Tengerhez, magyar!
A Palóc Társaság honszerető
barangolása magyar emlékek nyomába Horvátországban
Idei honszerető barangolásunk nem a legtöbbször idézett: Tengerre,
magyar!, hanem az eredeti:
Tengerhez, magyar! címet viselte. Kossuth Lajos, akitől az idézet
való, ugyanis így fogalmazta meg óhaját, mellyel szeretett hazájának
gazdaságát kívánta növelni. Tengerhez
kívánta juttatni az országot, hogy a nagyvilágba nyíló kapun
fellendítse a kereskedelmet.
Tudjuk, mi lett belőle… Nem ő tehet róla, hogy majd száz évvel
ezelőtti Kárpáthazánkat, Mária Országát durván megcsonkították területe
kétharmadának elcsatolásával, lakossága egyharmadának elkobzásával, a
mohó szomszédoknak ajándékozásával. Ám a múltat mégsem sikerült végképp
eltörölni, mint ahogy a magyarságot sem megsemmisíteni, mint ahogy azt a
németek királya, Ludovikus Rex
Germaniae decretumában megjelölte: „Ugros eliminandos esse…” ,
azaz „…rendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak”! (Az 1110 éve, 907-ben
lezajlott pozsonyi csata, Árpád sorsdöntő győzelme adott erre meggyőző
feleletet: él a magyarság!)
A múlt magyar emlékei kísérnek bennünket, bárhová visz is utunk a
Kárpát-medencében vagy közvetlen környékén, lépten-nyomon a dicső magyar
múlt emlékeire bukkanunk, illik őket számon tartanunk, ismerni
történetüket, őrizve továbbadni az utánunk jövő nemzedékeknek.
Hiába kiáltotta volna a nagyvilágba Zrínyi Miklós: „NE BÁNTSD A
MAGYART!”? Az a Zrínyi, akit a horvátok is joggal a magukénak tartanak,
mi magyarok is joggal halhatatlan szellemóriásaink között tartunk számon?
Hiszen maga a hadvezér, költő vallotta: „Horvát
vagyok, tehát magyar!” Lovagkirályunk Szent László – kinek
emlékéve a 2017-es esztendő – magyarságmegtartó
küzdelme, tudós Könyves Kálmán királyunk országgyarapítása, az
országújjáépítő IV. Béla,
igazságos Mátyásunk tettei
hazája megerősítéséért és felvirágoztatásáért mind hiába lettek volna?
Minden elveszett volna majd száz évvel ezelőtt a galád politikusok
kézjegye által ?
Ó, dehogy! Futnak a sínek s rajta a szerelvények Budapesttől Fiuméig, a
tengerpartig, amelyet építettünk. Élettől zsong a kikötő, áll a
pályaudvar, tapstól hangos a színházépület, magán- és közügyeket
intéznek a középületekben, amelyeket magyar tervezők képzelőerejét,
művészi képességét, kézügyességét dicsérik, s ha félig vagy teljesen
romokban, de dacolnak a múló idővel a várak, amelyekben a magyar
történelem kisebb-nagyobb eseményei, ármányai, sorsdöntő csatái
végbementek. Csak el ne feledjük! Ki ne töröljük magyar emlékezetünkből!
Le ne mondjunk róluk legalább az emlékek megismerése szintjén! Akkor,
feledve vesznének el igazán…
És azt se feledjük, hogy az adriai tengermelléken, a Dráva, a Kupa, a
Száva menti városokban, falvakban mint cseppek a tengerben élnek még
magyar véreink leszármazottai vagy odaköltözettei,
akik naponta küzdenek a szóért,
akik vigyázzák az örökséget, az édesanyai nyelvet, a magyar népdalt és a
néptáncot, és éppen ezzel vívnak
ki maguknak, s általuk egész nemzetünknek elismerést, megbecsülést…
Sorsuk akár a mi sorsunk is az elszakítottságban, a többség-kisebbség
helyzetéből adódik, következésképpen a cél is egy:
magyarnak maradni azon a földön,
ahol magyarnak születtünk, ahol őseink nyugodnak s ahol – gyermekeinkben
– a jövőnk is sarjad(hat).
Napisten havának 24. napján keltünk útra, hogy a
Csáktornya volt az első állomás. Itt a várat és a benne működő múzeum kiállítását néztük meg. Ebben egy nagy terem áll Zrínyi Miklós emlékének idézésére, pontosabban Nicola Zrinski életútját követi végig a horvát nyelvű kiállítás. Kár, sőt felháborítónak is nevezhetnénk ezt a fajta hozzáállást, hiszen Zrínyi kapcsán bevallottan is legtöbben magyar turista keresi fel a múzeumot. A vár belső udvarán látható az az eredeti emlékoszlop is, amely eredetileg ott állt, ahol állítólag a költőt a vadkan felöklelte. Emlékoszlopa áll a város egyik terén is, ezt kis ünnepség során megkoszorúztuk (Zachar Aranka verset mondott, a Bódis házaspár a koszorút helyezte el a talapzaton).
Koszorúzási ünnepség a város terén
Csáktornyáról Varasd felé haladva megálltunk Zrínyifalván, ahol ugyancsak áll egy eredetivel megegyező emlékoszlop, ugyanis a faluhoz tartozó erdőben esett a vaddisznó kaland, amely a hadvezér-költő életébe került a Habsburg-ház korabeli jelentése szerint. Itt Búcsi Teréz idézett a költő legnagyobb művéből, a Szigeti veszedelemből és Kürthy Kolost emelte magasba Ostružlík Rudolf és Salgó Zoltán, hogy koszorúnkat az emlékoszlop csúcsára helyezze a százdi legény, mint korábban történt ez az óvári Katyi Kristóffal…
Kürthy Kolos elhelyezi koszorúnkat
Varasddal egy kis séta során ismerkedtünk. Lépen-nyomon magyar hangulatú
utcák épületeire bukkan a sétáló, Szent István és Szent László szobrai
köszönnek ránk a templom mélyedéseiből, csak a járókelők beszéde horvát,
mivelhogy horvát anyanyelvű már a város, amely egykoron Horvátország
fővárosa is volt. Gyönyörű hortenziák nyílnak a főtéren, ahol a
Városháza is áll és ahol a Marica Grófnő kávéház várja vendégeit,
mindhiába (ottjártunkkor üres volt…). A várossal szinte összeépült már Szentilona, a falu (vagy külváros?), ahová azért mentünk, hogy megnézzük a kápolnát, amelyben Zrínyi Miklóst temették el a tragédia után. A kápolna mellett régészeti ásatás folyik, a látottak alapján egyhamar nem ér véget a feltárás…
A szentilonai kápolna
Első napi szállásunk Törökfaluban volt, a szállóra kis bolyongás után
találtunk csak rá. Kényelmes tiszta szobák, klíma, rendes felszolgálás,
jó falatok és egy lakodalom egész reggelig tartó hangos zenebonája várt
ránk, horvát jókedvű nótázók és kesergők „művészetében”
gyönyörködhettünk, ha az álom nem tudott elnyomni bennünket.
Hogy történt, hogy nem, reggel csak felébredtünk, hogy az autóbuszban
elfoglalva helyünket hosszú útra induljunk. Először Lepoglavára
gurultunk be. Utaskísérőnk szerint ez egy börtönváros volt s az ma is,
de mi sem rabok, sem börtönlátogatók nem lévén mégsem ezért álltunk meg
a városban. Evangélikus templomának sírboltjában nyugszik ugyanis Mátyás
király házasságon kívül született, de törvényesített fia, a törökverő
Hunyadi János unokája, Corvin János, akit Mátyás utódjául szánt a magyar
trónra. Corvin Jánost azonban
apja halála után nem választották meg királynak, viszont ő volt a
bosnyák király, szlavón herceg és bán 1495 és 1499 között. 1491 után
felújíttatta és erődtemplommá alakíttatta a lepoglavai pálos kolostort,
amelyben sírhelyet is választott magának. Másodszor tettük immár
tiszteletünket itt is a templomban, ahová most csak a mise után
léphettünk be a fiatal lelkész engedélyével. A sírkamra domborművű lapja
nem födele már a sírboltnak, a századok során annyian taposták, hogy
lekopott, ezért mentve a menthetőt a sekrestye ajtaja mellé állva
helyezték. Most ott látható.
Trakostyán várkastélya volt a következő látnivaló, amely egy tündéri tó fölé emelkedik közel a horvát-szlovén országhatárhoz s egykor a gazdag Draskovics családé volt.
Trakostyán vára
Innen Ozalj várába siettünk, de a sietésből félszáz kilométer többletút
lett az autópályán, míg végre rátaláltunk a helyes útra. A várban
született Zrínyi Miklós a költő-hadvezér, majd később, 1643-ban Zrínyi
Ilona, II. Rákóczi Ferenc édesanyja, Munkács várának hős védője. A vár –
legutóbbi látogatásunk óta – megszépült, bár még igen sok évre és pénzre
lesz szükség, hogy eredeti szépségében pompázzon. A bejáratnál, ahol
Koncsek Katalin verset mondott (ő volt legidősebb utasunk), emlékeztünk
a két hősre.
Ozalj várába menet
A
Zrínyiekre emlékezünk
Üdítően hatott ránk, amint Fiume fölött megpillantottuk a kék tengert. Már csak egy 5 km-es alagúton és egy hosszantartó sűrű záporon kellett átjutnunk s megérkeztünk az Isztriai-félsziget déli csücskébe, Pólába. A szálláshely elfoglalása után a pólai magyarok törzshelyére sétáltunk, ahol a Móricz Zsigmond Magyar Kultúregyesület elnöke, Masa Zsuzsanna és társai vártak ránk és fogadtak meleg szeretettel. Harapnivaló és ital is bőven jutott mindenkinek, jószóból sem volt hiány. Az elnök mutatta be az egyesületet, amely 1999-ben alakult meg s azóta minden évben megemlékeznek az első világháborúban az Adriai-tengeren hősi halált halt magyar katonákról, akiknek emléktáblát is állítottak. Gyöngyösbokréta tánccsoportjuk és a Rózsabokor kórusuk a nevesebb nemzeti ünnepeken műsort ad. Ügyelnek az utánpótlásra is, bár ez egyre nehezebb feladatot ró rájuk. Ezért gyermekfoglalkozásokat tartanak, hogy nyomot hagyjanak maguk után, van kézimunka körük, s a havonta tartott összejöveteleiken a magyar költőkkel, írókkal is megismertetik a fiatalokat és az idősebb érdeklődőket is. Az ismerkedés ideje alatt a Palóc Társaság elnöke egy könyvcsomagot adott át az egyesület elnökének, miközben a felszabadult beszélgetés, a jó hangulatú terefere közelebb hozta egymáshoz a nagy távolságban élő, de magyar szívű pólaiakat és felvidékieket.
Együtt vagyunk
A pólai tartózkodás alatt
meglátogattuk az ún. Horthy-villát. Horthy Miklós ugyanis itt kezdte
katonai-tengerészi pályafutását, villájának külső képe már előre vetíti
későbbi államférfiúi szerepét. A villa ma meglehetősen elhanyagolt
állapotban van (talán mai lakóinak – öt család lakja, talán „hivatalos”
politikai megítélésének „köszönhetően”).
Ellátogattunk
a katonai temetőbe, ahol leróttuk kegyeletünket az újonnan, június 16-án
ünnepélyesen felavatott magyar emlékműnél a Szent István csatahajó
tragédiájának hősei és a magyar tengerészek a haza szolgálatában tett
hősi helytállása emléke előtt. A koszorúnkat Gróf Lajos és dr. Lakatos
Ferenc kardiológus helyezte el, aki ez utóbbi Juhász Gyula Az ismeretlen
katona c. költeményét adta elő – szokásához hűen – mély átéléssel,
művészien. A Szent István csatahajó a legnagyobb magyar építésű hadihajó
volt, amelynek hossza Jártunk a pólai várban, a ferencesek templománál, a mólón csodálva mint vívnak nagy csatát a sirályok a halétkek után
Sirályok ebédelnek
s a római kort máig őrző utcákon sétálva ízelítőt kaptunk a hajdan volt Itália történelmi hangulatából. Még vacsoránkat is nevezetes helyen, a Mozart étteremben fogyasztottuk el, amely épület manapság is a katonaságé, de már a horváté s ahol Gróf Lajos társunknak még hangversenyt adni is kedve szottyant az előkelő díszterem színpadán álló zongorán…
Azt se felejtsük ki, hogy hosszú sorbaállás után bejutottunk a rómaihoz mindenben hasonló kolosszeumba, és képzeletben láttuk a gladiátorok élethalál harcát a vadakkal vagy rabtársaikkal.
Megpillantjuk a colosseumot
Miről mesélnek ezek a falak?
Köztünk aligha akadt valaki, aki az életükért küzdő gladiátorok bőrébe
képzelte volna magát, mint inkább az őket nézőkébe. Pedig ha jól
belegondolunk, mi, akiket országhatárokkal elszakítottak nemzetünktől s
egymástól, bizony inkább a gladiátorok mindennapjait éljük,
fennmaradásunkért küzdünk, a holnapért állunk ki a „csatatér-porondra”,
és ne tagadjuk: bizonytalan a holnapunk, még akkor is, ha olykor kis
ütközetet megnyerünk is, de közben felaprózódunk, fogyunk, hullunk szét
rendületlenül… De mit is tehetünk? Belekapaszkodhatunk a múltba,
példákat lelhetünk az emlékek között, melyek dacolva az idővel mégiscsak
derűt csalnak arcunkra a jövőt illetően. Hát ezért is jó barangolni
magyar emlékek nyomában… Délután az azúrkék Adria partján gyönyörködve a természet szépségében érkeztünk meg Lovranba, ahol Ágoston Gergely helyi idegenvezetőre bízva magunkat buszoztunk le s föl, sétáltunk jobbra meg balra, s ennek három haszna lett. Az egyik, hogy sikátorokon haladva megláttuk azt a villát, amelyben gyógyulást remélve élte élete utolsó napjait A magyarok bejövetele c. óriás festmény alkotója, az ógyallai Feszty Árpád.
A villa kapuoszlopán levő emléktáblára felkerült koszorúnk a már ott fakuló ógyallai mellé. (Lám, az ógyallaiak is büszkék szülöttükre, ápolják a kapcsolatot a helyi elöljárósággal – hála Istennek!). A másik nyeremény, hogy felkereshettük gróf Andrássy Gyula emléktábláját is patinás villája kertjében és nemzetiszalagunkkal hagytunk nyomot ottjártunkról. A villa Abbázia Volosko nevű üdülőkörzetében található. A márvány emléktábla latin nyelven hirdeti az egykori miniszterelnök és külügyminiszter, gróf Andrássy Gyula kimagasló történelmi életútját. Miután visszavonult az aktív politizálástól (1879), rendszeresen e ház falai között töltötte szabadidejét. Itt hunyt el 1890. február 18-án.
Gróf Andrássy Gyula emléktábla előtt
Harmadszor és végül, a Belvedere
Szállót is megtaláltuk Abbáziában, amelyben két éjszakát is töltöttünk.
Késő délután, este, reggel ki-ki kedvére mártózott meg, csobbant és
úszkált a tenger vizében, barátkozott, mesélt… Fiumé legutóbb heves viharral fogadott bennünket, most ragyogó napsütésben szálltunk ki az autóbuszból a Tersatto várhegyen, hogy onnan gyönyörködjünk az egykor magyar irányítású kikötővárosban és a várba is betérjünk kis időre.
Fiume a várból
Aztán akár négyszáz lépcsőn lefelé
lépdelve (többen számolták a fokokat, következésképpen több eredmény
született) elvegyüljünk a városi forgatagban
és szemügyre vegyük a
látnivalókat, azok közül is elsősorban a magyar múltra emlékeztetőket (bár
ez nehéz feladatnak bizonyult, lévén majdnem minden látnivaló magyar itt…).
Idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy a fiumei magyaroknak egyesületük is
volt, amelyet a vasminiszter, Baross Gábor neve fémjelzett s maga
Ágoston Gergely volt az alelnöke, de megszűnt, mert az idősek
távozásával elapadt az érdeklődő utánpótlás… (Felvetődik a kérdés: ez a
sors vár vajon a pólai magyar kultúregyesületre is?…). Baross Gábornak
emléktáblája is van a kikötőben, nem hagyhatjuk ki megkoszorúzását.
Ismét Kürthy Kolost emeltük a magasba, hogy koszorúnkat az emléktáblára
helyezze… (egészen belejöttünk már a fölemelésbe, lejjebb soha ne adjuk!).
Baross Gábor
emléktáblája a kikötőben
Baross Gáborról külön is érdemes
szólnunk, hiszen földink ő, pruzsinai születésű, akinek a nevéhez
fűződik a korszerű magyar kereskedelem és közlekedés megalapítása. A
vasút fejlesztése terén elért sikerei miatt kapta a „vasminiszter” nevet.
A Felvidéken, Léván és Esztergomban végezte tanulmányait, később
Trencsényben megyei, majd illavai-puhói országgyűlési képviselő lett.
Nevéhez fűződik a fiumei kikötő és a Vaskapu megnyitása, újságot is
alapított Vágvölgyi Lap címen. Egyik alapítója lett a Felvidéki Magyar
Közművelődési Egyesületnek. Baross Gábor minden cselekedetére jellemző:
mindenben nemzetének akart hasznára válni. Fiatalon, 44 éves korában
tért örök nyugovóra, a Vág völgyében, Klobusicon nyugszik.
Üdvözlet A Kvarner-öbölből!
Tengerre, magyar! – kiálthatunk fel! Ha már itt járunk, illik a tenger felől is megcsodálni a tengerpart csodás látványát, a szárazföldön felkeresett helyeket a tenger felől. Nosza, szálljunk fel a Paragvaj nevű hajóra (potom 20 euróért fejenként két és fél óra alatt hazaszállít bennünket Abbáziába), útközben izgulhatunk, hogy épen megússzuk-e, reményerősítőként még valamiféle vörösbort is felhajthatunk felszolgálás gyanánt s lám: máris feledve minden ránk leselkedő veszélyt, rácsodálkozhatunk az üdülő övezet színpompás látványában.
Fiatalok a hajó tetején
Így készülnek a remek képek!
Szállónkat is szemügyre vehetjük a
tengerről (igazán szép!), a szárazföldet megérezve talpunk alatt máris
nyakunkba vehetjük a
Szállónk Abbáziában
Tengerre néző szobánk ablakán a
felkelő nap sugarai ébresztenek, egykettőre elkészülünk a csomagolással,
a buszmegállóba cipeljük a koffereket, ott várjuk, míg egynapos
pihenőjéről odaér értünk az autóbusz. Aztán búcsút intünk a fiumei
labdarúgópályának, kikötőnek, villáknak, magaslati autópályáknak, dél
felé vesszük az irányt. Kraljevica várába ugyan nem kukkantunk be, pedig
igencsak van magyar vonatkozása. Innen indult végzetes útjára a két hős,
Frangepán Ferenc Kristóf és Zrínyi Péter (Ilona édesapja), akiket a
Wesselényi-féle összeesküvésben való részvételükért vérpadra juttattak a
Habsburgok (Wiener Neustadt – ott is jártunk már). Nem utolsó sorban itt
játszódik Jókai Mór egyik kevésbé ismert regénye, az
Egy játékos, aki nyer című.
Hazatérésünk után bárki elolvashatja…
Séta
Cirkvenicán
Előttünk
a Pálos-kolostor
Leánderfák sétánya
Cirkvenica tengerparti sétányán a fehér és bordó leánderfák sora mentén érünk el a pálos kolostorhoz, melynek temploma még az eredeti célt szolgálja, maga a kolostor azonban már átesett a metamorfózison: Kastély Szálló lett belőle. Aztán Zengg várát keressük fel. Itt azok a délszláv csoportok, „szökevények”, nevükön uszkókok vertek tanyát, akik a török hódítók elől a XVI. században menekülve lettek tengeri kalózok, és Zengg lett a központjuk. A vár ma is épen áll egy magaslaton, múzeum működik benne, mivel nem magyar emlék, megelégedtünk körbejárásával.
Az
uszkókok vára
Ha másért nem, hát a „fagylaltvároskába”,
Novi Vinodolskiba is betértünk s akik nyalni szeretnek, nem bánták meg:
egymás mellett sorjáznak a fagylaltpultok s kínálják a szemre is
szebbnél szebb nyalnivaló csodákat. De persze magyar emlékek is akadnak
a városkában: a Frangepánok emelte lakótoronyban, mely a dombon levő
városközpontban tör az égnek, ma múzeum van benne, előtte pedig egy
emlékmű áll, amely az ún. Vinodoli kódexnek állít emléket. Ez volt az
első horvát nyelvű törvénykönyv, amely ugyancsak kapcsolódik hozzánk,
mivel ez olvasható benne: „Isten
nevében, az Úr 1288. évében január 6. napján, László a dicsőséges magyar
király idejében…” írtak.
Ha Zenggben megelégedtünk a vár körbejárásával, a Novigradi-tengerként is emlegetett öböl partján emelkedő novigradi várral nem tehettük ezt. Bár csupa rom, de felbaktatni a köves lépcsőkön a romok közé mégis megéri, elvégre magyar emlékű és a kilátás az öbölre és a városra is pazar!
Novigrad vára
A várban őrizték I. Lajos második feleségét, Kotromanics Erzsébetet és lányát Máriát is. Zsigmond király vezére, Frangepán János segítségével foglalta el a várat, kiszabadította Máriát (Erzsébetet már nem tudta, mert előtte kegyetlen módon meggyilkolták).
Az Erzsébet és Mária által hímzett díszes miseruha a templom féltett nagybecsű kincse, melyet nekünk megmutatott a helyi plébános, ám fényképet nem készíthettünk róla. Helyette megkondította a szokatlan módon és helyen elhelyezett harangokat, amelyek hangja szép aláfestést adott a vár bevételét „ostromló csapatunknak”.
Novigradi harangok
Romkert templommal Zárán
Innen már csak egy ugrás, máris
Dalmácia fővárosába érünk, mely történelme során hosszú ideig tartozott
a Magyar Királysághoz. Az első lépés a később szentté avatott László
nevéhez kötődik, de a valóságos összekapcsolás I. Kálmán, azaz Könyves
Kálmán érdeme. Zárát 1105-ben foglalta el Könyves Kálmán s másfél száz
éven keresztül – meg-megszakadozva – folyt a harc Velencével tartós
birtoklásáért. Zára sikátorainak ódon utcakövei sokat tudnának mesélni
az elmúlt századok történéseiről, ugyanúgy az épületek, templomok,
melyek közül a Szűz Mária templom őrzi leginkább Kálmán királyunk itteni
emlékeit. A mellette álló harangtorony falán például egy latin szöveg
fut körbe s közli velünk: „A Mi
Urunk Jézus Krisztus megtestesülésének ezerszázötödik esztendejében az
Istentől engedett győzelem és békeáldás után Zárába bevonulván, ezt a
tornyot a Boldogságos Szűz Máriának a tiszteletére saját költségén
építtetni rendelte Kálmán, Magyar, Dalmát és Horvátország királya.”
Kálmán nevével találkozhat a lépcsőmászó érdeklődő a templom melletti
majd évezredes harangtoronyban, amikor ezt látja az első szint oszlopain:
R *CO *LLO * MAN * NUS.
Nyelvlecke
Zára összes magyar emlékének említése is hosszadalmas lenne, hát még bejárása, felkeresése, rácsodálkozása. S nekünk csak koraesttől másnap délelőttig tartó idő jutott a városnézésre. Pedig egyéb látnivalók is bőven sorjáznak a városban, megtapasztaltuk sétáink közben este is, reggel is.
Szélkorbácsolt hullámok Zárán
Bőszült hullámokat vert a tenger a
mólónál, arrébb a „tengeri orgona” hangversenyét hallgatta elbűvölten a
„zenekedvelő” sűrű tömeg. Még nyugatabbra a tengeri fényjátékban
gyönyörködtek sokan s voltak, akik a teraszokon bámulták a sodródó
sétálókat fagyit nyalva vagy a finom sörök valamelyikét sűrűn
hörpintgetve. A hullámzó tömeg azonban 22 óra tájban szinte
észrevétlenül eltűnt az utcákról, szedtük mi is a sátorfánkat, hogy
pihenni térjünk a diákotthonban levő szállásunkon – igaz, ami igaz:
méltatlan zuga ez a gazdag múltú és pezsgő jelenű városnak! Szerencsére
az egyetlen volt ilyen a hét szálláshelyünk közül!
Reggeli magány
a mólón
Tüzesen süt le a nyári nap sugara a tengerparton bóklászókra, de ki bánja, van szalmakalap, kendő s legyező is akad, no meg fagylaltot is sűrűn kínálnak Tengerfehérváron is. Nevezetes hely ez számunkra, hiszen itt koronázták meg Könyves Kálmánt Dalmácia és Horvátország királyává. A csendes üdülő városka kicsi múzeumába visz utunk, ahol e nevezetes eseményt is számontartják.
Az ásatás áll
A múzeum ásatást vezető
munkatársa mesél a feltáró munkálatokról, kitér a horvát-magyar
együttműködés fontosságára ezen a téren is, sőt elvezet bennünket a pár
méterre eső ásatás helyszínére. Ez szép és helyes módja két nép
összefogásának, csak az megy nehezen az ember fejébe, hogy vajon miért
nem találkozhatunk a múzeumban a kiállított tárgyak, dokumentumok
eligazító szövegében magyar feliratokkal is? Feltételezhetően sokkal
több magyar érdeklődik itt az emlékek iránt, mint angol, német, francia
vagy spanyol… De ha nem így lenne is: egy magyar emlékekre is hivatkozó
kiállításon ostorcsapás lenne a magyar nyelvű eligazítás?
Trau a toronyból
Mielőtt tornyot másznánk, templomi kincseket csodálnánk meg, jólesne megmártózni a tenger mégiscsak hűsebb vizében… Sokak óhaja ez, de mást mond az emberismeret: lubickolókat fölöttébb kétséges kicsalogatni a vízből, hogy a múltban révedezzenek. Trauban tehát először irány a templom ( benne a félhomály, a csend, az áhitat, a fohász lecsendesít minden más akaratot).
A Szent Lőrinc székesegyház közel a
kikötőhöz és az autóbusz-pályaudvarhoz a sok magyar emléket is őrző
város központja. Az emlékek zöme a tatárjárás elől menekülő IV. Béla
itteni tartózkodásának köszönhető. Herczeg Ferenc „kőbe vésett mesének”
nevezte a várost. Valóban az, hiszen megőrződött a középkor, nem
csúfítja központját egyetlen paneltömb sem, mintha itt nem akarták volna
végképp eltörölni a múltat a múlt század évtizedeiben… S milyen jól
tették! Könnyen rátalálunk a Fő térre, ahol „a tündöklő szépségű dóm ”
áll. A A Vujevic` vendégházban.
Buszunk és vendégházunk
Buszvezetőnk a kagylókkal
A család apraja-nagyja cipelte az emeletre pakkjainkat, ahol kényelmes, tiszta szobák klímával vártak ránk, az étteremben pedig helyi ízesítésű lepénnyel, melyet a kékkagyló felszolgálása követett. Ki látott ilyet? Fejenként akár 20 kagyló is a tányérba, onnan a gyomorba került?! Aztán – jó sokára! – megérkezett a marhafelsál főétel, ráadásnak pedig – aki még bírta: nyalta – a többgombócos fagylaltpohár… Az álomba ringatásunk ezek után csak jól sikerülhetett!
Regina Hedvig a fagylaltkölteményekkel
A kiadós reggeli után nyakunkba vettük a várost, amelynek területét is Könyves Kálmán hódította meg országának, mi „csak” egy kicsi szeletkéjét..
Az egyik palotakapu
A Diocletianus palotát és környékét. A római császár i.sz. 293 és 305 között hatalmas palotát emeltetett az akkor még kis halászfaluban, hogy ide vonuljon vissza. A történelem lapjairól ismerhetjük, hogy a pásztorfiúból lett császár a keresztényüldözések idején maga is hírhedtté vált, s öregkora sem volt békés, nyugalmas. A maga számára építtetett mauzóleumból katolikus templom lett (Szent Dujmó), s bejárati ajtaját a Jézus életéből vett jelenetek díszítik. Figyelmünket nemcsak ezért szegezzük a tekintélyes oszlopokkal keretező bejáratra. A tatárok elől menekülő IV. Béla családja Spalatóban remélt menedéket. Ám a királynak csalódnia kellett: ellenségesen fogadták, a király nem bízhatott bennük, ezért bízta feleségét és két lányát a közeli Klissza várának kapitányára, ő maga pedig Trauba folytatta útját. A tatárok körülzárta várban a két kislány, Katalin és Margit járvány áldozata lett, kis mészkőkoporsójuk látható a templombejárat fölött.
A két oldalán álló oszlopok is bírnak magyar vonatkozással. Az egyik oldalon még három alakos szoborcsoport látható, egyikük IV. Béla feleségét, Laszkarisz Máriát ábrázolja. A másik oldal hármas szoborcsoportja azonban kétalakossá szűkült: a király alakját eltávolították onnan… A spalatoiak IV. Bélát, mert rájuk hozta a tatárokat, nem tűrték semmilyen formában…
A jövő-menő turisták által fényesre csiszolt köveken sétálva, az árnyékos lépcsőkön üldögélve, a szobrokat szemlélve elmerenghetünk azon, mi készteti az embereket menekülésre, mi űzik őket, hogy elhagyják hazájukat, s mit gondolnak róluk, akik befogadják őket, vagy éppenséggel sokadíziglen ellenségesek velük szemben. Persze, napjaink nagy „vándorlásában” beszélhetünk-e valódi menekültekről, nem sokkal inkább a befogadást szajkózók részéről kultúraönfeladásról, nemzetárulásról van szó? Egy irányított eszme véghezviteléről? De bizony… A kikötő sudár pálmafái, a virágágyasok pompája, a csónakok, hajók ringása, a tenger fodrozódása, sós illata, no meg a sok nyelven társalgó emberek sétálása vagy éppen pihenése a fehér padokon zökkent vissza a merengésünkből: a dicső természet megújuló csodája röppent vissza a mába.
Spalato pálmafás tengerpartja
Induljunk hát utunk utolsó várának meghódítására. Ez Klissza. Elérhetetlennek tűnő hegyen mered az égnek, valóban fölnézhetünk rá. A falu főterén leálló autóbuszunkból igazán rövid kaptatón két kapun is áthaladva jutunk a belső várba. A kilátás egyszerűen pazar! A vár hatalmas.
Köztünk a jókedv, az öröm úgyszintén.
S még egy meglepetés: a szerény múzeumban kiállított tárgyak üvegtárlóin,
no milyen nyelvű szöveg is olvasható? Magyar! Igen: magyar nyelvű szöveg
a horvát, angol, német mellett! Méghogy nincsenek ma csodák! Némi
bóklászás, följebb, alább ereszkedés, szusszanás, legyezés után vígabban
inthetünk búcsút a várnak, s roboghatunk a horvát főváros, Zágráb felé. Estefelé meg is érkezünk. A központban levő szállásunk (Jadran Hotel) előtt, mellett persze autóbuszunk nem állhat meg, sűrű arra a villamosjárat, személykocsinak sincs elegendő helye megállásra, nemhogy egy autóbusznak. Cipeljük hát cipelni valónkat síneken, úttesten, gyalogjárón keresztül, kasul. Mi az nekünk? A közeli bevásárló központban levő büfében elfogyasztjuk kiadós vacsoránkat, aztán irány a hálószoba (vagy az esti főváros felfedezése).
Az Ady-körben
Reggel nyakunkba vesszük a várost, kedves helyi vezető is terem Sehtel Molnár Annamária személyében, aki a Zágrábban élő magyarok egyesületének, az Ady Endre Magyar Kultúrkörnek egyik elnökségi tagja. Először otthonukba, a Martičeva 8-ba nyitunk be s ismerkedünk tevékenységükkel, egyesületi életükkel. Szép korúak már, hiszen két hete ünnepelték „születésük” 85. évfordulóját s az évtizedek gazdag terméséről a nagytermük falán kiállított képek is tanúskodnak. Jelenleg is több mint 300 tagjuk van, színjátszó, asztalitenisz csoport, nyelvi műhely stb. Fontosnak tartják az utánpótlás bebiztosítását, ezért rendszeres kapcsolatot ápolnak az egyetem hungarológiai tanszékével és a két tannyelvű óvodával és iskolával. Mi tagadás, jólesett hallgatni ezt a rövid bemutatkozást!
Annamária Ostružlik Gabriellával és Hahn Évával
Az „ahogy
lehet” elve íme Zágrábban is tetten érhető és
gyümölcsöző. Aztán bezárul utánunk a központ ajtaja s
otthonosabban indulunk máris tovább. Kell-e hangsúlyozni: ezúttal is a magyar emlékek vonzanak legjobban bennünket. Abból pedig éppen elég van Zágrábban, több is, mint amennyit rövid három óra alatt megismerhetünk. Hogyisne, hiszen Zágráb része volt a magyar történelemnek: Szent László alapította püspökségét, templomát is Szent István tiszteletére emelték. IV. Béla szorgalmazta erődrendszerének létrehozását stb. A két tornyú Mária Mennybemenetele székesegyház ki nem hagyható éppen ezért. 1217-ben, azaz kereken 800 éve szentelték fel. A templombelsőben egy felkért apáca vezet végig és hívja fel figyelmünket a sok-sok magyar emlékre. Akaratlanul is a budavári Nagyboldogasszony templom jut eszünkbe, annyi a hasonlóság a két templom külső képében. A téren népviseletbe bújt fiatalok dalolnak, ropják a táncot, mi pedig a Gradec felé szaporázzuk lépteinket, amelyet a Kőkapun át hamarosan el is érünk. Ez az óvárosrész a horvát közigazgatás központja. Itt székel a horvát országgyűlés, azaz a szábor, itt van a köztársasági elnök székhelye is. A tér és környékének kialakulása – hihetetlennek tetszik? – bizony ez is IV. Bélának köszönhető.
S a tér legszebb épületét, a Szent
Márk templomot is IV. Béla építtette 1241 után (higgyünk a mondának!).
Tetőzetét a pécsi Zsolnay-gyárban készült cserepekkel díszítették, mely
Horvátország, Dalmácia és Szlavónia egyesített és a főváros, Zágráb
címérét mutatja a földönjárónak s az ég felé. A horvátok nagy nemzeti
hősnek tartják azt a Jellasicsot (lovasszobra Zágráb főterét díszíti),
aki az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc idején a Habsburgok
oldalán, a magyar forradalom ellen szállt síkra, ám a győztes Ausztria
nem méltányolta „érdemeit”, kinevezte ugyan horvát bánnak, de hatalmat
nem adott mellé, így halt meg önmagával meghasonlottan, elborult elmével…
Mondhatjuk, megérdemelte sorsát.
Három órás kényszer pihenő – emlék ez is
Ezernyi emlékkel feltarisznyálva érkezett el a hazatérés ideje. Ki-ki szívében hordozza, lelkében őrzi, mi mindent látott, tapasztalt, érzett, szerzett e nyolc nap alatt. Biztosak lehetünk abban, hogy összekovácsolódott társaságunk jól érezte magát általában, különösen pedig akkor, amikor utasaink névnapját – Lászlót, Irént, Pált – megünnepeltük Csík Emese kiforrott, szép hangú énekével s a közös jókívánság-dallal: „Boldog, boldog, boldog névnapot, kívánjuk, hogy legyen még sok ilyen szép napod!” és a kis virágcsokorral, amit sikerült összegyűjteni.
Isten éltesse a névnapját ünneplő Irént!
A névnapi köszöntők s egy kisunoka
születésének megünneplése érzelmileg nagy hatással volt a közösségre,
mint ahogy az emlékhelyeken való rögtönzöttnek becézett kicsi ünnepségek
(ének, szavalat, koszorúzás) is. Ilyen események mindig részei voltak
honszerető barangolásainknak, mint ahogyan részesei, élvezői vagyunk
valamennyien ezeknek a felfedező, ismereteket nyújtó, tudást gazdagító,
sőt barátságokat szülő és megerősítő pillanatoknak.
(A felvételeket Urbán Attila és Z.
Urbán Aladár készítette) |