Összetartozásunk bensőséges megünneplése

Huszonharmadik alkalommal hirdettük meg a Magyar Kultúra Napja tiszteletére tanulmányírói pályázatunkat az általános és középiskolás tanulóknak valamint a felnőtteknek. Ezúttal sem csalódtunk: most is három híján száz dolgozat érkezett a Kárpát-medence majd minden szegletéből, Sepsiszentgyörgytől Beregszászon és Topolyán át Pozsonyig. A tollat ragadó, pontosabban a számítógép billentyűzetét dolgozatírásra (is) használó magyar fiatalok java, éljenek bár kisfaluban vagy nagyvárosban, legyenek fiúk vagy lányok, kezdjék tanulmányaikat vagy befejezése előtt álljanak, egyöntetűen kifejezték ragaszkodásukat a szülőföldjükhöz, édes anyanyelvükhez, hitet tettek az ősi magyar múlt és műveltség megismerése és megőrzése, valamint továbbadása mellett, ami záloga boldog jövendő életüknek.

Az eredményhirdető ünnepségre, amelyet immár másodszor tartottunk a budapesti Duna Palotában székelő Magyarság Háza Báltermében több mint százötvenen érkeztek a helyezésre kíváncsi diákok szüleik és felkészítő tanáraik, olykor rokonok kíséretében szinte valamennyi meghívott helyről. Január 20-án valóban magyar-magyar összetartozásunknak bensőséges megünneplése tanúi lehettünk, mely erőt adó, léleképítő, hitet szilárdító örömforrásként rögzül a résztvevőkben az előttünk álló napi küzdelmekhez, fárasztó és munkás hétköznapokhoz is (szabadon idézve Csűrös Csilla ünnepi beszédéből). Ennek igazát örömmel olvastuk azokban a levelekben is, amelyek sűrűn érkeztek a díjkiosztó ünnepség után.

Ilyenek: „Szeretném őszintén megköszönni, hogy a vasárnapi díjátadón részt vehettem családommal, hiszen ezen alkalomnak köszönhetően a délelőtt folyamán körbejártuk Budapest legfőbb nevezetességeit is. A díjátadó szokás szerint igazán magas színvonalú volt, az értékes nyeremények pedig valamennyiünket megleptek (tekintettel a két kötet Felvidéket leíró könyvre). Nagy-nagy köszönet illeti Önöket, hiszen csodálatos délutánt biztosítottak a díjazottaknak. ” (Németh Enikő)

„Nagyon szépen köszönök mindent! Egy élmény volt az egész tegnapi nap! Nagyon meglepődtem. Igaziból én pár hónapja csak az iskolánknak keresgéltem pályázatokat, amikor rátaláltam a felhívásotokra és gondoltam, miért ne... Szeretek fogalmazni, veszteni valóm nincs. Megírtam és elküldtem, helyezésre azonban végképp nem számítottam... Nagyon jólesett, hogy ennyire pozitívan értékeltetek és minden nyereményt és kedves szót hálás szívvel köszönök!” (Csank Monika)

„Ezúton köszönjük a nagyon szép délutánt, hogy ott lehettünk veletek és láthattuk azt a tömény szépséget, amelyet az Aladár által létrehozott, működtetett és vezényelt, rendezvényen tapasztaltunk! Itt is észrevételezhettük, hogy milyen sok tehetséges fiatal honfitársunk van!

Szép volt a műsor! (A zenekar  különösen.)” (Szűcs János)

 „Nagyon kedves alkalom ez, csupa jóérzésű ember között már csak tartózkodni is. Érezni a levegőben, hogy mindenkinek ünneplőbe öltözött a szíve.

Gazdag volt a kínálat, és minden elismerésem a tiéd, hogy ezekből a bátortalanul, enyhén még tétovázó, de azért már magukra találó fiatal emberekből elővarázsolod a szemérmes mesélőt.

Óriási dolog ez, magunk között nem kell magyarázni, mekkora lépés ez, hogy a némaságból egyszeriben megszólalnak halkan az emlékezők. Hiszen a mi ifjúságunk idején mindenki hallgatott, csak mondattöredékek csúsztak ki a szájakon, ha az ember kérdezett is talán, de sokszor még azt sem mert, mivel a légkör nem kedvezett ennek. Pedig inkább kötelezővé tenném, hogy minden család ragadja meg a még meglévő lehetőséget, mert fogynak az öregek, vészesen. Ez látszik részben a dolgozatok számának csökkenéséből is, no meg a "divat" fordulásából. Mindenki csak a jövő felé akar vágtatni, holott bármerre indulsz, azt csak egy már megtett út folytatásaként teheted, ha másért nem, hát az emberben belül dolgozó öröksége okán.” (Lukács Ágnes)

            „A Magyar Kultúra Napja ünnep szívnek és léleknek. Büszkék vagyunk gyökereinkre, tiszteljük elődeinket és gondolunk mindazokra, akik magyarul szólnak és éreznek. Rohanunk a világ forgatagában, tanulunk, igazoljuk tudásunkat, igyekszünk jelent és jövőt építeni. Napi kötelességeink számtalanszor választani kényszerítenek. Tanulási és munkahelyi kötelességeinknek kell eleget tegyünk, miközben legszívesebben lelkünkre hallgatnánk.
Szeretettel gondolok Önökre. … Meggyőződésem hogy értékes, érzelmes, kedves és példamutató dolgozatok érkeztek kül- és belföldről egyaránt. A szerzők tisztelettel és szeretettel fogalmazták meg az anyanyelv, a szülőföld és családjaik iránti megbecsülésüket.
Nemzedékről-nemzedékre értékesebbek lesznek a múlt eseményei és még nagyobb méltósággal hangzik majd a magyar szó a Kárpát-medencében. Lélekben voltam részese az ünnepségnek, és remélem, hogy jó erőben és egészségben jövőre találkozhatunk!”  (Győrfy Hajnalka)

Ennyi szép és igaz szó után talán nem szükséges a díjátadó ünnepség műsorát külön értékelni. Ám szót sem ejteni róla udvariatlanság lenne. A műsort Fekete Bálint, a Magyarság Háza munkatársa vezette. Kölcsey Ferenc Himnusz című költeményét Viczencz Márk, az ipolysági Pongrácz Lajos Alapiskola tanulója mondta el. Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke megnyitó beszédében hangsúlyozta: majd száz éve él a magyar nemzet szétszakítottságban, de él, egyre erősödik az összetartozás érzése a nemzetrészekben, mert szét lehetünk bár vágva hetedhét határba, de a magyar szellem, a magyar szellemiség, mint ez a Kárpát-medencei magyar találkozó is élő és széttéphetetlen kapcsot jelent köztünk. Sajnos, Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatójának közbejött egyéb teendője miatt nem lehetett jelen az ünnepségen, megjelent viszont a

Fekete Bálint műsorvezető

 A PIANO együttes osztatlan sikert aratott

Csűrös Csilla méltató beszéde közben

Rákóczi Szövetség tavaly megválasztott új elnöke, az Ipoly menti Kelenye szülöttje, Csáky Csongor, aki rövid velős beszédében méltatta a Palóc Társaság érdemeit a magyar nemzet egységének megszilárdításában. Ezután az ipolysági Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola PIANO ének-zene együttese köszöntötte a résztvevőket. A Villant Enikő, Pálffy Fanni, Csáky Máté, Tauber Krisztián és Turczi Ákos összetételű együttes műsorában egy Weöres Sándor és két Sajó Sándor költemény megzenésítése szerepelt, mely nagy tapsot kapott a közönségtől. A Györgyfalvi legényes előadása ezúttal elmaradt, mert előadó táncosa, a Felszállott a páva egyik kitűnő felfedezettje, Fodor Mátyás nem ért vissza Békéscsabáról, ahol a szólótáncfesztivál szakmai értékelését tartották s amelyen részt vett. Csűrös Csilla szerkesztő, rádiós műsorvezető megszívlelendő okos gondolatokkal méltatta magát a pályázatot, a pályázaton résztvevők érdemeit, kívánván „.Azzal az erővel és szeretettel térjenek haza, amelyet itt és most egymás iránt, és szülőföldünk, hazánk, népünk iránt érzünk. A szeretet mindig épít: embert, közösséget, hazát – jelent és jövőt! Mert van és lesz közös, örömteli jövőnk, ebben bizonyos vagyok! Ha vagyunk, és vagyunk  –  akkor hát legyünk is! Ki-ki a maga helyén, a maga feladatával.”

Csűrös Csilla után a helyezést elért pályázatírók közül Pásztor Csaba és Szabolcs testvérpár, Harmath Csongor, Rancsó Kamilla és Sarolta testvérpár, Kovács Emese és Csank Monika olvasott fel részletet dolgozatából. Ezeket és a többit értékelte Kolczonay Katalin, aki egyidős a pályázattal: huszonhárom éve olvassa, értékeli és mond a dolgozatokról szakmai véleményt. Nélküle el sem képzelhető a Magyar Kultúra Napja-pályázatunk, a dolgozatok szakmailag alátámasztott, jobbító szándékú bírálata, szeretetteljes tanácsai mindenkor segítették a pályázatírókat és felkészítő tanáraikat is értékes pályaműveik megírására.

Aztán a díjkiosztás következett. Ez mindig hol kisebb, hol nagyobb „felfordulást” okoz, annyi a díj, a támogató, hogy ember legyen a talpán, aki ezt a lényeges pontját a díjkiosztó ünnepségnek „kézben tudja tartani”. Urbán Árpád ilyen. Érdekes módon, ez a kis túlzással „fejetlenség” eddig még soha senkit nem zavart, ellenkezőleg „természetes” részének tartották az ünnepségnek. Bőven volt mit jutalmul átadni (felsorolásuk szétfeszítené a hírmondó keretét, ezért csak arra utalunk, hogy a támogatók kiléte honlapunkon elolvasható). Köszönjük nekik, hogy támogatásukkal segítik a Palóc Társaság magyar nemzeti műveltséget őrző, átadó és fejlesztő tevékenységét!

Ugyancsak honlapunkon található a teljes végeredmény. Itt most csak néhány pillanatfelvétellel idézzük fel a Magyarság Házában történteket. A felvételeket Urbán Attila készítette.

Kolczonay Katalin értékel

Pecze Gábor  és Józsa Judit

A díjkiosztással azonban nem ért véget az ünnepség. Előbb a Magyarság Háza adott állófogadást a Széchenyi-teremben, majd ugyancsak a Magyarság Háza szervezésében került sor a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadására. Előadásuk címe Két karodban volt. Alcíme: Ahogy Radnóti Miklós szeretett. A két előadóművész neve: Béres Márta és Mészáros Gábor. Sajnos, ezt a darabot az eredményhirdetésen résztvevők közül csak kevesen tekinthették meg a nagy távolságra történő hazautazás, a másnapi rendes iskolai elfoglaltságon való megjelenés miatt…

Összetartozásunk bensőséges megünneplése nyomatékosította azt az igényt újfent, hogy a pályázatra érkezett legkiválóbb dolgozatokból szükséges egy újabb gazdag válogatást könyvalakban is megjelentetni. Az elmúlt három évben ismét bebizonyosodott, hogy tehetséges magyar fiataljaink vannak, akik érdemesülnek arra, hogy első írásaik napvilágot látva sokakhoz, kortársaikhoz és az idősebb korosztályúakhoz is eljussanak. Őket ez lelkesítse, biztassa, kedvcsináló legyen számukra, hogy a történelmi múlt még élő tanúit, elszenvedő alanyait faggassák, kikérdezzék, tapasztalataikat, tanácsaikat megörökítsék okulására a jövőnek. Meg kell említenünk a brassói Győrfy Hajnalka nevét, akinek dolgozatai már „kiforrott művek”, a somorjai Németh Enikőt, akinek pályaművei irodalmi mércével mérhetők, a magyarkanizsai Kávai Konrád nevét, akinek dolgozatai, kutatási eredményei „saját könyv” után kiáltanak, de öccse, Áron is ezen az úton halad, szépirodalmi ihletettségű mostani dolgozata is magával ragadó… A párkányi Kovács Emese, a kúlai Kovács Alex, az ipolyszalkai gyökerekkel rendelkező Izrael Szilárd mint „kis történészek”, a honismereti.néprajzi dolgozataik által babért érdemlő baróti alkotók, mint pl. Józsa Huba Sándor, Pető Orsolya, Szász Boglárka és Apolka, Tokos Csaba, Soós Tünde vagy éppen az oromhegyesi Újházi Endre egy-egy tanulmánya nemcsak hézagpótló mű az adott területen, de tudománytörténetileg is értékelhető emlékmentő mű…

A diákok sikere persze felkészítő tanáraik sikeres oktató—nevelői munkáját is dicséri. Ők azok, akik vigyázó szemmel, okos, biztató szóval, segítő hozzáállással pátyolgatják növendékeik útját, akiknek hivatás- és diákszeretete mindennél előbbrevaló, ők az igazi embernevelő magyarok. Csak néhányuk neve: Rávkomáromból Tóth Katalin, Párkányból a Csicsay-házaspár, Felsőszeliből Mészáros Magdolna, Magyarkanizsáról a Fodor-házaspár, Topolyáról Éter Papucsek Bettina, Barótról Csog Orsolya  és  Kékesi-Keresztes Lujza…  Ők és társaik a Kárpát-medencénk 

 Pecze Gábor, Kovács Emese, Kávai Áron

Józsa Judit, Z. Urbán Aladár, Kolczonay Katalin, Csűrös Csilla, Csáky Csongor

Az MKN-nagydíjasokkal

Izrael Szilárd

Magyar zászlót is kaptak a díjasok

Németh Enikő

Balassi Anita és Tóth Gergő

magyar általános és középiskoláiban, akik nem túlzás, ha azt állítjuk: iskolát teremtettek saját posztjukon. Illenék és bizonyára jól is esne nekik, ha nevükre, hivatásszeretetükre a „hivatalosság” is felfigyelne végre!

A felkészítő tanárok

Középiskolás II. helyezettek

 Elődeink dicsősége utódaiban teljesül

Mi az, hogy magyar?

Először nem is tudnék mit mondani. Valóban nem.  Eszembe jut sok kép, emlék, de hirtelen annyi lett, hogy megakadtam.  Aztán elkezdtek előtörni az emlékeim, és önkénytelenül elmosolyodtam.  Olyan volt az egész, mint a világ legszebb meséje, amit édesanyám mond a legszebben.  Emlékszem, mikor még kisebb voltam, egy nyáron megkérdeztem őt, hogy mi miért beszélünk magyarul, mikor mi nem is Magyarországon élünk.  Azt mondta, közel vannak a határok. És nem értettem, milyen határokról beszél, mikor én csak egyet ismerek, a házunk mögött és a népdalból azt, ahol sárgát virágzik a repce.

Persze, most már tudom. Sok határon túli magyarnak a legérzékenyebb pontja, ahol bánthatják. S talán kezdem én is érezni ezt a hovatartozási fájdalmat. Egyre buzgóbban küzdök én is, hogy védjem azt, ami a legkedvesebb számomra. S mikor egyszerre sokan védik, mikor a Hargitákon több ezer szív imádkozik az Istenhez, hogy áldja meg a magyart. Mikor itt a kicsi falumban is búcsúkor meg karácsonykor mi is elénekeljük, olyan, mint az a mese, amit édesanyám tanított. Nemcsak boldog, de büszke is vagyok, hogy részese lehetek és védhetem is. Ha a kilencvenes évek nyilai áldozatokra találtak volna, akkor ma nem énekelhetném egy jajszóra azt, hogy „Jaj, cica eszem azt a csöpp kis szád”, nem mosolyognék a múzeumunk históriáján.

A történet a 93-98-as években a ,,mečiar-korszak”, azaz Vladimír Mečiar keze alatt ment végbe. Mint a politikában, a közéletben, úgy az iskolákban a kisebbséget ki akarták szorítani konyha szintre, ezt állította Hrbácsek-Noszek Magdaléna, iskolánk egykori igazgatója. Ez sajnos elért Nagymácsédra is. A hullámvölgy a politikában és a közéletben először úgy mutatkozott meg, hogy a településeken, a hivatalokban csak szlovák nyelven lehetett megszólalni. A néhai Noszek Ferenc, Hrbácsek-Noszek Magdalénának édesapja mondta, hogy a képviselőtestületben hoztak egy precedens döntést: Nagymácsédon lehet a hivatalokban magyarul is beszélni. Dominószerűen neki köszönhetően több magyar falu meghozta ezt a döntést… A huszadik század végén erre az állam ,,nyelvrendőrséget“ állított fel, minden magyar feliratot lefényképeztek, majd rá pár napra levetették. Ekkor épült meg a Nagymácsédi Regionális Múzeum, melyre „ingerlésképpen” rovásírással is kiírták azt, hogy múzeum, de ezt intelligencia szintén nem tudták megoldani. Mint az utcanévtáblákat, a helységneveket sem lehetett magyarul feltüntetni.

Először elvették a földünket, majd a nyelvet tépték ki a falunkból és végül elértek az iskoláinkhoz.

A következő nagy hullám az volt, amikor az alternatív oktatást szerették volna bevezetni. Ez annyit foglalt magába, hogy a fő tantárgyakat szlovák nyelven szerették volna tanítani.  Magát a bizonyítványt is szlovákul kellett kiállítani, ezt meg is tették. Azok az igazgatók, akik ellenálltak, köztük a nagymácsédi néhai Noszek Ferenc igazgató úrral az élen, azokat anyagilag megtorolták.  Az alternatív oktatás ellen országos tiltakozó hullám indult el, minden nagyobb járásban, kerületben több ezren mentek az utcákra tüntetni. Olyan hatalmas magyar összefogás volt, hogy végül a miniszterelnök 2 nappal hamarabb befejeztette a tanévet.  Akkor jött II. János Pál pápa szlovákiai látogatásra, erre próbálták ráfogni, azért, hogy eliminálódjon a tüntetés, ami ezt fémjelezte.  Hrbácsek-Noszek Magdaléna lánya Réka, ekkor lehetett 5 éves, és amikor Magdi néni édesapjával, Ferenc bácsival – annak idején az iskola igazgatójával – erről a helyzetről sokat beszéltek Réka jelenlétében is, hogy mi az, amit mi polgári jogunknál fogva tudunk tenni. Amikor a tüntetés került szóba, Réka a szó félreértése folytán úgy értette, hogy: ültetni. Induláskor a kislány bömbölve ordítozta, hogy ő is akar menni ültetni. Hát elvitték őt is tüntetni. A több ezres tömegben a szakadó eső ellenére Réka anyukája Rékát a karjában tartotta, az esernyőt fejük fölött fogva.  Az Új Szóban  megjelent egy ikonikus kép azzal a címmel, hogy hiába szakadt az eső Galántán, anya és lánya az ötezres tömegben kitartott. Mindenkinek erőt adott ez a látvány, mivel ott még egy ilyen pici gyerek nem volt.

Magdi néni nemcsak Rékáért, hanem a jövő nemzedékéért állt ki, hogy mindannyian itt magyarul tanulhassunk, és ha majd egyszer sikeresek leszünk, mondhassuk majd azt, hogy igen, én magyar iskolába jártam. És hogy majd az ő unokáinak és dédunokáinak legyen olyan hely ebben az országban, ahol magyarul tanulhatnak/érvényesülhetnek. A márciusi ifjakról nemcsak azért tanulunk, mert tettük már történelem, hanem azért, hogy erőt merítsünk példájukból és tudjuk, ha szorul a hurok, ha valaki meg akarja nyirbálni a jogainkat, akkor vannak olyan formák és eszközök, melyekkel ellenállhatunk.

És hogy mi egy magyar ifjúnak a kötelessége? Fábry Zoltánt idézve: ,,a kisebbség, nagyság.“ Szlovákiában szlováknak lenni nem kunszt, de magyarnak lenni igen, nekem meg kell vallanom azt, hogy igen, én magyar vagyok. A tanulás. Mindennek az alapja a tanulás, hiszen csak általa ismerhetjük meg a múltunkat, és így írhatunk büszke történelmet.

Ellenünk fordulhat a politika, akár esik az eső, akár nem, mi magyarok készen álluk a harcra. Egy biztos, nekem mindig ott lesz a határ, ahol sárgát virágzik a repce.

Első díjjal jutalmazott dolgozat az alapiskolások korosztályában

Készítője Kempski Sára 14 éves, a nagymácsédi  Mészáros Dávid Alapiskola tanulója.  Felkészítő tanára: PaedDr. Szécsényi Márta

Bőhm András a Magyar Kultúra Lovagja lett

A Magyar Kultúra Napját már húsz éve gálaműsorral ünnepli a Falvak Kultúrájáért Alapítvány, amely küldetésének tartja a kulturálisan hátrányos helyzetben lévő települések és társadalmi csoportok életminőségének fejlesztését, a falvak kulturális örökségének ápolását és lehetőleg gazdagítását is. 1998 óta az ünnepség kiemelkedő eseménye a Kultúra Lovagja cím és kitüntetés átadása azok számára, akik kiemelkedő munkát végeztek az alapítvány céljainak szellemében. Sem a lovagi cím odaítélése, sem a gála programja nem ismer határokat – az Európai Unió eredeti célját, az együttműködést képviselve – ezért nemcsak külhoni magyarok, de más országok képviselői is mindig ott vannak a kitüntetettek között.

 Böhm András villamosmérnök és kultúraszervező Zsélyből a Pozsonyi Műszaki Egyetem elvégzése után tiszta szlovák környezetben: Garamszentkereszten kezdett dolgozni. Hazatérve folytatta polihisztor édesapja munkásságát, aki az elszlovákosodó községben ápolta a magyar anyanyelvet, színkört vezetett és régészeti feltárásokat is végzett. Böhm András újjáalapította a Victoria Kultúregyesületet, író-olvasó találkozókat szervezett és szorgalmazta a faluban még fellelhető néprajzi tárgyak gyűjtését. Elérte, hogy a Zichy-kastély emeletén állandó helytörténeti és néprajzi kiállítás nyíljon. Zsély község költő fia, Zs. Nagy Lajos emlékének ápolója, síremlékének készíttetője. Mint a szklabonyai Mikszáth Emlékház lektora feladatának tartja a még élő Mikszáth- rokonokkal való kapcsolat ápolását. Neki köszönhető a Mikszáth-sírok rendbetétele is.

Lovaggá avatása után született e levele, melyet a szerkesztőhöz írt

            A nagy nap után ismét itthon vagyok,,, és itt vagyok ismét a Mikszáth emlékházban. Egy kicsit elgondolkodtam ennek a világnak a sorsán és magamon is. Nagy nap volt az, ott a Stefánia Palotában. Te ismersz engem és tudod, hogy ha gratulálnak nekem, meg ünnepelni akarnak, azt sem tudom, hogy milyen pofát vágjak, de ott egyszerre kezdtem magamat jól érezni. Voltak olyanok, akik valamikor voltak az emlékházban,  megismertek, és amikor közösen énekeltük a Boldogasszony anyánk himnuszt, elfogott a meghatottság.

           Most szívből köszönöm, hogy gondoltál rám, köszönöm az őszinte (és talán meg sem érdemelt) értékelést, amelyikben ott  Budapesten a színpadon még az apámat is megemlítették, nagy dolog ez. Neked köszönöm, hogy itt lehetek a Mikszáth Emlékházban. Azt, hogy a  tizenöt év alatt sok lelkes, elkötelezett embert ismerhettem meg (már hívtak látogatók, akik emlékeznek rám és olvasták valahol, hogy kitüntettek engem). Tudod, hogy nekem a hírnév és a dicsőség nem sokat jelentenek, de az elismerés, az őszinte emberek gratulációja az jól esik. Van valaki, aki tudja, hogy mit csinálok és még hozzá értékeli is. 

Most valahogyan neki kellene fogni és egy kicsit bizonyítani, hogy megérdemeltem ezt a lovagságot. Igaz, a körülmények nem nagyon kedvezők, de a Murphy okosságai szerint is alkotni a körülmények ellenére kell, mert a körülmények mindig kedvezőtlenek. Meg próbálok talán valami lelket verni a már egy éve alakulóban levő Csemadokba s beszélek majd az új polgármesterrel is a múzeum dolgában s még végleg nem mondtam le a kétnyelvű óvodáról sem Zsélyben. Valahogyan úgy, hogy ezek a szájhősök meg gyűlölködők  ne akadhassanak bele. Ezeket főleg azért írtam le, hogy el ne felejtsem és el ne odázzam, mint sok  mást az életemben. Kedves Aladár, még egyszer köszönöm és már csak annyit teszek hozzá, hogy jó az, ha az ember érzi, hogy nincsen egyedül.  

    Vígan legyél:    András

LOVAG ANDRÁS!  MINDEN JÓT KÍVÁNUNK!

 Magyar szülők figyelmébe: ISKOLAI BEÍRATÁS ELŐTT
 

Édesanyád tiszteled nyelvedben is !

"és lehull nevedről az ékezet..." - ezt a Halotti beszédéből való sort megérthetjük Márai San Gennaaro vére című regényéből pontosabban, amikor az amerikai bevándorlási hivatal embere Olaszországban egy--egy kelet-európai országból érkező nevéről lehagy egy ékezetet, írásjelet, s a csehek, lengyelek, magyarok lázadoznak, háborognak, mert talán ez az ékezet, jel, ö vagy ő betű számukra annak az otthonnak az utolsó darabja, amit kényszerűségből kellett elhagyniuk, itt meg önként kellene lemondaniuk arról, hogy nevüket anyanyelvük írásmódja szerint írhassák. Mert írásunk, nyelvünk, beszédünk titkokat őriz. Valóban az anyai szeretet és gondoskodás, az otthon melege és biztonsága, a szülőföld felnevelő hangulata, a népünk kultúrája, hagyományai, történelme sűrűsödik néha egyetlen szóban s talán írásjelben is. Ahogyan az óvónéni nem érti, hogy egy-egy gyerek miért nem akarja letenni az otthonról hozott kicsi játékot, mert őt az köti össze az otthonnal, családjával, az emlékezteti mindig arra, hogy van otthon, s talán mert nem érzi jól magát az óvodában, amely számára idegen... Az amerikai semmi nemzeti közösséghez sem tartozó világpolgár sem értheti a száműzöttek érzéseit: Pedig csak egy ékezet, egy betű. De mi lesz a szabadságból, a SZÁRNYALÁSBÓL, ha lehagyjuk az ékezetet??? Mi lesz az emberből, ha feladja édesanyjához, családjához, népéhez kapcsoló nyelvét?

A hatalom rabságban tarthat, de amíg embernek tartom és hiszem magam, gondolataim szabadságát nem veheti el. Igaz, hogy vannak olyanok, akik a rabságban elfelejtik, hogy lehet emberként és szabadon is élni, és beleszeretnek a fogvatartókba, a megszállókba, leigázó zsarnokba, és mindent úgy fogadnak el, ahogyan a hatalom kívánja, akarja, szeretné. Az ilyeneket már nem is kell fenyíteni, mert önként behódoltak, feladták akaratukat, kifordultak önmagukból, emberségükből. Ezek az igazi alattvalók, a lojális „állampolgárok” a hatalom számára! De akiben még van emberi tartás, önérzet és önbecsülés, az ilyet nem tesz.

Ahogyan József Attila oly pontosan megfogalmazta:

"A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják."

Nomen est omen! A név meghatároz, a név kötelez. Lényeg, hogy te mit gondolsz magadról: embernek és magyarnak tartod magad vagy pedig "hitvány bábnak", akivel mindent meg lehet tenni, csordába terelve karámba hajtani, esetleg csak felhizlalni, hogy vágóhídra vigyenek.... Az önfeladás, a behódolás, a lemondó legyintés is az értékvesztés tünete, a semmivé válás jele, s a pusztulás, elpusztulás kezdete.

AKI FELADJA NYELVÉT, ANYANYELVÉT, AZ ÉDESANYJÁT KÖPI SZEMBE! AZ CSALÁDJÁT, NÉPÉT, KULTÚRÁJÁT VESZI SEMMIBE, EMBERSÉGÉT ADJA FEL !!!!

Mihályi Molnár László írása

            Tizenötödik alkalommal szervezzük meg közösen a Felvidéki Rovókkal az ŐSI TUDÁS felvidéki országos rovásírás-vetélkedőt és műveltségi találkozót. A  három körzeti döntő helyszínei: április 5-én Harkács-Gömörfalva, április 17-én a dunaszerdahelyi Szabó Gyula Alapiskola és április 26-án Dunamocs. Az országos döntőnek most a gútai Magán Szakközépiskola nyújt otthont.

Kérjük: aki teheti, támogassa a helyi rendezvények szervezőit kisebb-nagyobb pénzösszeg felajánlásával vagy díjaknak szánt könyvvel, tárggyal! Köszönjük az együttérzést, a megértést!

Kérés a Jó Palócok olvasóihoz: Olvassa hírmondónkat a honlapunkon! Az előző számok és más érdekességek is ott egy helyen találhatók. Rajta vagyunk az arctárban (idegenül írva: facebook, ejtve fészbukon) is.