A pozsonyi csatára (907. július 3-7.) emlékezünk

Nézzük egy kicsit magyar szemmel és magyar szívvel a pozsonyi csata előzményeit, és azt az utat, ami oda vezetett.

895-ben jött egy nép keletről és elfoglalta a Kárpát-medencét, mint ősi örökségét.

Nem kért engedélyt senkitől, nem fizetett a földért és nem vásárolta meg a különféle területekre helyezett jogokat. Természetes módon, szinte harc nélkül vette birtokba az egész medencét.

Különleges nép volt ez! A férfi és a nő egyenrangú volt, mert tudták, a Teremtő Atya minden lelket egyformán szeret, legyen az férfi vagy női testben.

Törvényeit, a Vérszerződés Alkotmányát az egész nép alkotta, nem csak a vezető réteg. Ez az Alkotmány kimondta, hogy magyar a magyarnak alárendeltje nem lehet, a termelt és szerzett javakat egyformán kell szétosztani, mert a magyarlelkiség mindenkinek tiszteletben tartja a sorsát. Legyen az gyógyító, vezér, táltos, kovács, harcos vagy apátlan árva. Ez az Alkotmány a létbiztonságot, a megtartást jelentette minden egyes magyar számára.

Nem félték a halált, mert tudták, a test halála után a lélek a Hadak Útjára, a Csillagösvényre tér, ahol levetkőzi előző életének hordalékát, és tisztultan tér vissza legtöbbször magyarként vagy a testvérnépek valamelyikéhez.

Azt is tudták, hogy az egymást szerető lelkek hosszú életek sorát élik le közösen, így segítve egymás testi-lelki fejlődését.

Éppen emiatt, mert nem féltek a haláltól, bátor, mindenre elszánt harcosok voltak, és a társadalom hite, összetartozása ösztönözte a vezető réteget arra, hogy bármi történjék is, a népét a magyar gént minden körülményben meg kell védenie.

Ez a nép példamutató volt Európa számára az öltözködésben, a harcászatban, az ötvösségben, az ételeik változatosságában és tartósításában, az állattartás és földművelés mesterségében, a csillagászati ismeretekben és még lehetne sorolni, mi mindenben.

Istene nem a vérengző bosszúálló isten volt, hanem a Fény és a Szeretet Istene, akit a Nap és Turulmadár jelképezett, és gyermekeinek tekintette ezt a népet. Az Égi Édesanya, a Boldogasszony pedig elkísérte az egyént a bölcsőtől a sírig.

Ezzel a fényszerető és tisztelő szabadlelkű néppel szemben ott volt a legsötétebb középkort élő Európa. Nincsenek országok, királyságok. A bukott Római Birodalom területén volt némi városi élet és ezen területeken kívül törzsi, nemzetségi szinten éltek népek. Sokszor csak öncélúan hadakoztak, sokszor pedig a területekért, a hatalom birtoklásáért.

A nő alárendelt, kiszolgáltatott helyzetben volt, ha a férfiak tudtak volna nő nélkül szaporodni, már nem is kellettek volna asszonyok.

Kiépült egy kegyetlen feudális társadalom, ahol egy maroknyi kiváltságosnak volt alárendelve egy-egy terület népe. Élet-halál uraként megnyomoríthatta, megölhette, kirabolhatta jobbágyait. Az első éjszaka jogát már nem is kell említeni. Kiszolgáltatottság, létbizonytalanság, tengődés egyik napról a másikra, ami jellemezte e társadalom népét.

A lelki megaláztatás még ennél is kegyetlenebb volt, állandó bűntudatban éltek ezek a népek, mert az eredendő bűnt születésüktől rájuk helyezték.

Hitvilágukban nem volt remény, nem ismerték a test pusztulása utáni életet. Ezért féltek a haláltól, féltek a büntető túlvilágtól és a kegyetlen, bosszúálló isten haragjától.

A szeretet nevében indítottak háborúkat, és fegyvereiket a szemben álló feleknél Jézus nevében áldották meg. Háborúik rabló és területszerző háborúk voltak, melyeknek haszonélvezői az egyház és néhány főúr volt a végtelen szenvedéssel szemben.

Szerintük sok bűnük volt a magyaroknak, amiért fizetniük kellett.(volna).

A Kárpát-medencébe betóduló nép megvédte az ott élő avarokat a további fosztogatástól és a kirablástól. Rátették a kezüket Pannóniára, pedig a Dunántúlra igen fájt a foguk a nyugatiaknak, mert szerintük az Nagy Károly birodalmának volt a része és szívesen csatolták volna vissza a Német-Római Császársághoz

A Dunántúl birtokbavétele után egészen Linzig hatoltak, majd elfoglalták az Al-Dunánál lévő tartományokat. Szlavónia birtokbavétele után kijutottak az Adriai-tengerig.  Északon véglegesen legyőzték a morvákat és elszakították őket a Nagy Frank Birodalomtól.

A magyarok senkinek nem fizettek adót, senkinek nem fogadtak hűbéresi fogadalmat. A pápaságnak nem engedtek befolyást az országukban.

907-re így alakult ki az új földrajzi helyzet Európában.

Ez a két világ feszült egymásnak 907-ben: a Fény és a Sötétség.

A sötét Európa összefogva indult el az alig letelepedett magyarság ellen. A célt világosan megfogalmazták: „……..decretum….Ugros eliminandos esse!” Vagyis „Elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak!”

Ahhoz, hogy e hatalmas győzelmet megértsük, meg kell vizsgálnunk, mi a szeretet. Pál apostol hosszan taglalja mi nem a szeretet: „A szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem tapintatlan, nem gőgösködik, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed!” Nincs ebben semmi érzelem, semmi kapcsolat és ez a magatartási forma nem ad semmit a másiknak.

A magyaroknál a szeretet azt jelenti: szeretlek téged és segítem a kiteljesedésedet, vagyis ott vagyok melletted. Támogatlak az utadon, életed dolgaidban, a vágyaid megteremtésében, kéréseidet teljesítem. Elvtelenül nem babusgatlak, ha kell feladatot állítok néked, hogyha megoldottad, legyen örömöd a sikerben. Megvédelek a külső veszélyektől és ha szükséges, önmagadtól is.

Ez a szeretet igaz volt Árpád vezérre is. Csak a népe, nemzete iránt érzett szeretete volt képes arra, hogy Hainburgnál és Pozsonynál a háromszoros túlerővel szemben kiálljon a harcmezőre, és a halált is vállalja fiaival együtt a győzelemért.

            Szó szerint úgy szeretette népét, hogy az életét sem sajnálta, hiszen semmi sem fontosabb annál, hogy a magyarság megmaradjon, kiteljesedjen és mint faj, meglegyen a világ végezetéig. Árpád ezt a népet felemelte, hont szerzett néki és a Vérszerződés Alkotmányával biztosította volna a boldog magyar életet és a szaporodást. 20 évébe telt, amíg apjával, Álmossal biztonságban hazavezethette népünket a Kárpát Hazába.

A nemzetségek a számukra előre kijelölt helyeket foglalták el, ez a letelepedést megkönnyítette. Előre el volt készítve a nép sóval, vízzel való ellátása és az állatoknak a takarmány. Az állam már készen volt, csak ország kellett hozzá. Ezért egy működő közigazgatással, kiépített hírszerzéssel, hírküldéssel azonnal élhető volt az ország. A kis úrságokban, ahogyan a nemzetségek szálláshelyeit nevezték, elindult az élet.

A beilleszkedés ezen időszakát találta alkalmasnak az európai világ arra, hogy csirájában pusztítsa el a még gyengének vélt nemzetünket. Ám a tökéletes megfigyelő rendszer a gyepükön, az ügyes hírszerzés már előre tudomást szerzett a gyülevészkedő keresztesekről. Azok hiába igyekeztek fondorlatos dolgokkal a harci készülődést elleplezni.

Igazából ez nem csata volt, hanem hadjárat a magyarok ellen. A háromszoros túlerővel szemben Árpádéknak alkalmazni kellett  minden cselt és harci fortélyt. Bevetni minden haditudást és ötletességet.

Először a bécsi medencében verték szét a nyugatiakat az ismert „üldözést színlelő” módszerrel, majd az üldözőket harapófogóba zárva tönkre nyilazták.

Ezután következett a Pozsony alatti tábor elpusztítása. Éjszaka a Dunán átúsztatva a bőr tömlőiken váratlanul törtek rá az ellenség táborára, ahol a meglepetés erejével zúzták szét az ellenállást.

Végül a Dunán állomásozó német hadihajó rajt gyújtották fel tüzes nyilaikkal, és a hajóraj a Dunába pusztult.

A német évkönyvek ezt a csatát úgy írják le, mint történelmük legnagyobb vereségét és veszteségét.

A magyarok is gyászoltak. Árpád és fiai, Tarhos, Üllő és Jutas is életükkel fizettek ezért a győzelemért. Ám az ország megmenekült! Árpád és serege olyan vereséget mért az egyesített európai seregekre, hogy 100 évig nem mertek fegyverrel támadni Magyarországra. Ez az idő kellett ahhoz, hogy a hazatért nemzet megerősödjön, megszaporodjon és gazdaságilag is megtalálja önmagát.

Fel sem tudjuk fogni, micsoda győzelem és hősi tett volt ez szent elődeink részéről!

A magyar történelemben, a hivatalosban meg sem említik ezt a győzelmet…

A pozsonyi csata hőseinek neve a  magyar szívekben él, és áldás övezi őket ezerszáznyolc éve.

            TündérNóri

2015. Napisten havának 30. napján

(Elolvasásra ajánljuk:

Poór Miklós: Nemzetbiztosító hadjáratok a honvisszafoglalás előtt és az államalapítás után, Masszi Kiadó, 2010)