PALÓC  FALVAK  ÉS  VÁROSOK…

   A balassagyarmati székhelyű Polgárok Balassagyarmatért és a Palócságért Alapítvány rendezésében 2016. január 22-én a balassagyarmati volt megyeháza dísztermében Határmente napjainkban címmel rendezett egy tanácskozást, amelyen az Ipoly mindkét partján fekvő településekről részt vettek polgármesterek és önkormányzati képviselők, szervezetek tagjai és érdeklődők. A rendezvény fővédnöke Csáky Pál, a Magyar közösség Pártjának Európai Parlament néppárti képviselője volt.

   A tanácskozást dr. Czimbalmos István, a PBPA elnöke nyitotta meg, aki a határ menti palóc falvak és városok együttműködését előmozdító elképzelések nyilvánosságra hozását jelölte meg céljául a rendezvénynek. A műsort Csábi István Madách-díjas előadóművész, a Palóc Társaság Tiszteletbeli Tagja vezette. Rendkívül ritka esemény, hogy egy országrész, egy a nemzettestből kitépett országrész népcsoportja saját címert és zászlót avat. Balassagyarmaton ez a ritka dolog megtörtént. Bevezetésként a három történelmi egyház megjelent képviselői magvas gondolatokkal kísérve e nem mindennapi eseményt, felszentelték a palóc zászlót és Felvidék címerét, amelyet a címertan elismert mestere, Pécsi L. Dániel alkotott, s zászlóanya a Tar Lőrinc Baráti Kör elnöke, Berze Marianna lett.

   Miután a dejtári hagyományőrző Sipos Kitti és Kovács Diána népdalokat énekelt, következett a tanácskozás. Ezt Csáky Pál és Balla Mihály, a térség országgyűlési képviselője nyitotta meg. Mindketten az Ipoly menti magyarság összetartozását erősítő elvek, utak, módszerek és lehetőségek mentén haladva biztatták a térség választott képviselőit és lakóit tettekre.

   Az első előadó a Palóc Társaság elnöke, Z. Urbán Aladár volt, aki „Amit mi adtunk” címmel tartotta meg előadását (alább olvasható). Ezt követően Karaba Tamás, Balassagyarmat főépítésze, a PBPA kuratóriumi tagja vázolta fel elképzelését arról, milyen célok elérése érdekében mit kell cselekedniük az illetékeseknek s e célok elérését mivel segíthetik az egyesületek, polgári társulások és magánszemélyek. Jámbor Attila a SNAP GROUP igazgatója és Bara Zoltán a Pons Danubii EGTC igazgatója számoltak be munkájukról az ötlettől a tervezésen át a megvalósulásig (pl. kerékpárút létesítése) s kisfilm segítségével ajánlották tapasztalatukat a helyiek figyelmébe.

   Zárszót ugyancsak Csáky Pál mondott, mely után a megyeház homlokzatára kitűzték a frissen felavatott palóc zászlót. A tanácskozás a Himnusz eléneklésével fejeződött be. Balassagyarmat neves vendéglője, a Svejk állófogadásán a résztvevők tovább szőhették álmukat a palóc falvak és városok határ menti együttműködéséről, a mostanság még mindig lagymatag kapcsolataik élőbbé, mindennapivá tételéről.

   A Polgárok Balassagyarmatért és a Palócságért Alapítvány kezdeményezése példaértékű. Higgyünk abban, hogy ez a kezdeményezés az út eleje, az első lépés, amely segít felrázni az Ipoly menti települések olykor kiábrándult, olykor ötlettelen, olykor pedig minden újtól félő vezetőit, hogy ha megmaradni, fejlődni, a korral lépést tartani akarnak, a fiataljaikat szülőföldjükön szeretnék tartani, akkor keresni és megtalálni kell a megoldást a térséget sújtó, foglalkoztató kérdésekre. Különben hiába állnak az Ipolyon az új hidak és hiába épülnek a továbbiak is, ha két partja palócsága nem jár-kel rajta, nem gazdálkodik, nem kereskedik, nem ismerkedik egymással, kapcsolatokat nem épít és nem tart meg.

       Amit mi adtunk…

   Tisztelt Tanácskozás!

   Kedves Virágai a Palócföldnek!

   A múlt hét végén emlékeztünk meg a Nagy Palóc születésének 169. évfordulójáról. Mikszáth Kálmán volt, aki megállapította szeretett palóc szülőföldjéről  - s neki ebben is igazat kell adnunk -, hogy „a tündérkert se  szebb tán, a kelet gyöngyei se bájolóbbak…”

   Palócföld, más névvel Görbeország kies tájain, az Északi-Kárpátok és a Nagyalföld közötti vidékein az ember régesrég otthonra lelt, őslénytani és régészeti leletek vallanak erről. A hazatérő magyarság itt nem idegen népek szállásterületét foglalta el és lakta be erőszakosan, hiszen az övéik közé érkeztek és kezdtek építkezni a jövőnek, amelyet a máig használt településnevek is őriznek: Balassagyarmat, Nógrádmegyer, Diósjenő, Ipolykeszi és Ipolykér, Kürt, Salgótarján… Pintér Sándor palóc kutató szerint is „a palóc elnevezés alatt élő népcsalád a honfoglaló magyarok bejövetelét jóval megközelítőleg már itt lakott.”  A palócokat „skytha-hun-avar” maradványként említi…

   Palóc eleink ezen a földön éltek, a Palóc Tündérkertben, az ő késői utódai vagyunk valahányan, kik palócnak valljuk magunkat, s úgy illő, hogy a múló történelemben játszott szerepüket, cselekedeteiket és alkotásaikat ismerjük, számon tartsuk, büszkék legyünk rá. A költő szavával hitelesítve így mondhatjuk: „Az örök szikra minden élőben kigyúl egyszer, és minden élő Isten alkotótársa lesz általa. Ki-ki tehetsége szerint.” (Nyírő József)

   S ez az örök szikra szép szülőföldünkön annyi, de annyi palócmagyarban gyulladt már ki, hogy puszta felsorolásuk is reménytelen igyekezet lenne. A megtisztelő felkérésnek, mi szerint gyűjtsem össze egy csokorba mindazt az értéket, amit mi adtunk a nemzetünknek s általa az emberiségnek, aligha tudok eleget tenni. Legfeljebb egy kis bokrétára való érdemleges tettet, alkotást, alkotót tudok összekötni. Lássuk hát mit adtunk mi!

   A trianoni fájdalom költője, az ipolysági születésű költő, Sajó Sándor ezzel a jelzővel illette Az ember tragédiája halhatatlan íróját: „Világrafénylő csillagunk, Madách.” A műről, melynek könyvtárnyi irodalma gyűlt már össze a múló időben s újabb könyvekkel gyarapodik a lista folyamatosan, „minden magyarnak fény az éjszakában s imádságoskönyv életem során” vallotta a költő s milyen igaza van! Madách Imrét éppen ma is ünnepli a szülőföld, a megye s Balassagyarmat városa születése 193. évfordulója alkalmából.

   Balassi Bálintot mint a reneszánsz legnagyobb magyar képviselőjét tartja számon az irodalomtörténet. A magyar szerelmi líra megteremtőjét is mi adtuk, ebből eredően neki is bérelt helye van a Palóc Olimpuszon. Zólyom, Divény, Végles, Kékkő és további palócföldi várak őrzik lába nyomát. Itt-ott, pl. szülőhelyén és a kékkői várban emléktábla is, s kevesen tudják, hogy a zólyomradványi kastély falán is, ahol a költő szerelmes verseit megtalálták.

   Mi adtuk a magyar felvilágosodásnak nevezett kor legnagyobb íróját, a Losoncon született és ott nyugvó Kármán Józsefet, aki megszívlelendő tanácsokkal látta el kortársait A nemzet csinosodása című tanulmányában,  a Fanni hagyományai c. regényével pedig a magyar szentimentalizmus legjobb alkotását teremtette meg.

   Losoncon maradva meg kell említenem a közeli Gács szülöttjét, a magyarságtudós Badiny Jós Ferencet, aki gyermekkorát Balassagyarmaton töltötte (emléktábla is őrzi itt a nevét), hogy majd Argentinában kezdje el a sumér-magyar nyelvazonosságot bizonyító munkásságát.

   A gömöri palócságból is sok elődünk nevét illene megemlítenem. Szombathy Viktort, Rimaszombat szülöttjét emelem ki, aki Trianon után az ország testéből letépett Felvidéken próbált értelmet adni a kisebbségi létbe kényszerített felvidéki magyarságnak s az ugyancsak rimaszombati Győry Dezsővel fáradozott az „újarcú magyarok”  életre hívásában. Szombathy ifjúsági regényei a magyar fiatalok lelki megerősödését szolgálta és szolgálja a „Hűség a földhöz zordon télben is” – Sajó Sándor-i hittétellel.

   A palócság adta nemzetünknek Tompa Mihályt, a halk szavú lelkész-költőt, aki nemcsak a gólya fiaihoz intézte intését: „fiaim, csak énekeljetek!”, amikor hazája, hazánk „nekünk csak egy volt, az is elveszett”.

Pósa Lajos neve is ismerősként kellene csengjen sokak fülében, főleg a nyiladozó értelmű ifjakéban, azé a költőé, aki a haza megtartásának zálogát a fiatalság nevelésében látta eredményesnek s verseivel e célt szolgálta.

   Palócföld szülöttje volt az Alsóesztergályban született, élt és ott nyugvó Kubányi Lajos, ki valójában idézőjelben „csak” Nógrád festője volt. Mikszáth Kálmánunk kortársa, aki megfestette azt, amit a Nagy Palóc megírt, árnyaltabban fogalmazva Praznovszky Mihályt idézve: Kubányi illusztrációkat készített ahhoz a világhoz, amelyben mindketten éltek s amely eltűnőben volt.

   Mi adtuk a magyar mozgókép-történelem  és színházművészet egyik legnagyobb alakját, a ragyogó életpályát befutó és népszerű Tolnay Klárit.

   Mi adtuk a magyar repülés történetének kimagasló tehetségű úttörőjét, Zsélyi Aladár gépészmérnököt, a repülőgéptervező pilótát, aki szülőfaluja, Csalár temetőjében pihen. Korának ő volt a repülés legkiválóbb szakembere, aki 1914-ben kipróbált gépével 170 km/óra csúcssebességet ért el a korabeli repülők 90-100 km/óra sebességével szemben.

   Mi adtuk Ipolyi Arnold művészettörténészt, a magyar mitológia megteremtőjét.

Palóc volt Gyürky Antal, a szelényi születésű borász és gazdasági szakíró, palóc volt Pajor István, aki Nagycsalomjához, Ipolynyékhez és Balassagyarmathoz is egyformán kötődik, utóbbihoz mint a város szellemi életének egyik irányítója. Az ipolybalogi Baloghy Dezső is az említendők közé  kívánkozik, aki a palóc nyelvjáráskutatással foglalkozott. S aki elsőként rájött, hogy a palócmagyarságban „sok elrejtett kincs van anyai nyelvünkből”, az a csábi születésű Szeder Fábián.

Mi adtuk Nagy Ivánt, a tudományos magyar történetírás megteremtőjét, Horváth Endre európai hírű festő- és grafikusművészt, bankjegytervezőt, Rózsavölgyi Márk zeneszerző hegedűművészt…

Hosszan sorolhatnám még a neveket érdemek említése nélkül is…. Szemezgethetnénk a rég- és a közelmúltban vagy akár napjainkban is a kortársi gyöngyszemek között, hiszen nem egy palócmagyar alkotónak a neve érdemesülne említésre,  akik ma vajúdják a csodát… Szellemóriások és kisebbek, mert így teljes a kép s mint köztudomású, a kicsik nélkül a nagyok sem érhettek volna magasabbra. Ám tudjuk – Berzsényinek köszönhetően: „nem sokaság, hanem lélek tesz csuda dolgokat”.

Amit mi adtunk, nem kevés. Sok-sok gondolatot, ami mind a lélekben született s az életben valósodott tetté, embert nemesítő, hazát építő, felemelő, jövőt szolgáló tetté. Mert „a gondolat a lélekbe vetett mag, amely önmagától csírázik és virágzik ki”. Az eszköze pedig nem más, mint a nyelv, az édes anyai nyelv.

Vigyázzunk rá mindnyájan, magyarok! „Több az édes anyanyelv a kenyérnél és a víznél is. Kenyeret mindenhol lehet koldulni, ha másképpen nem lehetne szerezni, vizet mindenütt nyújt a forrás, de az elfeledett magyar szót sehol sem adja vissza az idegen föld. Egyetlen szavunk elfeledése is árulásszámba megy!” (Nyírő J.)

Szellemóriásaink és kistestvérei munkásságukkal intenek bennünket arra, hogy az örökséget, melyet ránk hagytak, nemcsak megőriznünk kell, nemcsak emlékeznünk kell rájuk, hanem a kor szintjén élni kell a hagyománnyal, élni kell az örökséggel. Éppen ezért elkeserítően élem meg, hogy az Ipoly jobb partján élő palócmagyarok nem kis része nem tartja fontosnak e kincses örökség megismerését és megtartását azáltal is, hogy gyermekeiket magyar iskolába írassák, járassák, hogy az alapvető tudás birtokába az anyanyelvük által jussanak. Ugyanakkor az Ipoly bal partján élő palócmagyar testvéreink nyelvhasználata sem mentes az idegen kifejezésektől, amelyek kiszorítják a magyar szavakat, szókurtításokkal tűzdelik beszédüket, ezáltal sorvasztják, szegényítik édes magyar anyanyelvünket. Félek, eljő az idő, midőn  a november 13-i magyar nyelv napja emléknappá silányul a nyelvfelcserélők sokasága buzgólkodásából…

Ne így legyen!

Tegyünk érte mi, akik eddig is oly sokat adtunk  a nemzetünknek!

Balassi, Madách, Mikszáth, elődeik és kortársaik, s akik a nyomukban haladtak és haladnak tudták, tudják: hit, cél és jövő nélkül nem lehet élni. A minta adott, követőkre, követésre vár.

Tóth Gyula 

Szkítiától Maghrebig  (Részlet)

Jó palócok

   ... Az avarok által kiűzött longoBÁRD-ok, akik azonosak a honfoglaló magyarok által megkergetett Salán – Szvatopluk féle néppel, valójában pártus eredetű eftalita hunok voltak! Már ott megállapítottuk, hogy a „longo bárd” név tulajdonképpen azt jelenti, hogy „pártus hung”! Megállapítottuk továbbá, hogy a Szvatopluk névben található „SZVATO” fehéret jelent és egyértelmű utalás a fehér, azaz eftalita hunokra!

   Most azt is vegyük hozzá mindezekhez, hogy a Szvatopluk név végén lévő „PLUK” sem más, mint a már jól ismert balta, szekerce jelentésű ősi PELEK szó, amely ugyancsak a régi Pártus-Kusán birodalmakhoz vezet vissza bennünket! Érdekes lehet tehát újból összevetni a „Zalán futása” c. fejezetben tárgyalt ZWENTI-BOLD és SZVATO-PLUK neveket, ezúttal a szavak utolsó tagjára figyelve! A BOLD és a PLUK ugyanis teljes mértékben megfeleltethetők egymásnak, ráadásul kitűnően példázzák ennek a balta, szekerce jelentésű ősi szónak a két különböző típusát, a P-L-T ( itt B-L-D ) és a P-L-K alakokat!

   Ha pedig már Szvatopluk alias Salán vezérnél tartunk: Anonymus Gestájában kitűnően nyomon követhető, hogy a magyarok a Zemplén felől megindulva és az Északi-Középhegység mentén nyugat felé vonulva hogyan szorították ki lépésről lépésre Salánt korábbi területéről. Először csak a Sajó, majd a Zagyva folyóig terjedő területet követelték tőle, míg végül teljesen kikergették az országból. De ugyancsak Salán vezér területe volt a Duna-Tisza között elterülő vidék is. Ez abból sejthető, hogy Árpád a Salánhoz küldött követei révén éppen a Duna-Tisza közéről hangsúlyozza leginkább, hogy az eredetileg az ő ősapjáé, Attila királyé volt:

   „Árpád vezér meg nemesei felbosszankodva, ugyanazon követek útján ezt üzenték vissza Salán vezérnek: ’A földet, amely a Duna és a Tisza között terül el, azonkívül a Duna vizét, amely Regensburg felől Görögországba folyik, a magunk pénzén szereztük meg akkor, amikor új emberekként megjelentünk itt…” (Kiemelés tőlem!)

Érdekes, hogy korábban a longobárdok is ugyanebben a földrajzi térben tűntek föl. A Nagy Képes Világtörténet „A longobárdok országa” c. fejezetben a következőt írja:

   „Töredékeik elkalandoznak egészen a Dunáig; de a nép zöme Bohémia és nyugati Felső-Magyarország fensíkjait tartja megszállva. (...) a longobárdok a Duna-Tisza közén állapodnak meg, melyet a maguk nyelvén feld néven neveznek el.” (Kiemelés tőlem!)

    Tehát „Felső-Magyarország” és a „Duna-Tisza köze”! Ez a vidék volt Alboin longobárd népének jellemző letelepedési területe, és ugyancsak ez volt Salán – Szvatopluk népének szállásterülete is! Nincs e dologban semmi különös vagy rendkívüli, hiszen a „Zalán futása” c. fejezetben már világossan kimutattuk, hogy a VI. századi longobárd és a IX. századi Salán-Szvatopluk féle nép valójában azonos, mivel a két korszak között húzódó három évszázadnyi távolság egy utólagos betoldás csupán, mely az egymással párhuzamosan futó időszámítási rendszerek különbsége miatt került rá az időszalagra! Felmerül azonban egy rendkívül fontos kérdés: Vajon a magyarok a honfoglalás harcai során ezt az eftalita – pártus népet teljes mértékben elűzték volna? Nyilvánvaló, hogy nem! Árpádék csupán magát Salán – Szvatopluk vezért és a segítségére sietett bolgár hadsereget zavarták ki az országból! Az egyszerű földműves nép nagyobb része minden valószínűség szerint továbbra is korábbi lakóhelyén maradhatott! Tehát pusztán csak hatalomváltás történt, nem pedig nagyszabású exodus! Ez az eftalita-pártus eredetű hun nép továbbra is azt a területet népesítette be, amit korábban, vagyis a Duna-Tisza közötti terület északi részét és az Északi-Középhegységet, csak innentől kezdve Árpád utódainak alávetve élt tovább! Tudjuk mit jelent ez? Nos ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy ennek a területnek az őshonos népe kultúráját, népszokásait és jellegzetes kiejtését tekintve nem véletlenül különbözik annyira a magyarság más részeitől! Ők ugyanis nem Árpáddal együtt érkeztek ide, hanem jóval korábbi pártus eredetű betelepülők! S hogy melyik népcsoportról beszélek most? A kedves olvasó talán már ki is találta: a palócokról! Ha pedig megvizsgáljuk magát a PALÓC elnevezést is, tovább erősödik a gyanúnk! Ugyanis a PALÓC név egy az egyben feleltethető meg a balta, szekerce jelentésű ősi PELEK szónak, csak itt a szó végi „K” hang „C” hangá módosult! Ugye emlékszünk még az előző fejezetre, ahol a Visztula legnagyobb mellékfolyójának, a PILICA folyónak a nevéről azt a megállapítást tettük, hogy azonos a balta jelentésű PELEKU szóval? Nos, ami akkor igaz volt a PILICA nevére, az most a PALÓC népnévre is megállja a helyét! Ha pedig valaki kétségesnek találja ezt a magyarázatot, az vegye figyelembe, hogy a palócok egyik nagy csoportjának neve BARKÓ, amely név ugyancsak a balta jelentésű PELEKU – PEREKU szó származéka, és feltűnően emlékeztet az ugyancsak pártus eredetű burkusok nevére! Malonyai Dezső A magyar nép művészete című munkájának ötödik, palócokról szóló fejezetében a következőket írja a barkókról:

   „Egyes megyékben vizsgálva a palócokat, bizonyos, hogy Losonc és Fülek között valódi tisztán maradt palócok laknak. Borsod megyében a Bükk-hegység északnyugati nyúlványai között lakó palócok neve: barkó. Megnézve a falucsoportot Sajópüspöki és Hangony között, amit Barkóságnak mondanak, de nem találtunk semmi vonást, ami megkülönböztetné őket a többi palócoktól. Úgy látszik, csúfnévnek ragadt rájuk ez az elnevezés. (...) Hunfalvy János már említett könyvében írja: Különös az, hogy Gömör déli népének nincs semmi öntudata arról, hogy ő palóc vagy barkó, de amely barkó tudja magát annak, arra büszke.”

    Természetesen szó sincs itt semmiféle csúfnévről! Mind a PALÓC mind pedig a BARKÓ név a pártus eredetű baltás eftaliták ősi nevét őrizte meg! A palóc-barkó nép pedig nem más, mint Alboin király „longobárd” népe, illetve Salán-Szvatopluk vezér népe, akiket a honfoglaló magyarok ideérkezésükkor már itt találtak! Mindezek ismeretében rendkívül érdekes megfigyelni, hogy longobárdoknak és a barkóknak van egy közös vonásuk. Mindkét népre igaz, hogy a nevüket – természetesen helytelenül – a szakállal hozták összefüggésbe! Kiszely István „A magyar nép őstörténete” c. munkájában a következőket írja:

„A barkók Ózd környékén, a Rima-Hangony és a Hódos patakok mentén laknak, egyesek szerint önálló magyar népcsoportnak tekinthetők, mások szerint viszont a palócok legrégibb oldalágát kell látnunk bennük. Mai gúnynevük először 1833-ban jelenik meg; egyesek szakállukkal, mások a Bertalan és Bertók keresztnevekkel hozzák összefüggésbe...” (Kiemelés tőlem!)

   A Nagy Képes Világtörténet pedig a következőket írja a longobárdokról:

   „A nemzeti monda szerint hosszú szakálukról (longibarbae) kapták a longobard nevet; ma azonban már bizonyosan tudjuk, hogy a longobárd név e népre a Loingo (Leine-i gau) és a Bard nevek egybekapcsolása útján ragadt rá.” (Kiemelés tőlem!)

   Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a palócok eredetével kapcsolatban a hivatalos tudományosság merőben más álláspontra helyezkedik. Malonyai Dezső A magyar nép művészete c. munkájában így foglalja össze a témával kapcsolatos különböző elméleteket:

   „A palócok eredete igen sok történészt foglalkoztatott. Osztoics és Kojánovics, a két orosz leírja, hogy a magyarok, akik Hugor vize mellett Pannónia felé tartottak, Tánais vizénél megverték a palócokat, kik ellenük fölmertek támadni. Dugonics András az orosz írók e szűkszavú tudósítását hosszú lére eresztette, s végén arra a következtetésre jut, hogy a magyarok meghódították a palócokat, és őket a Mátra vidékén telepítették le. E letelepített népet most is palócoknak nevezik, akik sokat megtartottak a szittyai nyelvnek módjából. (...)

   Anonymus, aki valószínűen Eger egyházmegyéjének papja volt, és legalaposabban a palócok vidékéről írt, azt jegyezte föl, hogy Árpád hadához a kunok Kiovnál csatlakoztak, az ország északkeleti részén telepedtek meg s tőlük származnak a palócok.

   Legelterjedtebb csakugyan az a vélemény, hogy a palócok az Árpád-házi királyok alatt beköltözött kunok ivadékai. A kunok betelepülése történelmi valóság, azonban nagyon kétséges, hogy azok a kunok, e kötetünk népművészeti tárgyait készítő palócok ősei lennének.”

Végül Malonyai így összegzi a fentieket:

   „Láthatjuk tehát, hogy a palócok eredetének megállapításában a tudomány mennyire botorkál; a szakértők annyi eltérő véleményt kockáztattak már, hogy e kérdésben több a zűrzavar, mint a világosság.”

Kozák József érzékelve ezt a zűrzavart a Dobogó c. folyóirat IV. évfolyamának 1. számában megjelent „Palóc atyafiak” c. írásában vitába száll a hivatalos elméletekkel és a következőket írja:

   „A hivatalos néprajztudomány szerint a palóc népnév a Magyarországra telepedett kunok szláv névalakjából, a polovecből származik. A hipotézis egyik alappillére egy 13. századi oklevél, ami a kunok bélháromkúti apátságáról tesz említést. A másik az a nyelvészeti megállapítás lenne (Hunfalvy szerint), hogy: "A palótz név tökéletesen azonos az orosz-szláv polovcz-val."

   Ezek a pillérek azonban mesze nem olyan szilárdak, mint ahogy ezt fenntartói gondolják. Az a tény, hogy a kunok apátságot kaptak Bélháromkúton, nem bizonyítja azt, hogy a térségben nem éltek volna már előttük palócok. Azt pedig végképp nem, hogy az egész ún. palócföldet a bélháromkúti kunság népesítette volna be polovec néven!

    A névazonosság "tökéletessége" is hagy maga után kívánni valót. A szláv névalak a polje (síkság) elemet tartalmazza, a jelentése síksági, ami valóban pontos definíciója a kun és más sztyeppei életmódú népeknek. A polovc, vagy polovec, más esetben plovci alakokból azonban minden esetben hiányzik a palóc név kezdő szótagjának "a" – palócosan "á" – hangja. A második szótag (lóc) "ó"-ja pedig nálunk mindig nyújtott, míg a szláv alakokban rövid "o"-t találunk. E mellett a logika is megbicsaklik a kun-palóc azonosítás kapcsán. Ugyan miért a hegyvidéki palócok volnának a kunok, akiknek szláv neve síkságit jelent? Talán az alföldi Kis- és Nagykunság népessége telepedett föl a hegyvidékre, hogy ott saját neve helyett a szláv síklakó nevet fölvegye? Ugyanakkor az alföldi kunok – akikről biztosan tudjuk, hogy az oroszok őket nevezték polovcinak – vajon miért nem használják a szlávoktól kapott nevüket?”

   Végül Kozák szembehelyezkedve a hivatalos elméletekkel és csatlakozva Pintér Sándor véleményéhez arra az álláspontra helyezkedik, amit jómagam is vallok, vagyis hogy a palócok már Árpád honfoglalóinak bejövetele előtt is jelenlegi területükön éltek:

   „Hunfalvy, és az őt szolgamód követő hazai néprajztudomány vélekedésével szemben a korábbi írások a palócság ősi, helyi gyökereit hangoztatják. Pintér Sándor "tőről sarjadt palóc" A palócokról című könyv szerzője szerint a "'palóc' elnevezés alatt élő népcsalád a honfoglaló magyarok bejövetelét jóval megelőzőleg már itt lakott." Majd így folytatja: "...valószínű az, hogy a három törzsre oszló népcsalád, mint Skyta-hun-avar maradvány, már a honfoglaló magyarok által, mint baromtenyésztő s földmívelő nép, jelenlegi lakó helyeiken találtatván, a honfoglalás könnyítéséhez hozzájárultak és mint lényegében a magyarral egy nyelven beszélők s vérrokonok – s mint talán már előbbről keresztények is, az állam alkotó magyarokkal, mindjárt az első században, nemzettestté olvadtak."”(Kiemelés tőlem!)

A fentiekkel maximálisan egyetértve magam is úgy gondolom, hogy a palócok már a honfoglalás előtt a jelenlegi területükön éltek, s csak annyit tennék hozzá ehhez, hogy esetükben egy Salán-Szvatopluk száli hun népével azonos pártus eredetű népcsoportról van szó, melyet a történetírás a Kr.u. VI. században még longobárd néven ismert! De Kozák további adalékokkal is szolgál:

   „A napkultusz nyomai a mai palóc folklórban is jól megfigyelhetők. (...) Az ősi napkultusz megmaradt emléke – nem csak a palócföldön, hanem Felvidék-szerte – a nyári napforduló éjszakájának megünneplése, aminek csúcspontja a dudaszó melletti tűzugrás.” (Kiemelés tőlem!)

   Miért olyan érdekes számunkra a palócoknál megfigyelhető napkultusz és a dudaszó melletti tűzugrás? Hát azért, mert a napkultusz és a tűztisztelet éppen a régi Pártus Birodalom eftalita hun népére volt jellemző! Tábori László, az „Egy alig ismert ókori világbirodalom Párthia” c. könyvében a „Vallás” c. fejezetben a következő apró megjegyzést teszi a pártusok vallásáról: „a tűz kultusza népszerű”.

   Érdekes módon már Magyar Adorján is észrevette a pártusok és a barkó-palócok eme közös vonását, s „Az Ősműveltség” c. könyvében a következőket írta:

   „De ugyancsak barkó azaz ősavar származásúak voltak az ősi, árjaelőtti perzsák, továbbá az ugyanottani pártusok, valamint az ezektől származott perzsiai és indiai parszik is.  Mind e népek tűztisztelők voltak és Perzsia, azaz a ma Irán nevet fölvett, mohamedánság előtti ország egész műveltségét is ők alapították.  Tűztisztelők voltak azonban az őspalócok is…”

    Érdekes lehet egymás mellé tenni a fenti idézetben szereplő népneveket: barkó (B-R-K), pártus (P-R-T), perzsa (P-R-ZS), parszi (P-R-SZ), palóc (P-L-C).  Egytől egyig mind levezethető az ősi „harci balta, szekerce” jelentésű PELEKU – PARAKU – PARATU – PARTA szóból! Mint láttuk ez a szó mindig mindenütt az eftalita hunok jelenlétét jelzi!

A TÉRSZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKA

AZ IPOLY MENTÉN

   A budapesti Térszínház előadásainak örülhettek diákok és felnőttek március közepén. A március 15-i ünnepi megemlékezéseket tette még emlékezetesebbé a bukovinai székely népmese alapján készült  Pinkó és a szegényember  kalandjait bemutató előadás Lukanénye, Csáb, Ipolybalog és Ipolynyék alapiskoláiban, valamint az ünnep napján az ipolysági városháza színháztermében látott darab, Páskándi Géza A vigéc című zord bohózata, amely nemzeti megmaradásunkról, hagyományaink, értékeink megőrzéséről szól. A korosodó házaspár és egy szem leányuk köznapi életét egy háztartási gépekkel házaló vigéc zavarja fel, aki a jobb élet reményéért cserébe nagy árat kér tőlük: anyanyelvük, történelmük, kultúrájuk elfelejtését. A főszerepekben Csuka János,  Kovács J. István és Szamosvári Gyöngyvér remekeltek.

   A színházi előadások szervezését a Palóc Társaság végezte tájainkon. A körút ötlete Kolczonay Katalinnak köszönhető, aki  a Magyar Kultúra Napja tiszteletére kiírt tanulmányírói pályázatok értékelő bizottságának vezetőjeként szorgalmazta, hogy az Ipoly menti diákok sikeres helytállása elismeréseként vendégszerepeljen a Bucz Hunor vezette társulat a Felvidék e szegletében. Az előadások az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával valósultak meg.

MEGMARADÁSRA ÍTÉLVE

   „...ha születnek a nagyszülőkre figyelő unokák, nyitott szemmel járó, a jelen mellett a múlttal is számoló fiatalok, akkor nem feledhetik el Márait a kassai polgárok, Madách fejfáját a XXI. századi szín föllépői. Akkor tudják majd, mely égtáj felé keressék Bartók szülőhelyét, Petőfi elestének harcmezejét, Szent László székesegyházát, tetteinek legkeletibb freskóját, vagy a pontot, ahonnan Feszty Árpád a Vereckei hágót szemlélte.

   Mert mindez így együtt az otthon, azt itthon, vagyis a szülőföld, a haza szeretete. Olyasmi, amiért nem kell külön tennünk, nem kell utána mennünk, csak be kell fogadnunk és hagynunk, hogy hasson ránk. Figyelnünk arra, hogy belé kapaszkodhassanak hajszálgyökereink. Mert gyökerek nélkül nem lehet élni, de valójában nem is érdemes.”

   Gyökereink pedig vannak, itt vannak a Kárpát-medencében, és igen, születnek a nagyszülőkre figyelő unokák, nyitott szemmel járó, a jelen mellett a múlttal is számoló fiatalok. Amit fent Németh Miklós Attila  papírra vetett és felolvasott hallgatóságának, igaz, kétségtelenül. Két évtizede bizonyítja ezt az a sok-sok fiatal, aki a Kárpát-medence legtávolabbi tájáról is évente, immár húsz éve jelentkeznek írásaikkal a Palóc Társaságnak a Magyar Kultúra Napja tiszteletére meghirdetett tnulmányírói pályázatásra.

   Az idei eredményhirdetés tehát már a huszadik volt. Ezt szerettük volna kissé rendhagyó módon is kifejezni. Ezért sikeredett két naposra a rendezvény, ezért voltak olyan részei is, amelyek eltértek a megszokottól.

   Először is a Márton Áron Szakkolégiumban szombaton, január 23-án zajlott egy találkozó a diákokkal, kísérőikkel és neves előadókkal. Azt kívántuk ezzel elérni, hogy több idő jusson a fiataloknak az egymással való találkozásra, ismerkedésre. Először Papp Annamária, a Térszínház művésznője jött el közénk s mesélt pályafutásáról, énekelt népdalt, műdalt. Aztán Szidiropulosz Archimédesz történész, a Trianoni Szemle főszerkesztője vont párhuzamot a magyar és a görög „trianon” között, majd Kolczonay Katalin, aki húsz éve már a dolgozatokat értékelő bizottság vezetője (történész férjével együtt a Palóc Társaság Tiszteletbeli Tagjai) tárt fel tapasztalataiból néhányat a pályázatra érkezett írások gyűjtőmunkájával, rendszerezésével, kidolgozásával kapcsolatban. Ezt kis eszmecsere követte, amelyben felkészítő tanár és pályázó diák részt vett.

Papp Annamária

Szidiropulosz Archimédesz

Kolczonay Katalin

A résztvevők a kiállításon

Józsa Judit kerámiaszobrász

            Másnap reggel, január 24-én a Józsa Judit Galériában kezdődött a nap. A Palóc Társaság Tiszteletbeli Tagja vezette végig a látogatókat a magyarság nagyasszonyait ábrázoló kiállításon, megfűszerezve a tudnivalókat a neves nagyasszonyokhoz fűződő történetekkel.

   Még egy kiállítás várt a találkozó résztvevőire, a Mi, magyarok…Ezt már a Magyarságban Házában néztük meg az újonnan érkezett fiatalokkal és kísérőikkel. A tárlat célját a rendezők abban látták, hogy „bemutassa a kulturális, tudományos, történelmi értékeket, amelyekre büszkék lehetünk mi, magyarok.”

   A pályázat eredményhirdetése a legnagyobb befogadóképességű Corvin teremben zajlott (mégsem volt elegendő ülőhely).  A műsort most először vezette szakavatott bemondó, a felvidéki születésű Erdélyi Claudia. A Budapesti Tárogató Együttes vezette be az ünnepi műsort, amelynek elején elhangzott Kölcsey Ferenc Himnusz c. költeménye Virág Apollónia budapesti gimnazista előadásában (ő volt az egyik nyertese a múlt évi ipolysági magyarságversek szemléjének). Őt követte az ugyancsak felvidéki születésű, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Szvorák Katalin, aki az újévtől farsangig terjedő népi dallamkincsből nyújtott át egy csokrot. A sarjadzó, tehetséges Gál Tibort a Fölszállott a páva c. televíziós vetélkedőben ismerhette meg a nagyközönség. A székely gyökerekkel megáldott Ráckevén élő fiú csillogó tehetségét, énekét nagy tapssal jutalmazta a közönség.

Erdélyi Claudia	Szvorák Katalin
Gál Tibor

            A fővédnök Németh Miklós Attila méltató beszéde után a dolgozatíró diákok léptek a színpadra. Kárpátaljáról a tiszaásványi Ferkó Réka, Délvidékről a temeríni Gusztonyi András és az óbecsei Ződi János, a somorjai Németh Enikő, az ipolysági Jablonsky Benjámin és az ugyancsak délvidéki Kúláról érkezett Kovács Alex.

Ferkó Réka	Gusztonyi András
Németh Enikő	Ződi János
Jablonský Benjámin	Kovács Alex

   Kolczonay Katalin értékelte a diákok munkáját, majd a várva várt eredményhirdetésre került sor ( honlapunkon található az eredmény). A két fődíjat, a Magyar Kultúra Napja-díjat az alapiskolások közül Kovács Alex, a középiskolások korosztályában Németh Enikő érdemelte ki. A díj alkotója Józsa Judit, aki személyesen adta át a helyezetteknek és kívánt nekik további sok sikert. A vadonatúj emléklapot a dunaszerdahelyi PaedDr. Patassy Sándor tervezte és készítette.

A fődíj  

   Most először tettük lehetővé, hogy egyetemisták is bekapcsolódhattak a pályázatba. Ketten éltek a lehetőséggel – nagy örömünkre: az erdélyi Győrfy Hajnalka és a délvidéki Kávai Konrád. Dolgozatukat meg is jelentettük és valamennyi helyezett diáknak, a kísérőknek átadtuk ráadás jutalmul.

   Jutalmakból bőven jutott valamennyi helyezett pályázónak. Köszönet illeti a jótétemenyekért  a Magyar Művészeti Akadémiát, Lezsák Sándor Országházalelnököt, a Rákóczi Szövetséget, a Trianon Kutatóintézet Alapítványt, az Országos Honismereti Szövetséget, Balassagyarmat Város Önkormányzatát, a Püski Kiadót, a Magyarság Házát (külön Csibi Krisztina igazgatót), a Jászok Egyesületét, a KSH nyugdíjas klubját, a Hegyvidéki Trianon Társaságot, a Kárpát-medencei Vitézi Rend képviseletében v. Zetényi Csukás Ferencet, Delényi Éva és Lukács Ágnes tárogatóst, Czékmási Csabát, a Regélő főszerkesztőjét valamint kiemelten és  nem utolsó sorban Józsa Judit kerámiaszobrászt.

A Corvin terem közönsége

Visszhang

   „Szeretném megköszönni, hogy újból részese lehettem a Magyar Kultúra Napi Ünnepségnek. Boldog vagyok, hogy írásommal újra a díjazott diákok közöttlehettem.

   Mindig meghatódva, s csodálattal hallgatom diáktársaim dolgozatát, s ilyenkor érzem át igazán ilyen jó, hogy magyar vagyok!!!! Nagyon büszke vagyok rá, hogy Velük, Önökkel ünnepelhettünk. Köszönöm.

S egyben elnézését is szeretném, amiért vasárnap búcsúszó, köszönés nélkül, oly hirtelen jöttünk el, de így is csak futva értük e az utolsó vonatot, amihez még csatlakozásunk is volt a falunkba.

Az úton hazafelé, ahogy Ön javasolta, Hajnalka és Konrád írását olvastuk édesanyámmal. Ennek hatására sok gondolat, érzés kavarog bennem, s talán a következő, a XXI. pályázaton lesz lehetőségem leírni ezeket egy dolgozat keretében, s talán tudok olyan hatással lenni iskolámban diáktársaimra, hogy ők is csatlakozzanak hozzám, hozzánk.” – írja levelében Lugosi Csenge Anna Zalaszántóról.

    „Nem volt alkalmam az elmúlt két napban, de ennél sokkal hiányt keltőbb, hogy személyesen sem megköszönni, hogy elhívtak, és ott lehettem. Nem volt szerencsém eddig ilyen színvonalas, szívünket lángra lobbantó, és szemeinket felnyitó rendezvényen részt venni. Igazán élvezetes volt számomra és tartalmas. Külön köszönöm az ajándékokat” – ezt írja levelében Ződi János Óbecséről.

    „Az óbecsei csapat nagyon jól érezte magát a vasárnapi rendezvényen. A Vajdaság Ma című  és a Moj Becej helyi portálon már meg is jelent a tudósítás.

http://mojbecej.rs/index.php/aktuelno/kultura/item/3137-dijatado-budapesten-a-magyar-kultura-napja-alkalmabol-obecseiek-sikereitt

http://www.vajma.info/cikk/olvasok/253/Dijatado-Budapesten-a-magyar-kultura-napja-alkalmabol-obecseiek-sikere.html

Ui: Várjuk a következő versenyfelhívást! Jövőre is szeretnénk pályázni! – olvasható Kuszli Angélától.

(A felvételeket Fagyas Róbert és Urbán Attila készítette)

„A szlovéniai magyarok hetilapjában, a «Népújságban» szerettem volna a gondolataimmal megajándékozni az erre fogékonyakat, de ott ez «nem fér bele». Egyben bízhatunk: a világegyetem tágul, s így majd egyszer minden mindenbe «belefér»”…- írja Patyi Zoltán barátunk Alsólendváról. Mi örömmel adunk helyet írásának itt, a Jó Palócokban…

         Hogyan kell metszeni?

Ehhez a témához is legalább annyian értenek, mint a labdarúgáshoz. Igaz, már sokan „túlestek” az idei metszésen, azért a jó tanács mégsem késő.

   A szőlő és gyümölcsfa, vagy akár dísznövény tapasztalt, ügyes metszőjének nagyon sok mindenre kell figyelnie. A hibát a legjobbak is gyakran elkövetik azáltal, hogy nem úgy végzik a munkát, mint ahogyan azt őseink tették. Sajnos önteltek vagyunk, s úgy gondoljuk, hogy a bőséges termés a mi érdemünk, ha meg rossz a termés, akkor az Istent kárhoztatjuk. Őseink éppen fordítva csinálták. A munkát úgy kezdték, hogy: „No, anyjuk, Isten segedelmével fogjunk hozzá, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen” Amikor betakarították a termést, akkor hálát adtak a Mindenható Atyaúristennek a jó termésért. Ha pedig sovány volt a termés, akkor tudták, hogy ez bűneik miatt van, de az Isten így is meg fogja tartani őket. Sanyargattatásukat ébresztőnek szánta a lelki vezeklésre.

    Bármit csinálsz, Isten munkatársa vagy a világ jobbá alakításában. Vigyázz, hogy egy pillanatig se képzeld, hogy te vagy a kis világod ura és teremtője, mert nagyot koppansz, mint az a cserebogár, amelyik a falnak száll.

   Tavaly húsvétkor Márton atya, lendvai plébános prédikációjából megtudhattuk, hogy Tamás apostol nem hitetlen volt, hanem lelkes. Apostol társai szürke érdektelenséggel közölték vele a hírt, hogy „Feltámadt az Úr”. Tamás okosan megértette, hogy Jézus feltámadása a Teremtett Világ történelmének messze legnagyobb kozmikus eseménye, és ő ennek a részese lehet. Ezért mondta, hogy látni, tapintani akarja Jézus sebeit. Mi ebből a tanulság? Először az, hogy vedd észre a világ fontos dolgait, ne homályosítsák elméd a jelentéktelenek. Másodszor pedig, ha látod, hogy mi a fontos, akkor ne szégyellj azért lelkesedni, másokra is átsugározni meggyőződésedet.

     Közben pedig sohase feledjük, hogy ha a bolha és az elefánt együtt lépdel, attól még nem a bolha alatt döng a híd.

Kanizsa József Ima Krisztushoz A szférák lágy zenéjén át Uram a te hangod hallom. S látom arcod ragyogását. Köszönöm szavad: Krisztusom.   Köszönöm bátorításod, Hogy viseljem el a Jelent. Fényözönben a trónusod S fényben látom a végtelent. Szeretet, boldogság fog el, Tisztelet, öröm és béke. A szereteted vezérel S tested ember-közelsége.   Áldd meg minden napi tettem. Suhintsd el a sátán-gondot, Ne uralkodjon felettem. Vétkem s bűnöm is feloldod…

RÖVIDEN

• Március 13-án emlékműavatással emlékezett az ipolyhidak elindítójára, Molnár Katalinra szülőfaluja és az Ipoly mente népe
• Áprilisban zajlanak  ŐSI TUDÁS címmel a 12. felvidéki rovásírás-vetélkedő körzeti döntői (Nagymagyar, Rimaszombat, Tardoskedd). A döntő Dunaszerdahelyen lesz május 6-án.
• Erdély üzen címmel Wass Albert és Reményik Sándor nyomába indulunk honszerető barangolásunkon Július 24-29. között.