Erdély üzen

Idei honszerető barangolásunkat a fenti címmel hirdettük meg. Joggal tehető fel a kérdés: miért, mit üzen Erdély, kinek és miként?

Számunkra, felvidéki palócok számára, és bizony valamennyi magyar számára, éljen bár a Kárpátok között vagy azon kívül, nagyon sokat üzen Erdély. Üzeni – költők, írók gondolataival, népdalaival, néptáncaival, épületeivel s minden tárgyával, amit a hallók hallanak, a látók látnak, az értők értenek, hogy a Kárpát Haza a mi, a magyarok Szent Földje, ősi hona, amely hont nem máshol kell keresnünk. Üzeni Wass Albert szavával, hogy a víz szalad, a kő marad,  Reményik Sándorral, hogy ne hagyjuk a templomot és az iskolát, Nyírő Józseffel, hogy az igazság uralma nélkül nincsen béke, üzeni, hogy él a magyar mindörökké, mert turulmadár őrzi népét s hogy most is, mindig ránk figyel, hogy mindig bizakodva énekeljünk, hogy bár fejünket az ár százszor elborítja, ne hagyjuk elveszni Erdélyt és szülőföldünket, hogy vigyázzunk a Kárpát Hazára, mert Tamási Áronnal szólva azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne s hogy építeni egy boldogabb jövőt utódainknak minden magyar szent kötelessége.

Most már csak az a kérdés, hogy hallók, látók, értők vagyunk-e vagy legalább vannak-e még köztünk, napjainkban ilyen magyar emberek. A mában feltételezzük, hogy vannak, sokan vannak, s bizonyossá a jövő teszi reményünket. A lélekből jövő jövő, mert nem sokaság, hanem lélek tesz csodadolgokat, amint azt legalábbis Berzsenyi óta tudjuk.

Hazaszerető barangolásunkon – jó okunk van remélni – csupa ilyen lelkes magyar vett részt. Még a messze Ausztráliából is egy délvidéki származású társunk, Észak-Amerikából pedig egy unoka, ki a nagyszülők anyanyelvét is tanulta, gyakorolta a hat nap alatt. De a többség is Losonctól Ipolyságon át Párkányig csupa-csupa talpig magyar ember. Az életkort illetően velünk utazott egy harmadik életévét „tipegő” gyermek s a nyolcadik évtizedét „taposó” felnőtt, összesen ötvenhárman.

Merre jártunk, mit láttunk, mit tapasztaltunk, milyen emlékeket gyűjtöttünk magunknak? Barangolásunk alcíme szerint Reményik Sándor és Wass Albert nyomába eredtünk, ha nem is teljes életpályájuk helyszíneit értettük ez alatt. Ki először, ki sokadszor már, Édes Erdély kellős közepébe, Kincses Kolozsvárott és a magyar történelmi emlékekkel jócskán körülölelő környékén tekintettünk széjjel. Kissé, mert teljességre, alapos birtokbavételre nem is gondolhattunk, annyi erre ez a történelmi, irodalmi, építészeti, népművészeti magyar emlék, látnivaló, csodaszámba menő természeti szépség.

Mindjárt az első napon a Kalotaszeg Felszegén fekvő Kalotaszentkirályon vertünk tanyát. Ady Endrét szoros rokoni kapcsolat fűzte a Kalota parti faluhoz, ugyanis anyai nagyanyja népes családja élt itt, s felesége, Boncza Berta is kalotaszegi származású volt. A Kiszely-kertben levő épület ma a költő nevét viselő általános iskola épülete. Előtte az Ady hársfájaként emlegetett fa árnyékából csodálta meg a „pompás magyarokat” a költő, vagyis a színpompás kalotaszegi népviseletben járó-kelő falusi embereket, s itt írta A Kalota partján c. versét, amely elhangzott látogatásunkon is, amikor megkoszorúztuk a budapesti Székely Kör támogatásával emelt Ady-emlékművet.

A tájház szobája Kalotaszentkirályon

Kalotaszentkirály Árpád-kori település, amely gyönyörű népviseletéről, varrottasairól, faragott kapuiról híres, ám tegyük hozzá iziben: legújabban vendégfogadásáról is. A Vincze Kecskés István portáján álló tájház minden szobája valódi mesevilág, amely nem is olyan régen még a való világot jelentette. Gyönyörűség, amelyben ha megfürdik az ember, ha akarná sem tudja levetkőzni bensőjében a nép művészetének csodás darabjait. Megbecsülendő kincsek tára ez, s bizony nemcsak megőrzésre, hanem tovább éltetésre, újra élesztésre is méltó és üdvös lenne. A házigazda nagy pajtáját vendégfogadóvá alakította át, kényelmes és korszerű berendezésű szobák várják a betérő vendégeket, akiknek orrát a „pajtaétterem” hosszú asztalain bőséges és helyi jellegzetességű ételek illata csiklandozza. A testi táplálék-finomságok mellett becses szellemi értékek sorjáznak a falu XIII. században épült templomában, amely egyike a Felszeg legszebb református templomainak. A négy fiatornyos tornyát a XVIII. században építették s mennyezetét 220 kalotaszegi mintázatú festett kazetta ékesíti.

Vincze Kecskés István házigazda a templomban

Pár kilométerrel délkeletre Magyarvalkó késztet bennünket megállásra. Pontosabban a dombtetőn álló református temploma, amelyet ferences rendi szerzetesek építettek még a XIII. század közepe táján, s a XV. században bővítették ki támpilléres, sokszögű szentéllyel gótikus stílusban.  Fazsindelyes, fatornácos, fiatornyos sisaktornyát vagyis mai alakját az 1770-es években kapta meg. Bár félig-meddig még mindig kettős védőfal veszi körül Rákóczi Györgynek köszönhetően, kazettás mennyezetét, melyet Umling Lőrinc és fia készítettek, valamint tulipán- és rózsamintás festett ajtaját és szószékét – a tiszteletes úr németalföldi útja miatt – Séter Erzsébetnek köszönhetően csodálhattuk meg (aki felfelé sereglésünket látva sietett kinyitni a templom ajtaját). A második tatárjárás idején meghalt több száz áldozat csontkamrája a cinteremben, a templomdombi sírkert faragott kőtáblái és kopjafás sírjelei az eligazító táblával is érdekességszámba megy.

Varrottasok a magyarvalkói templomban

Még egy éke Felszegnek: Magyargyerőmonostor. A Kapus-patak völgyében fekvő falunak is református temploma a legfőbb kihagyhatatlan látnivalója. A falu gémeskútjánál áll le buszunk, innen baktatunk fel a dombra, ahol a Kalotaszeg-szerte a legszebbek közé sorolt templom áll védőfallal körülvéve, s ahol már izgatottan vár bennünket Hover Zsolt tiszteletes úr. Tőle tudjuk meg, hogy a honfoglaló Kalota nemzetségből származó Gyerőffy család építtetett itt egy monostort 1196-ban, és önálló plébániaként működött a reformációig. Két tatárdúlást is átvészelt (1242, 1662), de III. Károly rendeletét már nem, aki leromboltatta,. Túlélői azonban újjáépítették. A templom külső falán a térség egyetlen napórája mutatja a pontos időt, mellette a hármas szoborcsoport, amely valószínűleg a monostor épületéből maradt meg. Az alkotás Sárkányölő Szent Györgyöt, két oroszlánt és két kígyót szoptató madártestű nőt ábrázol.

A napóra a szoborcsoporttal Magyargyerőmonostoron

Hover Zsolt tiszteletes mesél a templomról

Varrottasok díszítik a templom falait

A templombelsőben itt is találkoztunk a festett tulipános és rózsamintákkal a padokon és karzatmellvédeken valamint Sipos Dávid kőlábazatú szószékével. A falakat is díszítő kék írásos fehér vagdalásos varrottasok a gyerőmonostori asszonyok kézügyességét, szépérzékét dicsérik. A tiszteletes úrnak jogosítvány-ügyben Kolozsvárra kellett sietnie, ezért a szintén jelen lévő feleségétől (Hover Judit) veszünk búcsút, aki vendégkönyvünkben is megörökíti jókívánságait: „Isten áldása legyen életükön, munkájukon!”. Megköszöntük s köszönjük ezúttal is viszont kívánva a tiszteletes párnak és gyülekezetüknek.

Az Aranyos folyó most lassan bandukolt széles medrében, aranymosókat nem, csak néhány suhancot láthattunk fodrában bukdácsolva. Híre még él, ám minden kátyúja, gödre már csak emlékezetünkben a torockói útnak. Mint sima tükrön a tekintetünk siklik autóbuszunk a Torockóba vezető úton egyre közelebb, míg elénk bukkan alant fenyvessel simogatva a Székelykő északi csúcsa. Megérkeztünk Erdély egyik, ha nem a legszebb falujába. A világörökség részét képező Torockó főterén az itatónál állunk meg. Álomszép fogadtatás! A fehérre meszelt házak zöldzsalus ablakaiban most is piros muskátlik mosolyognak ránk, mint vissza-visszatérő, „hazatérő” otthoniakra. Az itatónál ki szomját oltja, ki szennyesét öblíti, ki meg testét hűtve meg is mártózik benne, vagy csak egyszerűen gyönyörködik a Teremtő  párjanincs alkotásában. A sarki kiskocsma mellett vezet el a kavicsos út, amely a Nagy Árokhoz vezet, azon kapaszkodunk egyre magasabbra s ötlik eszünkbe a madáchi gondolat: „lelkem fölfelé tör”…

A pallagkultúra a Székelykő lábánál

A Nagy Árok felé kaptatunk

Pihenő

Látkép föntről Torockóra

A hegymászók csoportja

Fölfelé, a Székelykőre „mászunk”, ha nem is igazán szó szerint értve, sokszor megpihenve, kőtörmeléken, szikladarabkákon zihálva, itt-ott árnyékot nyújtó cserje hűvösében megvárva egymást, a csorgó forrás vizével szomjunkat oltva, kiszáradt kulacsunkat vizével megtöltve, belőle erőt merítve az egyre meredekebb – s egyre vadregényesebb – ösvényen, le-letekintve a messze, immár alattunk békésen nyújtózkodó Torockó mesébe illő szépségére s a szemközti Ordaskőre. Izzadva, lihegve csak feljutunk a tetőre, csaknem oda, ahol a XIII. században vár is állott, mert a Torockayak parancsára azt oda építették. S ha vár áll egy hegycsúcson, azt a betolakodónak, esetünkben a tatárnak el kell foglalnia. Ostrommal éspedig, amely el is húzódhat. A székelyek is hírét vették a tatár dúlásának ehelyütt, nosza a várbeliek segítésére siettek. Együtt sikerült is a mongol dúlókat szétszórni, bár pusztításuk nyomán alig maradt túlélő, az is elbujdosott. Így ajándékozta a király a székelyeknek a területet, így lett a régi nevén Kengürth-bérc Székelykő és így jött létre az ötödik székely szék, Aranyosszék.

A Székelykő napfelkeltekor

Míg fölfelé haladva jól látható az ember által épített táj, az ún. pallagkultúra, amely ősidők óta behálózza a természetes tájat, amely Kárpát-medencei ősiségünk látványos hirdetője, addig lefelé egy kanyargós ereszkedő ösvény vezet a hűvös erdőn keresztül, s fától fáig araszolva ezen érünk le a falu szélére. „Hegymászó”  csapatunk valamennyi tagja sikernek könyvelte el, hogy minden nehézség, veszély és baleset nélkül „teljesítette” az önként választott távot Jenő nevű „túravezetőnk” vezetésével.

A sok szép élményt nyújtott napot a falutól mintegy két kilométerre levő Torockó Vendégházban ránk váró fejlemények árnyékolták be (szobafoglalási herce-hurca, mosdói tisztátalanságok, törölköző-szolgáltatás kérdésessége stb.), de végsősoron ezeken is túltettük magunkat. Hogy Torockón kétszer kél fel a Nap, nem győződhettünk meg róla a falu és a vendégház közti távolságból eredően. Arról azonban meggyőződhettünk, hogy a környéke sok érdekességet kínál.

Ilyen például a tordai sóbánya, amelyet az utóbbi időben valódi turistaparadicsommá fejlesztettek. Bejárata előtt sorakoznak az árusok bódéi, étel, ital, emléktárgy, bizsu, bóvli nagy választékban kapható, az autós pihenőhelyek tömve kocsikkal, autóbuszokkal, útszélen is kígyózik a sor. Csoportunkat Lovász Attila idegenvezető fogadja az előre megbeszéltek szerint, de nem vagyunk „idegenek” egymásnak… Tőle tudjuk meg a humort sem mellőzve, hogy Tordán a só kitermelése még a római időkben elkezdődött. A mai sóbánya kialakulásához vezető munkálatokról pedig 1690-ból vannak adatok. A trapéz alakú tárnák megnyitásával az 1850-es években lendült fel a sóbányászás, amikor kialakultak az ún. Ferenc József-, Mária Terézia-, Gizella-, Rudolf-aknák. A só kitermeléséhez soha nem használtak robbanóanyagot, kizárólag emberi és állati (ló) erőt.

Lovász Attilával a mélyben

A sóbánya egyik tárnája

Lovász Attila a zord sóbánya-történetet ízes humorral tűzdelve mesélte el, kicsit és nagyot egyaránt figyelésre késztetve. Megtudtuk, hogy a tordai sóbánya a világ hihetetlen látványossága közé tartozik. Láttuk, sőt egyesek ki is próbálták: van benne óriáskerék és játszótér, áruda, színpad, csónakázótó, panorámalift… Mi kell még? Igen, ember, rengeteg ember, kik 13 emeletnyi lépcsőn juthatnak a mélybe vagy a felszínre… És persze a 10-12 fok állandó hőmérséklet, a 78-80 % állandó páratartalom, a szemmel nem látható sószemcsék a levegőben – a légúti betegségek sok más ellenszere, gyógyító hatása.

A föld alatti mesevilág mindnyájunkat elbűvölt. A bűvölet egész nap tartott. Hogyne tartott volna, mikor délután egy másik mesevilág tárult fel előttünk: a Tordai-hasadék. Az első döbbenet akkor ért minket, amikor megálltunk a Mészkő fölötti hegytetőn, hagyományosan, hogy onnan letekintsünk a völgybe, majd gyalog ereszkedjünk le a hasadék szájához. Láss csodát! A meredek lejtő kanyargós útja pompás aszfaltszőnyeggel borítva, kerekeken is gördülhetünk rajta föl, le.

Előttünk a Tordai-hasadék

Csak óvatosan!

A Hesdát vize csobog

A Tordai-hasadék Erdély egyik legszebb természeti látványossága. A Hesdát patak most békésen andalog rajta keresztül, csak nagy esőzés után mutatja meg, hogy sodróbuzogni is tud, derekasan. Partján lépdelünk óvatosan a cipőtalpak által laposra csiszolt kősétányon, mely néhol egészen szűkre keskenyül a sziklafal és a szakadék között. Pár fogú létra és drótkötél is segít a kapaszkodásban ehelyütt, pár gyaloghíd is átíveli a medret megörökítésre kínálva a rajta áthaladó kedvest, társat. Ha vigyázó lépdelés közben nem felejtünk nemcsak lábunk elé nézni, de az eget is kémlelni, akkor hatalmas csúcsokban, sziklafalakban, kőszirtekben is gyönyörködhetünk. Ilyen a 200 m magas Sárga-torony vagy a simafalú Falkolosszus. Egy igazi hegymászót is  megpillantunk magunk fölött kapaszkodni, kit visszafelé araszolgatva még mindig terpesztett lábbal, kézzel a magasban csüngve bámulunk meg. A hasadék szájához visszaérve jólesik egy pohár sör, s van idő kortyolgatás közben a régmúltba révedezni. A monda Szent László király korába vezet vissza, amikor a túlerőben levő kunokkal vívott ádáz csatát. Hogy seregét mentse, visszafordulást fúvatott. A kunok lóra kapva nyomukba eredtek, hogy a királyt elfogják, mert akkor övék lesz a magyar föld. Már majdnem utolérték az üldözők a királyt, aki ekkor az égre feltekintve Istenhez fohászkodott: Óh, Uram, segélj! Ebben a pillanatban kettéhasadt a hegy, s a király mögött óriási hasadék tátongott. Az üldöző kunok ebben csodát láttak, megtorpantak s visszafordultak. Így menekült meg László király és így keletkezett a Tordai-hasadék. A nép ajkán szájról szájra szálló történet egyetlen néphez, a magyarhoz kötődik. Bizonyítja ez, hogy jöhetnek területfoglalók, földbitorlók, hozhatnak döntéseket a zöld asztal mellett az éppen uralkodó nyakkendősök, a táj, a vidék a föld természeti csodái és a nép mondái, meséi hordozzák az Igaz Magot.

Szájhagyomány az is, ami Válaszút nevéhez fűződik. A hosszú távollétből hazatérő magyarok ezen a helyen kötöttek újabb vérszerződést arról, hogy ki (törzsek) merre menjen tovább, vagyis válaszút elé érkeztek. Mi nem álltunk válaszút előtt, de megérkeztünk Válaszútra, ebbe a Mezőség nyugati szélén álló nagyközségbe. Nyomós okunk volt rá: Wass Albert és Kallós Zoltán szülőfaluja. Emlékezni jöttünk az íróra, költőre, a hazafira, akit máig háborús bűnösként tartanak nyilván azok, akik a háborúban csellel, fondorlattal tettek szert Erdélyre. A mára már nagyobb részben románok lakta községben elhagyottan, romlásban, zárva, de őrszemmel őrizve áll a Bánffy-kastély, a szülőhely.

A Bánffy-kastély Válaszúton

A kastély egyik ajtaja

Kiss Margitkának, a kolozsvári Kőváry László Honismereti Kör korát meghazudtoló elnökének köszönhetően tudnak érkezésünkről. Vajda Dezső helyi református lelkész biztat bennünket igyekezésre. „Lopózva” osonunk be a kastélyba, nehogy vánszorgásunk feltűnjön valaki helyi illetékesnek. A kastély kívülről is – romásnak indulása ellenére – szépnek mutatja még magát. Bent csak ámulunk a látottakon: talán egy megbecsülésre fölöttébb érdemes cserépkályhán és egy faragott bútoron kívül nincs is berendezése  - széthurcoló jótét lelkek errefelé is szép számmal akadtak! – a falakat borító, még mindig ép és gyönyörűen díszített tölgyfafaragások igazi kincset jelentenek. Vajda tiszteletes úr sajnálattal hozza tudtunkra, hogy alig másfélszáz híve adományából nem lehet a kastélyt felújítani, értelmes célt adni feléledésének. Összesúgva egyezünk meg a következtetésben: bizony ezt a magyar államnak kell megmentenie! Miért is? Részben, mert a magyar múlt építészetének és történetének ritka szép emléke, részben, mert ebben a kastélyban született Wass Albert. Kifelé menet is – ha nem is tűnünk el mint a kámfor – , de szedni kell lépteinket vissza-visszapillantva a szebb napokat élt kastélyra és gaztól burjánzó parkjára, nehogy kellemetlensége legyen tiszteletteljes ottjártunkból „szíves vendéglátóinknak”.

Teli vidámsággal, énekszóval a csűr

Pár méterrel arrébb a Kallós-kúrián javában zajlik az élet. Ide ismerkedni toppanunk be. Ismerkedni a magyar népművészet (népzene, néptánc) fellegvárával, a Kallós Zoltán Alapítvány múltat és jövőt a jelenben őrző, híven ápoló és élő tevékenységével. A Kossuth-díjas és Corvin-lánccal is kitüntetett, idén kilencven éves Kallós Zoltán népzenekutató kicsi háza tornácán üldögél. Meglátva sokaságunkat szobájába húzódik vissza. Az Erdély talán legszebb néprajzi kiállításának minket kísérő vezetője magyarázza meg e „barátságtalan” fogadtatást: „Zoli bácsi már unja a sok vendéget és a zajt, ami a szomszéd pajtából most is árad…”. Valóban: a pajtában, ahol éppen a családosok táborának egyik foglalkozása tart, vidám szülő-gyermek énekszó hallik egy banda zenéjétől kísérve. Üdítő szín ez e valóban zajos, zenebonás, angol nyávogásoktól hangos világban. A „nemzet művésze” ebben a mezőségi faluban nevelkedett, itt szívta magába a falu népességét alkotó román, magyar és cigány népdalokat. 1992-ben hozta létre a saját nevével fémjelzett alapítványt s minden vagyonát az alapítványra ruházta (a visszaigényelt és kapott családi házzal és telekkel együtt). Hét évig tartó munkálatokkal megállította az épület romlását és alapítványa tevékenységét biztosítóvá varázsolta. Így vált a Kallós-kúria a magyar népzene és néptánc, a magyar népművészeti kincsek tárházává és éltető otthonává. Diákotthonában pedig a szegény sorsú, szórványban élő magyar családok gyermekei kapnak életre szóló tudást, magyarságismeretet és szeretetet. Isten éltesse Kallós Zoli Bácsit! Válaszúttól egy tőle vett idézetet írt a vendégkönyvünkbe kiállítás-vezetőnk: „Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk!”

Való igaz! A válaszúti Bánffy-kastély és a pezsgő életű Kallós-tanya két gyöngyszeme a Mezőségnek. Wass Albert szülőhelye egyelőre mint „földön fekvő kincs” vár a meglelőjére, felemelőjére, élettel megtöltőjére. A szomszédos Bonchidán – ahol a „menyecskék ugrálnak mint a kecskék” (a népdal szerint) – ugyancsak a Bánffyak kastély-együttese áll immár a megújulás jegyeit is láttatván az odavetődőnek. Fénykorában Erdély Versailles-ként tartották számon.

A „díszudvar” Bonchidán

Cseh Anna (Ausztrália) interjút ad

A századok során sok mindent átélt, de megmaradt, sőt bővült is olykor-olykor. Kiss Margitka vezet végig az épületeken, a tágas valamikori (ma dísztelen) díszudvaron, ő próbálja velősen elmagyarázni, amit legalább nagyvonalakban illenék tudnunk eme épített örökségünkről, amely a világ 100 legveszélyeztetettebb épületeinek a listáján is szerepel. A visszavonuló németek a második világháború végén felgyújtották s azóta romos, egyes épületeiben raktárak, boltok, szükséglakások, az istállóban pl. kultúrház is volt… A helyreállítási munkálatok másfél évtizeddel ezelőtt megkezdődtek és folynak azóta is az anyagi támogatások mértékétől függően. Vendéglőt, ajándékboltot nemzetközi oktatási-kulturális központot foglal majd magában a tervek szerint. Sok még a tennivaló, s a pénz lassan csordogál, de tudjuk, ahol forrás fakad, onnan az ér eljut az Óceánig… Most nincs időnk ezt a boldog időt kivárni. Anna, Réka, Ármin és Beni, legfiatalabb útitársaink talán megérik, hogy életükben a bonchidai Bánffy-kastélyegyüttes és hatalmas parkja is a régi fényében tündököljön s fogadja majd őket…

Széki táncosok

Sallai Márton széki tiszteletes

A széki templom

Most a Mezőség egyik legeldugottabb falujába – városi rangja is volt egykoron – , Székre hajtunk. Székre, a táncházmozgalom bölcsőjébe csodák csodájára, immár jó minőségű aszfaltúton gurulunk. Ezelőtt a járhatatlan út miatt beszéltek le arról, hogy megkockáztassuk Székre jutásunkat… Valószínűleg elzártságának is betudható, hogy régi hagyományait máig megőrizte, bár épületein ez már nem látszik s mint hallani, a táncházak sem működnek már a hagyomány szerint. Szék gyásznapjához, Szent Bertalan napjához fűződik a fogadalom, melynek jegyeivel – piros és fekete női viselet, kék, fehér és fekete a férfiaké – akár Budapesten is gyakran találkozhattunk, ugyanis a székiek kézimunkáik gyakorlott kereskedői. 1717-ben augusztus 24-én hatszáz székit öltek meg a tatárok. Emlékükre tettek fogadalmat, hogy viseletüket megtartják s ez így van ma is. Csorba Zsuzsiék vendégháza – Vicei Szálló – várt ránk, hogy elfogyasszuk a széki konyha finom ebédjét. Kinek kedve támadt a széki pálinkától, táncra is perdülhetett a széki zenére, melyet a zenészek szolgáltattak ebéd alatt és után. Két fiatal pár – Horváth József, Győri István, Nagy Zsuzsa, Szabó Erika – adta a mintát, hogy kell járni a keservest,  a frisset és a ropogóst.

Emigyen erőre kapva indultunk a falu református templomába, ahol Sallai Márton tiszteletes úr várakozott ránk. A tetszetősen felújított XIII. században épült templom és környéke pompázik a sok virágtól s  árulkodik arról, hogy gondos kezűek és szépet szerető emberek a hívek, a széki magyarok. A lelkész mesélt a templom hitbéli változásairól, tűzvészekről, újjáépítésekről s ami a legfontosabb: magyarságot megtartó erejéről.  Szavaiból újabb erőt gyűjtöttünk, amely nemcsak a következő célállomásig szolgált, hanem hazatérésünk utáni időkre is, remélhetőleg. A vendégkönyvbe írott sorai pedig általunk és rajtunk keresztül egész felvidéki magyarságunknak szólnak: „Az Isten áldja meg a felvidéki magyarokat. A találkozások áldásait pedig ők is érezzék ugyanúgy, mint mi itt Széken!”

Épül már az út délnek, Kolozsvár felé is, mi azonban visszafelé, Szamosújvár felé indulunk tovább (Járt utat járatlanért el ne hagyj! – a közmondás intelmét betartva). Keresztül robogunk Czegén, a Czegei-tó partján, majd Vasasszentgotthárdon is. Semmi látható emléke nincs már itt Wass Albertnak, pedig gyermekkorának évei ide kötik, s ezeket lelki szemeinkkel látjuk is, amikor az író visszaemlékezéseit olvassuk. Ezekből hadd ragadjuk ki a Vasasszentgotthárdra utaló rövid történetet (Voltam és más önéletrajzi írások, Kráter kiadó, 2006, Pomáz). „… a falu magyar jobbágyait Básta serege az utolsó szélig kiirtotta Czege, Vasas-Szentegyed, Vasas-Szentiván és Kispujon községeivel együtt, Vass János 1664-ben engedélyt kapott a fejedelemtől, hogy oláh jobbágyokat hozasson Moldovából a földek megművelésére. Majdnem két évszázaddal később, 1849-ben, az új telepesek leszármazottjai felgyújtották Wass Tamás gróf szentgotthárdi udvarházát…” Az író által levont következtetéssel: „A Jóisten jó szándékát azonban gonosz emberek gonosz szándéka elrontja…” futunk be Pusztakamarásra, hol már jártunk korábban is, hogy Sütő András emléke előtt tisztelegjünk.

Felirat a Pusztakamaráson

Bejegyzés a vendégkönyvbe

Most is Orbán Ilus néni kezében a kulcs, amely a szülőház ajtaját nyitja. Az előző látogatás óta nagyot változott az udvar képe, az újítás, rendezés szele ide is elért, mióta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) tulajdonába került az író szülőháza, telke. S nini, akkori kis palóc koszorúnk is ott díszeleg még a falon, s ezt a tisztelet és megbecsülés jeleként könyvelhetjük el. Most is megilletjük koszorúnkkal az író domborművét a gangon, miután Kiss Margit végigfut az írói pályán. A ház és környéke még mindig azt az életérzést kelti az emberben, aki olvasta az Anyám könnyű álmot ígér című naplóregényt, amely itt óhatatlanul hatalmába keríti. S ez a ragaszkodás a szülői házhoz, a szülőföldhöz akkor is, amikor az embert az élet máshová szólítja, amikor a régi falusi-paraszti életmód helyett új kihívások, új, önként vagy mások által szabott, elvárt feladatok tengerében próbál meg magyar s ember maradni. Az emlékház Orbán Ilus nénije hálásan köszönte meg az útitársaktól kapott apróságokat, kávét s az ajándékozó is boldogabb lett azzal, hogy adhatott s örömet szerezhetett a jólélek asszonynak. (Lám, ilyesmi is gyakorta megesik honszerető barangolásainkon s jó ezt még megemlítés szintjén is megörökíteni).

A jótettek jó érzéssel töltik el az embert. Jótett volt részünkről továbbá, hogy kolozsvári két éjszakánkat a Hajnal negyedben működő Szent Kamill Idősek Otthonában töltöttük, amelynek megálmodója, kivitelezője és működtetője Tokay Rozália s akivel való ismeretségünk immár két évtizednél is régebbi.  A több szintes épület alsó szintjén az idős,  magára hagyott, rokkant, beteg emberek múlatják napjaikat, kapnak ellátást, gondoskodást, egészségügyi felügyeletet. Az ezzel járó kiadások fedezését oldják meg abból, ami a felső szinteken  a vendégek fogadásából többletként befolyik. Sőt, Tokay Rozália fejébe vette – erről pár évvel korábban mesélt is nekünk –, hogy a szerencsétlenül járt lányanyákat is befogadja, részükre újabb épületet emelt az udvaron, vagyis ez a terve is valósággá érett. Egyelőre azonban még nincsenek lányanyák az épületben (peres ügyek miatt), szobái azonban már fogadnak vendégeket… A két épület udvara szépen rendezett. Szent István és Szent Erzsébet, Petőfi szobra vigyázza lépteinket, fába faragva Atilla hun nagykirály, Árpád vezér és Csaba királyfi tekint ránk s türelmesen várja népének győzelmét („Vezesd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi…”).

Az idősek otthonának épülete

Akikre büszkék vagyunk

„Szép város Kolozsvár” – ahogyan a közismert operettdal is mondja, ugyanezt láttuk mi is ezúttal is. Ahogyan Kiss Margitkával sorra kerestük fel a forgalmas, nyüzsgő város történelmi emlékei közül azokat, amelyekre jutott egész napos városnézésünk idejéből. A Donát úton – július vége lévén – nem nyíltak már az orgonák, de a Makovecz Imre által megálmodott református templom megpillantása önmagában is élményszámba ment. Ráadásul T. Bálint káplán úr ismertetőjéből az is kiderült, hogy magyarnak lenni nem könnyű, de nem is lehetetlen még az ilyen többségében már románok lakta nagyvárosban sem, mint Kolozsvár. Ez a hit és elv csendül ki a vendégkönyvünkbe rótt soraiból is: „Isten hozott kedves Testvérek! A felvidéki Palóc Társaság részére sok szeretettel és atyafiságos tisztelettel: <Ha isten velünk, kicsoda ellenünk.> Az Úr Isten áldja meg és őrizze meg felvidéki testvéreinket!”

A Donát úti Makovecz-templom

A ref. templomban

A jelen után a múltba léptünk. A Házsongárdi temető a kolozsváriak, szellemóriások és közönséges földi halandók nyughelye. Alkalmas sétára, pihenésre, emlékezésre és gondolatok szülésére is. A 75 éve földi létét Teremtőjének visszaadó költő, Reményik Sándor sírjánál idéztük szellemét, mely velünk és bennünk él s remélhetőleg az utánunk jövőkben is sokáig még. Aztán Kőváry László, a polihisztor Kós Károly, a Psalmus Hungaricust költő Dzsida Jenő, a népét oktató Apáczai Csere János s a Felvidékről Erdélybe származott Szenczi Molnár Albert zsoltárfordító sírját is felszalagoztuk nemzetiszínű szalaggal. Egy egész nap kevés lenne itt, a holt testek, élő lelkek kertjében időnket tölteni…

A költő síremléke

Búcsi Teréz Apáczai sírjánál

A Farkas utcai református templomba sétáltunk, útközben egy-egy pillantást vetve legalább az épületekre, melyek mind Kolozsvár magyar történelmének egy-egy ékkövét jelentik: a Babes-Bolyai Tudományegyetem pompás központi épülete, a Teleki-palota, a régi Városháza, a református kollégium… A Kolozsvári Márton és György testvérek alkotása Prága féltve őrzött kincsei közé tartozik. A Sárkányölő Szent György szobor másolatát a szobrásztestvérpár tiszteletére állították fel a református templom elé. A templomban, melyet Mátyás király parancsára építettek s lett Délkelet-Európa legnagyobb egyhajós gótikus temploma, elénk tárul az a gazdag történelmi múlt, ami a várost naggyá, magyarrá tette, amit a falakon elhelyezett 120 címer is ékesen bizonyít. S itt pihen I. Apafi Mihály, az utolsó erdélyi fejedelem, kinek síremlékét Kós Károly készítette. Itt is „testvéri szeretettel” íródtak e sorok a vendégkönyvünkbe: „Örömmel fogadtuk testvéreinket a Farkas utcai templomba. Isten áldást kérjük gyülekezetükre!”

A Farkas utcai ref. templomban

Csoportkép Mátyás király szülőháza előtt

Kiss Margitka magyaráz

A lelki megerősítést nyert csoport ezután Reményik Sándor szülőházához vonult, ahonnan az emléktáblával megjelölt Bolyai János-ház érintésével a Fő térre sétáltunk, ahol Mátyás, az igazságos nagykirályunk előtt hajtottunk főt. A felvidéki Fadrusz János szobrászművész alkotása hátterében a Szent Mihály templommal megkérdőjelezhetetlenül a város jelképe s így letagadhatatlanul minden ármány ellenére Kolozsvár magyar történelmének hordozója. A templomban mostanság feltárási munkálatok folynak, melynek során emberi csontok is előkerültek. Csak egy ugrás – mondhatnánk az üzleti szállóigével – , és a mártír Márton Áron erdélyi püspök életnagyságot meghaladó szobra előtt elhaladva máris Mátyás király szülőháza előtt termettünk. Benne ma képzőművészeti akadémia működik, vele szemben pedig – Bocskai István fejedelem szülőháza helyén – a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Az innen nyíló utcában van még a ház, mely szintén Reményik gyermekkorának volt helyszíne. A sok látnivaló után igazán jólesett a kis pihenő a régi piactéren, ahol Kolozsvár legrégebbi temploma áll. Hajdan gótikus volt, mára barokk boltozatot, tornyot kapott. Mellette a kolostor épülete, melyet részben a ferences barátok, részben a zeneiskolások használnak. A tér közepén a Karolina-oszlop magasodik, tövében az Ursus-sör igazán frissítően hat a városnézésben elfáradt sétálóra.

A nap emlékestben csúcsosodott ki. Reményik Sándor halálának 75. évfordulója jegyében szerveztük meg A lámpagyújtogató c. irodalmi estet. Szeman Emese Rózsa fiatal bölcsész előadását hallhattuk a költőről, pontosabban tanulmányát a költészetéről. Őt követte Hantz Lám Irén földrajzi szakíró emlékezése a Hantz és a Reményik család szoros kapcsolatáról. Az előadónak pár éve szép könyve jelent meg A lámpagyújtogató címmel Reményik Sándor életéről versekkel és korabeli fényképekkel gazdagon terítve. A szerző könyvét, amely a balassagyarmati Jobbágy Károly Alapítvány támogatásával látott napvilágot, a Palóc Társaság közreműködésével Losoncon is bemutatta az érdeklődőknek. Az irodalmi esten a költő több költeménye is elhangzott Szeman Emese Rózsa előadásában, és A lámpagyújtogató-kötetek is mind gazdára leltek. Az est vendége volt az EMKE elnöke, dr. Szeman Péter úr, akivel a Palóc Társaság  évtizedek óta barátságot ápol. Erre utalnak az elnök úr sorai a vendégkönyvben is: „Régi barátság köt a Jó Palócokhoz, a Palóc Társasághoz. Nagyon örülök, hogy sikerült találkoznunk, és annak is, hogy kicsivel hozzájárulhattam az ittlét öröméhez. Sok szeretettel várjuk vissza a társaságot Erdélybe, és ha szerény lehetőségeimmel segíteni tudok, mindig szívesen megteszem.” Hantz Lám Irén üzenete Kolozsvárról pedig így szól a könyvben: „ A Palóc Társaságnak és a losonciaknak ajánlom Reményik Ahogy lehet c. versét életmód gyanánt.”

Szeman Emese Rózsa

Hantz Lám Irén

Feltarisznyálva tapasztalatokkal, felejthetetlen élményekkel, emlékezve az egymást segítő mozzanatokra (rosszullét előfordulása, kezelése), apró figyelmességekkel (névnapjukat ünneplő útitársak köszöntése), megszívlelendő üzenetekkel, jó kedvvel, dalolva indultunk hazafelé. Útközben a hat napos barangolás egy-egy fontosabb állomását rejtvény formájában is felelevenítettük. A megfejtők szerény, de nem értéktelen jutalommal lettek „gazdagabbak”. Sokan véleményüket is írásba foglalták, melyekből végszóként álljon itt egy csokor.

* * *

„Barangolásunkra negatív pontokat nem tudok írni. Állomásaink helyszínei közül egyet sem tudok kiemelni, mind tetszett. Leginkább az erdélyi emberek kedvességére fogok emlékezni. Nagyon tetszettek a felolvasások és az utolsó napi kultúrműsor! Útitársaim minden tagjára nagy-nagy szeretettel fogok gondolni! ” Balázs Olivér

„Nagyon szép emlékeink vannak a barangolásunkról. Nagyon kedves emberekkel járhattuk be ezt a gyönyörű vidéket. Az út nagyon szépen volt megszervezve. Mivel először voltunk Erdélyben, még mélyebb benyomást tett ránk ez a kellemes kirándulás. Remélem, még lesz lehetőségünk a jövőben ezzel a kedves kis csoporttal utaznunk. Köszönjük, hogy itt lehettünk, mindennel teljes mértékben elégedettek voltunk.” Ostružlík Gabriella

„Profi előkészület, tapasztalt, hozzáértő, kedves levezetés. Pontosság! Rend! (50 embert egy héten így vezetni!) Egész életre szóló élmény, gratulálok! Felejthetetlen: a kalotai népviselet, a tordai sóbánya, templomaink-hitünk-nyelvünk! Fárasztó utazás, de megérte! Jövőre viszont látásra!” Sülyi Sándor

„Köszönetet mondok a sok pozitív élményért, amitől ebben a rohanó, szaladó világban az ember letisztul, elgondolkodik, hogy a jövő csak jobb lehet. Egy jól megszervezett, programokban gazdag kirándulás volt. Emlékezni mint mindig csak a szépre és a jóra fogok. Remélem, a Palóc Társaság több utat fog még szervezni.” Sólyom Éva

„Minden jó volt, a csapat is ismét jó volt. Családias hangulatban telt a kirándulásunk, külön köszönöm mindenki segítőkészségét a betegségünkben is! Én személy szerint bárhová szívesen utaznék veletek, mert tudom, hogy tartalmas és értékes kirándulásban lesz ismét részem. Sok erőt és egészséget kívánok nektek a következő kirándulások szervezéséhez!” Paholík Timót

 „Összességében a kirándulás gyönyörű volt. A legnagyobb nyomot a Székelykő megmászása és a Tordai-hasadékban tett és látott felejthetetlen természeti csoda volt nagy hatással rám. Javaslatom: további ilyen kirándulások szervezése legalább ilyen színvonalon.” Füle Sándorné Zsóka