JÓZSA JUDIT

kerámiaszobrász, a Magyar Kultúra Lovagja és a

 a Palóc Társaság Tiszteletbeli Tagjának alkotása

a Magyar Kultúra Napja – díj

 Év végi gondolatok – 2017-re  - Győrffy Hajnalka

Deres, havas tájjal, csikorgó hideggel közeledik az esztendő legszebb része. A karácsonyi születés csodájára készülünk, hazavárjuk elszármazott szeretteinket és örülünk a család nyújtotta oltalomnak, biztonságnak.

Otthonunk és szívünk ünneplőbe öltözik és lelkünk mélyéről felvillannak a gyermekkor gondtalan karácsonyai.

Egy pillanat erejéig újra ránk mosolyognak azóta eltűnt szeretteink, és őszintén hiszünk a varázslatban. Angyalok csillámporral szórják meg a karácsonyfát és csodák csodája, elhozzák a várva-várt ajándékokat...

 Egy pillanatra megáll az idő és igazán boldogok vagyunk, de már gyűlnek, tornyosulnak az élet gondjai. Felnövünk, és a mi feladatunk megtalálni könnyek közt a mosolyt, szürke hétköznapokban az ünnep szépségét.

Megpróbáltatásokkal teli év végén számoljuk a jó és rossz napokat. Érdekes esztendő volt!

Többnyire Brassóban tartózkodtam, ritkán kerül sor egy-egy baróti látogatásra. Mindig jó érzés visszatérni a régi iskolámba, fiatal felnőttként mosolyogni a zajos diákseregre.

Második éve tanuljuk az egyetemen, hogyan kell tizedik osztályban pszichológiát tanítani. Nemrég tartottam meg első órámat a X. C osztályban, kedves szociológia tanárnő felügyelete alatt.

A gondosan előkészített leckét érdeklődéssel követték a diákok, és visszahívtak újabb leckét előadni. Most érzem igazán a tanítói hivatás szépségét, felelősségét és szeretnék gyerekekkel is foglalkozni.

Az egyetemen román nyelven tanulok, diákjaimat anyanyelvükön szeretném megismertetni a lélektan csodálatos világával, mert néha szükséges az ország nyelvén tanulni, hogy új ismeretekkel gazdagodva visszatérhessünk oda, ahol bölcsőnket ringatták.

Minden megtanult lecke, minden új emberi kapcsolat gazdagabbá tesz és megerősíti azon elhatározásomat, hogy anyanyelven, otthon, embertársaimért dolgozzak.

Számtalanszor jut eszembe Aladár úr és kedves neje, mert az Önök szeretetteljes tevékenysége igyekszik összetartani az anyanyelv felbecsülhetetlen kapcsával a Kárpát-medence fiataljait.

Bármerre visz a végzet, Európa vagy a tágabb világ életet fenyegető rengetegében, szívünk visszahúz oda, ahol szüleink, nagyszüleink hallották az első édes magyar szavakat.

 Minden anyaországi és szórványban élő, magyar bölcsőben felcseperedő gyerekeknek elmondanám, hogy becsüld a szót, akár a kenyeret, mindkettőt úgy szeresd, akár a szüleidet, mert a legédesebb szót az édesanyád mondta és a legjobb kenyereket az édesapád adta. 

Emberségben, kitartásban, életcél meghatározásban volt számomra nagyon fontos a Palóc Társaság gondolat- és érzelemvilága.

Remélem, egészségben, erőben találja Önöket is a közelgő karácsony és a 2017-es év.

 Tisztelettel gondolok Önökre, erőt, egészséget, kitartást és szeretetet kívánok!

Tanulmányt író diákok, felkészítő tanárok, szülők és nagyszülők, vendégek alkotják a figyelő és érdeklődő közönséget minden évben. Most is zsúfolásig megtelt a Magyarság Házának Corvin terme.

(Lapszámunk képfelvételeit Urbán Attila készítette)

HŰSÉGHORDOZÓK

A MAGYAR KULTÚRA NAPJA – PÁLYÁZAT

DÍJÁTADÓ ÜNNEPSÉGE

Cserei Hunor verbunkot táncol

 Sándor Cynthia énekel

Évről évre alap- és középiskolás magyar fiatalokat szólítunk meg felhívásunkkal, amely a Magyar Kultúra Napját van hivatott köztudatba vinni.

Az elmúlt két évtized alatt százak – magyar fiatalok – sereglettek a Kárpát-medencénk szinte minden szegletéből az ünnepélyes eredményhirdetésre, hogy részesei lehessenek az örömteli találkozásnak, kézfogásnak, a fogalmazások megmérettetést kiállt sikerének.

Mi más cél lebeghet előttünk, mint a magyarságtudat elmélyítése, a szülőföld iránti hűség erősítése, az anyanyelvi képességek fejlesztése és magyar fiataljaink

tehetségének kibontakoztatása – ahogy évek óta olvasható célunk a pályázati felhívásban.

Az eredményhirdetés most is szemben a Nagyboldogasszony templommal, a gyönyörű kilátást biztosító Halászbástyával, a történelmi események megmaradt várhegyi emlékekkel a budai várnegyedben levő Magyarság Házában zajlott. A díjkiosztás előtti ünnepi percek jelentették az esemény magas röptét. Tárogató (Delényi Éva) jelezte az ünnepség kezdetét.

A Himnusz közös eléneklése után Kovács István Ákos, a Térszínház művésze adta elő Kölcsey Ferenc Himnusz c. költeményét. A Magyarság Háza igazgatója, Csibi Krisztina üdvözlő beszédében méltatta a Palóc Társaság kezdeményezését, amelyet immár két évtizede siker koronáz, s örömmel állapította meg, hogy a rangos rendezvénynek éppen a  Magyarság Háza adhat otthont. A Kossuth- és Príma Primissima-díjas Petrás Mária népdalénekes és keramikus szülőföldjéről hozott csángódalokkal köszöntötte a rendezvényt.

Károlyi Egon óbecsei versmondó mondta el Reményik Sándor Eredj, ha tudsz… nagyhatású költeményét.

Dr. Surján László a rendezvény fővédnöke, volt népjóléti miniszter és a Fidesz-KDNP volt EU-parlamenti képviselője, ünnepi beszédét Haza sok darabban címmel foglalta egybe. Őt, az erdélyi Gyergyószentmiklósról származó biatorbágyi Cserei Hunor, a Fölszállott a páva egyik sikeres néptáncosa követte, aki verbunkjáért nagy tapsot kapott. Sándor Cynthia, a párkányi gimnázium tanulója azt énekelte el, hogy „Magyarul dobban ez a szív, magyarul szól ez a száj…” És valóban: felolvasó és hallgató szíve dobbant egyszerre, amikor ízes magyar nyelven hangzott el egy-egy részlet a díjazott pályaművekből.

Név szerint: Sándor Cynthia: Fogjuk egymás kezét, Izrael Szilárd: Hová tűnt a sok virág?, Németh Enikő: Menekülők vagy új honfoglalás?, Hugya Zsolt: Otthonom a tájban, Kávai Áron: Az iskola, Kovács Alex: Fogjuk egymás kezét.

Károlyi Egon

Dr. Surján László

Kolczonay Katalin

          Kolczonay Katalin, az értékelő bizottság elnöke hangsúlyozta, hogy valamennyi dolgozatban, nemcsak a díjazottakban van érték, egy szép mondat, egy szép gondolat, s a díjazottak munkái arról tanúskodnak, hogy érdekli őket a magyarság múltja, a népszokások, érzékenyen szemlélik napjaink társadalmi eseményeit, vannak önálló meglátásaik, felelősségteljesen viszonyulnak a sorskérdésekhez.

Izrael Szilárd

Németh Enikő

Kovács Alex

Kávai Áron

Fodor Éva

(Tanító és tanítványa - Kávai Áron)

Bukovszky Dorottya, Józsa Judit, Urbán Réka

Kovács István Ákos 

Az általános iskolások csoportjában a MKN-díjat Bukovszky Dorottya, a Deáki Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola tanulója érdemelte ki.

Kiemelt I. díjban részesült Kovács Alex, a Petőfi Brigád Általános Iskola tanulója Kúláról.

I. díjban részesültek: Griszháber Petra – Kúla, Hugya Zsolt és Konyecsnyik Dorina – Legyesbénye, Klonka Áron – Magyarkanizsa, Skiba Regina – Balatonszárszó, Terhes Virág –  Zenta.

A középiskolások közül a párkányi Sándor Cynthia kapta a MKN-díjat.

Itt kiemelt I. díjas Kávai Áron lett Magyarkanizsáról.           

I. díjban öten részesültek: Lukács Olívia,  Molnár Rudolf, Rancsó Sarolta és Dorottya – Révkomárom, Németh Enikő – Somorja és Sólyom Anna Borbála – Gyergyószentmiklós.

A felnőttek korcsoportjában Tatár Ágnes Teklát, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatóját jutalmazták különdíjjal. (A teljes végeredmény a Palóc Társaság honlapján található.)

Az ünnepség zárásául Zsapka Attila, Vadkerti Imre és Sipos Dávid triója szórakoztatta a közönséget, ismert, közkedvelt és énekelhető dalok előadásával.

A megérdemelt siker sem maradt el. Mint ahogy a Magyarság Háza által kínált sok finomság és a Központi Statisztikai Hivatal Nyugdíjas Klubjának asszonyságai által kínált sütemények is csakhamar elfogytak, jelezve e „műsorrész” osztatlan sikerét is.

Bárhol éljünk is a nagyvilágban, az anyanyelvünk összeköt és hisszük: megtart bennünket.

Ékes édes magyar anyanyelvünk itt az ősi földön, a Kárpát-medencében született, s itt a bölcsője ősi tudásunknak is, s ezt az ősi tudást megöröklő mai nemzedékeknek kell megőrizni, a mindennapokban éltetni és nem csorbítva, hanem gazdagítva tovább adni az utánuk s utánunk jövőknek – ez a Teremtőtől ránk mért feladat.

Nem lehetetlen vállalkozás ez, csupán hűnek kell maradnunk elődeinkhez, történelmünkhöz, anyanyelvünkhöz. Ennyi!

 Hugya Zsolt

Otthonom a tájban

Köszöntelek két folyó és három táj találkozásánál, ennek a mintegy tízmillió éve elszunnyadt vulkánnak a tövében.

A hegyeink között se magasnak, se korosnak nem mondható Kopaszénál, amit a Bodrogzuggal és a később csatlakozó Taktaközzel együtt 1986-tól vontak országos oltalom alá, elsősorban a déli oldal egyedülálló növény- és rovarvilága miatt.

Többször éltem már az időjárás által felkínált lehetőséggel, s így a valahai lávamezőkön egész a csúcsig, illetve vissza a városba, nem tettem mást, mint szedegettem a lábam, és szusszanásnyi időkre megállva, magamhoz vettem mindazt a tudást, amit összegyűjtött számomra e feledésbe merült táj. Nem mintha szüksége volna neki a reklám, de a környék házigazdájaként azért szólok időben: hogy a hegy lelkéhez közelebb kerülhess, nem árt a hegy levéből is beszerezni valamicskét indulás előtt! Mert az itt élők munkájának gyümölcse, és a belőle sajtolt bor, egyszerre test és szellem, a középkorban még valóságos csodaszerként kezelt folyadék.

A nálunk Zemplénnek nevezett, kezdő és végpontjai után régebben és helyesebben Tokaj-Eperjesi hegységnek hívott vulkáni vonulat úgy 15 millió éve kezdett kialakulni, mindinkább elfoglalva a korábbi beltenger helyét.

Ennek az azóta lekopott és növényzettel benőtt középhegységnek legelső tagja, mintegy ötszáz kilométernyi tengersimaságú tájat lezáró magányosan álló képviselője az 515 méteres Kopasz, amit ma már inkább csak Nagy-hegyként tüntetnek fel a térképek.

Hasonlóan a Dunántúl szigethegyeihez, a többitől térben és időben elszakadva született meg Ő is, vélhetőleg heves és rövid ideig tartó kitörések eredményeként.

Ezt a 8-10 millió évvel ezelőtti eseménysort idézik máig az itt-ott előtűnő lávafolyások, tájban elszórt vulkáni bombák, amiknek szabályosabb gömb alakja, megszilárdulásukkal összefüggő jellegzetes kérges szerkezete messziről kiszúrható.

Az itt felénk végighullámzó zempléni láncolattól eltérő módon, a mi hegyünk anyagát elsősorban nem riolit és andezit, hanem az utóbbinál jóval kvarcosabb és kevésbé egyöntetű dácit alkotja.

De a szigetszerűen megmaradt riolit- és perlitrétegekben, tűz és víz találkozásakor születő obszidián szemcsék is feltűnnek itt-ott. Erre rakódott rá aztán a jégkorszak során az a néhol 10-20 méter vastagságú löszpalást, amiben távoli tájak szélhordta finom porát üdvözölhetjük, s ami a víz munkája révén elsősorban a hegy lábainál halmozódott fel, egyenesen kínálkozva pinceépítésre. Ez a történet réges-régen, úgy egymillió éve vehette kezdetét, amikor is a már kialudt vulkánokra igen hideg időszakok következtek. E letűnt korok voltak a jégkorszakok.

Lehet, csak a dermesztő hideg miatt, de a fölöttünk magasodó hegyóriás lösztakaróba kezdett burkolózni.

Hiszen hosszú-hosszú évezredek alatt, a szél kitartó munkájának eredményeként halmozódott fel ez a kőzetnek minősített, egyedi szerkezeti felépítéssel és sárgásbarna színnel bíró anyag. Ám a víz nem tisztelte, tiszteli e különleges képződményt, testvére, a szél munkáját! Amikor csak teheti, mossa-hordja a hegy szoknyáján át le egészen a lábáig, hogy ott megmutassa széltestvérnek, ő is tud legalább akkorát építeni.

Így pedig a völgyek bejáratánál hordalékkúpokat emel, odáig pedig vízmosásokat, mélyutakat, löszbarlangokat készít.

De a geológia tudománya itt más tekintetben is beépült az emberek életébe.

Az itt termő bor tüze is a vulkáni működés melléktermékeként létrejött zeolitnak és más, ásványdús tápláló anyagoknak köszönhető. És a világ első zárt borvidékeként a Világörökség részévé lett Tokaj-Hegyalja sem másként rögzült a köztudatban, mint három, sátor alakot öltő, a többiek fölé magasodó határhegytől körülölelt táj.

Flóra és Fauna isteni szerelmének száz meg száz szülöttét tárja elénk e télen kopogós, nyáron illatos táj!

Aminek virágszőnyegében 17 orchidea-faj díszeleg, köztük a ritkaságnak számító gérbics és bíbor sallangvirág, s itt lelt rá mintegy kétszáz évvel ezelőtt Kitaibel Pál a húszforintoson lévő bennszülött ékességünkre, a magyar nősziromra is.

Rejtőzik egy faj a mi hegyőrségünkön, jegyezze meg ki-ki magának, ő a gyapjas őszirózsa, és csak a Jóisten tudja, hogyan pottyant ide, illetve maradt meg a jégkorszak szörnyű fagyainak túlélőjeként.

Aztán van egy gombánk is, ami elvileg csak itt fordul elő széles e hazában: pelyhes álcölöpgomba a becsületes neve.

A két gyapjas és pelyhes csodalakó mellett azonban legalább olyan értékes a párját ritkító, sőt egyenesen fel is faló imádkozó sáska, annak szűznemzéssel szaporodó rokona, a fűrészlábú szöcske, illetve az a két kis életközösség, ami a természet kifogyhatatlan ötlettárát és összhangját dicsőíti. A legveszélyeztetettebb déli lejtők fölött csapongó, honunkban ugyancsak egy-két helyen honos fóti boglárka. Tudniillik meg nem tudna lenni a gyapjas csüdfű nevű tápnövény nélkül. De hogy továbbélhessen e tájban, egy bizonyos hangyafaj is elengedhetetlen, aminek egyedei a lepkelárvák potrohából kicsorgó édes cseppek fejében  megvédik a levegő lebegő virágainak kezdeményeit.

Ahogy a tavasz egyik korai hírnökeként szirmot bontó leánykökörcsin meg a kék nünüke nélkülözhetetlen tápnövénye, aminek horgaslábú lárvái a kökörcsin virágait szorgosan látogató méhek bundájába kapaszkodva jutnak el a majdan bölcsőikké váló kaptárakba. Őrzöm hát a virágok álmát, s nem keresztezem zegzugos útjait a bogaraknak sem.

Ha körülnézek, eleink áldozatos-verítékes munkájának maradványait láthatom mindenütt.

Hiszen, hogy hasznot hajthasson, át kellett szabni a felszínt: szőlőteraszokat képezni a görgeteg helyén, megközelíthetőségük végett utakat taposni az erdők kihűlt helyébe, és nem utolsó sorban hidakat, átkelőket vonni a meredek partú vízmosások fölé.

S lám, a Felvidékről háromszáz éve felkerekedett vándormunkásoknak hála, kőre kő került, a felemelt falak mögé föld tömörödött, aminek eredményeként a víz már nem ellenségként lépett fel, hanem segítőként termékenyítette a tufát, a löszt. Végül pedig kialakult az a messzeföldön híres kertkultúra, amely messze látszó módon is hirdette az ember felszínformáló jelenlétét.

Amit lassú közelharcban itt-ott mégiscsak visszafoglalt az őshonos, illetve behurcolt növényzet.

És ahol megjelennek az első cserjék, ott ág kerül a fészek alá, rejtek a fiókák köré, és táplálék a felnőtt madarak mindig éhes csőrébe. Énekesekből ezért jóval többet is hallani az ilyen iszalagtól beszőtt sűrű bozótosokban, amiket többnyire kökény és kecskerágó, galagonya és veresgyűrű som alkot.

Amikor még a legnagyobb szó az ipar volt ebben az országban, s épült a mára múlttá málladozó jövő, bizony sok-sok vagon kő indult el innen, hogy aztán útalappá, vasúti töltéssé váltan szolgálja a fejlődés igézetébe szédült embert.

 Mivel nincs az a hatalom és nincs az a pénz, akinek és amivel megfizethetnénk a ledarált hegyekért, utaktól és vasutaktól kettészelt tájakért, nem tehetünk semmi mást: hagyjuk, hogy visszafoglalja a természet régi birtokait.

Tegyük hozzá, az okozott kár mértékét némileg enyhíti, hogy szándékunktól teljesen függetlenül élőhelyet teremtettünk ezekkel az önző és visszafordíthatatlan beavatkozásokkal. Hiszen a költőhelyet, nyugalmat csakis ilyen kietlen kőfalakon találó uhu e dúlás mellékhatásaként tudott megtelepedni Tokaj és Tarcal híres hegyén, hogy mára az ország legstabilabb fészkelő állományát alkossa itt nekünk.

Amiként a magát az otthoni háztetőkön is előszeretettel illegető rozsdafarkú, a rokonánál jóval ritkább fekete fodorka és az ismertebb erdei pajzsikával csupán elsőre összetéveszthető édesgyökerű páfrány is csak itt és így leli meg életfeltételeit. Sőt a máskülönben az erdők mélyéhez kötődő fekete gólyák is raknak egy-egy fészket e megközelíthetetlen kőperemekre, hogy aztán vízi eleségük után akár tízkilométerekre is eltekeregjenek. A bányák katlanát benövő kecskefűzek és rezgő nyárak, második hullámban érkező kökénybokrok és ostorménfák pedig védik őket megveszekedetten, még a fény is csak komoly harc árán tud beférkőzni vonalaik mögé. Nem úgy a köveken sütkérező fali gyík, az érezhetően megritkult sün, a pelékre és egerekre vadászó menyét!

Ők itt mind otthon vannak, búvó- és táplálkozó helyet találnak.

A hegygerincen haladva elém tárulkozó látványhoz lassan hozzászokik a szemem, és a madár távlatából sikerült megcsodálnom a madarak tömegének otthont adó Bodrogzug alant elterülő mocsarait, tavait, egykori folyóágait.

A Tisza tímári széles kanyarulatát a benne születő szigetekkel; a Rakamazi-kapunak nevezett, honfoglalásunkban is kulcsszerepet játszó szárazulatot és valahai gázlóhelyet; valamint Tokaj kedvesen rendezetlen, dülöngélő utcáit, de vetek még egy pillantást a távolban magasodó többi vulkáni kúp felé is.

Ez a Szeles-tető nevű kis füves lejtő, pontosabban lejtősztyepp gyepmaradvány egy újabb fejezetét tárja elém a hegy történetének. Azt a korábbi és későbbi időszakot, amikor az ember még nem ültette be szőlővel egészen a csúcsig a hegyet, illetve miután felhagyott gondosan eltelepített növényeinek termesztésével, s visszavonult nagy nehézségek árán megépített teraszairól.

Az ember előtt és után is, mindent és mindenkit túlélve próbálnak itt egyszerűen csak létezni, évről évre kivirítani ritkaság számba menő növényeink: a tavasz első csókjára előbújó leánykökörcsin.

Ez az ő birodalma. Hej, pedig ha mesélni tudnának, hisz sokat megéltek már, de nem tudnak!

Nekünk, embereknek nem. Mi tagadás, kevesen is értenénk meg őket. Így hát, ha meg is nyílnak, inkább csak az erre járó zöld gyíkoknak, suttognak szirmaikkal alig hallhatóan. Alig hallhatóan és egyre halkulóan, mivel elnyomja neszezésüket az ember által nyakukra ültetett fenyves egyre közelebbről felhangzó türelmetlen zúgása.

A lösz pedig csak tűri tehetetlenül, hogy a víz úgy alakítsa, ahogy neki tetszik, mint ahogy azt is, hogy falába készítsék fészkeiket az ökörszemek, költőüregeiket a gyurgyalagok, repedéseikben nőjenek az ibolyák.

Ha letérek olykor az utamról és még tovább merészkedek felfelé, oda, ahol a Kárpátok és Alpesek üzennek azon fenyőrengetegben, amely a csapás jobb- és baloldalán zöldell egész évben. Ekkor a meredeket a hátam mögött hagyom, megérkezek az ökológiai múltba! A hegynek abba az állapotába, ahogy az ember előtt is kinézett. Ez a molyhos tölgyes bokorerdő régiója, amiből mindössze mutatóba maradt valamicske a csúcs közelében.

Ha viszont továbbhaladok az ösvényen, azaz visszafordulok a város irányába, a mindennek kontrasztját képező, ember által tájra kényszerített akác szegélyezi végig utamat. Monotóniáját csak egy-egy kőris, útszéli cserje töri meg. Egy ponton pedig bálványfa-előőrs tűnik elő a semmiből, ami elszaporodva már úgy vonul a tájban, mint egy kínai hadsereg.

De mielőtt elindulnák vissza a valóságba, megtöltöm csenddel avagy madárdallal a szívemet, s megpróbálom felismerni trillájukról az énekesmadarakat.

Annyit elárulok, hogy a többieket túlkiabáló hangadó szinte mindig egy rigó. Ám a természet színpompája ellen szürkeségével tüntető, és egyedülálló módon daláról elkeresztelt csilp-csalp füzikét sem kell félteni! Hiszen be nem áll a csőre, fújja a magáét reggeltől estig – mint a pinty!

Szeretem is érte.

Eme legszebb értelemben magának való helyre pedig – ha majd zaj és tömeg őrjít valahol egész máshol – egyszerűen csak emlékezek.

Amikor még nem a tévéből szerezték elemi ismereteiket az emberek, pláne nem az iskoláktól kapták készen a tudást, bizony-bizony hiedelmek hatottak, meg mindenféle mendemondák.

A Kopasz fölött például ősidőktől fogva ott lebegett valami misztikum, valami megfoghatatlan bizonytalanság. Ismerek például egy szép legendát a Bodrog hableányairól, akik addig-addig gubancolták éjjelente a halászok hálóit, hogy azok végül kilesték őket, mégpedig elég nagy szerencsétlenségükre, mert a félig hal, félig tündér lények a Kopasz tetejére varázsolták szegényeket ladikostól.

Úgyhogy vonszolhatták is lefelé árkon, bokron át Noé bárkájaként megfeneklett lélekvesztőiket!

Vagy ott vannak e tájra kifejezetten jellemző boszorkányhistóriák, amik szerint ide rajzottak csapatostól az illető vasorrú bűbájosok, hogy aztán a hegytetőn ellejtsék híres táncukat. Távolabbról nézve ugyanis tényleg kínálta magát ez a magányos óriás, hogy a körötte szántó-vetők képzeletben itt szállítsák le seprűikről ama égetnivaló megtévedteket.

Hiába mondta hát ki Könyves Kálmán királyunk már 1100-ban, hogy boszorkányok márpedig nincsenek, mit ad Isten, éppen Tarcalon, e hegynek a tövében, az egyszerű nép olyannyira hitte a velük kapcsolatos rémségeket, hogy vajákosság vádjával még az 1700-as években is perbe fogtak egy negyven esztendős tokaji asszonyt.

Akit a szóbeszéd szerint csak az mentett meg a tűztől, hogy még a bíró szerint is olyan csúf volt, hogy azzal az ördögnek se igen akaródzott táncra perdülni! Érdemes nyitva tartani a szemet a Lencsés-völgyben, hiszen a mondabéli boszorkányok főzeteinek ma is élő összetevőitől hemzseg a táj: a tavasszal mindent elborító keltikéktől és szellőrózsáktól, kontyvirágoktól és tyúktaréjoktól.

És akkor még nem is beszéltem a csúszómászókból egytől-egyig védett állatokká lett kígyókról és békákról.

   Aki útja során erre téved, megkérem, hogy viselkedjen vendéghez illően, s vigyázzon a már az ember előtt is itt lévő élőkre.

Hiszen mi mindannyian csak látogatók lehetünk a természet templomában, akiknek dolga nem más, mint a rácsodálkozás. Hódítás helyett a felfedezés, eltiprás helyett a megérintés. Tehát nem több, de nem is kevesebb: a megismerés. Mert, aki megismer valamit, az jóval nagyobb eséllyel meg is szereti azt, s amit már szeretünk, azt megvédeni sem eshet nehezünkre.

Ahogy mondani szokták, ne hagyd ezért hátra csak a lábnyomodat, ne vidd el csak az emlékeidet, és ne öld meg csak az idődet! Ám, hogy mégse üres kézzel térjünk majd haza, virág helyett szedjünk szemetet! Igen, alázkodjunk meg bátran egy pillepalacknál, hajoljunk földig egymás által elveszített csokispapír előtt is, hogy a nyomunkba lépő már azzal az illúzióval lehessen gazdagabb:

léteznek még helyek, ahol nem a szemét uralkodik az ember felett. Cserébe pedig élvezd ki a bor, a levegő ízét és a táj látványát! És hazatérve majd mondd el mindenkinek, hogy van itt ez a folyók szalagjába font hatalmas ék-kő, ez a tündérektől és boszorkányoktól már elhagyatott, ám lepkéktől és orchideák illatától körüllengett óriás, és vár mindenkit, aki csak tisztelettel közeledik feléje.

 70 éve történt – A magyarok kitelepítésére, a hontalanság éveire emlékezünk

Az egész világ terhe rajtam

Részletek Cserník Sándorné Galó Ilona önéletrajzából. A könyv második kiadása a Palóc Társasági Könyvek 4. köteteként jelent meg 2012-ben

1947-ben jött megint rám a nagy bánat. Január 27-kén deportáltak Csehországba. Ez így történt, hogy már előbbről beszélték, hogy kiviszik a magyarokat Csehországba. Az bé is következett, de akkor, mikor nem is vártuk.

Este ülök a kályhánál, mert nagyon fájt a hátam, meg mindenem, mert meg ezt is kihagytam, hogy én Losoncra jártam front után Zsélynek gyalog a nagy hegyen fölpakolva, vaj, tojás, mák, tej, meg amit tuttam vinni, hogy a gyerekeimmel ne kölljön nélkülözni,, legyen pénzem. A hátizsák megpakolva, a két kezembe 5 -5 literes demizsonyba tej. Bizony, még kiértünk a hegyre, éppen elég volt. Zsélyből meg busszal mentünk. Mindég összeszedelőcködtünk hárman, vagy négyen, mindég küszköttem.Akkor szombat este a kályhánál ültem, ahogy már írtam, és ott pihentem, mikor beszól az édesapám asszonytestvére, Galo Mari nénim:

- Ilus, ne ihedj meg, mán itt vannak az autók a népekért.

De bizony  nagyon megihedtem. Egész éjjel nem aluttam. Ott volt nálam a legfiatalabb testvérem is, Juliska.

Ez biztos, hogy szombat este volt, mert már vasárnap templomba nem mentünk. Úgy féltem.

Édesapám jött reggel a tehenet etetni, mert az övé is enyémmel volt. Monta, hogy keljek föl, már járkálnak a népek a faluba, de én nem mertem kimenni. Bézárkóztunk, de jött a testvérem vőlegénye, hogy öltözzünk, mert sokan szöknek át Magyarországra. Most este van, nem látnak, mink is elindultunk, mert nem messze van tőlünk az Ipoly.

A testvérem vőlegénye az Ipolyparton lakott, de minket már lestek, nem mehettünk mink már át. Pedig mentek előttünk még az edények is csörögtek nálok, még azt is vitték magukkal. Minket elfogtak, hajtottak vissza és a levegőbe lődöztek. A financok úgy kisértek vissza. Akkor bézárkóztunk, nem is mingyán, hanem a szomszédba mentünk a pincébe. Vagy három család volt ott, ahol én olyan sokat dolgoztam hiába. Akkor begyütt a pincébe a gazda és kizavart mingxájunkot. Akkor zárkóztunk be otthon. Másnap reggel jöttek a katonák, meg a komisszió.

Éjjel esett a nagy hó, csak úgy ropogott a lábok alatt. Mink be voltunk bújva a szobába, egy sarokba.

A két gyerek, meg a testvérem. Csak úgy reszkettünk. Ők meg töröktek, kijabáltak, járkáltak a padláson, az istállóba, mindenütt kerestek, mint a bűnöst.

A kisbíró beszól:

- Ilus, nyisd ki az ajtót, mert úgy is betörjük!

Be is törték, csak úgy rohantak be, mink meg sivalkodtunk.

Meg a gyerekek is, de ezek nem törőttek semmivel, az uramat keresték. Az meg már 1942-től nem volt.

Tutták azt a vezetők,, az ördögök, mert még attól is rosszabb, aki ilyet cselekszik. No, ezek elmentek, egy csendőr meg egy katona maratt ott, akkor az kérdezte a testvéremet, hogy hol van a gazda, mongya meg. Ezt a csendőr kérdezte szlovákul, mert a testvérem tudott vele beszélni. A testvérem megmonta az igazat, hogy még 1942-ben elvitték a frontra, 43-tól ne tudunk felőle. Oda veszett a Donkanyarba. A csendőrnek egy megesett rajtunk a szíve, hogy a szomszédba ment, azt monta, hogy lehet ilyet megcsinálni? Még az irodába is elment.

Megadott egy címet is, hogy ahol levagonéroznak, ott arra a címre mennyek be, de bizony én nem mehettem, még lépni is alig bírtam, no meg azt monták hogy pakoljunk, mert visznek casehországba. Ezt is ki kellett bírnom, de nem is tudom, hogy mi volt velem akkor. Ott volt édesapám is, meg a rokonokból többen,, mindegyik sírt.

Ők monták, hogy mennek a komámék, Gyüre Józsefék. Én elkéretkeztem a katonától, aki ott volt ránk vigyázni, hogy engedjen el, megkérdezem, hogy pakolnak, miket visznek.

Elengedett a katona, a testvéremmel el is mentem. Mikor benyittam az ajtót, a komámék nem voltak otthon, a katona ránk fogta a fegyvert aki ott volt, mert ott volt négy katona. Szerencse, hogy a testvérem tudott szlovákul.

Megmonta, hogy mért jöttünk, meg hogy kik vagyunk. Azt hitték, hogy odavalók vagyunk.

Akkor a két katona elment, kettő ottmaratt velünk. Nemsokára gyüttek négyen, minket a négy katona hajtott vissza kihúzott szuronnyal., és megint lövöldöztek. Úgy vittek, úgy hajtottak, mint a legnagyobb bűnösöket. 

.....  mikor a nagy autó beállt az udvarba, tele volt az udvar, meg a kert. Népek, ott mindenki sírt hangosan ijabálták: jaj, Ilus, mi lesz veletek? Nem tudom mi volt, akkor olyan volt, mintha meg voltam fásodva.

Jól tudom, hogy azt kijáltottam, hogy ne sírjanak, bízok a Jóistenbe, hogy ne hagy el, de mikor az autó elindult, már akkor azt sem tuttam, hogy fájdalmamban a szívem megreped.

Azt tudom, hogy az egész világ terhe rajtam volt, azt már leírni nem tudom, hogy mit éreztem.

Gyütt még két család velem, az autóba. Két ember, két asszony, eladó nagylány, meg olyan két gyerek, mint az enyémek egyidősek voltak velük. Ha azok nincsenek, hát nem is tudom, hogy mi lett volna velem Losoncig. Azok ápoltak. Mikor Losoncra fölértünk, ott is rengeteg nép volt. Úgyhogy gyüttek a vagonokhoz, ott meg azt beszélték, hogy nem Csehországba viszenk bennünket, hanem Oroszországba visznek.

A gyerekeket külön, a holmikat, amit viszünk, elveszik, a felnőtteket is külön viszik.

Én ott megint nagyon megihedtem, a két gyereket betakartam dunnával, mintha ott meg nem találták volna, de ihettemben ne tuttam, hogy mit csinálok. Aztá jöttek kérdezni, hogy vannak-e gyerekek, én azt montam, hogy nincs.

Akkor mentek a másik kupéba, ott azt monták, hogy van, viszik őket meleg kocsiba.

Akkor én is montam, hogy van, de csak úgy adom oda, ha én is mehetek. Monta a vasutas, hogy mehetek én is, mert már akkor be voltunk a vonatba vagonérozva. Így indultunk el. Nem tudom hány óra volt, de azt tudom, hogy január 27-dike volt, meg nagy hideg volt.

...

. A cseszki brodi járásba vittek minket. Úgy voltunk ott, mint mikor régen jártak a marhákkal a vásárra.

A sok nép a vagonba, meg odaki s járkáltak az emberek, a vevők meg vagonyból vagonyba jártak megvenni a népeket. Engem is hívott egy ember marhakezelőnek, .n meg azt mondom: nyemám mázs.

Azt mondja az ember, hogy: nevagyí. Én elkeztem megint a nagy sjrást, ő meg otthagyott. Cselédeket kerestek.

...

Még Cseszki  Brodtól 10 kilométerre mentünk kocsin. A nagy hidegbe én csak a gyerekeket takargattam, én meg majd megfagytam, de az volt a szerencsénk, hogy meleg szobába vártak.

Volt egy nagy kenyér az asztalon, meg egy nagy fazék tejeskávé. Azzal vártak.

No, én akkor ettem meg egy csésze kávét, meg egy darabka kenyeret.

Est értünk oda, de nekem alvás nem volt semmi , a szemem le nem hunytam, csak mindég azt figyeltem, hogy nem lőnek-e. mert nem tuttam, hogy hol vagyok.

Az ablakot befüggönyöztem az ágyterítővel, hogy ne lássak ki. Egy pusztára vittek Sztara Buba. Egy priccs volt abba szobába, meg egy asztal…

********************

A Palóc Társasági Könyvek sorozat 9. köteteként jelent meg a 440 oldalas könyv a Bíró family Nyomda és Könyvkiadó gondozásában. Bemutatása január 22-én, a MKN-pályázat eredményhirdető ünnepségén történt meg a Magyarság Házában. A könyv alcíme – Kárpát-medencei magyar fiatalok gondolatai magyarságról, hazáról, múltról, jövőről – kifejezi mindazt, ami lapjain olvasható. A kötetben 73 szerzőtől – általános és középiskolás diákok írták – 73 hosszabb, rövidebb dolgozat olvasható tíz témakörben. Ezek: Szép vagy, gyönyörű vagy szülőföldem, Fűben, fában orvosság, Ki minek mestere, Ládafia, Rég volt, igaz volt, Apánk csontjából terem a kenyér, Elmosódott arcok, Tiszteld a múltat s éltesd tovább!, Lángot adok, add tovább!, Sors, nyiss nekem tért!, Határokkal szabdalt magyarság. A kötet a 2014-15-16-ban meghirdetett pályázat legjobb írásait tartalmazza. „A pályázat célja szerintem – írja Győrffy Hajnalka baróti diák – elsősorban a magyarságtudat megerősítése, az anyanyelv ismerete és ápolása és mindazon szellemi értékek feltérképezése, melyek az egyes családok féltve őrzött kincsei és soha nem kerültek volna napvilágra. Úgy éreztem, óriási felelőssége van azoknak a fiataloknak, akik még elbeszélgethetnek háborús veteránokkal, hagyományos mesterségek talán utolsó mestereivel, idős nagyszülőkkel, dédszülőkkel.

Gyökereinket erősítik azok a feladatok, melyekben a szülőföld szépségeit, kincseit lehet feltérképezni és külön figyelmet érdemelnek a pillanatképek, a jövőről szőtt tervek bemutatásai.”

Mit adott a pályázat egy-egy diáknak? Kávai Konrád magyarkanizsai diák szerint: „Rájöttem, hogy megéri fáradozni a jó ügyért. …megtanultam elkötelezni magam egy ügy mellett. Megtanultam, hogy nagyon értékes emberek élnek közöttünk és megtanultam, hogy tisztelnünk kell őket. Megtanultam tisztelni a múltat is. Megértettem, hogy a múlt értékeire alapozva, hibáiból tanulva, mi is tovább építhetjük a jövőt…”

A könyvbe érdemes belelapozni, sőt végigolvasni, akár többször is. Értünk, hozzánk, nekünk szól.

Köszönet a megjelenését segítőknek: Rákóczi Szövetség, Veresegyház Polgármesteri Hivatala, Tardoskedd Önkormányzata.

P A R A N C S   N É L K Ü L   I S

Alább bevezető sorok olvashatók Cseke Péter fenti című könyvéből (alcíme Honvédő hősök és mártírok 1918-1923), amely könyvet minden igaz magyar embernek el kellene olvasnia (Megjelent az Unicus Műhely gondozásában 2016-ban)

Volt…

…egyszer egy ország, ami már csak a szívünkben létezik. Magyarországnak hívták.

Első hallásra furcsán hangzik ez, hiszen továbbra is létezik egy ország, amit Magyarországnak hívnak, és élő valóság a magyar állam is, amit Szent István királyunk alapított, több mint ezer éve.

Gazdag, de tragédiákkal terhes történelmünkben mégis eljött egyszer a pillanat, amikor ennek a szívünkben élő országnak a lakói közül sokmilliónyian úgy váltak külföldivé, hogy át sem kellett hozzá lépniük a házuk küszöbét.

A hegyek, amik ezt azt országot ölelték, nem mozdultak semerre, mégis így, rendíthetetlenül a helyükön állva távolodtak el tőlük az új országhatárok.

A mögöttük levő hatalmas és gazdag, a magyar történelemhez ezer szállal kötődő tájak sem vándoroltak sehová, egyszerre mégis más országok részei lettek, és másokat gazdagítottak már. Évezrednyi idő óta álló városaink és falvaink sem tűntek el a föld színéről, de a térképen valami egészen más, idegenül hangzó neveket kaptak.

Utcáink ugyanúgy kanyarogtak, vagy vágtak át rajtuk egyenesen, de az utcatáblákat egy napon kicserélték, idegen nyelveken idegen elnevezések tűntek fel rajtuk.Egy ország, ami ezer éve állt, nem létezett többé. Maradt ugyan belőle egy csonka valami, de ez az ország már nem az az ország volt.

1989 óta újra kellett tanulnunk történelmünk e hosszú évtizedekig elhallgatott, legigazságtalanabb csapását és legtragikusabb eseményét. Mert a trianoni békeparancsot egészen a rendszerváltásig elhallgatták, méghozzá igen sikeresen. Bármennyire megdöbbentő: az 1970-es évek közepén végzett felmérések szerint az átlag-magyarok több mint 60 %-ának Trianon neve semmit sem mondott.

Az elszakított területeken élő magyarság pedig a közbeszédben átvedlett „csehekké”, „románokká”, „jugókká” – utólag nézve ez volt talán a legvisszataszítóbb. Az ebben az időben regnáló kommunista államhatalom pedig alighanem így gondolkodott: egy problémával kevesebb…

Márpedig az elmúlt évszázad talán legnagyobb tanulsága, hogy az igazságtalanságot az agyonhallgatással vagy az elbutítással sem lehet meg nem történtté tenni.

Ráadásul annyira speciálisan, annyira végzetesen magyar tragédia ez, hogy mások nem is tudják igazán megérteni. Sokáig, nagyon sokáig nem tudtam megérteni, hogy Trianon fájdalmát mért nem tudja átérezni más nemzetbéli. Aztán egy napon megértettem: az abszurditása miatt.

Hiszen abszurd dolog lenne, mondjuk, egy spanyol számára belegondolni, hogy Toledo vagy Sevilla nem spanyol. Hasonlóképpen abszurd lenne egy amerikai számára – akár csak elméleti! – elfogadása annak, hogy Philadelphia vagy Boston nem az Egyesült Államok része. Sohasem fogja egy orosz komolyan venni annak lehetőségét, hogy a végtelen sztyeppe, a közepén kanyargó Donnal és a folyam mentén felépült ezeréves városokkal nem része Oroszország anyácskának, és egy olasz sem hinné el, hogy megtörténhet: Nápolyra vagy Velencére külföldi városokként kell gondolnia.

Velünk megtörtént.

Külföldivé vált Pozsony és Kassa, Szabadka és Újvidék, a Kárpátok egész koszorúja, a Tátra havas csúcsai, Kolozsvár és Marosvásárhely, a Székelyföld, a Bánát végtelen búzamezői, a legmagyarabb folyó, a Tisza forrása és torkolata – soroljam még? Keseregtünk is miatta, joggal, éppen eleget. Ki tudja, talán még egy kicsit sokat is.

Ám a legrosszabb az egészben mégis az, hogy mi hosszú-hosszú ideig úgy tekintettünk erre az egész förtelemre, mint magától értetődő, törvényszerűen bekövetkezett dologra, ami ellen senki sem tehetett. Mint ahogy az első világháború végén bekövetkező összeomlást és a győztesek általi megszállásunkat is elháríthatatlan dologként tálalták nekünk.

Ha belegondolunk, a történelemkönyvek még ma is ezt az üzenetet hordozzák.

Mondjuk ki végre: ennek semmi köze a történelmi igazsághoz. Én azonban mégsem a történelemről szeretnék írni, hanem az emberekről. Azokról a mai napig ismeretlen, nagyrészt névtelen magyarokról (és nem csak magyarokról!), akik magukra hagyatva és reménnyel sem kecsegtetve, de ellenálltak az idegen területrablóknak.

Azokról, akik valami, mások számára talán ismeretlen benső parancsnak engedelmeskedve, szembeszálltak a beözönlőkkel, vagy megkísérelték legalább a szavukat hallatni: nem, nem akarunk benneteket, menjetek innen, ez a mi földünk és nem adjuk!

Az ő mai napig ismeretlenül maradt tetteiket mondom el, a mai időkre elfeledett emléküket akarom megidézni.

Életem legnagyobb megtiszteltetése, hogy megtehetem.

ELISMERÉS

    Áder János, Magyarország Köztársasági Elnöke Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke részére a felvidéki magyarság önazonosságának megőrzése és a palóc hagyománykincsek továbbéltetése iránt elhivatott művelődésszervezői és honismereti tevékenysége elismeréseként a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta.
   A kitüntetési ünnepség az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc 169. évfordulóján, március 15-én zajlott Magyarország Nagykövetségén Pozsonyban. A magas állami kitüntetést Czimbalmosné Molnár Éva, Magyarország szlovákiai nagykövete adta át a többi kitüntetettnek is: Méry Margit néprajzkutatónak, dr. Rózsa Ernő jogásznak, politikusnak és Kovács László tanárnak, helytörténésznek.