Janó Lászlóét keresve, kinek emlékkövére unokaöccse, Borik István szeretné virágcsokrát letenni. Itt sem található. A Mária tiszteletére szentelt körkápolnácskában Boldogasszonyunkhoz fohászkodunk s arra gondolunk keserűen, hogy itt sem lobogtatja a metsző szél a magyar lobogót, pedig lenne hely számára az olasz és az osztrák mellett…

A Piave széles medrében alig csillámlanak a vízcseppek a napsütésben. Aztán hirtelen kitör az égiháború s nem meríthetünk vizéből, melyben száz éve halottakat sodort délnek a megáradt folyó. Véráldozat tette emlékhellyé a Piavét.

Palmanova gyöngyszeme Itáliának. Városfalain belül többszázad előtti a városkép, kora reggel főtere is kihalt, akárha lakatlan lenne. Temetője kissé odább. Tisztaság, rend, mély csönd fogad bennünket. Úgy Fogliano is, itt még 2014-ben Ferenc pápa is fejet hajtott a hősök emléke előtt. A temető bejáratánál képes tájékoztató hirdeti ezt. Bent a kegyelet, az áldozatok tisztelete leng a csendben. A központi emlékmű tudatja: hétezer osztrák-magyar katona nyughelye ez. A kopjafán magyar szalagokat borzol a szél, a miénk is odakerül. Idegeinket pedig egy szlovák nyelvű márványtábla borzolja: azt tudatja olvasójával, hogy a „Szlovák Köztársaság” polgárai is harcoltak itt! Nocsak no! Lám, vannak még csodák… Nem csoda, hanem való, hogy kifelé menet észrevesszük a kijáratnál levő tárlóban: föltöltötték magyar nyelvű nyomtatott tájékoztató röplapokkal!

Fogliano és Redipuglia teljesen összeépült. Olaszország legnagyobb első világháborús emlékhelye az itteni, százezer urnát őriz. A tetőig több mint ötszáz lépcső vezet, 22 mellvéden 40 000 bronzlapba vésett név, felettük a PRESENTE szó, ami magyarul JELEN-t jelent. Mintha az olasz katona holtában  is (a mai napig!) védené hazáját. Micsoda nagyság, tisztelet ez! Olasznak, magyarnak, az odalátogatónak fennen hirdeti: „Ó Ti élők, ha innen nem gazdagabban és emelkedettebben távoztok, akkor mindhiába jöttetek ide.” Bizony így van!

A Doberdón járunk már és San Martino del Corsa falucskába is azért megyünk, hogy lerójuk kegyeletünket. A templomtól gyalog baktatunk fel a nagyváradi gyalogezred emlékművéhez, amely egy kőgúla. 2007-ben jártunk itt is, most örömmel nyugtázzuk, hogy történt egy s más azóta. Az emlékmű mellett a tájékoztató táblán magyarul olvashatjuk  az itt történteket s a zászlóoszlopon magyar lobogót is lenget a karszti szél…

 

 Kürthy Kolos, a legifjabb zarándok Redipugliában

 

Mácsadi Péter koszorúz a Doberdón

 

Mire San Michele, azaz a Doberdó legmagasabb pontjára érünk, a friss karszti szél szinte süvölt, tépázza hajunkat, ruhánkat. Ám tántoríthatatlanok vagyunk: a karszti kövekből rakott gúlánál is verset mondunk, énekelünk, koszorúzunk, szél és emlékezés mélyen hasít belénk: „Hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek!

Elszórt testünk nyomtalanul nyelte magába a föld.

Szívetek őrizzen: milliók eleven milliókat,

Áldozatuk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs.” (Keresztúri Dezső)

Ez az a hely, ahol a gúlán elhelyezett emléktábla szövege szerint a halálban testvériesültek az életben egymás ellen harcolók. Igaz gondolat!

Útitársunk, Szabó Klaudia gyönyörű éneke a legmeghatóbb emlékezéssé tette a Višinti nevű falucska Magyar Kápolnájánál történt megemlékezésünket. Borik István virágcsokra is végül idekerült… A kápolnát 1918-ban építették a magyar katonák az Isonzó mentén vívott 12 csatában elesett bajtársaik emlékére. Szépen felújítva, magyar nemzetiszalagos koszorúktól borítottan várja a sűrűn emlékezőket.

 

Višinti Magyar Kápolnája

 

  

Komen katonatemetője erdőben bújik meg. Alig pár hant, egy-egy mohás emlékjel bukkan ki a levélszőnyegből. A borostyán magasan kúszik a szálfákra, az ég felé. Hősök táplálják a gyökereket. Sveto temetője is inkább kaszáló már, mint temető. De üde fűsarjak árulkodnak arról, hogy a falubeliek tiszteletben tartják az alant pihenőket. Az emlékmű, ha felújításra vár is, de áll, s talán a levert emléktábla is visszakerül egyszer a látható helyére. Gorjanskoban van a szlovén karszt legnagyobb temetője. A teraszokon terméskőperem védi a fehér kőkeresztekkel jelölt sírokat. Rajtuk már alig találunk neveket, de a klasszicizáló kápolna melletti sorokban  többet is látunk még.  Neveket Renče két temetőjében  is

olvashatunk a kőkerítés falára rögzítve. A sírkert közepén álló emlékmű oldalán ezek a megkopott sorok vésődtek belénk:

„ Doberdó kövein sok honvéd vére kicsordult,

névtelen szent sereg ez, itt halt a drága honért.

Porló kő elenyész, nem méltó őre hírüknek,

Nincs ide vésve nevük, szívbe íródtak azok.”

A karszti emlékhelyektől a Sabotin-hegyi háborús emlékparkban veszünk búcsút. Alattunk újból az Isonzó kanyarog, s a csúcsról akár Velencéig is elláthatunk, ha tiszta az égbolt. A sziklába vájt barlangok (a lőszertár, a sebesültápoló termek, a pihenőhelyek) győzik meg a kételkedőket: emberfeletti erőfeszítés kellett mindehhez, Hősiesség!

 

Renče

 

Sabotino

 

 

E hősök emlékét életben tartva, magunkat az emlékezésben edzeni zarándokoltunk el ide, a Nagy Háború emlékhelyeire. Mintha Szabó István hadnagy óhaja, ha száz év múltán is, de kezdene valóra válni: „Ha egyszer vége lesz, a doberdói temetők a magyar nép búcsújáró helyei lesznek.”

Zarándoklatunk során persze az egyéb nevezetességek sem estek ki látókörünkből. Mindnyájunk számára felejthetetlen lesz bizonyára a Száva forrásához tett 553 lépcsős hegymászásunk vagy a Vintgár-szurdokban tett élménydús sétánk. S az sem lehet közömbös számunkra, hogy Atilla hun nagykirályunk lába nyomában is jártunk az olasz Aquileiában, és a trieszti Miramáre-kastély megtekintése vagy az Adriai-tenger vizében való lubickolás is hozzájárult barangolásunk sikeréhez. De nehogy kifelejtsük a muraközi magyarság központjában, a Lendván és környékén tett utazásunkat! A radamosi Szűz Mária-fa búcsújáróhely, a dobronaki orchideagyárban tett színes látogatás, a bántornyai Árpád-kori templom Csodaszarvas-mondát ábrázoló falfestménye, a Bakonaki-tó melletti energiapontok, nem utolsó sorban régi ismerősünk: Patyi Zoltán utaskísérő barátunk vezetése, mind-mind életre szóló élmény volt!      

(A felvételeket Urbán Attila készítette)

---

Fontos vagy…

 

 Vége a nyárnak, őszbe fordul a természet, hideg szelek fújnak…Kinyíltak újból az iskolák kapui, azokon is hideg szelek járnak egyre beljebb, beljebb, ha érzéketlenek lennénk, észre se vennénk, de bőrünk is lúdbőrzik már, mit hoz a jövő tanév, megmaradnak-e iskoláink vagy lakat kerül kapura, megmaradt hűségre. Önfia vágta sebét… Mi magunk adjuk fel magunkat, adjuk el magunkat, másoknak, hogy beteljesedjék a jóslat s a sátáni akarat: a magyarokat meg kell semmisíteni! Nem hiszed? Járj utána, hitetlen s győződj meg róla magad is!

Ma azonban még vagyogatunk. Kevesen, fogyatkozva, de vagyunk! Harminchat új elsős kezdi meg tanulmányait a Nagykürtösi járás létező magyar alapiskoláiban. Sok ez vagy elég? 2010-ben 38, 2011-ben 47, 2012-ben 35, 2013-ban 30, 2014-ben 41, az idén 36. S mint évek óta, most is ösztöndíjat vehettek át az elsősök szülei (jobbára anyukák) a Rákóczi Szövetségtől. Nem ezért kell magyar tanítási nyelvű iskolába íratni a magyar gyermekeket! – hangsúlyozta most is dr. Halzl József elnök és Csáky Csongor főtitkár is az ösztöndíj-átadó iskolai ünnepségeken. Ez csak jelképes támogatás, biztatás, remény, hátha a kitartásnak ez a példája azokban a szülőkben is felébreszti a lelkiismeretet, akik ilyen-olyan hatásra hűtlenné váltak/válnak elődeik nyelvéhez, hagyományához, értékeihez s idegen iskolába küldik Szemük Fényét…. Hátha felébrednek…

Képeink az idei ösztöndíj-átadó ünnepségeken készültek. Lássátok s adjátok tovább: „Fontos vagy, egyszeri és megismételhetetlen érték. Ha elvesznél, az jóvátehetetlen lenne. Ezért vigyázz magadra és segíts másoknak a megmaradásban!”                    Gondolkozzatok, magyarok Wass Albert intelmén!

 

 

 

 

 

H e l ó,   m a g y a r !

 

Megyek reggel kenyérért a boltba. Az utca másik oldaláról rám köszön a helyi magyar iskola alsó tagozatos tanító nénije:

-          Heló! Hogy aludtál?

Nyolcvanas éveit taposó utcabeli bátyám szólít meg:

-          Heló! Ma nem gyüssz a bótba?

A szomszéd úr megpakolt talicskál tol maga előtt szuszogva, amikor meglát, azt mondja:

- Heló! A fene egye meg, alig bírom szuszval…

Régi ismerős, tanárnő, hosszú távbeszélés végén így búcsúzik:

-          Heló! Vigyázzatok magatokra!

Elsősök szülei, a kis elsősök, tanítóik várnak ránk. Megérkezünk, belépünk az iskola előcsarnokába.

-          Heló! – fogadnak bennünket.

Heló, heló, heló… Az idegenség sustorog a levegőben.

Itt tartunk! Még köszönni is elfelejtettünk anyanyelvünkön – magyarul. Érkezünk vagy távozunk, búcsúzunk vagy bekopogunk: Heló! Kis elsős, tanítója, javakorabeli, nyugdíjas, falusi vagy városi, mindegy. Mindenki angol szóval köszön. De legalább köszön, vethetné valaki ellen… Csoda? Dehogy csoda! Következmény! Annak a nyelvromboló ténykedésnek az eredménye, amit a képernyős és hangszórós világ közvetít, sulykol belénk-felénk nap mint nap, óráról órára. A magyarokat meg kell semmisíteni – hallottuk már jó ezer éve. Hát eddig nem sikerült senkinek. Vedd el a nyelvét, elvész a nemzet! Veszik, veszejtik, mert az elsilányítás rohamüteg ezen az úton.

S a rohasztás tágul, bővül, se szeri, se száma. Mint például a vacsi-csokor: bizi, ubi, édi, cuki, suli, lufi, ebi, köszi, lepi… Megkímélem magam a folytatástól.

Igen közkedveltek a párosítások, amikor idegen és magyar szavak fonódnak össze a „műveltebbek” nyelvhasználatában. Szörnyszülöttek ezek számomra s fokmérői a műveltségük fitogtatásának használói körében. Íme egy csokor ezekből is (tévénézés s rádióhallgatás közben szorgoskodott az írószerem): fundamentális nevelés, családalapítási ambíciók, prevenciós igazgató, Istennel kommunikálni, katalizátor szerep, gasztronómiai csodák, munkahely-garancia program, nagy dilemma, innovatív közösség, közszféra, nemi kvóta, sóbiznisz egén, alapkompetencia, internetes zaklatás, lovas generáció, diplomamentő program, kolerációba állít, hitelezési mechanizmus, drasztikus leépítés,

precedens döntés, dalválasztó só, boxbál, szekuralizáló világ, kiadások kompenzálása, konfliktus helyzet, előkészített projektek, pártfinanszírozás, információs csatornák, tranzitország, startszámla, tudós potenciál, jó szisztéma, precíz ellátás, térségi modell, dzsídípi növekedés, orvosi indikáció, diskurzus része, utólagos potenciál, népszerű konstrukció, korai diagnosztika, virtuális séta, integrációs kérelem, rendezvény fókusza – jó lenne abbahagyni a felsorolást, de megsértődnének és nyomdafesték után kiáltanak a további szörnyszülöttecskék. Tehát jönnek még: evidens házaspárok, költségvetési determináció, adminisztrációs terhek, programszóvivő, nagyobb volumenű, már nem trendi, konvenciók lerombolása, szakmai favorit, toleráns állat, rasszista indíttatású… Alfaja is van e csoportnak (idegen szavak magyar toldalékokkal). Lássunk ezekből is „szép” példákat: potenciális voksoló, kampányfinis, dizájnforma, ikonikus modellek, stabil export szektor, kampánystart, extraprodukció, konzum kultúra, szimbolikus politizálás, monetáris politika, migrációs morális imperializmus…

Folytassam? Minek? Vége, hossza nem lenne e felsorolásnak. Szédülés fog el, nem folytatom. Megteszik ezt az ún. „magyar” nyomtatott, képi és hanghordozó sajtó bértollnokai, pártállástól függetlenül, valamint az őket felügyelő, irányító, olykor fejükre koppintó, vezető beosztású anyanyelvrongálók, anyanyelvrombolók. Hát ezt is megértük!  Dohoghatunk halkan vagy hangosan, ki-ki vérmérséklete szerint, az elviselni kényszerített helyzet miatt, vagy bele is törődhetünk s helózhatunk nyakra-főre, míg ki nem szusszanunk.

Mi tagadás? Heló helyett én inkább hálót vetnék valamennyi „potenciális” nyelvrombolóra. Vajon van-e ilyen hatalmas háló?

 

 

 „A magyar nemzet a  hősiesség, a lelki nagyság és a méltóság arisztokráciája. Mikor fogjuk adósságunkat ez áldott nemzet iránt leróni, mely a Nyugatot megmentette? Vajha a francia történetírás leróhatná már egyszer hálájának adóját a magyarsággal, a nemzetek hősével szemben. E nemzet példájával felemel és megnemesít minket. A magyar hősiesség magas erkölcs megnyilatkozása.  ( Jules Michelet 1798-1874)

 

SZÍNESRE VASALVA

	Az Ipolysági Városi Könyvtár mellett működő Ipoly Galériában nyílt meg szeptember 18-án Czibulya Lívia Színesre vasalva című tárlata. Az alkotó az Ipolysági Művészeti Alapiskola képzőművészeti tanszakának vezető pedagógusa (a Palóc Társaságnak is tagja), aki különleges technikával alkotja műveit. Erről így vall a művész: „Mindig is kerestem az érdekes, sajátos kifejezési technikát a képzőművészetben. Pár évvel ezelőtt egy kirándulás során ismerkedtem meg az enkausztikával. Azóta több kisebb művet is elkészítettem. Mostani első kiállításom törzsanyaga idén nyáron született meg. Az eljárás során a különböző színű méhviaszt vasalóval hevítem fel, s ezt viszem fel a speciális papírfelületre. Az alkotás folyamata nehezen kiszámítható, gyakorta a véletlenszerűség hozza ki a csodás ábrákat. Egyedi és megismételhetetlen alkotások születnek így.”
(A felvételt Pásztor Péter készítette)
Katedrális		A kiállítás anyagát egykori tanítványa, Antal Gábor grafikusművész nagy műgonddal és szakértelemmel állította össze. Színes tájképeket és életképeket, valamint szépséges természetábrázolásokat, virágcsendéletet látunk, amelyeken az alkotó kedélyállapota is megjelenik. A kiállítás november végéig várja a látogatókat Ipolyságon.