ÁLDOTT, BÉKÉS, KARÁCSONYI ÜNNEPEKET,

ERŐBEN, EGÉSZSÉGBEN ÉS ÖRÖMÖKBEN TELJES, 

SZERENCSÉS ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK!

FELKELT A NÉP

Emlékezés 1956-ra

A balassagyarmati Madách Imre Városi Könyvtár kupolatermében október 20-án tartott rendezvényen Herczeg Hajnalka az A Jobbágy Károly Alapítvány elnöke köszöntőjében kiemelte, a névadó Jobbágy Károly sok-sok szállal kötődik a hat évtizeddel ezelőtti jeles eseményhez, a forradalom idején elgondolkodtató és felrázó verseket formált rímekbe, s nem kerülhette el az utólagos meghurcoltatást sem. A kerek évforduló alkalmából az irodalmár 1956-hoz kapcsolódó alkotásaiból kis gyűjtemény jelent meg „Felkelt a nép” címmel.

A kötetet neves szaktekintély, a huszadik századi magyar irodalom elhivatott kutatója, dr. Sipos Lajos irodalomtörténész, egyetemi tanár mutatta be, felvázolva a költő alakját, sorsát is. Említette a fiatalkor nehéz esztendeit a Trianon után határvárossá vált Balassagyarmaton, a pályakezdés göröngyös útját, az első próbálkozásokat a Népszava és a Kelet Népe hasábjain, a Szovjetunióban elszenvedett hadifogságot és munkatábori gyötrelmeket az Ural hegységben. Aztán a hazatérés, ahol nem beszélhetett a messzi távoli szörnyűségekről, tapasztalta a kommunista rendszer álnokságait, az indexre tett költőtársak „fojtott kiáltását”, megismerve, milyen a „láncra vert szabad szó”. De az elismertetésben a barátok, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc sem tudtak neki segíteni.

Következett 1956, és Jobbágy Károly megérezte a torz valóságból ébredező reményt. Az októberi napokban megírta híres költeményeit: a „Tigrisek lázadása”, a „Felkelt a nép”, a „Rongyos zászlók alatt” a „Nem elég” vagy „A rádió mellett” mind-mind a forradalom perceiben, óráiban íródott, hogy aztán a szabadságharc vérbe fojtását követően alig ússza meg a börtönbüntetést. Helyette egy budapesti, peremkerületi gimnáziumban kapott tanári állást, és elindulhatott a harmadszori pályakezdési kísérlet, ami ezúttal már sikeresebb lett. Megjelenhettek már kötetei, és az 1966-ban született „Az elhagyott repülőtér” című verse napjainkig a ballagási ünnepségek elmaradhatatlan részévé vált, de Jobbágy Károly sohasem került be a hivatalos magyar költészet „Pantheonjába”.

A most, nyomdából frissen kikerült kötetet a tudós korszakos jelentőségű költemények gyűjteményének tartja, és a versekből kitűnnek

mindazon elvek, amelyhez Jobbágy Károly élete végéig ragaszkodott: magas fokú szociális érzékenység, olykor abszurd és szélsőségesen erős etikai mérce, és persze a szülőföld, Balassagyarmat szeretete.

A méltatást követően fiatal jogász-jelöltek léptek a színpadra. Görög Dóra és társai, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatói verses-dalos előadásukkal mutatták be a hallgatóságnak, miként látta és élte át az 1956-os forradalmat az ünnepelt költő.

A Jobbágy Károly Alapítvány minden évben meghirdetett irodalmi-történelmi pályázatának témája is az ’56-os forradalom és szabadságharc volt. Az állandó bírálók (Herczeg Hajnalka, Tibay András, Z. Urbán Aladár) döntése ezúttal egy Szegeden élő fiatal írónő-anyuka munkájára esett: Zónainé Kékesi Dóra különleges szemszögből vizsgálja és láttatja a forradalmat. Az „1956 – Egy szerelem története” című regényét az alapítvány képviseletében Tyekvicska Árpád történész-levéltáros mutatta be. Csábi István előadóművész részleteket olvasott fel a nemsokára könyv alakban is megjelenő műből, és a hallgatóság számára tökéletesen tükröződött az a fojtott hangulat, ami a cselekményt és egyben az egész kort jellemzi.

Hegedűs Henrik nyomán

Jobbágy Károly

Mondják, a Himnuszt énekelték

Mondják, a Himnuszt énekelték,

úgy indultak a puskatűznek,

s a könnygáz meg a tűzzel telt ég

sem riasztotta vissza őket.

Csorgott a könnyük, talán sírtak,

csorgott a vérük, - belehaltak.

Diákok voltak,, s ők csinálták

a dicsőséges forradalmat.

Szécsénykovácsiban emlékeztünk Krúdyra

A Krúdy-emlékezés Krúdy őseinek falvában folyt október 16-án egész napos rendezvénysorozattal. Óbudáról, a Krúdy Gyula Irodalmi Körből jelen voltak Kanizsa József író, költő, immár 30 éve a Kör titkára, Király Lajos író, költő, műfordító, aki 25 éve a Kör elnöke, SzénásiSándor István író, költő, meseíró, aki szintén már 25 éve a Krúdy Kör prózaszakosztály vezetője és Lengyel Géza költő, aki a Csepeli Tamási Lajos Irodalmi Klub vezetője, a Kör Krúdy-érmes tagja, Filip József a Krúdy Kör tiszteletbeli tagja, Krúdy-érmes, Szécsénykovácsi polgármestere  és Kiss Adrian alpolgármester közösen koszorúzták meg a temetőben Krúdy őseinek a síremlékét, és gyújtották meg az emlékezés gyertyáját. 

Filip József polgármester a Krúdy-ősök sírjára koszorút helyez

A szentmisén Zolcer György plébános úr az elhunyt Krúdy családtagokért mondott szentmisét. A Krúdy-emléktáblánál a falu nevében Filip József és  Kiss Adrian alpolgármester helyezte el, majd a Krúdy Kör részéről Kanizsa József, Király Lajos, Szénási Sándor István és Lengyel Géza helyezték el az emlékezés koszorúit. Emlékbeszédet Filip József polgármester mondott és Szénási Sándor István író, költő, a Krúdyhoz írt versét mondta el.       

Az óbudai Krúdy Kör tagjai és vendéglátóik

A Művelődési Házban az ünnepi ebéd a falu nyugdíjas lakosaival és a meghívott vendégekkel, beszélgetéssel, színvonalas emlékezéssel, műsorral folytatódott. A Krúdy Gyula Irodalmi Kör tagjai Kanizsa József Krúdyra való ideillő emlékbeszédével és Király Lajos, Lengyel Géza, Szénási Sándor István az őszi témájú valamint hazafias verseikkel bilincselték le a szépszámú közönséget. Filip József polgármester is elmondta a saját versét. Befejezésül mindnyájunk örömére a mindig szép s üde Szeredy Krisztina színművész a maga bájosságával, csodálatos hangjával, közvetlenségével és a partnere, Ocskó Aladár magánénekes egyéni és közös énekléssel hódították meg a közönséget, akik vastapssal jutalmazták meg a duó fantasztikus előadását.

            Az ünnepi ebéd és színvonalas zenei, ének, irodalmi műsor után a helybéli nyugdíjasok az őszi „Idősek Napja” alkalmából Filip József polgármestertől vették át az ajándékot.

Kanizsa József  nyomán

A felvételeket Filip Róbert és Kanizsa József készítette

Bőhm András:  Zs. Nagy Lajosra emlékeztünk

Szklabonyán az emlékházban valamit kerestem a gépben, és ráakadtam a  Lajos versére, amit ő „A fejfámra” címmel publikált, s eszembe jutott, hogy ha egyszer meghalok, ez soha sem lesz már a sírjára kiírva. Így aztán összehívtam a MKP elnökét és a még nem létező (már két éve alakuló félben levő)  Zsélyi Nagy Lajos Társaság valószínűsíthető elnökét és eléjük tettem egy tervet a sír rendezésére (ez az, ami meg is valósult). Betettem az alaptőkét és elkezdtük a gyűjtést. Nem mindenki adakozott, akitől elvártuk volna (pl. az, aki megörökölte Lajos összes vagyonát, nem adott semmit), de úgy is összejött 1160 Euró (az anyagi támogatások nagyobb tételei: Csáky Pál: 400,- SzMIT: 290,- Victoria:    200,-). Ebből aztán futott a sírkőre, virágra, koszorúra és még egy állófogadásra is.                                             

Itt sem nyugszik ez a Zsélyi,

csak a másvilágát éli.

Nem lett biz ő por a porban:

megedződött búban, borban.

            Az avatás október 22-én volt. Kezdődött a zsélyi a Zichy-kastély olvasótermében az író emlékét őrző kiállításon e gondolatok jegyében: Mi zsélyiek hogyan emlékezünk falunk írójára, költőjére? Utána szentmisével folytatódott Zsélyi Nagy Lajos lelki üdvéért a zsélyi templomban. A felújított síremlék felszentelését Urbán József nyugalmazott plébános végezte. Celleng József tárogatón játszotta a Himnuszt, amelyet az emlékezők követtek: Hodossy Gyula, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke,  Erős Kinga irodalomtörténész, aki  a Magyar Írószövetség elnökségi tagja és  Csáky Pál író, az Európai Parlament képviselője, szép, frappáns  beszéddel. A beszédeket követően a zsélyi férfi éneklőcsoport előadásában hallottuk: Kár volna még meghalni... Végül a Szózat hangjaival ért véget a temetői ünnepség (Celleng József tárogatózott).

Ami a  múzeumban elhangzott:

            A meghívóban  beharangoztam, hogy a Zichy kastély olvasó termében találkozunk. Biztos vagyok benne, hogy aki még nem járt itt, az másképp képzelte el a Zichyek olvasótermét.  De mi biztosan tudjuk, hogy ez volt a könyvtár, és ez az olvasóterem, mert a világháború után abból a könyvtárból, amelyet az oroszok összedöntöttek, a zsélyiek talicskán hordták haza a könyveket és lapokra tépve, azzal fűtöttek be... 

            Jó emberek akaratának és megint mások munkájának, de a sors furfangjának is köszönhetjük, hogy most itt állunk a Zsélyi Néprajzi és Helytörténeti Múzeumban egy néhány tárgy, kép, levél vagy irat előtt, amelyek Zs. Nagy Lajost élete utolsó napjaiban a világhoz kötötték. Az írógépe, a hamutartó, amit mindig magával vitt, be a házba, ki az udvarra, néhány sor kézírása, a könyv, amit saját fiának dedikált … Nem sok, de most már muzeális érték.

            Amikor itt söpörgettem az elhullott legyeket, e sarokról eszembe jutott  Reményik Sándor  versének utolsó négy sora:  (idézem)

Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de addig, varjú a száraz jegenyén:
én itthon maradok.

            Haza jött Lajos is, de mi jutott falunk nagy emberének Zsélytől és a zsélyiektől? Egy pici kis hely a temetőben, amelyen az öcsével osztoznak és ez a szobasarok – ideiglenesen. A háza már nem a család tulajdona, a híres kovácsdinasztia, a Nagy család, amelynek tagjai a magyar kultúrával éltek, kihalt. Zsé műveit alig olvassa, alig ismeri valaki, s valami, ami értékes, nemes volt, feledésbe megy.  Tudom, nincs még minden napnak vége, de nem tudom, akad-e Zsélyben elég őszinte és kitartó magyar ember, aki Lajos költészetét tovább viszi.

            Engedjétek meg, hogy egy fél percre, valamit még elmondjak.       Lajost 2005-ben az öccse sírjába temették és sokáig még a neve sem volt a síron kiírva. 2010-ben akartunk síremléket emelni, de a pénzhíja miatt nem tudtuk megvalósítani. Akkor a Victoria szűk körű gyűlésén Bojtos Pista felszólalt: „ Én csinálok egy fakeresztet és arra kiírjuk a nevét.”  Aztán már nem mondott semmit, csak a megemlékezés napján a kereszt ott volt a síron. Ma, alig tudja valaki, honnét lett, mert Pista egy művész lélek és szerény ember. Megtervezte és elkészítette a keresztet, a stilizált feliratot, Lajos nevét belereszelte a másfél milliméter vastag vaslemezbe, csak úgy, mert egyszer megígérte… Ezt most itt köszönöm meg neki.

A temetői megemlékezésen hangzott el:

Tisztelt  Emlékező Gyülekezet !

            Ma a temetőben Zsélyi Nagy Lajos sírjánál gyűltünk össze, de nem gyászolni jöttünk, inkább emlékezni.  Gondoljunk egy pillanatra bele, mire jó és kinek jó egy ilyen közös emlékezés? Lajos barátunknak talán? Azt kétlem. Ő a napjait már régen elszámolta az Úrral és mi egy csendes, őszinte imán kívül az ő ügyükbe nem szólhatunk bele.

            Hát akkor kinek?

Nekünk!  A megemlékezés nekünk fontos, hogy megérezzük, hogy egybe tartozunk, mert valami egybeköt minket s az a valami most Lajos személye, az ő írásai, az ő éleslátó és kritikus szemének meglátásai, a hozzánk intézett őszinte szavai. Fontos ez nekünk, mert kell valami, ami minket kultúránkban, nyelvünkben, magasztos nemzeti érzésünkben megtart. Különben széthullunk, mint a megoldott kéve.  

            Mindenkit Isten hozott!

Zs. Nagy Lajos

És majd eltűnök…

Tudom már, hogy valamelyik jövő héten lóra kapok,

s kivágtatok a zúzmarás mezőkre.

Lovam sörényét majd a szél cibálja,

s én cserepes szájjal kurjongatok a széles nagyvilágba.

Barátaim amúgy is elsüllyedtek, csapatom nem lesz,

egyedül rontok rá a vándorokra.

Senkit meg nem ölök: kifosztom őket.

Tarisznyám megrakom színültig szeretettel,

s eltűnök a kék sziklák között.

„Hitet adj nekünk…

… hogy „leszünk még magyarok!” Sajó Sándor fohásza az Úrhoz hangzott így 1920-ban. Azóta temérdek idő múlott el s temérdek ember. A ma embere is így fohászkodhat, hiszen a helyzetünk nemhogy nem javult, de még romlott is, és sokkalta kevesebben fohászkodhatunk így, de legalább még vagyunk, a költő szavaival: „vagyunk még magyarok”!

Vagyunk, akik minden év novembere idusán Ipolyságon, Sajó Sándor szülővárosában összegyűlnek, hogy a költészet erejével tartsák össze, erősítsék meg, hogy „e rab föld mind az én hazám”. Hogy szép szülőföldünket, a Felvidéket hazánknak, sajátunknak érezzük és őrizzük. Fiatalok s még fiatalabbak tanulják Sajó költeményeit, és a gyönyörű magyar költészet remek, hazaszerető költeményeit. Mert a hazát, a szülőföldet nem elég korán kezdeni. És igen, illik is, kell is, hogy lányaink, fiaink mint betevő falatot ízleljék meg a hazafias költeményeket, éljenek vele és benne, és érzésükkel átszőve, hangulatában megfürödve adják tovább, mondják el másoknak, a családban, az iskolában, a közösségben.

Ilyesminek lehetünk tanúi minden év november 13-a táján, a magyar vers ünnepén, amely most már kapcsolódik a magyar nyelv napjához is. Az idén 11-én zajlott az Ipolysági Városi Könyvtárban a Magyarnak lenni: nagy s szent akarat! címmel a magyar hazafias költészet szemléje. Most először jelentkeztek s mutatkoztak be az alsó tagozatos szavalók is egy-egy életkoruknak megfelelő szép Sajó-költeménnyel. Csak folytatni lehet a kezdeményt: jövőre az alsó tagozatosok korcsoportjával bővül majd a versmondók köre.

A folytatáshoz tartozik, hogy a magyar vers ünnepe nemcsak tájainkon honosodott meg. Ipolyság már tizennegyedik alkalommal adott otthont az ünnepnek. E majdnem másfél évtized alatt  nemcsak felvidékiek és a csonkamagyarországiak álltak elénk jobbnál jobb előadásban, hanem Délvidékről is jöttek s ihletet kaptak tőlünk: immár negyedik alkalommal rendezték meg a Sajó Sándor hazafias versmondó versenyt (Kishegyesen), melyről a három legsikeresebb szavaló Ipolyságon is megjelent és előadta választott verseit. Három országban élő magyar fiatalok, akik egy nemzet fiai, akik összetartoznak annak ellenére, hogy országhatárok választják el őket – de csak közigazgatásilag, politikailag, lélekben elválaszthatatlanok!

Podhorszky Márk

Bukovszky Dorottya 

Szemendri Tamás

     A rendezvényt a könyvtár új igazgatója, Iveta Tonhauserová nyitotta meg szlovák nyelven. Őt követte a város alpolgármesterének,

Hammersmidt Bélának magyar nyelvű köszöntője, majd Konkoly Annamária, a kulturális osztály vezetője üdvözölte a megjelenteket.

A versmondók előadását a három tagú értékelő bizottság követte nagy figyelemmel. Tagjai voltak: P. Kerner Edit előadóművész, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház alapító tagja, Majer-Illés Ivett versmondó és Csábi István előadóművész, a balassagyarmati Rózsavölgyi Márk Művészeti Iskola igazgató-helyettese, a bizottság elnöke.

Helyezettek lettek az első korosztályban:

1. Oroszlány Natália, az ipolybalogi Ipolyi Arnold MTNYA tanulója, felkészítője Németh Ágota.
2. Károlyi Egon az óbecsei Petőfi Sándor Általános iskola hatodikos tanulója, felkészítője Szűcs Budai Engelbert.
3. Bukovszky Dorottya, a Deáki Alapiskola tanulója, felkészítője Renczés Nóra

Ipolyság városának polgármesteri díját Kuzma Dávid, a Lukanényei Alapiskola és Óvoda tanulója kapta, felkészítője Mgr. Kuzma Monika

Különdíjban részesültek az érsekújvári Czuczor Gergely Alapiskola alsó tagozatos tanulói: Jóba Krisztina, Puss Veronika és Sukola Bence, mindhárman PaedDr. Salgó Gabriella tanítványai.

Helyezettek a második korosztályban:

1. Gömöry Eszter a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium diákja, felkészítője Gaálné Versényi Judit.
2. Dudás Orsolya, ugyancsak a Balassi Bálint Gimnázium tanulója, Ádám Klára a felkészítője
3. Szilvási Bianka, az ipolysági Szondy György Gimnázium diákja, Melaga Henrietta készítette fel

A polgármester díját ebben a korosztályban Bagi Natália kapta, aki az óbecsei gimnázium diákja, Cseri Angéla tanítványa

Különdíjban Virág Apollónia részesült, aki a  budapesti Benkő Imre Református Gimnázium diákja és felkészítő tanára pedig Békésy Gizella.

Köszönhetően a jószívű adományozóknak valamennyien részesültek elismerésben,: SZaKC, Városháza, Via Nova ICS, pozsonyi Magyar Kulturális Intézet, Palóc Társaság. Támogatta a rendezvényt a NéVA Társaság a Rákóczi Szövetség által, a Villa Romaine szálló továbbá a Honti Múzeum és Galéria Baráti Köre. A versmondókon kívül jutott az elismerésből a felkészítő tanároknak és az értékelő bizottság tagjainak is.

Harangszó most, mikor a versmondók és felkészítőik, Sajó-tisztelők és a hivatalosságok a cseperésző eső és zord fuvallat ellenére is a költő Oláh Szilveszter szobrászművész által alkotott mellszobra köré gyülekeztek, nem szólt a szomszédos templomtorony magasában. Csak bent a szívekben kondult vagy csak rezdült meg csendben, amikor a koszorúzási ünnepségen Szilvási Bianka versét mondta és a fegyvernekis kórustagok a palóc himnuszt énekelték: „Isten áldja meg a magyart, tartson élte míg a föld tart! Paradicsomhazájában éljen örök boldogságban! Éljen örök boldogságban!...”  A most simán hömpölygő Ipoly partján Sajó Sándort és költészetét ünneplő magyarok érdeklődéssel hallgatták dr. Molnár Imrét, a rendezvény fővédnökét, a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet igazgatóját, aki ugyancsak Palócföld szülöttje. Mit mondhat a szülőföldről elszakadt honfi a szülőföldön maradtaknak s az ide vissza-visszatérő, más tájakon élő, más ég alatt születetteknek? Nem mást, mint amit maga a költő is vallott: olthatatlan szülőföld- és hazaszeretettel szolgálni népét a sors rendelte poszton!

Gömöry Eszter

Takács Péter

Szilvási Bianka

Sajó Sándor születésnapja egyben a magyar nyelv napja is! Milyen véletlen, mégis milyen sorsszerű! Az 1844. évi II. törvénycikk elfogadása, amely a magyar nyelvet hivatalossá tette 2011 óta a magyar nyelv napja is a Magyar Országgyűlés határozata szerint. Jó ezt tudatosítani, de többet is kellene érte tenni, mint kinyilatkoztatni, esetleg diákokkal vezényszóra elmondatni egy költeményt... Imádott magyar nyelvünk egyelőre még nem múzeumi emlék, bár múzeuma már van (Széphalom).

Élő, eleven, régmúltban gyökerező nyelvünket lankadatlanul rongálják, rombolják, fertőzik idegen kifejezések garmadával, hadarással, csonkítással... Ez ellen is kellene törvénycikket fogalmazni, elfogadni, különben valóban csak a múzeumban szembesülhetnek késői unokáink, amit mi hagytunk romlani, veszendőbe menni, megsemmisülni... S akkor foroghatunk sírunkban…

Ez az idei magyar versünnep alkalmat kínált arra is, hogy a 60 évvel ezelőtti történelmi eseményre, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcra is emlékezzünk.

Bebizonyosodott az idei ünnepen, hogy az alapiskola alsó tagozatosai is felnőttek idősebb társaikhoz, szót illetve teret kérnek maguknak. Megszületett az elhatározás: 2017-ben számukra is biztosítjuk a részvételt, azaz háromra bővítjük a korosztályok számát növelve azt. Végül megfogadtuk, hogy viszonozzuk a délvidékiek szereplését, azaz a Felvidék képviseletében részt veszünk az ő Sajó versmondó versenyükön.

Így összefogva talán leszünk még magyarok…

Az értékelők: P. Kerner.Edit, Majer-Illés Ivett, Csábi István

Dr. Molnár Imre

Helytállni magyarként, emberként

Emlékbeszéd a költő szobránál

Tisztelt Urbán Aladár elnök úr, tisztelt igazgató hölgyek és urak, tisztelt képviselő úr, kedves emlékezők!

Mindenekelőtt köszönettel tartozom a Palóc Társaságnak azért, hogy így, a magyar nyelv napjához és Sajó Sándor novemberi születésnapjához kötődően, immár 14. alkalommal szervezi meg itt a történelmi Hont megyében a magyar vers ünnepét, ahol a hazai, szlovákiai magyar indulók mellett, az anyaország és több szomszédos országban élő magyar népcsoporthoz tartozó diák is megmérettetheti magát. Méltó befejezése ennek az ünnepnek az a koszorúzási aktus is, melyre itt az ipolysági templom előtt kerül sor a Palóc Társaság jóvoltából ide állított Sajó mellszobor előtt.

Úgy vélem, méltó és igazságos, hogy épp itt lett felállítva Oláh Szilveszter szobrászművész élethű alkotása, hiszen mindenekelőtt Istennek tartozunk köszönettel, hogy épp itt Ipolyságon látta meg a napvilágot az a Sajó Sándor, akitől szebben talán senki nem írt erről a városról, s az őt körülvevő szelíd Ipoly menti tájról. Ahogy a Lukács evangéliumban olvashatjuk, hogy „Isten akár a kövekből is tud fiakat teremteni”, ugyanígy teremtette ide, ebbe a tájba nekünk, itt élő palócoknak és nem palócoknak, Heringer János és Rossnagel Terézia fiaként miként ezt ő maga írta „sült németként”, Sajó Sándort. Talán épp azért, hogy, ha más nem akad, akkor egy született német tanítsa meg az olthatatlan szülőföld- és hazaszeretetre, illetve a hozzá való el nem múló hűségre e föld népét. Úgy, miként azt ő maga írja: „a tájhoz, hol születtem, Én is váltig hű vagyok”.

A „nyelvében és lelkében” is magyarrá váló profetikus hangú verseket szerző költő sorait olvasva, úgy érezzük, mintha ő már megelőlegezetten magára vette volna Dsida Jenő 1936-ban írott Psalmus Hungaricus című versének átoksorait:

„Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!”

Ily szenvedéllyel írja Sajó Sándor is himnikusan hömpölygő verssorait, úgy, hogy valóban szinte minden leírt versszakával népét és annak fájdalmát, gondjait emlegeti és szolgálja, méghozzá úgy, hogy Adyval együtt vallja: „kis nemzetnek még lélegzetet venni is csak radikálisan szabad”!

Elszakadva az Ipoly kanyarulataitól, messzi tájakat bejárt ő maga is. Tanulmányai, majd tudós munkája Nyitrához, Budapesthez, Jászberényhez, Délvidékhez és más távoli városokhoz kötik őt, miközben számtalan tudós egyesületnek, köztük a Kisfaludy Társaságnak és a a Magyar Tudományos Akadémiának is tagjává lesz. Ám a földet, „ahol egykor fölsarjadtam, Honnan végképp elszakadtam, S hova szívem visszafáj” soha nem felejti. Az országos hírű tudós nem elégszik meg azzal, hogy Drégelynél hallgatja az Ipoly-menti harangszót, s ott fel-felsóhajt: „ha égne bennünk Szondi vére” nem hagynánk, nem nyugodnánk bele az elmúlásba, de alkotói munkásságának szinte minden gyümölcse a szülőföld iránti felelősségéből és féltő szeretetéből fakad.

Tanítani, nevelni szeretné népét, de nem valami felsőbbrendű magabiztossággal, hisz ő maga is a Teremtőtől kéri, hogy: „Taníts meg, én Uram, milyennek kell lennem, Hogy igazabb, hívebb, jobb magyar legyek”. Ezzel az alázattal, a dicső magyar múltból ihletet merítve, Felvidékhez köthető példákkal, Kapisztránt, Szondit, Rákóczit, Bocskait,

Jókait megidézve stb. buzdít, bátorít honszeretetre, önfeláldozásra, szolgálatra. Kritikusai e versek didaktikus jellegét vetik szemére, de ő bevallottan is nem nyelvújításra, hanem az utód nemzedék okulására, lelki-szellemi erősítésére írta e műfajba tartozó poémáit.

A Magyarnak lenni című verse pedig akár nemzetstratégiai programnak is beillene, örök érvényű tanácsával:

”Magasba vágyva, tenni egyre – lent” 

Sajó életművét azonban nem lehet mai szóval élve valami felhőtlen reklámkampányként kezelni. Versei, s nyilván élete is teli van az emésztő gondok, a pusztulás érzete feletti aggódó töprengés, számtalan megválaszolatlan kérdésével: „Hajh, mi lett a múltból, s hajh, mi lett belőlem!”Vagy: „Egy névtelen gyász elfojtott keserve felhődzik minden fennkölt homlokon; A völgyi tájon virulhat az élet, A magas bércen örök a ború.”

Sajót, a kényszer-szocializmus időszakában, számos honfitársunkkal együtt, az irredenta, szélsőséges, nacionalista jelzőkkel megbélyegezve, szerették volna kitörölni a lexikális emlékezetből. Pedig ő, költőként, vallomása szerint, csupán „a nemzet jogos álmait” virrasztotta, s azért fohászkodott, hogy mint írta: „Magyarnak születtem. Szeretve, gyűlölve, Érte buzdulok föl búra vagy örömre, Érte gyúl szívemben a kétség és a hit; Érte száll fohászom az Ég trónusához: Adjon a magyarnak lelkes nagy erőt, Hitvallása légyen: hűség a hazához. Tudta, hogy ehhez nem elég a puszta „magyarkodás”, s nekünk egy hármas küldetésben, elsősorban „Emberként”, „férfiként” és „magyarként” kell helyt állnunk ott ahol, ahová az élet állított bennünket. Ezt kellene megtanulnunk Sajó Sándor verseiből, nem feledve nekünk címzett üzenetét:

Az Ipoly-völgybe szálljon izenésem,
Mind ezt hirdesse, aki arra jár,
Úrnapja lesz! – e bús számüzetésen
Szárnyát egy jobb kor bontogatja már,
Mind tudja meg, ki most búban aggik,
Az Isten jó és élőt nem temet, -
Időm lejár, de nem halok meg addig,
Míg meg nem látom szülőföldemet!

Köszönöm, hogy meghallgattak

Délvidéki versmondók

Árvai Hajnalka    Felvidéki felleg alatt!

Álomlombból bólogató tóttalan
Lankán, ősvidéken száll a képzelet
Idegentelen övezetű honban.
Gyermekzsivajból sejlő jövő jelek

Lenge léttánccal tudatba döngölik
A nemzetláncnak ősemlékKÉPzetét;
Boldog bőség vetül az ébredésre
Vakösztönből fogjuk meg egymás kezét...

Nyíló szem, tapogató kéz, némaság,
Idegen árnyak nyálkás szürkületben;
Mindent dúló erőszak, megszállt határ.

Teret bitorló szlávmigráns fellegek...,
Látatlan megmarkoló marok vezet;
Tartsd meg ősökhöz hűként a nemzetet!

Jön már, jön a Mikulás…

„Karácsonyi csomagot küld a Rákóczi Szövetség minden felvidéki magyar óvodásnak Az ajándékcsomagot 12 409 felvidéki kisgyermek kapja meg december folyamán, a szövetség Felvidéken működő célalap hálózatának közreműködésével, mikulási és karácsonyi ünnepségek alkalmával.

A csomagok tartalmaznak egy szülőkhöz szóló levelet, amely a magyar iskolaválasztás helyességéről és fontosságáról igyekszik meggyőzni a családokat.

Az óvodások karácsonyi megajándékozása 2004 óta részét képezi a Rákóczi Szövetség beiratkozási programjának.” – tudhatták meg, akik az egyetlen szlovákiai magyar nyelvű napilapot olvassák. A magyar szülők is. Bár ők elvileg egyéb helyről is tudhatják, immár több mint évtizede. A célalapok (25 van belőlük) megalakulásuktól segítőtársak ebben. Ősszel az friss elsősök, azok, akik valamelyik magyar tanítási nyelvű alapiskolában kezdik meg tanulmányaikat, részesülnek ösztöndíjban, amelyekről itt is, a Jó Palócok számaiban is rendre beszámoltunk…

Karácsony előtt nemcsak a jó öreg Mikulás kopogtat be az óvodákba „csing-ling-száncsengőn”, hogy megajándékozza a tiszta, ragyogó szemű mosolypalántákat, szemfényeket, hanem a Szövetség is kedveskedik némi ajándékkal a gyermekeknek. S mert előrelátóak, ezért a csomagok tartalmaznak egy szülőkhöz szóló levelet is, amely a magyar iskolaválasztás helyességéről és fontosságáról igyekszik meggyőzni a családokat.

Veszett fejsze nyele már ez, ha a magukat még magyarnak valló szülőket jelképes csomaggal, észhez téríteni szándékozó szép igaz szavakkal, netán annak ígéretével kell meggyőzni (jó útra terelni), hogy ősszel is majd  átvehetnek egy pénzzel teli borítékot, ha Szemük Fényét magyar iskolába íratják…

És vajon mit tesznek a gyermekzsivajtól még hangos vagy a már gyermekgyérült magyar óvodákban az óvó nénik és bácsik?  Tisztelet legtöbbjüknek: szépre, jóra játszva-oktatva magyarnak is nevelik a gondjaikra bízott csillagszeműeket. Ha a számok nem hazudnak, akkor 2017 szeptemberében 35-en kezdik koptatni a magyar iskolapadokat, 31-en pedig a szlovák iskolákét… Majd meglátjuk! Ejnye-bejnye! Bár jövő őszig sok víz lefolyik még az Ipolyon is… Igaz, kanyarogva…

A magyar ember…

– szépen, szabatosan beszél magyarul. Nem használ idegen szavakat, „szlenget”, oktalan rövidítéseket, kifacsart, torzított szavakat, kifejezéseket, mert  magyar nyelven nem lehet hazudni. Egyben élesíti az elmét és bővíti a tudatot;

– gyermekeinek ősi magyar nevet ad, és nem késő még felnőtt fejjel sem egy varázslatos magyar nevet felvenni. Több mint 3 000 csodálatos nevünk őrződött meg, amelyek fényes életutat, életfeladatot jelölnek ki a viselője számára. Neveinkben hatalmas teremtő erő húzódik meg (ezért zárták el tőlünk);

– magyar népdalokat énekel. 200 000 lejegyzett népdalunk van, amelyekkel minden érzést, gondolatot, közölnivalót el tud mondani. Aki pedig énekel, az nem tud félni, mert az elméje a dal mellett nem enged be más, ártó gondolatokat. Az éneklés egy gerjesztett rezgés, amely az emberi testen áthaladva megtisztítja azt és áldott erőkkel tölti fel;

– öltözékében visszahozza őseink viseletét. Amúgy is divat most világszerte a magyar hímzés, ruháinkra pedig rávarrható a zsinórozás korszerű formában. A zsinórmintáknak megvan a sajátos erőrendszere, és egyben védelmet is nyújt a rossz szemek és gonosz gondolatok ellen;

– ősei táncát táncolja. A magyar néptánc a világon egyedülálló, felüdíti a testet, lelket, és elképzelhetetlen módon töri a teret, ahonnan a leérkező tiszta erők feltöltik a táncosokat, és a teret is megtisztítják;

– megtanulja ősei írását, a rovást. A rótt jelek mögött megszentelt tartalom van mind fizikai, mind szellemi szinten. Ezek hatalmas támogató és gyógyító erőt adnak annak, aki rója, vagy olvassa ezeket a jeleket;

– ismeri az ősi jelképeket. Ezek ismerete köti össze a nemzetünket, és a szent jelképeken keresztül tud segíteni az Égi Családunk. A jelképek mindig azt az erőt hozzák, amit ábrázolnak. ( a kereszt egy kínzóeszköz!);

– munkája során a magyarfajta növényeket és állatokat részesíti előnyben! Gyógyulásához főként a Magyar Föld ajándékozta gyógyító növényeket és az áldott hévizeinket használja….

Nézz tükörbe (magadba): magyar ember vagy?

Vendégkönyv

„Köszönöm a meghívást, nagyon jól éreztem magam a kis pálya-visszatekintésen. Még most tudtam magammal is kapcsolatosan új emlékeket felidézni. További sok sikert!”

Papp Annamária színművész

„Dunaszerdahely város vezetése nevében elismerésem és köszönetemet fejezem ki azért az áldozatos érték-megőrző és érték-teremtő munkáért, amit évek óta nemzeti megmaradásunk érdekében végeznek. A további munkához jó erőt, egészséget és mérhetetlen kitartást kívánok! ”

Dr. Horvárth Zoltán alpolgármester

„Sok kis lámpás a sok tiszta szív, aki itt összegyűlt. Köszönet, hogy itt lehettem.”

 Juhász Zsolt író, Czékmási Csaba szerkesztő

„Minden tisztelet és becsület a Rózsa családnak a vendéglátásért! A felvidéki rovóknak áldás és kitartás! Százd, 2016.9.17.”

Salgó Gabcsi tanító

„Teszünk azért, hogy a magyarság múltja és jövője ne „rovott”, hanem rótt legyen. ”

Patassy Sándor honlapmester, grafikus

„Sok-sok szép vers, tiszta tekintetű versmondó, izguló felkészítő és elégedett bírálók. Ez volt ma a Sajó Sándor versmondó verseny. Köszönjük! Kívánjuk Aladár, hogy egészségben, hitben érjük meg (főleg Ti) legalább az 50. évfordulóját a versenynek.” Ipolyság, november 11.

P. Kerner Edit, Majer-Illés Ivett, Csábi István elődóművészek