Tengerhez, magyar!

  

A Palóc Társaság honszerető barangolása magyar emlékek nyomába Horvátországban 

 

 

Idei honszerető barangolásunk nem a legtöbbször idézett: Tengerre, magyar!, hanem az eredeti: Tengerhez, magyar! címet viselte. Kossuth Lajos, akitől az idézet való, ugyanis így fogalmazta meg óhaját, mellyel szeretett hazájának gazdaságát kívánta növelni. Tengerhez  kívánta juttatni az országot, hogy a nagyvilágba nyíló kapun fellendítse a kereskedelmet.  Tudjuk, mi lett belőle… Nem ő tehet róla, hogy majd száz évvel ezelőtti Kárpáthazánkat, Mária Országát durván megcsonkították területe kétharmadának elcsatolásával, lakossága egyharmadának elkobzásával, a mohó szomszédoknak ajándékozásával. Ám a múltat mégsem sikerült végképp eltörölni, mint ahogy a magyarságot sem megsemmisíteni, mint ahogy azt a németek királya, Ludovikus Rex  Germaniae decretumában megjelölte: „Ugros eliminandos esse…” , azaz „…rendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak”! (Az 1110 éve, 907-ben lezajlott pozsonyi csata, Árpád sorsdöntő győzelme adott erre meggyőző feleletet: él a magyarság!)

A múlt magyar emlékei kísérnek bennünket, bárhová visz is utunk a Kárpát-medencében vagy közvetlen környékén, lépten-nyomon a dicső magyar múlt emlékeire bukkanunk, illik őket számon tartanunk, ismerni történetüket, őrizve továbbadni az utánunk jövő nemzedékeknek.

Hiába kiáltotta volna a nagyvilágba Zrínyi Miklós: „NE BÁNTSD A MAGYART!”? Az a Zrínyi, akit a horvátok is joggal a magukénak tartanak, mi magyarok is joggal halhatatlan szellemóriásaink között tartunk számon? Hiszen maga a hadvezér, költő vallotta: „Horvát vagyok, tehát magyar!” Lovagkirályunk Szent László – kinek emlékéve a 2017-es esztendő –   magyarságmegtartó küzdelme, tudós Könyves Kálmán királyunk országgyarapítása, az országújjáépítő IV. Béla,  igazságos Mátyásunk  tettei hazája megerősítéséért és felvirágoztatásáért mind hiába lettek volna? Minden elveszett volna majd száz évvel ezelőtt a galád politikusok kézjegye által ?

Ó, dehogy! Futnak a sínek s rajta a szerelvények Budapesttől Fiuméig, a tengerpartig, amelyet építettünk. Élettől zsong a kikötő, áll a pályaudvar, tapstól hangos a színházépület, magán- és közügyeket intéznek a középületekben, amelyeket magyar tervezők képzelőerejét, művészi képességét, kézügyességét dicsérik, s ha félig vagy teljesen romokban, de dacolnak a múló idővel a várak, amelyekben a magyar történelem kisebb-nagyobb eseményei, ármányai, sorsdöntő csatái végbementek. Csak el ne feledjük! Ki ne töröljük magyar emlékezetünkből! Le ne mondjunk róluk legalább az emlékek megismerése szintjén! Akkor, feledve vesznének el igazán…

És azt se feledjük, hogy az adriai tengermelléken, a Dráva, a Kupa, a Száva menti városokban, falvakban mint cseppek a tengerben élnek még magyar véreink leszármazottai vagy odaköltözettei,  akik naponta küzdenek a szóért, akik vigyázzák az örökséget, az édesanyai nyelvet, a magyar népdalt és a néptáncot,  és éppen ezzel vívnak ki maguknak, s általuk egész nemzetünknek elismerést, megbecsülést… Sorsuk akár a mi sorsunk is az elszakítottságban, a többség-kisebbség helyzetéből adódik, következésképpen a cél is egy:  magyarnak maradni azon a földön, ahol magyarnak születtünk, ahol őseink nyugodnak s ahol – gyermekeinkben – a jövőnk is  sarjad(hat).

Napisten havának 24. napján keltünk útra, hogy a mai Horvátország magyar emlékeinek nyomában barangolva ismerkedjünk múlttal, jelennel, még fellelhető magyar emlékekkel s találkozzunk e tájakon magyarságukat őrző, ápoló magyarokkal. Autóbuszvezetőnk Dóra Miklós volt, aki eddigi útjainkon is közmegelégedésre ült a kormánynál, utaskísérőnk pedig a ljubljanai Csík Gyula volt, akinek a barangolás (szálláshelyek, étkezések, látnivalók stb.) szervezésében is oroszlánrésze volt, neki sokat köszönhetünk. Velük együtt negyvennyolcan nyolc napon át barangoltunk, akik Losonctól Párkányig, sőt még távolabbi helyekről is csatlakoztunk. Az utasok javarésze mondható törzsutasnak, akik megtapasztalták már, hogy a Palóc Társaság honszerető barangolásain nemcsak a kitűzött cél és elérése érdekes és élménnyel kecsegtető, hanem maga a társaság is baráti, vidám, együttérző, segítő és mélyen magyar érzésű. Az utasok összetétele korosztályok szerint vegyes, ami azt jelenti, hogy legtöbben nyugdíjaskorúak, kevesebben még munkahelyen dolgozók, de most is voltak ifjak (20 év alattiak). 

 

Csáktornya, várrészlet

 

Síremléktöredék

 

Csáktornya volt az első állomás. Itt a várat és a benne működő múzeum kiállítását néztük meg. Ebben egy nagy terem áll Zrínyi Miklós emlékének idézésére, pontosabban Nicola Zrinski életútját követi végig a horvát nyelvű kiállítás. Kár, sőt felháborítónak is nevezhetnénk ezt a fajta hozzáállást, hiszen Zrínyi kapcsán bevallottan is legtöbben magyar turista keresi fel a múzeumot. A vár belső udvarán látható az az eredeti emlékoszlop is, amely eredetileg ott állt, ahol állítólag a költőt a vadkan felöklelte. Emlékoszlopa áll a város egyik terén is, ezt kis ünnepség során megkoszorúztuk (Zachar Aranka verset mondott, a Bódis házaspár a koszorút helyezte el a talapzaton).

  

Koszorúzási ünnepség a város terén

 

Csáktornyáról Varasd felé haladva megálltunk Zrínyifalván, ahol ugyancsak áll egy eredetivel megegyező emlékoszlop, ugyanis a faluhoz tartozó erdőben esett a vaddisznó kaland, amely a hadvezér-költő életébe került a Habsburg-ház korabeli jelentése szerint. Itt Búcsi Teréz idézett a költő legnagyobb művéből, a Szigeti veszedelemből és Kürthy Kolost emelte magasba Ostružlík Rudolf és Salgó Zoltán, hogy koszorúnkat az emlékoszlop csúcsára helyezze a százdi legény, mint korábban történt ez az óvári Katyi Kristóffal…

  

Kürthy Kolos elhelyezi koszorúnkat

 

Varasddal egy kis séta során ismerkedtünk. Lépen-nyomon magyar hangulatú utcák épületeire bukkan a sétáló, Szent István és Szent László szobrai köszönnek ránk a templom mélyedéseiből, csak a járókelők beszéde horvát, mivelhogy horvát anyanyelvű már a város, amely egykoron Horvátország fővárosa is volt. Gyönyörű hortenziák nyílnak a főtéren, ahol a Városháza is áll és ahol a Marica Grófnő kávéház várja vendégeit, mindhiába (ottjártunkkor üres volt…).

A várossal szinte összeépült már Szentilona, a falu (vagy külváros?),  ahová azért mentünk, hogy megnézzük a kápolnát, amelyben Zrínyi Miklóst temették el a tragédia után. A kápolna mellett régészeti ásatás folyik, a látottak alapján egyhamar nem ér véget a feltárás…

  

 

A szentilonai kápolna

 

Első napi szállásunk Törökfaluban volt, a szállóra kis bolyongás után találtunk csak rá. Kényelmes tiszta szobák, klíma, rendes felszolgálás, jó falatok és egy lakodalom egész reggelig tartó hangos zenebonája várt ránk, horvát jókedvű nótázók és kesergők „művészetében” gyönyörködhettünk, ha az álom nem tudott elnyomni bennünket.

Hogy történt, hogy nem, reggel csak felébredtünk, hogy az autóbuszban elfoglalva helyünket hosszú útra induljunk. Először Lepoglavára gurultunk be. Utaskísérőnk szerint ez egy börtönváros volt s az ma is, de mi sem rabok, sem börtönlátogatók nem lévén mégsem ezért álltunk meg a városban. Evangélikus templomának sírboltjában nyugszik ugyanis Mátyás király házasságon kívül született, de törvényesített fia, a törökverő Hunyadi János unokája, Corvin János, akit Mátyás utódjául szánt a magyar trónra.  Corvin Jánost azonban apja halála után nem választották meg királynak, viszont ő volt a bosnyák király, szlavón herceg és bán 1495 és 1499 között. 1491 után felújíttatta és erődtemplommá alakíttatta a lepoglavai pálos kolostort, amelyben sírhelyet is választott magának. Másodszor tettük immár tiszteletünket itt is a templomban, ahová most csak a mise után léphettünk be a fiatal lelkész engedélyével. A sírkamra domborművű lapja nem födele már a sírboltnak, a századok során annyian taposták, hogy lekopott, ezért mentve a menthetőt a sekrestye ajtaja mellé állva helyezték. Most ott látható.

 

Corvin János domborművű táblája

 

Trakostyán várkastélya volt a következő látnivaló, amely egy tündéri tó fölé emelkedik közel a horvát-szlovén országhatárhoz s egykor a gazdag Draskovics családé volt.

 

Trakostyán vára

 

Innen Ozalj várába siettünk, de a sietésből félszáz kilométer többletút lett az autópályán, míg végre rátaláltunk a helyes útra. A várban született Zrínyi Miklós a költő-hadvezér, majd később, 1643-ban Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc édesanyja, Munkács várának hős védője. A vár – legutóbbi látogatásunk óta – megszépült, bár még igen sok évre és pénzre lesz szükség, hogy eredeti szépségében pompázzon. A bejáratnál, ahol Koncsek Katalin verset mondott (ő volt legidősebb utasunk), emlékeztünk a két hősre.

 

Ozalj várába menet

 

 

A Zrínyiekre emlékezünk

  

 

Üdítően hatott ránk, amint Fiume fölött megpillantottuk a kék tengert. Már csak egy 5 km-es alagúton és egy hosszantartó sűrű záporon kellett átjutnunk s megérkeztünk az Isztriai-félsziget déli csücskébe, Pólába. A szálláshely elfoglalása után a pólai magyarok törzshelyére sétáltunk, ahol a Móricz Zsigmond Magyar Kultúregyesület elnöke, Masa Zsuzsanna és társai vártak ránk és fogadtak meleg szeretettel. Harapnivaló és ital is bőven jutott mindenkinek, jószóból sem volt hiány. Az elnök mutatta be az egyesületet, amely 1999-ben alakult meg s azóta minden évben megemlékeznek az első világháborúban az Adriai-tengeren hősi halált halt magyar katonákról, akiknek emléktáblát is állítottak. Gyöngyösbokréta tánccsoportjuk és a Rózsabokor kórusuk a nevesebb nemzeti ünnepeken műsort ad. Ügyelnek az utánpótlásra is, bár ez egyre nehezebb feladatot ró rájuk. Ezért gyermekfoglalkozásokat tartanak, hogy nyomot hagyjanak maguk után, van kézimunka körük, s a havonta tartott összejöveteleiken a magyar költőkkel, írókkal is megismertetik a fiatalokat és az idősebb érdeklődőket is. Az ismerkedés ideje alatt a Palóc Társaság elnöke egy könyvcsomagot adott át az egyesület elnökének, miközben a felszabadult beszélgetés, a jó hangulatú terefere közelebb hozta egymáshoz a nagy távolságban élő, de magyar szívű pólaiakat és felvidékieket.

 

  

Együtt vagyunk

 

 A Horthy-villa

 

 A pólai tartózkodás alatt meglátogattuk az ún. Horthy-villát. Horthy Miklós ugyanis itt kezdte katonai-tengerészi pályafutását, villájának külső képe már előre vetíti későbbi államférfiúi szerepét. A villa ma meglehetősen elhanyagolt állapotban van (talán mai lakóinak – öt család lakja, talán „hivatalos” politikai megítélésének „köszönhetően”).

 

A magyar haditengerész katonák emlékművénél

 

Dr. Lakatos Ferenc és Gróf Lajos főthajtanak a hősök emléke előtt

 

Egy magyar sírkő

 

 Ellátogattunk a katonai temetőbe, ahol leróttuk kegyeletünket az újonnan, június 16-án ünnepélyesen felavatott magyar emlékműnél a Szent István csatahajó tragédiájának hősei és a magyar tengerészek a haza szolgálatában tett hősi helytállása emléke előtt. A koszorúnkat Gróf Lajos és dr. Lakatos Ferenc kardiológus helyezte el, aki ez utóbbi Juhász Gyula Az ismeretlen katona c. költeményét adta elő – szokásához hűen – mély átéléssel, művészien. A Szent István csatahajó a legnagyobb magyar építésű hadihajó volt, amelynek hossza 152 m, szélessége majd 29 m, személyzete 1087 fő. 1914-ben bocsátották vízre s jórészt a pólai kikötőben állomásozott. Első harci bevetése végzetessé vált: 1918. június 9-én futott ki a kikötőből, hogy feltörje az Otrantói-szorosban levő ostromzárat, de 10-én hajnalban olasz torpedóvető motorcsónakok támadták meg a hajót és kötelékét, aminek következtében léket kapott, oldalára dőlt és 6 óra 12 perckor elsüllyedt 89 emberével… Azóta a roncs Premuda-szigetétől 9 mérföldnyire délre 66 m mélyen nyugszik a hadisírnak minősülő tenger fenekén…

Jártunk a pólai várban, a ferencesek templománál, a mólón csodálva mint vívnak nagy csatát a sirályok a halétkek után

 

Sirályok ebédelnek

  

 s a római kort máig őrző utcákon sétálva ízelítőt kaptunk a hajdan volt Itália történelmi hangulatából. Még vacsoránkat is nevezetes helyen, a Mozart étteremben fogyasztottuk el, amely épület manapság is a katonaságé, de már a horváté s ahol Gróf Lajos társunknak még hangversenyt adni is kedve szottyant az előkelő díszterem színpadán álló zongorán…

  

 

A Mozart étterem felé

  

Azt se felejtsük ki, hogy hosszú sorbaállás után bejutottunk a rómaihoz mindenben hasonló kolosszeumba, és képzeletben láttuk a gladiátorok élethalál harcát a vadakkal vagy rabtársaikkal.

  

Megpillantjuk a colosseumot

  

Miről mesélnek ezek a falak?

  

Köztünk aligha akadt valaki, aki az életükért küzdő gladiátorok bőrébe képzelte volna magát, mint inkább az őket nézőkébe. Pedig ha jól belegondolunk, mi, akiket országhatárokkal elszakítottak nemzetünktől s egymástól, bizony inkább a gladiátorok mindennapjait éljük, fennmaradásunkért küzdünk, a holnapért állunk ki a „csatatér-porondra”, és ne tagadjuk: bizonytalan a holnapunk, még akkor is, ha olykor kis ütközetet megnyerünk is, de közben felaprózódunk, fogyunk, hullunk szét rendületlenül… De mit is tehetünk? Belekapaszkodhatunk a múltba, példákat lelhetünk az emlékek között, melyek dacolva az idővel mégiscsak derűt csalnak arcunkra a jövőt illetően. Hát ezért is jó barangolni magyar emlékek nyomában…

Délután az azúrkék Adria partján gyönyörködve a természet szépségében érkeztünk meg Lovranba, ahol Ágoston Gergely helyi idegenvezetőre bízva magunkat buszoztunk le s föl, sétáltunk jobbra meg balra, s ennek három haszna lett. Az egyik, hogy sikátorokon haladva megláttuk azt a villát, amelyben gyógyulást remélve élte élete utolsó napjait A magyarok bejövetele c. óriás festmény alkotója, az ógyallai Feszty Árpád.

  

A Feszty-villa bejáratán a koszorúnk

  

A villa kapuoszlopán levő emléktáblára felkerült koszorúnk a már ott fakuló ógyallai mellé. (Lám, az ógyallaiak is büszkék szülöttükre, ápolják a kapcsolatot a helyi elöljárósággal – hála Istennek!). A másik nyeremény, hogy felkereshettük gróf Andrássy Gyula emléktábláját is patinás villája kertjében és nemzetiszalagunkkal hagytunk nyomot ottjártunkról. A villa Abbázia Volosko nevű üdülőkörzetében található. A márvány emléktábla latin nyelven hirdeti az egykori miniszterelnök és külügyminiszter, gróf Andrássy Gyula kimagasló történelmi életútját. Miután visszavonult az aktív politizálástól (1879), rendszeresen e ház falai között töltötte szabadidejét. Itt hunyt el 1890. február 18-án.

  

Gróf Andrássy Gyula emléktábla előtt

  

Harmadszor és végül, a Belvedere Szállót is megtaláltuk Abbáziában, amelyben két éjszakát is töltöttünk. Késő délután, este, reggel ki-ki kedvére mártózott meg, csobbant és úszkált a tenger vizében, barátkozott, mesélt…

Fiumé legutóbb heves viharral fogadott bennünket, most ragyogó napsütésben szálltunk ki az autóbuszból a Tersatto várhegyen, hogy onnan gyönyörködjünk az egykor magyar irányítású kikötővárosban és a várba is betérjünk kis időre.

  

Fiume a várból

  

Aztán akár négyszáz lépcsőn lefelé lépdelve (többen számolták a fokokat, következésképpen több eredmény született) elvegyüljünk a városi forgatagban  és szemügyre vegyük a látnivalókat, azok közül is elsősorban a magyar múltra emlékeztetőket (bár ez nehéz feladatnak bizonyult, lévén majdnem minden látnivaló magyar itt…). Idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy a fiumei magyaroknak egyesületük is volt, amelyet a vasminiszter, Baross Gábor neve fémjelzett s maga Ágoston Gergely volt az alelnöke, de megszűnt, mert az idősek távozásával elapadt az érdeklődő utánpótlás… (Felvetődik a kérdés: ez a sors vár vajon a pólai magyar kultúregyesületre is?…). Baross Gábornak emléktáblája is van a kikötőben, nem hagyhatjuk ki megkoszorúzását. Ismét Kürthy Kolost emeltük a magasba, hogy koszorúnkat az emléktáblára helyezze… (egészen belejöttünk már a fölemelésbe, lejjebb soha ne adjuk!).

 

Baross Gábor emléktáblája a kikötőben

 

Baross Gáborról külön is érdemes szólnunk, hiszen földink ő, pruzsinai születésű, akinek a nevéhez fűződik a korszerű magyar kereskedelem és közlekedés megalapítása. A vasút fejlesztése terén elért sikerei miatt kapta a „vasminiszter” nevet. A Felvidéken, Léván és Esztergomban végezte tanulmányait, később Trencsényben megyei, majd illavai-puhói országgyűlési képviselő lett. Nevéhez fűződik a fiumei kikötő és a Vaskapu megnyitása, újságot is alapított Vágvölgyi Lap címen. Egyik alapítója lett a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesületnek. Baross Gábor minden cselekedetére jellemző: mindenben nemzetének akart hasznára válni. Fiatalon, 44 éves korában tért örök nyugovóra, a Vág völgyében, Klobusicon nyugszik.

 

Üdvözlet A Kvarner-öbölből!

  

 Tengerre, magyar! – kiálthatunk fel! Ha már itt járunk, illik a tenger felől is megcsodálni a tengerpart csodás látványát, a szárazföldön felkeresett helyeket a tenger felől. Nosza, szálljunk fel a Paragvaj nevű hajóra (potom 20 euróért fejenként két és fél óra alatt hazaszállít bennünket Abbáziába), útközben izgulhatunk, hogy épen megússzuk-e, reményerősítőként még valamiféle vörösbort is felhajthatunk felszolgálás gyanánt s lám: máris feledve minden ránk leselkedő veszélyt, rácsodálkozhatunk az üdülő övezet színpompás látványában.

  

Fiatalok a hajó tetején

 

Így készülnek a remek képek!

  

Szállónkat is szemügyre vehetjük a tengerről (igazán szép!), a szárazföldet megérezve talpunk alatt máris nyakunkba vehetjük a 14 km hosszú tengerparti sétány szállónkig futó szakaszát, hogy újból vízre szálljunk, jobban mondva vízbe ugorjunk és úszkáljunk önfeledten a kiadós vacsoráig meg utána is, ráadásul még magyar slágereket is énekelve, táncolva, ki meddig bírja szusszal…

  

Szállónk Abbáziában

  

Tengerre néző szobánk ablakán a felkelő nap sugarai ébresztenek, egykettőre elkészülünk a csomagolással, a buszmegállóba cipeljük a koffereket, ott várjuk, míg egynapos pihenőjéről odaér értünk az autóbusz. Aztán búcsút intünk a fiumei labdarúgópályának, kikötőnek, villáknak, magaslati autópályáknak, dél felé vesszük az irányt. Kraljevica várába ugyan nem kukkantunk be, pedig igencsak van magyar vonatkozása. Innen indult végzetes útjára a két hős, Frangepán Ferenc Kristóf és Zrínyi Péter (Ilona édesapja), akiket a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvételükért vérpadra juttattak a Habsburgok (Wiener Neustadt – ott is jártunk már). Nem utolsó sorban itt játszódik Jókai Mór egyik kevésbé ismert regénye, az Egy játékos, aki nyer című.  Hazatérésünk után bárki elolvashatja…

 

Séta Cirkvenicán

 

Előttünk a Pálos-kolostor

 

Leánderfák sétánya

  

Cirkvenica tengerparti sétányán a fehér és bordó leánderfák sora mentén érünk el a pálos kolostorhoz, melynek temploma még az eredeti célt szolgálja, maga a kolostor azonban már átesett a metamorfózison: Kastély Szálló lett belőle. Aztán Zengg várát keressük fel. Itt azok a délszláv csoportok, „szökevények”, nevükön uszkókok vertek tanyát, akik a török hódítók elől a XVI. században menekülve lettek tengeri kalózok, és Zengg lett a központjuk. A vár ma is épen áll egy magaslaton, múzeum működik benne, mivel nem magyar emlék, megelégedtünk körbejárásával.

  

Az uszkókok vára

 

Ha másért nem, hát a „fagylaltvároskába”, Novi Vinodolskiba is betértünk s akik nyalni szeretnek, nem bánták meg: egymás mellett sorjáznak a fagylaltpultok s kínálják a szemre is szebbnél szebb nyalnivaló csodákat. De persze magyar emlékek is akadnak a városkában: a Frangepánok emelte lakótoronyban, mely a dombon levő városközpontban tör az égnek, ma múzeum van benne, előtte pedig egy emlékmű áll, amely az ún. Vinodoli kódexnek állít emléket. Ez volt az első horvát nyelvű törvénykönyv, amely ugyancsak kapcsolódik hozzánk, mivel ez olvasható benne: „Isten nevében, az Úr 1288. évében január 6. napján, László a dicsőséges magyar király idejében…” írtak.

 

A várostrom után a győztesek

  

Ha Zenggben megelégedtünk a vár körbejárásával, a Novigradi-tengerként is emlegetett öböl partján emelkedő novigradi várral nem tehettük ezt. Bár csupa rom, de felbaktatni a köves lépcsőkön  a romok közé mégis megéri, elvégre magyar emlékű és a kilátás az öbölre és a városra is pazar!

  

Novigrad vára

  

A várban őrizték I. Lajos második feleségét, Kotromanics Erzsébetet és lányát Máriát is. Zsigmond király vezére, Frangepán János segítségével foglalta el a várat, kiszabadította Máriát (Erzsébetet már nem tudta, mert előtte kegyetlen módon meggyilkolták).

  

 

A képzelet játéka

  

Az Erzsébet és Mária által hímzett díszes miseruha a templom féltett nagybecsű kincse, melyet nekünk megmutatott a helyi plébános, ám fényképet nem készíthettünk róla. Helyette megkondította a szokatlan módon és helyen elhelyezett harangokat, amelyek hangja szép aláfestést adott a vár bevételét „ostromló csapatunknak”.

  

Novigradi harangok

 

Romkert templommal Zárán

  

Innen már csak egy ugrás, máris Dalmácia fővárosába érünk, mely történelme során hosszú ideig tartozott a Magyar Királysághoz. Az első lépés a később szentté avatott László nevéhez kötődik, de a valóságos összekapcsolás I. Kálmán, azaz Könyves Kálmán érdeme. Zárát 1105-ben foglalta el Könyves Kálmán s másfél száz éven keresztül – meg-megszakadozva – folyt a harc Velencével tartós birtoklásáért. Zára sikátorainak ódon utcakövei sokat tudnának mesélni az elmúlt századok történéseiről, ugyanúgy az épületek, templomok, melyek közül a Szűz Mária templom őrzi leginkább Kálmán királyunk itteni emlékeit. A mellette álló harangtorony falán például egy latin szöveg fut körbe s közli velünk: „A Mi Urunk Jézus Krisztus megtestesülésének ezerszázötödik esztendejében az Istentől engedett győzelem és békeáldás után Zárába bevonulván, ezt a tornyot a Boldogságos Szűz Máriának a tiszteletére saját költségén építtetni rendelte Kálmán, Magyar, Dalmát és Horvátország királya.” Kálmán nevével találkozhat a lépcsőmászó érdeklődő a templom melletti majd évezredes harangtoronyban, amikor ezt látja az első szint oszlopain: R *CO *LLO * MAN * NUS.

 

Nyelvlecke

  

Zára összes magyar emlékének említése is hosszadalmas lenne, hát még bejárása, felkeresése, rácsodálkozása. S nekünk csak koraesttől másnap délelőttig tartó idő jutott a városnézésre. Pedig egyéb látnivalók is bőven sorjáznak a városban, megtapasztaltuk sétáink közben este is, reggel is.

  

Szélkorbácsolt hullámok Zárán

  

Bőszült hullámokat vert a tenger a mólónál, arrébb a „tengeri orgona” hangversenyét hallgatta elbűvölten a „zenekedvelő” sűrű tömeg. Még nyugatabbra a tengeri fényjátékban gyönyörködtek sokan s voltak, akik a teraszokon bámulták a sodródó sétálókat fagyit nyalva vagy a finom sörök valamelyikét sűrűn hörpintgetve. A hullámzó tömeg azonban 22 óra tájban szinte észrevétlenül eltűnt az utcákról, szedtük mi is a sátorfánkat, hogy pihenni térjünk a diákotthonban levő szállásunkon – igaz, ami igaz: méltatlan zuga ez a gazdag múltú és pezsgő jelenű városnak! Szerencsére az egyetlen volt ilyen a hét szálláshelyünk közül!

 

Reggeli magány a mólón

 

Tüzesen süt le a nyári nap sugara a tengerparton bóklászókra, de ki bánja, van szalmakalap, kendő s legyező is akad, no meg fagylaltot is sűrűn kínálnak Tengerfehérváron is. Nevezetes hely ez számunkra, hiszen itt koronázták meg Könyves Kálmánt Dalmácia és Horvátország királyává. A csendes üdülő városka kicsi múzeumába visz utunk, ahol e nevezetes eseményt is számontartják.

  

Az ásatás áll

  

 A múzeum ásatást vezető munkatársa mesél a feltáró munkálatokról, kitér a horvát-magyar együttműködés fontosságára ezen a téren is, sőt elvezet bennünket a pár méterre eső ásatás helyszínére. Ez szép és helyes módja két nép összefogásának, csak az megy nehezen az ember fejébe, hogy vajon miért nem találkozhatunk a múzeumban a kiállított tárgyak, dokumentumok eligazító szövegében magyar feliratokkal is? Feltételezhetően sokkal több magyar érdeklődik itt az emlékek iránt, mint angol, német, francia vagy spanyol… De ha nem így lenne is: egy magyar emlékekre is hivatkozó kiállításon ostorcsapás lenne a magyar nyelvű eligazítás?

 

Trau a toronyból

 

Mielőtt tornyot másznánk, templomi kincseket csodálnánk meg, jólesne megmártózni a tenger mégiscsak hűsebb vizében… Sokak óhaja ez, de mást mond az emberismeret: lubickolókat fölöttébb kétséges kicsalogatni a vízből, hogy a múltban révedezzenek. Trauban tehát először irány a templom ( benne a félhomály, a csend, az áhitat, a fohász lecsendesít minden más akaratot).

  

A IV. Béla palástját őrző dóm

  

A Szent Lőrinc székesegyház közel a kikötőhöz és az autóbusz-pályaudvarhoz a sok magyar emléket is őrző város központja. Az emlékek zöme a tatárjárás elől menekülő IV. Béla itteni tartózkodásának köszönhető. Herczeg Ferenc „kőbe vésett mesének” nevezte a várost. Valóban az, hiszen megőrződött a középkor, nem csúfítja központját egyetlen paneltömb sem, mintha itt nem akarták volna végképp eltörölni a múltat a múlt század évtizedeiben… S milyen jól tették! Könnyen rátalálunk a Fő térre, ahol „a tündöklő szépségű dóm ” áll. A 47 m magas tornyának megmászását is vállalják közülünk sokan. Emeletenként egy-egy művészi kor jellemzi, nem csoda, hiszen majdnem kétszáz évig épült! A kincstárban látható IV. Béla palástja és kámzsája. Állunk előtte és csodáljuk! A felbecsülhetetlen kincset IV. Béla ajándékozta a trauiaknak hálából, mert nem adták őt ki az őt üldöző tatároknak. A kámzsa hímzése pedig Szent Márton tettét örökíti meg, amikor köpönyegét kardjával ketté hasítva annak felét a didergő koldusnak nyújtotta át. A keresztényi szeretetnek e példás megnyilvánulása máig megérinti az embert, és kevésbé izgalmas kérdés az, hogy valóban IV. Béla ajándékával állunk-e szemben vagy pedig egy későbbi keletkezésű ruhadarab ejt-e bennünket fogva. Az egész magyar középkor minden eseménye, ármánya, következménye játszódhat le szemünk előtt, ha itt tölthetünk néhány óra helyett néhány napot. De köztudott: az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Irány tehát a tengeri fürdőzés! Felhőtlen az ég, felhőtlen a hangulat! Mi kell egyéb a tengermelléken barangolóknak? Odase napnyugtáig! No, majdnem addig, mert Spalato ugyan itt fekszik a közelben, látjuk már  toronyházait, de azért csak oda kell érnünk sötétedésig. Hatásos a tátiti-taps, mindenki ki a vízből, be a buszba és már száguldunk is az autóúton Spalato felé. Vajon a végtelenül tágas medencében elterülő városban hol lelünk tanyára, ahol álomba ringathatjuk magunkat?

A Vujevic` vendégházban. 

  

Buszunk és vendégházunk

  

Buszvezetőnk a kagylókkal

 

A család apraja-nagyja cipelte az emeletre pakkjainkat, ahol kényelmes, tiszta szobák klímával vártak ránk, az étteremben pedig helyi ízesítésű lepénnyel, melyet a kékkagyló felszolgálása követett. Ki látott ilyet? Fejenként akár 20 kagyló is a tányérba, onnan a gyomorba került?! Aztán – jó sokára! – megérkezett a marhafelsál főétel, ráadásnak pedig – aki még bírta: nyalta – a többgombócos fagylaltpohár… Az álomba ringatásunk ezek után csak jól sikerülhetett!

  

Regina Hedvig a fagylaltkölteményekkel

  

A  kiadós reggeli után nyakunkba vettük a várost, amelynek területét is Könyves Kálmán hódította meg országának, mi „csak” egy kicsi szeletkéjét..  

  

Az egyik palotakapu

  

A Diocletianus palotát és környékét. A római császár i.sz. 293 és 305 között hatalmas palotát emeltetett az akkor még kis halászfaluban, hogy ide vonuljon vissza. A történelem lapjairól ismerhetjük, hogy a pásztorfiúból lett császár a keresztényüldözések idején maga is hírhedtté vált, s öregkora sem volt békés, nyugalmas. A maga számára építtetett mauzóleumból katolikus templom lett (Szent Dujmó), s bejárati ajtaját a Jézus életéből vett jelenetek díszítik. Figyelmünket nemcsak ezért szegezzük a tekintélyes oszlopokkal keretező bejáratra. A tatárok elől menekülő IV. Béla családja Spalatóban remélt menedéket. Ám a királynak csalódnia kellett: ellenségesen fogadták, a király nem bízhatott bennük,  ezért bízta feleségét és két lányát a közeli Klissza várának kapitányára, ő maga pedig Trauba folytatta útját. A tatárok körülzárta várban a két kislány, Katalin és Margit járvány áldozata lett, kis mészkőkoporsójuk látható a templombejárat fölött.

  

A királylányok kis koporsója

  

A két oldalán álló oszlopok is bírnak magyar vonatkozással. Az egyik oldalon még három alakos szoborcsoport látható, egyikük IV. Béla feleségét, Laszkarisz Máriát ábrázolja. A másik oldal hármas szoborcsoportja azonban kétalakossá szűkült: a király alakját eltávolították onnan… A spalatoiak IV. Bélát, mert rájuk hozta a tatárokat, nem tűrték semmilyen formában… 

  

A barangolók csoportja

  

A jövő-menő turisták által fényesre csiszolt köveken sétálva, az árnyékos lépcsőkön üldögélve, a szobrokat szemlélve elmerenghetünk azon,  mi készteti az embereket menekülésre, mi űzik őket, hogy elhagyják hazájukat, s mit gondolnak róluk, akik befogadják őket, vagy éppenséggel sokadíziglen ellenségesek velük szemben. Persze, napjaink nagy „vándorlásában” beszélhetünk-e valódi menekültekről, nem sokkal inkább a befogadást szajkózók részéről kultúraönfeladásról, nemzetárulásról van szó? Egy irányított eszme véghezviteléről? De bizony… A kikötő sudár pálmafái, a virágágyasok pompája, a csónakok, hajók ringása, a tenger fodrozódása, sós illata, no meg a sok nyelven társalgó emberek sétálása vagy éppen pihenése a fehér padokon zökkent vissza a merengésünkből: a dicső természet megújuló csodája röppent vissza a mába.

  

Spalato pálmafás tengerpartja

 

Induljunk hát utunk utolsó várának meghódítására. Ez Klissza. Elérhetetlennek tűnő hegyen mered az égnek, valóban fölnézhetünk rá. A falu főterén leálló autóbuszunkból igazán rövid kaptatón két kapun is áthaladva jutunk a belső várba. A kilátás egyszerűen pazar! A vár hatalmas.

  

A menedéket nyújtó vár

  

Köztünk a jókedv, az öröm úgyszintén. S még egy meglepetés: a szerény múzeumban kiállított tárgyak üvegtárlóin, no milyen nyelvű szöveg is olvasható? Magyar! Igen: magyar nyelvű szöveg a horvát, angol, német mellett! Méghogy nincsenek ma csodák! Némi bóklászás, följebb, alább ereszkedés, szusszanás, legyezés után vígabban inthetünk búcsút a várnak, s roboghatunk a horvát főváros, Zágráb felé.

Estefelé meg is érkezünk. A központban levő szállásunk (Jadran Hotel) előtt, mellett persze autóbuszunk nem állhat meg, sűrű arra a villamosjárat, személykocsinak sincs elegendő helye megállásra, nemhogy egy autóbusznak. Cipeljük hát cipelni valónkat síneken, úttesten, gyalogjárón keresztül, kasul. Mi az nekünk? A közeli bevásárló központban levő büfében elfogyasztjuk kiadós vacsoránkat, aztán irány a hálószoba (vagy az esti főváros felfedezése).

  

Az Ady-körben

  

Reggel nyakunkba vesszük a várost, kedves helyi vezető is terem Sehtel Molnár Annamária személyében, aki a Zágrábban élő magyarok egyesületének, az Ady Endre Magyar Kultúrkörnek egyik elnökségi tagja. Először otthonukba, a Martičeva 8-ba nyitunk be s ismerkedünk tevékenységükkel, egyesületi életükkel. Szép korúak már, hiszen két hete ünnepelték „születésük” 85. évfordulóját s az évtizedek gazdag terméséről a nagytermük falán kiállított képek is tanúskodnak. Jelenleg is több mint 300 tagjuk van, színjátszó, asztalitenisz csoport, nyelvi műhely stb. Fontosnak tartják az utánpótlás bebiztosítását, ezért rendszeres kapcsolatot ápolnak az egyetem hungarológiai tanszékével és a két tannyelvű óvodával és iskolával. Mi tagadás, jólesett hallgatni ezt a rövid bemutatkozást! 

  

Annamária Ostružlik Gabriellával és Hahn Évával

  

Az „ahogy lehet” elve íme Zágrábban is tetten érhető és  gyümölcsöző. Aztán bezárul utánunk a központ ajtaja s otthonosabban indulunk máris tovább.

Kell-e hangsúlyozni: ezúttal is a magyar emlékek vonzanak legjobban bennünket. Abból pedig éppen elég van Zágrábban, több is, mint amennyit rövid három óra alatt megismerhetünk. Hogyisne, hiszen Zágráb része volt a magyar történelemnek: Szent László alapította püspökségét, templomát is Szent István tiszteletére emelték. IV. Béla szorgalmazta erődrendszerének létrehozását stb. A két tornyú Mária Mennybemenetele székesegyház ki nem hagyható éppen ezért. 1217-ben, azaz kereken 800 éve szentelték fel. A templombelsőben egy felkért apáca vezet végig és hívja fel figyelmünket a sok-sok magyar emlékre. Akaratlanul is a budavári Nagyboldogasszony templom jut eszünkbe, annyi a hasonlóság a két templom külső képében. A téren népviseletbe bújt fiatalok dalolnak, ropják a táncot, mi pedig a Gradec felé szaporázzuk lépteinket, amelyet a Kőkapun át hamarosan el is érünk. Ez az óvárosrész a horvát közigazgatás központja. Itt székel a horvát országgyűlés, azaz a szábor, itt van a köztársasági elnök székhelye is. A tér és környékének kialakulása – hihetetlennek tetszik? – bizony ez is IV. Bélának köszönhető.

  

A címeres templom

  

S a tér legszebb épületét, a Szent Márk templomot is IV. Béla építtette 1241 után (higgyünk a mondának!). Tetőzetét a pécsi Zsolnay-gyárban készült cserepekkel díszítették, mely Horvátország, Dalmácia és Szlavónia egyesített és a főváros, Zágráb címérét mutatja a földönjárónak s az ég felé. A horvátok nagy nemzeti hősnek tartják azt a Jellasicsot (lovasszobra Zágráb főterét díszíti), aki az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc idején a Habsburgok oldalán, a magyar forradalom ellen szállt síkra, ám a győztes Ausztria nem méltányolta „érdemeit”, kinevezte ugyan horvát bánnak, de hatalmat nem adott mellé, így halt meg önmagával meghasonlottan, elborult elmével… Mondhatjuk, megérdemelte sorsát.

 

Három órás kényszer pihenő – emlék ez is

  

Ezernyi emlékkel feltarisznyálva érkezett el a hazatérés ideje. Ki-ki szívében hordozza, lelkében őrzi, mi mindent látott, tapasztalt, érzett, szerzett e nyolc nap alatt. Biztosak lehetünk abban, hogy összekovácsolódott társaságunk jól érezte magát általában, különösen pedig akkor, amikor utasaink névnapját – Lászlót, Irént, Pált – megünnepeltük Csík Emese kiforrott, szép hangú énekével s a közös jókívánság-dallal: „Boldog, boldog, boldog névnapot, kívánjuk, hogy legyen még sok ilyen szép napod!” és a kis virágcsokorral, amit sikerült összegyűjteni.

  

Isten éltesse a névnapját ünneplő Irént!

  

A névnapi köszöntők s egy kisunoka születésének megünneplése érzelmileg nagy hatással volt a közösségre, mint ahogy az emlékhelyeken való rögtönzöttnek becézett kicsi ünnepségek (ének, szavalat, koszorúzás) is. Ilyen események mindig részei voltak honszerető barangolásainknak, mint ahogyan részesei, élvezői vagyunk valamennyien ezeknek a felfedező, ismereteket nyújtó, tudást gazdagító, sőt barátságokat szülő és megerősítő pillanatoknak.

 

(A felvételeket Urbán Attila és Z. Urbán Aladár készítette)