A mi palócföldi Sajó
Sándorunk versét (Magyarnak lenni) juttatják eszünkbe Ortutay Elemér
alábbi sorai, aki így vallott az ő szeretett szülőföldjéről,
Kárpátaljáról: „Szülőföldünk, Kárpátalja,
gyönyörű föld. S itt magyarnak lenni büszke
gyönyörűség. Ha
küszködve, szenvedve és sírva, de viseljük
sorsunkat, ahogy meg van írva.
Mert igaz ugyan, hogy mi sorsunkhoz szegezve élünk itt, de nem
tehetetlen bábként. Emberként akarunk itt élni, hittel és reménnyel,
mert hisszük és valljuk, hogy a viharra csend jön egyszer és Fény az
égre!”
A jó palócok és nem csak ők 2012 nyarán újból felkerekedtek, hogy Kárpáthazánk kies tájainak még nem bebarangolt részeit is megismerjék, ahol pedig már jártak 2009-ben, a látottakat összevessék az akkor szerzett emlékekkel. Mert Kárpátalján is, akárcsak e gyönyörű Kárpát-medence többi táján élmények, holtig tartó élmények várnak a felkerekedőre, a hazajáróra. Honszerető túránkra „Verecke híres útján…” mentünk, Ady Endre, a XX. századi magyar költészetünk e legnagyobbika költeményéből idézve a sort. Mert többen tudják már, hogy Góg és Magóg fiai vagyunk mi, magyarok, akik nem hazát foglaltunk el másoktól, nem honfoglalást hajtottak végre eleink a IX. század végén, hanem jussunkat, ősi földünket vettük újból birtokunkba többek között a Vereckei-szoroson is beözönölve a Kárpátok koszorúzta anyaföldre. A hazatérő magyarság egy jelentős részét látta ez a kárpáti szoros, s így a Kárpátok alja meg a többi hazai táj újra megtelt, újból benépesült a hazatérő magyar néppel.
A régmúltat s az újabb, de már történelemmé nemesült korokat is hegyben, folyóban, lapályon, épületben idéző helyeken járni s a ma ott élő magyar testvéreinkkel találkozni már önmagában is élmény a javából. Honszerető túránkon mindez megvalósult.
Benében vendégszerető családoknál kaptunk szállást. Szuhán András polgármester több mint egy évtizede kezdeményezte falujában a falusi turizmust. Ennek köszönhetően ma több mint húsz család él meg a falusi turizmusból, a vendégek fogadásából s nem egy porta ennek köszönhetően lett csinosabb, összkomfortosabb, bővült, kényelmesült fürdőszobával, lakosztállyal…
A polgármester úr köszöntőt mond
Valóban, bárhová, bármely
szálláshelyre osztott is be bennünket a polgármester úr, mindenhol
teljes kényelem várt és leírhatatlan vendégszeretet. A megérkezés
estéjén vidám műsorral fogadtak bennünket a faluházban, a helyi
általános iskolások és a beregszászi Pitkin humorista szórakoztattak
vidám hangulatban. Pitkin jegyezte be emlékkönyvünkbe a következő
sorokat is: „Nem arról szól az élet, amit
csinálsz és teszel, hanem arról, amit megtapasztalsz a saját lelkeddel.
Hát engedd meg még azt is, hogy megtörténjen minden, az életünk lejár és
elmúlik mint minden.”
Reggeli után
Barangolásaink első napján az öt éve állított (s azóta is folyton megrongált, mert bemázolt, lekent, megcsonkított) vereckei emlékművet kerestük fel. A szoros magaslatáról gyönyörű látkép tárul a szemünk elé: fenyvesek, tisztások, hegyek, völgyek, kaszálók, feledtetve az odáig kanyargó út minden kátyúját, rázását. Jó itt megpihenni, emlékezni, elmerengni, révedezni…
Csoportkép a vereckei emlékműnél
Visszafelé az 1994-ben létesített szolyvai emlékparkban hajtottunk főt azok emléke előtt, akik a sztálini terror éveiben vesztették életüket csak azért, mert magyarok voltak. A népirtásnak „mályenkij robot” volt az elkendőzött neve, azaz kényszer-munkaszolgálat, mely a hivatalos három nap helyett hónapokig tartott azoknak, akik megérték, mert ilyenek kevesen voltak, a férfiak, apák, fiak zöme soha sem tért haza…
Emlékezés Szolyván
Megálltunk a Kishídvég és Tövisfalva közti út szélén található obeliszknél, amely egy honvisszafoglaló lovas sírját jelöli (az itt talált tarsoly a Magyar Nemzeti Múzeumban látható).
A lovas obeliszkje
Beregszentmiklóson a várkastély vonzott annak okán, hogy ebben találkozgatott Thököly Imre Zrínyi Ilonával, mielőtt megkérte volna az özvegy kezét. S itt alkotott és halt meg Petrőczi Kata Szidónia, az első jelentős magyar költőnő is.
Beregszentmiklós kastélya
Munkácson ezúttal a nagy múltú város történelmével ismerkedtünk Mihók Richárd vendégkísérőnk vezetésével. Az utcák, az épületek java része még egy letűnt magyar város dicső múltját idézi, de az emberek már a hódítók, a betelepedettek, a „honfoglalók” nyelvén ért szót. Egy kávé, egy sör vagy üdítő rendelése is ukrán-orosz nyelven történhet csak vagy nemzetközi mutogatással… Munkács is elveszett! Zrínyi Ilona hiába védte volna a túlerővel szemben akkor (és most)?
Munkácsi utcakép
A vidék legmagyarabb városában, Beregszászban is kísér a (közel)múlt, a szovjet képzőművészet alkotásai nyomasztják a város hangulatát, pedig a központban még a jellegzetes épületek dacolnak vele. A törvényszék impozáns épületén most is dolgoznak, hogy magyarországi támogatásból csupasz fala tetszetős burkolatot kapjon s kívül-belül megújulva szolgálja a magyar tanítóképzést a Kárpátalján.
Visk festett famennyezetű református templomába léptünk be elsőként a második napon. A lelkész testvére mutatta be a templomot, s emlékkönyvünkben is üzenetet hagyott: „Isten előtti hálával köszönöm, hogy találkozhattam önökkel. Mindig jó érzés megtapasztalni azt, hogy bár szétszakítottságban élünk, és a politikusok mindent megtesznek, hogy asszimiláljanak bennünket, nyelvünk, identitásunk sokkal erősebb annál, hogy elérhessék céljukat. Remélem, hogy nem ez volt az utolsó találkozás! Köszönettel a lehetőségért: Jenei Éva”.A técsői református templom ajtaja azonban zárva maradt előttünk, hiába könyörögtünk a gondnoknak, nyissa ki, Felvidékről jöttünk. A kőszívű gondnok nem tágított. Élmény lett ez is a javából: lesújtó!
Visk templomának mennyezetén a magyar címer
Csodálatos kazettás mennyezetében nem gyönyörködhettek azok, akik még nem látták. Rahó másfélezer magyar közösségének képviselőivel nem találkozhattunk, tanúi lettünk viszont a Fekete- és a Fehér-Tisza egyesülésének. A Fehér-Tiszának most inkább zavarossárga vize nagy esőről tanúskodott ott fenn a Máramarosi-havasokban.
Ahol a két Tisza egyesül
A Fekete-Tisza tiszta vizében a lábáztatás felüdülést eredményezett mindnyájunknál, a sekély víz partján a sok szemét, piszok, bűz elkeseredést. S ez a keserűség csak fokozódott, ahogy mind északabbra haladtunk a Tatár-hágó felé, ezeréves határunkra. A tiszta levegőjű, festményre kínálkozó gyönyörű tájban csörgedező, csobogó Tisza partján itt is, ott is szemétkupacok, halmok! Áradáskor útra kelnek, piszkítják a medret, partot, amerre viszi a víz…
A Tatár-hágón ukrán zsibvásárba csöppentünk. Mi szemnek, szájnak ingere, ukrán módra van minden. Ezeréves határunk ma megyehatár s mi idegenül bóklászunk a sátrak kavalkádjában. Volt itt egy határőrbódé is, határvédőink közül néhánynak nyughelye, de hol? Keressük, hátha rábukkanunk… Vendégkísérőnk sem tud segíteni. Nem járt utána kérésünknek, talán… Marad néhány emléktárgy vásárlása és irány Bene.
Márta napján, vasárnap a megye székhelye irányába vitt utunk. Először Nevicke vadregényes tájban megbúvó romvárát hódítottuk meg. Aztán a százhúszezres Ungvárét.
Nevicke
Az Ung parti sétányon volt idő a töprengésre: hogyan történhetett meg, hogy a XX. század elején még nyolcvan százalékban magyarok lakta városból napjainkra mindösszesen hét százalék maradt a magyarok aránya? A gyaloghídon átsétálva sem hallani magyar szót, a túlparti sörözőben is csak az egyik konyhai segéd beszéli nyelvünket! A városmag épületei révén észrevéteti a benne sétálóval, hogy ennek a városnak semmi köze sincs az ukrán történelemhez, mai többségi lakói tehát „település-foglalók” . Ám hiába minden, akkor ott Trianonban ezt a várost is, vidékét is, akárcsak jónéhányat még, egy hamarjában összetákolt új országnak ajándékoztak (össze is roskadt azóta az ország, csak a helyzet maradt az átkozott), amely kétszer gazdát cserélt azóta. Ez utóbbiban, a cserében lehet még némi reményünk nekünk is…
Az autópályának majdnem nevezhető műútról lefordulva lankás tájon nyújtózkodik el Szerednye és romokban heverő vára. Liba(had)sereg vigyázza, őrzi, éktelen nagy gágogással riasztana el tervünktől, de kitartóak s győzők vagyunk. Kő kövön már csak néhány fal maradt a régi várból, melyben egykor maga Dobó István, Eger hős kapitánya élt, itt is halt meg. Most fiatalok tanyáznak a romos falak tövében s talán a jövőről szőnek szép álmokat…
Fiatalok Szerednye várában
Szerednye romokban, Munkács vára
szinte fénykorát idézve épségben áll a Latorca síkságából
„Házát
s hazáját erős lélekkel védte a gyönge női kar,
Mondj egy röpke imát a romokon ruszin,
horvát, magyar!”
A vár északi, Hajdú-bástyájára (sok viszontagság után) újból rászállott a turulmadarunk 2007-ben, azóta vigyázza a vár, a város, a vidék múltját és szellemiségét s hint reményt a csüggedőbe…
Munkácsi csoportkép
A hajdan volt Ugocsa vármegye székhelyén, Nagyszőlősön Perényi Zsigmond báró kastélya falán emléktábla hirdeti, hogy az 1848-49-es szabadságharc egyik vezéregyénisége volt a báró, akit Világos után kivégeztetett a Habsburg-hatalom. A vértanúra rögtönzött műsorral s koszorúval emlékeztünk. Kankó vára – kell-e mondanunk? – szintén romokban hever, egyik pontjáról azonban szép kilátás nyílik a járási székhelyre.
Rendszergazdánk, Fagyas Róbert munka közben
Szemerkélő esőben hódítjuk meg a Nyalábvárat Királyházán. Noha inkább vad park már ez mint vár. Ilosvai Selymes Péter itt öltöztette dalba történeteit.
Kankó várának ostromlói
A Szinevéri-tó felé haladva
feltűnnek Huszt várának romjai, de „bús düledékein” most nem ballagtunk,
kiszaladván alólunk az idő.
A tó Ukrajna legmagasabban fekvő tava (
Tutaj a Szinevéri-tavon
A tóhoz vezető úton, a Nagyág patak (síkra érve már folyó lesz belőle) partját néhol a II. világháborúban használt vasbetongúlákból rakták ki, így védekezve az áradásos vízmosás ellen. A hegyoldalakon mai napig megtekinthetők az ún. Árpád-vonal bunkerei és lövészárkai.
Az Árpád-vonal egyik bunkere
Közöttük sétálva sok szörnyűség jut az ember eszébe, könyvben olvasott, filmekben látott borzalmak. A lövészárkokat benőtte már a moha, fű, vonalai azonban tisztán kivehetőek. Nagyapáink, apáink szenvedtek ezekben s bizony közülük sokan itt áldozták életüket a hazáért. „Mert a haza nem eladó…” – énekeltük rájuk is emlékezve az autóbuszban Horváth Sándor kárpátaljai költő versét, amelyet Ivaskovics József zenésített meg. S énekeltünk további katonadalokat is: Kárpátokban megfújták a trombitát, Oroszország felé nem tudjuk mi az utat, Don-kanyarban áll egy szomorúfűzfa, Vedd le a kalapod a honvéd előtt… Csetfalván a régi református és az új katolikus templom megtekintése méltó zárását jelentette utolsó napunknak.
Csetfalva ref. temploma
Benében esténként külön műsorok színesítették a napjainkat. A már említett fogadóesten kívül jártunk borkóstoláson egy helyi pincében, részt vettünk a vasárnap esti szentmisén, a búcsúestünkön mi adtunk műsort a faluház előtti szoborparkban (a hét vezér szobra előtt), majd házigazdáinkkal táncra is perdültünk a talpalávaló muzsikaszóra.
A búcsúestünkön mi adtunk műsort a faluház előtti szoborparkban
Bevásárló központ
Kocsma
Faluház
A hazafelé vezető út elején betértünk még a csarodai és a tákosi református templomba, mely utóbbit „ paraszt Notre Dame”-nak is szokták nevezni.
Csarodai templombelső
Emlékkönyvünkbe Baráth Menyhértné, a hazajárókat fogadó kedves néni, aki töviről hegyire mindent elmesélt nekünk, amit templomukról tudni kell, ezt jegyezte be: „Ne félj, csak higgy!” Hat napos honszerető túránkról felejthetetlen élményekkel feltarisznyáltan s gazdagodva értünk haza.
Helységnévtábla
Általános iskola
Reggeli utcakép